XIII. A bogumilok

Mielőtt a mosszori várba betekintenénk, a dalmáciai bogumilok törzsfészkébe, jó lesz megismerkednünk ezzel a mesés népfajjal, melynek létezését csak azok a minden arhaeológra nézve híres sírmezők bizonyítják, amelyek Dalmácia sziklasivatagaiban itt-amott előjönnek, néha éppen a városok tövében. Ezek az egyedüli krónikái az elmúlt népeknek; mert e síremlékeket keresztyének és izlámhívők egyiránt a félelem tiszteletével őrizték meg: a várakat elpusztították, a sírokat meghagyták.

Erről a szintén „elhangzott” népről sok érdekes szokást jegyeztek föl a köztük élt idegenek, Minucio Minucci, zárai érsek, azután az archimandrita, Padre Paolo, Valvasor, és az amelosi De la Houssaye, akik mind írástudók voltak, a cirill, glagol és waráng betűk szerint egyaránt.

Nyelvük szerint a bogumilok szláv eredetűek voltak, a fekete szlávok közül, óriás termettel, aránytalanul kicsiny koponyával, amit a kirúgó állkapocs s az előretörő szemöldökcsontok különböztetnek meg, fekete hajjal és bajusszal; az állukat és a fejük hátulját borotválták. Csak elöl viseltek üstököt, fekete szemeiket bozontos szemöldök árnyékolta, s a bőrük olyan színű volt, mint a cserzett irha. Hanem a leányaik, az asszonyaik színe olyan, mint a hajnalodó havas! Nem is adják a bogumil leányokat ingyen. Egész lovascsapattal megy a mátkájáért a vőlegény, ha nem adják szépszerével, elragadja erővel; ha pedig szépszerével adták, útjába áll egy másik szerető, kardélre bízza az eldöntést; összeront a két szerelmes dalia, s amelyik élve marad, azé lesz a szép menyasszony. S azután élnek boldogan. Nem is lehet másképp. Az asszony két dolgot tud, az egyik az, hogy ha ő panaszkodik, akkor az ura megveri; a másik meg az, hogy ha özvegyen marad, másodszor férjhez nem viszik. Azért inkább boldognak érzi magát.

Amióta a keresztény hitet fölvették, azóta a pappal is megáldatják a házasságukat. A pap különben csak olyan ember közöttük, mint más, kivéve az öltözetét, a hosszú ujjú dalmatikát, ami a tarkaruhás nemesuraktól megkülönbözteti. Dézsmát, stólát nem kap, hanem a maga gazdaságából él; juhokat tart, s a gazdagokat megsarcolja, a szegényeknek jövendőt mond, a betegeket kuruzsolja, lakomákra, paszitákra, torokra eljár, s azokból, amennyi a dalmatika zsebébe elfér, annyit hazavisz. Házasodnia is szabad, de csak szigorú regula szerint. Szeplőtlen hajadont szabad neki feleségül venni, s ha az első felesége meg talál halni, nemcsak hogy másodszor nem házasodhatik, de soha többet húst nem szabad neki enni, de még halat, békát sem, semmi állatot, aminek vére van, csupán csigát és rákot, s mikor a nagyböjt ideje eljön, akkor még vajat sem, csak babot olajjal; a borsó és a lencse már tiltott eledelek, mert azokban meglehet, hogy zsizsik lappang, és az már húsféle! Ezért a bogumil pap nagyon megbecsüli a feleségül vett asszonyát, mert annak az életével együtt tart a jól evés-ivás.

Vagy pedig úgy tesz, mint a mosszori knéz udvari papja, akinél már a tizenkilencedik asszony járja. Tizennyolcon túladott rövid időn, azzal az alapos joggal, hogy nem feleltek meg a regulának, nem érvényes a házasság.

Templomuk nincs a bogumiloknak, sem harangjuk. Egy felakasztott kemény fadeszka, amit vaskalapáccsal ütögetnek, jelenti az ima idejét; akkor a nép a kőkereszt elé gyülekezik, melyen nincs sem kép, sem szobor. Ott elénekelik mélázó, búskomor dalhangon a reggeli és esteli áriát a pap után.

