RIUMIN

ELSŐ RÉSZ

I. Az arany szimatja

A hedzsira ezerkétszáznegyvenedik esztendejében, a keresztyén időszámítás szerint 1836-ban, egy hatalmas hajóhad jelent meg Szucsuk-Kaleh előtt; több volt ötven vitorlánál.

Ez a hajóhad tizenötezer orosz katonát hozott magával Anapából, egész hadjárathoz való ágyúparkkal, lőszerrel s a jövő télre kitartó élelmi készlettel ellátva.

A hadigályák, lőtávolba érve, horgonyt vetettek, széles oldalaikat ágyúik sorával a part felé fordítva, s a szállítóhajók vízre bocsáták dereglyéiket, amikre a partra szállítandó fegyveres nép kezdett átrakodni.

Az orosz főparancsnok, Veljaminoff tábornok, a csapatvezéreket magához hivatva az admirálhajó födélzetére, ott kiosztá valamennyinek a napiparancsot. A cserkeszek erődét, Szucsuk-Kaleht és a Szemes folyócska másik partján fekvő hasonló nevű várost gyors megrohanással elfoglalni az első feladat, s csak akkor, ha ez nem sikerülne, szólnak bele az öreg ágyúk. Eszerint minden csapatnak ki lett mutatva a maga működési célja, s az egyes dandárvezetők a hadművelet összefüggő tervezetével megismertetve.

Utolsónak maradt egy fiatal ezredes, ki a hajón hozott csapatok egyedüli lovasságát, a csernomori kozákoknak egy ezredét vezényelte.

– Riumin! – mondá neki a tábornok. – Te azalatt, amíg gyalogságunk a várost elfoglalja, lovasságod két szotniájával felnyomulsz a Szemes medrén, az most elég sekély. Igyekezni fogsz, a meredek part által eltakarva, a folyamon levő dereglyéket elfoglalni, s azután annál a négyszögletű fehér épületnél, amit távcsővel jól kivehetsz, előtörsz a folyammederből, s azt az épületet elfoglalod. – Neked jutott a legnehezebb feladat; mert amíg társaidnak csak férfiakkal lesz dolga, neked leányokkal kell elbánnod. – Az a fehér épület a leányvásár rakhelye. Ide hordják a cserkeszek azokat a szépségeket, akiket a sztambuli és kairói kereskedők a háremek számára megvásárolnak. A ramazán ünnep közeledtekor néha kétszáz cserkesz leány is van e házban. Ezeket kézre kell kerítened. És azután fejed rajta, hogy katonáid a leányokkal semmi baromságot el ne kövessenek. Magadra is ügyelj nagyon, hogy valamelyiknek a szemébe mélyen bele ne találj nézni. Mert a cserkesz leányok szeme tele van varázslattal. Aki a cserkesz leányt megveszi rabnőnek, az magát adta el a cserkesz nőnek rabszolgául. Nagyvezérek és szultánok is voltak már ilyen rabszolgák. S a cserkesz nők szemeiből háborúk és palotaforradalmak jöttek elő. Neked pedig baj volna ilyen rabságba esned, mert az elfogott cserkesz leányok felől az a határozata a cárnak, hogy azok bántatlanul szállíttassanak Moszkvába. Azt tudod, hogy minden cserkesz leány egy övet visel a derekán, amit csak a vőlegénynek szabad tőrével kettévágni. Ennek az övnek sértetlenül kell maradni. Mert ezek a leányok, kiket le kell foglalnod, az „Új Jeruzsálem” zárdában apácáknak fognak neveltetni. Eszerint e lefoglalásnak kettős célja van. Egyik az, hogy a barbár leányvásár a cserkesz partokon megszüntettessék, másik pedig az, hogy a bennszülött leányokból alkalmas hittérítők neveltessenek, kik később hazájukba visszahozatva, a keresztyén vallást és a civilizált szokásokat a már meghódolt kaukázusi népek leányai között sikeresen terjesszék. Minden térítés az asszonyok útján megy leghatályosabban. Valamint a pogányok fanatizmusát is leghevesebben élesztik az asszonyok. – Megértettél. – Tehát a rableányok hánjában történtekről nekem és a cárnak felelsz. – A gyermekeket azonnal felvilágosítod, hogy semmi bántásuk nem lesz. – Ha a lefoglalás után megtámadtatol, s nem védheted az állásodat, egyenkint mindegyiket egy lovas mögé ültetve, magaddal elhozni törekszel. – Ha őreik rájuk gyújtanák a hánt, a leányokat a tűzből kiszabadítod. – Ha védnék magukat fegyverrel, cserkesz leányoknak az szokásuk, hagyod magadat és társaidat szúrni, vágni; leánykéz nem üt mély sebet; de vissza nem vágsz; lefegyverzed őket, s kárt nem ejtesz bennük. További parancsaimat elvárod. – Mehetsz!

Kalamoff Theodorovics Riumin Oleg ezredes az első dereglyébe szállt be, mely a tengeröbölből a Szemes folyó torkolatába evezett fél szotnia kozákkal, kik paripáikat a dereglye mellett úsztatva vitték magukkal, s távcsövével folyvást kémszemlészte a kijelölt magas fehér épületet.

Riumin délceg, daliás alak volt; érdekes halavány arc, veresbe menő hajzattal, bajusszal és szakállal. Nagy felhőszürke szemeiben volt valami mélabús kifejezés, ami a harcias alak tekintetét rajongó ábrándozóvá tette.

Tiszti rangját és érdemrendeit a törökországi balkáni hadjáratban nyerte, amikor még csaknem gyermek volt. Családja egyike az ős bojár törzseknek Oroszországban, akik azt mondták magukról, hogy nekik négy szabadalmuk van; egyik: „botokat osztogatni másoknak”; másik: „botokat senkitől nem kapni”; harmadik: „a cártól közvetlenül elnyomatni”; negyedik: „ha a nyomást nem tűrhetik, a cárt megfojtani”. Egy ötödik is volt, de ez már elavult, hogy a cárnak az ő családjaik valamelyikének leányaiból kellett feleséget választani.

Riumin sok költői hajlammal bírt, fantáziája elevenen kiszínezte a rábízott feladat drámai fejlődését. Tárgy egy byroni hőskölteményre. A felriasztott szépségek; a kétségbeesés harca magukat fegyverrel védő leányok s fegyvert nem használó férfiak között. Vajon mi lesz a neve annak a szépnek, akinek a tőrét ő fogja kicsavarni gyönge kezéből? Zuelma? Fatime? Zoraida? Hogy fogja majd szelíd szavával felszárítani könnyeiket. Lesz talán, ki a hős iránt szívdobogást érez majd, s tekintetét rajta feledi epedőn. Akkor acéllá válni előtte, s azt mondani neki: „Tőlem megmenekülsz. Nálamnál nagyobb urad lesz. És nagyobb a szultánnál is, te az Isten menyasszonya vagy!”

A dereglye zátonyt ért, a kozákok felkaptak lovaikra, s Riumin az első fél szotnia élén megkezdte az előnyomulást a zátonyos mederben.

Az első utasítást, hogy a dereglyéket foglalja el, nem teljesíthette; azok el voltak már süllyesztve mind. Annál gyorsabban haladhatott a hán felé.

Egész odáig legkisebb ellenállást sem talált, a part mente kihaltnak látszott. Azt hitte, kelepcébe csalják, ahogy a cserkeszek szoktak harcolni, váratlanul támadva ellenfeleikre. A karabélyt mindenki felvonva tartá, s a kivont kardot szíjra akasztva kézcsuklóján.

Mikor aztán a lejáróhoz értek, mely a hánhoz felvezetett, ott Riumin „hátra a fegyvert, s hüvelybe a kardot!” vezényelt, s úgy kaptatott fel a nagy négyszögű épülethez. – Kifelé egy ablaka sem volt annak. Aki a szabadba akar kinézni, az felmegy a háztetőre, mely lapos teraszokra van osztva. A hán kapuja nyitva volt; nem is állt előtte őr. Körülfogták azt hirtelen, elállták minden kijáratát, s azzal Riumin maga tört be legelöl az udvarra, s onnan a szűk lépcsőn fel a rácsablakos tornácra, követve kozákjaitól. – Sehol még csak egy élő lelket se talált.