A reggeli ima így szól: „Oh te öreg apánk, aki az égben ülsz, és mindeneket látsz, küldd el mihozzánk Péter és Pált. Amit ezek a jó emberek tesznek, azt követjük mi is. Amen”.

Az esteli imádságuk már határozottabb jellemű, s így hangzik: „Szent úr, mi aludni megyünk, éjszaka van. Téged hívunk segítségül. Kiáltásunkra leszáll az égi király a völgybe, ahol a pásztorok a birkákat legeltetik. A birkák nem ismerik őt meg. Azért pokolra fognak jutni, s onnan majd szomorú leveleket írogatnak haza. Alleluja! Alleluja! Segíts rajtunk szent Vasárnap. Vezess bennünket Szent György vitéz a zöld gyepre, meg a meleg vízre, ahol a Szent Mária fehérre mossa a kezeinket, felfrissíti fekete szemeinket, megitatja szomjú szíveinket. Amen”.

A „Miatyánk” és „Ave Mária” még ismeretlenek előttük. Az óhajtott vasárnapon aztán, a várudvar közepén levő kereszt előtt misét tart a bogumil pap: a szabad ég alatt. A férfiak körös-körül térdelnek, a homlokaikkal érintve a földet. A nők és leányok is jelen vannak. Minden családnak megvan a maga kijelölt helye, a nagyapjának a sírköve mellett. Mert az első ősöket, akik a mosszori várat felépítették, mind az udvaron körös-körül, a fal mentében temették el, fegyvereikkel, ékszereikkel, kancsóikkal együtt. Mindeniknek sírhelyét egy-egy roppant nagy, egyenes kőkolonc jelöli, amelynek faragatlan oldalában pogány runák, majd később glagol betűjegyek vannak bevésve. Legfelül mindegyiken ott van durva dombormű-faragásban a kakukkmadár: a bogumilok szent halálmadara. Ezeket az ős sírköveket térdepli körül az asszonynép, amíg a pap a misét tartja.

A szertartáshoz elővesz a pap egy ostyát, aminőt szüntelen kell a zsebében hordania több példányban. Nem törik az ott össze, mert savanyított kovászból van keményen gyúrva és megsütve: legjobban hasonlít a debreceni mézes lepényhez. A bogumilok úgy híják ezt, hogy a „peti klebi” (ötös kenyér); öt pecsét van belenyomva, mindegyikben több betű, amiknek az összeállításából ez a mondat jön elő: „Jézus Krisztus a keresztségben megkereszteli Ádámot”. Ezt az ostyának nevezett lepényt magasra emeli a kereszt előtt a pap, amíg a hívek az imádságot éneklik, s egy hegyes késsel kivágja belőle a középső pecsétet. „Ez magáé a Jézusé!” Azután a második pecsétből kivág egy háromszegletű darabot. Ez a „Bogarodizáé”. A Bogarodiza a Boldogságos Szűz. Majd a harmadik pecsétre kerül a sor, abból kilenc háromszöget szurkál ki: ez a „devet khorán angelszki” (a kilenc őriző angyalé). Ekkor a negyedik pecsétből annyi morzsát farag le, ahány élő embert lát térdepelni maga előtt; ezek a „szjuiké” (az élőké). Utoljára az ötödik pecsétből, ahány sírkolonc van körül az udvaron. Ez szól a „mersnik”-nak (a halottaknak). Ezeket a darabkákat és morzsákat azután mind egy kehelybe teszi, és szomorú éneklés hangja mellett beszenteli.

A pecséteitől megfosztott ostya maga azután új nevet kap; „nafóra” lesz belőle: ez a Krisztus jászolkája, amiben születésekor bölcső gyanánt hevert. A nafórát a pap beleaprítja egy nagy ezüstmedencébe, apró csipetekként, s azt leteszi a kereszt talapjára. Mikor aztán a népet megáldotta, s kimondta, hogy az „Úr veletek!”, akkor fog egy kanalat, s megkeverve a tálba aprított csipetkéket, hangosan kiált a népnek: „Durie tás, hogyie szem.” (Aki józan, idejöhet.) S minden hívének ád a szájába a kanálkával egy darabkát, amit annak rágatlanul kell lenyelni.

És ehhez a szertartáshoz a bogumilok éppen olyan buzgón ragaszkodnak, mint akár a rómaiak, akár a bizánciak a maguk pompás ceremóniáihoz, zsolozsmáihoz, liturgiáihoz.

S az egyszerűség jobban hódít, mint a pompa. Arra, hogy valaki a bogumilok közt pap lehessen, nem kell elébb a kolostorban, vagy a szemináriumban agyontanulni magát; csak jól kell neki érteni a Peti klebi elkészítéséhez.

Ez volt a főoka az üldöztetésüknek.

Mert az, hogy rablónép voltak, kegyetlenkedtek, az mind csak vitézi tempó, hanem hogy az ostyát kovászos tésztából gyúrták: az manichaeusság.

Pedig sokat lehetne a mentségükre felhozni. Történetük abba a korszakba esik, amikor még a poroszok az ősi pogány vallást követték, s egész Német- és Franciaország nem volt képes minden fegyverhatalommal rábírni őket, hogy a bálványisteneiket a szentháromsággal felcseréljék. A dalmáciai népkáosz között jött-ment, vándorolt a sok hazátlan istenség. Mythrász-imádat, nap-hold vallása, faragott szörnyetegek, Astaroth, Mylitta mind végmenedéket találtak a Balkán hegyei között, s aztán valamennyi fölött, mint eszményi hatalom terjeszkedett ki a görög-római mítosz Olympvilága. Jupiter, Juno, Venus fánumai emelkedtek fel a halmokon; nimfák szentélyei jelölték meg a forrásokat. Mikor aztán a klasszikus Róma dicsőségének terhe alatt összeomlott, a romjai felett kiemelkedő kereszt foglalta el az Olymp helyét. De a régi emlékek azért megmaradtak. A tűzisten ünnepe átváltozott a szentivánéji tűzszenteléssé, a Kaleda istennő szent tivornyáit örökölte a farsang utolsó napja, s a fiatal Badnyák istengyermek eljövetele átváltozott karácsony ünnepévé. De azért a régi neve csak megmaradt „Badnyi vecser”. (A vendég estéje.) S a hajdani Saturnaliák napja, azért hogy háromkirályok ünnepévé lett elkeresztelve, csak megtartotta azt a régi szabadalmát, hogy ezen a napon szabad volt mindenkinek a más leányával és feleségével úton-útfélen összecsókolózni.

A karácsony ünnepnek még a pogány időkből való alakja a „Badnyák” ötszáz évvel később is megmaradt ezen a vidéken. Egy fiúgyermek, idegen földről való, megjelenik a házakban, fején repkénykoszorúval, egyik karján kosár, zöld illatos levelekkel, azokkal van betakarva egy kenyér, a másikon egy füles korsó, tele borral; a korsó is körülfonva repkénnyel. Minden háznál tárt ajtó fogadja: „Jön a Badnyák!”, az erdőből támadt szentfiú, aki áldást hoz a házhoz: minden embernek ád egy csókot, egy szeletet a kenyeréből, egy kortyot a borából, és az mind szerencsét, egészséget hoz. A badnyákot az asztalfőhöz ültetik, adnak neki tejet, mézes búzát, tojást, hagymát, minden gazda egy ezüst pénzt, a pénz bele van dugva egy vadalmába; talán azért, hogy a zsiványok az erdőn agyon ne üssék érte a gyermeket: a vadalmáért, ha tele kosárral viszi is, nem bántják. Mikor aztán odább megy a badnyák – a karácsonynak négy ünnepnapja volt akkor –, ismét megtölti a gazda a korsóját borral, a kosarába ád új kenyeret, úgy bocsátja más házba, más vidékre.

S a badnyáknak sok hivatala van. Amelyik leánynak egy szál haját a karjára köti, annak kérője akad a jövő farsangon, amely asszonynak gyertya hamvával keresztet húz a homlokára, az keresztelőt várhat; amely házban egy gyékényszálat eléget, attól távol marad minden nyavalya; rossz sömör elmúlik, ha a nyálával bekeni; avult seb begyógyul, ha a kosarában hozott lapukat rárakja.