A hosszú termek, a boltozatos folyosók mind üresek voltak, a mozaikpadlaton még ott hevertek az apró fazsámolykák, amiket a keleti nők lábaikra kapcsolnak, mikor végigsétálnak a hideg kőpadlaton, s a fürdőterem nagy vízmedencéjében még ott úszkált egy hosszú piros szalag, mely valamelyik cserkesz nimfa hajából tévedhetett oda. A veres márványfalak tele voltak karcolva nevekkel és versekkel, miket az itt járt szép gyermekek irkáltak oda fel hajtartó nyilaik hegyével. A cserkesz írás olyan, mint egy arabeszk rajz egymásba font kacskaringós cikornyával.

Riuminnak arra az esetre nem volt semmi utasítása, hogy mit csináljon – ha semmit se talál itt? Elég ideje volt a falakra írt arabeszkeket betűzgetni, s elolvasni az eltűnt tündérek neveit: „Leila, Zuelma, Zoraida” és az utánuk írt verseket. Jól értett cserkeszül.

Aközben várta, hogy talán majd akad valami feladata, ha megindul az erőd és város elleni ostrom. De hasztalan várt. Még csak egy lövés, egy kiáltás sem hirdeté, hogy itt ma várostrom van és városelfoglalás.

Késő estig tétlenül ült a két szotnia kozákja a nyeregben.

Akkor egy nyargonc érkezett hozzá a tábornoktól, aki parancsot hozott a számára, hogy siessen őt felkeresni a városban.

Riumin csapatját első kapitányára bízva, maga sietett a nyargonccal Veljaminoffhoz.

Útközben minden utcán a már partra szállt orosz csapatokkal találkozott, amelyek a házakba igyekeztek magukat elszállásolni, Veljaminoff a főpiacon fekvő bazárépületben ütötte fel a főhadiszállását.

– Egy kis felsülésünk van – mondá a tábornok a belépő Riuminnak. – A cserkeszek nagyon jókor voltak értesülve közeledtünk felől, s a várt ellenállás helyett tökéletesen kiürítettek előttünk mindent. Egy élő ember vagy állat nem maradt a városban. Úgy látszik, még a gólyákat is magukkal vitték. Az erődöt nemcsak szétrombolták, hanem még a köveit is behajigálták a tengerbe, azt nem is fogjuk újra felépíteni, hanem a Szemes torkolatánál hányunk új redoute-okat. Úgy hiszem, hogy te is csak az üres kalickát kaptad meg a madarak nélkül.

– Valóban, egy pár száz szentet ezúttal elszalasztott az ég – mondá gunyorosan Riumin.

– Franc-maçonszki! – feddé őt a tábornok. – Ne gúnyolódjál az éggel; mert megbánod. Tudod-e, hogy mi feladat vár most reánk?

– Úgy hiszem, az, hogy miután a rabnőkereskedést megszüntettük, célunkat elérve, visszatérünk mindenestül Anapába.

– De nem az volt a célunk; hanem hogy itt helyet foglaljunk és azt megerősítsük.

– Mint igaz orosz katona, tartozom mindenben megnyugodni, amit nem értek.

– Kivétel történik veled, s meg fogod érteni azt, amihez erős segédkezet kell nyújtanod. Te a vakmerőségig bátor férfi vagy, Riumin; hajlamaid vannak a kalandorságra; egy kissé fantasztának is hiszlek; erős nyelvtanulási tehetséged ismeretes; ötleteid leleményességről tanúskodnak.

– Ön nagyon sok előnyt tulajdonít nekem, tábornok! – szólt Riumin, kit nyugtalanított ez a felülről jövő hízelkedés.

– Te jó színész is vagy; úgy tudom, hogy Moszkvában az udvar előtt játszottál is valami darabban, s mindenki bámulta nagyszerű alakítási tehetségedet. Még énekelni is tudsz.

Riumin csodálkozva rázta a fejét: hogy jön ez most mind szóba?

– Asszonyok, leányok elcsábításához pedig rendkívül értesz.

– Hanem hát mindennek mi köze a kaukázusi hadjárathoz?

– Tehát jobb szeretnéd, hogyha stratégiáról beszélnék veled?