Frater Aktaeon jól betanítá a waráng királyfit a badnyák szerepére. A gondjaira bízott pincéből kikereste a számára azt a felséges ciprusi bort, amit mázos korsókban, ólompecsét alatt szállítanak tengeren át a velencei nobilik asztalára. A papok is ebből veszik ki a maguk dézsmáját; a warángoknak az mindegy. Gyógyhatású és ellenmérgű növényeket is szedett a számára, s megtanítá, melyiket minő talajban, milyen lankán, lapályon, mocsárparton, sziklarepedésben lehet otthon találni. Ott volt az a csodagyökér, amiről azt írják, hogy még a fazékban fövő húst is képes összeforrasztani (fekete nadálytő), meg az a másik, amitől a bor mámora egyszerre eloszlik; azután meg az álomhintő, a nyelvbénító füvek, amiknek titkait csak a kolostorokban tudták.

Mikor aztán a bogumilok karácsonyja közeledett, útnak ereszté Frater Aktaeon a Solom fiút.

Ez volt a rendes időszak, amelyben Tvartimir és a válogatott vitézei zsákmánykalandra ki szoktak menni a várból.

A bogumiloknál december közepén tartották a karácsonyt. Így számították ki az ő asztronómusaik. Ez is egyik eretnekségük volt. A raguzaiak már elfogadták a római pápa által megállapított napot: a december 25-ikét. Ellenben a bizánci kereskedők még tartották magukat a régi szokáshoz, s egy héttel előbb ünnepeltek. És így idejük volt az árucikkeiket vásárra vinni Raguzába a saját karácsonyünnepeik után. Viszont pedig a bogumiloknak legkedvezőbb idejük volt a görög kalmárokat terheiktől megszabadítani.

Az egészet pedig Frater Aktaeon számította ki legjobban a maga csendes sziklaodújában; senki sem sejtette, hogy ő milyen merész kézzel nyúl bele a világ rendjének a szokott folyásába.

A mosszori vár kapuja megnyílt a jövevénygyermek karácsonyi énekére. Már a toronyból látták őt közeledni, s amint belépett a kapubolt alá, egész csoport hajadon fogadta.

„Bokszics! Bokszics!” kiáltó a vendéggyermek a szüzeknek, mire azok közrekapták, sorba csókolták: egyik a másik karjába dobta. A warángoknál utálatos szokásnak tartják a nyilvános csókot. Az náluk halálos megbántás.

Salomnak tűrnie kellett ezt mind. Ez még az édese volt a csóknak, a mézízű, a tejillatú, a csillagtüzű csókok, szűzleányok ajkáról. De következett azután a többi, a vackorízű, a hagymaszagú, a csalánégetésű csókok; ráncos képű boszorkányok, borostás állú férfiak szájáról. Azoknak is azt kellett mondani: bokszics, bokszics; s visszacsókolgatni őket.

Nagy örömmel vitték fel a vendéget a palotába a knéz fia pitvarába, kiabálva: „Itt a Badnyák!”

A knéz legkisebb fia, a Szlón (az elefánt) ott hevert egy halom birkabőrön, amik drága bokhara szőnyeggel voltak leterítve. Nagyon jól találta, aki ezt a nevet adta neki, mert a knézfi, akinek még csak most ütközött a bajusza, már úgy el volt hízva, hogy a nyaka elveszett a két válla között, a tíz ujját nem bírta egymásba dugni a kövérségtől, s a lábait nem tudta meghajtani térdben. Nem is szeretett mozogni, csak hevert, és azt kívánta, hogy mindig a keze ügyébe rakják az ételt, italt. Fogadásból meg tudott enni egy borjút, s egy egész kecsketömlő bort minden fogadás nélkül elfogyasztott egy fekvő helyében.

– Honnan jössz, badnyák! – kiálta a vendégifjúra, olyan hangon, akár egy vízilóé.