Az is meglesz. Azt már tudod, hogy a kaukázusi hadjáratot Szentpétervárott két eszményi szárnyra osztják, a jobb szárny és a bal szárny hadjáratára. A bal szárny támaszkodik a Kaspi-tengerre, a jobb szárny a Fekete-tengerre. Amaz nyomul előre a vladikavkazi hadi úton, emez az abház tengerpart mentén, s mind a kettőt elválasztja ez a hosszú sziklabirodalom.

– S mi köti össze?

– Ugyanez a sziklabirodalom.

Most már nem állhatta meg Riumin, hogy át ne vegye a szót.

– Aminek ahány aulja van, annyi nemzet lakik benne. Az arabok nemhiába nevezik a Kaukázust a „nyelvek hazájának”. Szuhum-Kaleh kikötőjében Strabo korában háromszázféle nyelven kereskedtek, s mindezeknek a képviselői most is megvannak a Kaukázusban, egyik a másikat ma sem érti, egymással nem keveredik. Külön öltözetet visel, arca, alakja százféle néptípust mutat be, egy album az egész világnépeiből, ahol összekerültek a földabroszról letörült országok elnevezői, régen kihalt népfajoknak utolsó maradékai s azok között olaszok, görögök, franciák, kik a keresztes háborúból züllöttek ide, s jámbor németek, kik az atyáskodó württembergi fejedelmek pálcája elől menekültek Ázsia határára. Ilyen szép gyűjteménye az Úristennek csakugyan nincs második a kerek földön.

– S tudod, hogy miért kell nekünk bírnunk mindezt a gyűjteményt?

– Sejtem. Először is azért, hogy legyen Oroszországnak egy nagy katonai iskolája, ahol béke idején is gyakorlati téren tanulmányozhassa fiatalságunk a hadviselést; másodszor, hogy bizonyos gőzöknek destilláló kazánul szolgáljon; amíg tudniillik a „seprű”-t Szibéria nyeli el. A nyílt lázadókat, összeesküvőket s aztán a rablókat, gyilkosokat a Bajkál és az Obi mellé küldjük; de akik csak filozófok, szabadkőművesek, vagy akik csak a vallási rajongás bolondjai, azoknak a számára igen jó lerakodóhely a Kaukázus. És harmadszor: ez az ország egy állomása a kelet-indiai útnak.

– Mind a háromban van valami – szólt erre Veljaminoff nyugodtan. – De mindezek fölött van még egy fő indok, amit te még nem tudsz, és amit én most megismertetek veled. Jelenleg a kerek földön csak két ország hoz napfényre nagyobb tömegben aranyat¹: Magyarország és Oroszország. Magyarország évenkinti aranytermése megy 8–900 pudra², Oroszországé 350–400-ra. A többi ország alig jön számba. Ennek a bányászata is igen nagy költségbe kerül. Magyarországon a kincstár csaknem mind rákölti a nyert arany értékét a kezelésre, s Oroszország bányáiban is, mint tudod, ötvenezer emberkéz működik a gépeken kívül, s bár a bányászok egy része elítélt bűnös, de azért ember és gép mégis kenyeret és kőszenet fogyaszt, s a nyert nemes ércen alig van egyéb haszon, mint az, hogy annyi ércpénz kerül a földszínre, mint amennyit az irigy parasztok évenkint elásnak a földbe, hogy a gazdáik elől elrejtsék. Az orosz birodalom nagyságának az aranytermelés nem felel meg.

Riumin pödörgetni kezdte a bajuszát fölfelé.

– Vagy talán már az ásványtanból is elég volt? – szólt Veljaminoff egész kedélyeskedéssel. – No, hát térjünk át a népismére. A legrégibb írók feljegyezték, hogy a legelső arany hazája a Kaukázus volt. Valamikor a világkereskedelem volt ezen a helyen összpontosulva. Az aranyművesség hírhedett tökélyre fejlődött e hegyek országában, s a kaukázusi ötvösök még ma is remekmunkákat készítenek. Az ezüstniellozást sehol oly bámulatos szépen nem állítják elő, mint itt, s a fegyverek acélpengéi, miket a szuanetek készítenek, arannyal vannak átdolgozva, amit taus művészetnek nevezünk, s ha meglátod egyszer a vladikavkazi, tifliszi bazárokban azokat a hazarpokat, a hosszú nyelű kancsókat, s azokat a gitár alakú kulacsokat, miket az öveken viselnek, miknek kullah a neve, s a csavart nyakú korsókat színaranyból, vagy csodálatos ezüst- és aranykeverékből, akkor el kell hinned azt az állítást, hogy a Kaukázus a leggazdagabb aranyország a földön; mert ide aranyat be nem hoz senki, ellenben kivisznek sokat külföldi kelmékért. De hol lehet ennek a gazdag aranytelepnek a hazája: ez a nagy kérdés.