– A paradicsomból – felelt rá a badnyák.

– Milyen bort isznak a paradicsomban?

– Olyant, amely a napsugárból van sajtolva, mézharmattal édesítve, gyöngyvirággal illatosítva. Szent Péter maga adott belőle egy korsóval.

– Hadd lám!

Solom lecsavarta a görög amforáról az ólomzárt, s elébb, rendes szokás szerint, maga megkóstolta a bort (lássák, hogy nincs megmérgezve), azután ráköszönté a Szlónra: „Szállok hozzád”.

A Szlón elébb gyanakodva ízlelte meg a bort; de az első korty után karikára nyíltak fel a szemei, s addig húzott a korsóból, amíg a lélegzete elfogyott; csak akkor vette le a szájáról, s nagyot fújt utána.

– Hüjh! Ez az a másvilági ital! Egyszer hozott belőle az apám egy korsóval; de nekem csak egy kupicával adott belőle. Megbánta aztán a herceg nagyon, hogy úgy eldicsérte a badnyák borát; mert a főrendei nekiestek, kiragadták a kezéből a korsót; mindenik meg akart felőle győződni, hogy igazán paradicsomi bor-e az. A Szlón a fejükhöz dobált mérgében mindent, ami a keze ügyébe akadt, tálat, kupát, utoljára a papucsait is: felugrani mégis rest volt; a sorba kóstolás után a körömpróbáig üresen került vissza hozzá az amfora.

Sírt mérgében a nagy elefántgyerek.

– No ne sírj, cimbora – vigasztaló őt Solom. – Ahol ez volt, ott több is van. Odavezetlek a pincéjéhez.

– De köszönöm! Én Szent Péterhez nem megyek. Én az égbe nem repülök. Nem arra való a testem.

– Hiszen nem az égbe vezetlek én, hanem a warángok pincéjéhez, amelynek én tudom a rejtekútját. Ott van sok bor. Még ennél jobb is. Annyi bor van ott, hogy tavat csinálhatsz belőle. Keresztülúszhatol rajta; úgy ihatol belőle, s ezt én mind neked adom; mert rászabadított a Szent Péter.

Ezzel a szóval csodát mívelt a badnyák: talpra állította a Szlónt. Felé rohant, szétvetett lábakkal, ahogy a kétesztendős gyerek szokott futni, aki most tanulja a járást, s alig várja, hogy megint négykézláb lehessen, s mikor nyakába borult Solomnak, ugyan jól kellett ennek állnia a lábán, hogy le ne rántsa megával a földre, s olyanokat csókolt rajta, mint egy békaugrás cuppanása a pocsolyába.

– Mikor megyünk oda?

– Várj sorára. Tudod, hogy én a badnyák vagyok. Jó izenetet, gazdag áldást kell vinnem minden házhoz. Azért töltesd meg a korsómat a magad borával, hadd vigyem a szomszédba. Ma az én napom van: a „badnyi vecser”, holnap lesz a „Boxiohu” napja (karácsony). Holnap délben a warángoknál az a szokás, hogy minden ember a házában marad; csillag feljöveteléig ki nem mozdul. Ezalatt én a junákjaidat elvezetem a pincéig.

– De én is veletek megyek. Van nekem két öszvérem, aki elbír. Meginnák a gödények a legjobb bort.

– Van ott elég. Csak ti legyetek hozzá elegen.

– Ha kell, kétszáz legény is akad.

(Kétszáz legény! Ez egy kissé sok, gondolá magában Solom. Mégis sokan maradtak itthon.)

– Holnap mind legyenek készen. Most vezettess a süvedhez.

– Jaj, kedves badnyákom. Azt ne kívánd látni. A Verblud nem olyan jó gyerek, mint én. Az nem ismer semmi badnyákot; mert az a fekete hegyek knéze. Az nem issza meg a borodat, mert ha bort iszik, még jobban ordít a sebes lába miatt. Ahhoz ne menj. Mert az, ha idegent kap, levágja a fejét.

– Mégis oda megyek; mert az ő számára is hoztam áldást. Ha szeretsz, jöjj oda velem.