Riuminnak az egyik válla fölfelé mozdult. (Biz ez nagy kérdés; de ő meg nem felel rá.)

– Látod: az Uralban elárulta az Ural folyam az arany ottlétét, Erdélyben elárulta az Aranyos, ezek a folyamok apró aranyszemecskéket, sőt egész termésarany-darabokat mostak alá; de a Kaukázusból lejövő folyamok egyikéből sem lehet aranyat mosni. Annak a holléte eddigelé felfedezhetlen maradt. Mi folyvást toljuk minden irányban előre úttörőinket. Elébb egy kis meghódított népfajt; annak a nyomán egy kitelepített orosz községet, egy csoport nyugtalan raszkolnikot, egy-egy hazájából kiátkozott bezpopovcit, az emberiség ellen összeesküvő szkopcsikat; – a fanatikus hlisztiket – a bomlott agyú duhoborcikat; kik odahaza mind a rend fölforgatására törnek; itt pedig törik szépen előre az Elborusz, a Kazbek hegyei közé az utat a rejtett Eldorádóhoz.

– És tudják már, hogy merre van az?

– Hiszen, ha azt tudnák, akkor már mindent tudnának. Csupán csak egy kiindulási pontja van a talány megoldásának. A Kaukázusban van egy város: Nuha. Ez nevezetes a selyemvásárjáról. Évenkint egyszer eljönnek a marseille-i és lyoni kereskedők ide, s ugyanekkor megjelennek a vásáron egy népfaj küldöttei, akik öszvérkaravánokat hajtanak föl, megterhelve selyemgubókkal. Tehát ezeknek olyan helyen kell lakniok, ahol hegyektől körülzárt meleg vidék van, kifejlett mezőipar és túlnépesedés.

A selyemgubó ennek a háromnak a tanúja. Ezeket az embereket a kabardaiak lázoknak, a daghesztániak udinak nevezik. Egyik azt mondja, hogy keresztyének – a palesztinai hadjáratok maradványaiból települtek le; a másik egyiptomi ivadéknak állítja. – De se keresztyén templomba, se ozmán mecsetbe, se zsinagógába, se samán imahelyre, se Buddha-bálványhajlékba, se parz tűzimádóbarlangba nem látta őket senki bemenni soha; pedig azok országos vásár idején mind tele vannak hívekkel, kik a világ minden részéből idesereglenek. Hisz ez országban van az Ararát hegye: a népek kiindulási pontja; itt van, Bakuban, a legrégibb vallás, a tűzimádás székhelye, míg követőik távol Kelet-Indiában laknak, s onnan járnak ide búcsúra. Miért ne lehetnének „hegyeink” közt régi Isis-imádók is? Nyelvüket sem érti, amit egymás közt beszélnek, semmi tolmács. Egészen elüt az az itteni nyelvek mindegyikétől, amik versenyeznek egymással a kimondhatatlan magánhangzók halmozásában. Ezeknek a beszédében kellemes hangzatosság van. Még azzal is megkülönböztetik magukat másoktól, hogy a leüléshez mindig valami magas helyet keresnek, s sohase ülnek le a földre keresztbe tett lábakkal, mint valamennyi keleti népfaj szokott, akár mohamedán, akár indus, akár kínai. Viseletük sem hasonlít ez ország egész múzeumot képező népruházatához. A szövetek drágaságán kívül kitünteti azt a viselt ékszerek sokneműsége, amiket meg sem tudunk nevezni. És aztán még a kengyelük hágója és paripájuk zablája is tiszta színaranyból van. Ami legnevezetesebb pedig, az, hogy köpenyeik elején vörös vagy fekete keresztet viselnek. A selyemgubó-terhet, amit magukkal hoztak, nem adják el pénzért, hanem cserébe vesznek értük kelméket és újabb találmányú lőfegyvereket. Pénzt nem fogadnak el, s pénzt nem adnak ki. Amely nap jöttek, aznap visszamennek; s senki sem tudja, honnan és hová?

– Tehát valószínűleg ezek a birtokosai annak az országrésznek, ahol a Kaukázus aranytelepei vannak, amik a Kabarda és Daghesztán valamennyi ötvösének munkát adnak, s felfoghatóvá teszik, hogy még a legszegényebb cserkesznek is, ha rongyos is a ruhája, de a besmetgombjai nemes ércből vannak, s még a közharcosnál is a tőrhüvely, a saskamarkolat s a puskaagy ezüsttel, arannyal van kiverve.

– Látod, hogy rájössz az összefüggésre. Ha ezek a barbár népek a régi kezdetleges bányászat mellett ennyi nemes érccel tudják teleszórni ezt az országot, mi lenne még az eredmény, ha mi vennők e telepeket újabb kori tökéletesített mívelés alá?

– Csak az a baj, hogy nem tudjuk, merre vannak.

– Az udi vagy láz nép tartományában.

– Hát hisz azt igen könnyű volna feltalálni. Olyankor, mikor a selyemgubó-eladók visszatérnek, a nyomukat kellene követni.

– Azt hiszed, hogy erre az ötletre te jöttél először? Számtalanszor megkísértettük. Az utánuk küldött kémek közül soha egy sem tért vissza. Próbáltunk erős kozákcsapatokat elindítani az udii vásárosok után. Sohasem láttunk egy embert se közülök többet. Megbíztuk e feladattal a vidékkel és népekkel ismerős leghívebb grúziakat, osszeteket, mind odamaradtak. Kísérletet tettünk örményekkel, akik a világ minden zugába be tudják magukat fúrni: mind odavesztek. Mi történt velük? Ki nem lehet találni. Ha kelepcébe csalták őket, ha fogságba estek, lehetetlen, hogy egy legalább ki ne szabadult volna közülök, aki hírt mondjon a többiről. Azt is megtevék az embereink, hogy postagalambokat vittek magukkal, amik által izenetet küldhessenek arról a helyről, ahonnan gátolva vannak a visszatérésben, leírva az addig bejárt utakat és tájakat; de még a postagalambok sem jöttek vissza.

– Akkor annak kellett történni – szólt Riumin –, hogy küldötteink csakugyan rátaláltak arra az országra, amit kerestek, de ott olyan jól érezték magukat, olyan szépnek találták a vidéket, a leányok szemeit és a szabadságot, s olyan jó fogadtatásban részesültek, hogy nem kívánkoztak többé a küldőikhez vissza.

– Amit mondasz, azon nincs mit mosolyognod – szólt Veljaminoff. – Ez több, mint valószínű. Az egész Kaukázusban egy harmadrésszel nagyobb a nők száma, mint a férfiaké, s valamennyi „kartuli” faj, valamint az „adighé” faj minden törzse a csecsenc, dzsiget, sapszuh, kiket „odakinn” mind cserkeszeknek hínak, nevezetes arról, hogy leányai csodaszépek. S mert olyan szépek, mert fölöslegesek, mert van rá vevő, azért hát eladják őket. Természeti ráció szerint igazuk van. A leány otthon férjet nem kap, túl kell rajta adni, s a török fajnak még előnyére válik, ha a nemes kaukázusi típus idomító befolyást gyakorol rá, s aztán az eladott leányok nem lesznek rabnők, hanem úrnők. Ámde az udii nép gazdag. Az nem szorult rá, hogy szép leányait eladja. Ezért igen természetes, hogy a közéjük tévedt idegen férfi tárt karokkal fogadott vendég, akit olyan láncokkal kötöznek magukhoz, amik legkevésbé eltéphetők. Kivált azok, kik szellemi képzettséget, bátorságot, tudományt és testi erőt visznek oda magukkal. Te, Riumin, nem volna kedved azt az országot fölkeresni – és aztán hírt hozni felőle?

– Hátha én is ott maradnék, lekötve valami udii szépség bájaitól?

– Te nem maradnál ott: mert először is nincs olyan orosz tiszt a földön, aki az orosz hadseregben elfoglalt rangját a világ bármi más rangjáért otthagyná. Hadseregünkben szolgálnak franciák, németek, olaszok, de se francia, se német, se olasz nem dicsekedhetik azzal, hogy egy orosz ezredes beállt volna hozzájuk tábornoknak; pedig az is van olyan derék nemzet, mint az udi. Téged visszahoznának az épaulette-jeid és az érdemrendeid.

– Én pedig tudok valamit olyan orosz főtisztekről, akik otthagyták a vállrózsáikat és rendjeleiket, s kimentek idegen földre, nem új vállrózsákért, hanem – kapálni; vagy ami még annál is rosszabb – könyveket írni.

– No, de másodszor – s ez már csalhatlanabb biztosíték – te nagyon szereted a családodat. Vannak felőled pontos adataim. – Mikor Izmailoff ostrománál az egyik őrtorony elfoglalásakor úgy kitüntetted magadat, a falhasadékban, melybe a zászlót feltűzted, egy bokor saxifragát találtál, azt letépted s kebledbe dugtad. Bajtársaid kérdék, kinek lesz az? Azt mondád: „Van egy kis hétesztendős húgom, annak küldöm emlékül”. Ez a húgod most tizenhat esztendős, s te őt most is nagyon szereted: – Amely napon a cár ezredesi rangra emelt, s rendjelét a hadsor előtt melledre tűzte, aznapon odahaza az apád keményen megdorgált, amiért elfeledtél neki kezet csókolni, s te sírtál, mint a gyermek, úgy kértél tőle bocsánatot. – Egyszer egy szép szeszélyes hölgynek udvaroltál, ki sokáig hajthatatlan volt. Mikor aztán egy napon azt tudatta veled, hogy ma nem lesz otthon a férje, s a kert felőli ajtó nyitva, akkor az anyád arra kért, hogy kísérd el őt falusi jószágára. S te nem a légyottra mentél az imádottadhoz, hanem az anyádat kísérted el az útra, s ezért elvesztetted a szeretődet. Te nagyon erős láncokkal vagy idekötve, hogy Udiban ne maradj.

– Ami azonban felesleges biztosíték, miután odamenni úgysem szándékozom.

– De ha küldve volnál?

– Ha küldve volnék, az egészen más. Ha kiküldetem, akkor a tábornokom kiadja az utasítást. Legelőször is a térképen megmutatja, hogy hol van Udi? Azután megparancsolja, hogy mely úton haladjak előre? Milyen és mennyi számú hadcsapatokat vegyek magamhoz? Mennyi időre lássam el őket élelemmel? Minő pontokon hagyjak hátra helyőrségeket? Hol emeljek tuskóváracsokat? S ha azt parancsolja, hogy menjek az Elboruszra fel, s menjek addig, míg utolsó emberembe, utolsó töltényembe tart, engedelmeskedem, és úgy teszek. Katona vagyok, annak szegődtem.

– Hát ha azt mondaná – nem a tábornokod, hanem az orosz cár meghatalmazottja, hogy nincs itt semmi térkép, és nem tudja senki, hogy hol van a titokteljes udi nép országa? Sejteni sem lehet, mely út vezet hozzá? A te feladatod az, hogy találd ki ezt. Nem is kapsz semmiféle hadcsapatot, amit magaddal vigy az út kierőszakolására; hanem elindulsz egyes-egyedül, legfeljebb egy szolgát viszesz magaddal, valami hű bennszülöttet, aki neked mint kalauz és tolmács szolgál az úton. Nem kapsz semmi utasítást. Mégy, amerre világot találsz. Keresed a kalandot. Nem viszesz magaddal más fegyvert, mint a vadászpuskát, medve, párduc és csőcselék elleni védelemre. Hatalmasabb ellenségeknél keresztülsegíted magad a barbárok erénye, a vendégszeretet felhasználásával. Kiadod magadat angol turistának. Az angolokat minden vad nép respektálja. Vagy más szerepet gondolsz ki. A lazisztáni trubadúrok az egész Kaukázust bejárják, s minden aulban szívesen látott vendégek. Te jól tudsz citerázni, énekelni is.