– Én menjek fel a Verbludhoz? Nem tudod, hogy a Verblud a toronyban lakik? Nem hisz senkinek: még az apámnak sem, oda vette be magát a sebesült lábával, a feketesipkás hívei vannak körülötte; ott tanyáznak a toronyban, ahonnan messzire ellátni, hogy nem jön-e valami ellenség. A Verblud nem alszik soha. Engem oda a toronyba fel nem visz egy öszvér.

– Felviszlek én – monda Solom, s letérdelt a knézfi előtt. Két mázsás teher volt a kövér fiú, de olyan könnyen fölemelkedett azzal a badnyák, mikor a nyakába ült, mintha csak magaforma suhanc lett volna.

– Ej ha! Ilyen ló kellene nekem, mint te vagy.

Még azután a korsóját és a kosarát is felvette Solom, s a vállára vett Szlón igazgatása mellett feltalált a tekervényes folyosókon, a szűk kőlépcsőkön át a kaputoronyba a Verblud tanyájára.

A toronynak három oszlopon nyugvó boltozatos erkélye egyetlen nagy tornácot világított be, amiben ötven ember elfért. A tornác hátterét vastag, egymást támogató gerendák képezték, amelyeken a nehéz, rézzel fedett tetőzet szarufái nyugodtak. Egy ilyen gerendák és szelemenfák által képezett zugban volt felütve a Verblud tanyája. Medvebőr fekhely, kockás, talitarka gyapjúszőnyegek, amik a szarufákról lecsüggtek, s a fekhely előtt kárpitot képeztek, hátul pedig a vacok superlátján drága fegyverek csoportja, egy nagy kerek ezüst pajzs körül s azon keresztül fektetve.

A többi gerendazugokban a knéz fegyvertársainak a sátorai voltak felütve; lótakaró, nyeregszerszám, puzdra, pajzs díszítéssel. Tizenketten voltak mellette, félnaponkint felváltva.

Mikor a badnyák felérkezett a toronyba a Verblud tanyájára, ennek a junákjai éppen nagy játékban voltak. A hosszú toronyerkély igen alkalmas volt tekepályának.

A tekebábok is, meg a golyó is emberkoponyákból teltek ki.

Derék játék volt! Az elgurított koponya hányat üt ki a társai közül?

(Ezt a mulatságot még a napóleoni háborúk alatt is lehetett látni ezen a vidéken.)

Mikor a Szlónt meglátták a vitézek, abbahagyták a mulatságot. Solom letette a válláról a knézfit, s attól nagyot rendült a torony padlata. Erre a dobbanásra-e, vagy hogy a megszokott tekegördülés abbamaradt, félrehúzta a nehéz gyapjúszőnyeget a fekhelye elől a medvebőrön heverő Verblud, s kidugta a nyíláson a fejét.

Vén, ripacsos ábrázat volt, himlőritkította bajusszal, szakállal, melynek még visszataszítóbb kifejezést adott a kedélyén uralkodó nehéz indulat, a gyanú, irigység, bosszúvágy, kegyetlenkedés. Ezeknek mind volt egy-egy ránca, amiben meghúzta magát, s azt még mélyebbre véste. És mindannyit fokozta még a testi kín, amit az elmérgesedett seb okozott.

– Mit akartok? – rivallt a látogatókra, onnan a vacokból.

– Nono! Csak meg ne egyél – mondta neki a Szlón. – Nem látsz? Én vagyok itt: a süved.

– Süve vagy az ördögnek! Mikor még a szakállamat sem dörzsölhettem a nénéd arcához, úgy elkapták az ölemből.

– Majd visszakapod még, Jovó. Ne káromkodj. A badnyi vecser napján.

– Kukulj meg! Én nem hiszek a ti badnyákotokban.

– Pedig higgy benne; mert itt van. Engem hozott fel ide a vállán.

– Téged? Szlón? Kövér állat. Akkor csakugyan derék fickó lehet. Jöjj ide, badnyák. Jöjj ide egészen közel hozzám.

Solom odajárult a knéz elé; aki egészen elhárítá maga elől a kárpitot, hogy most már az idomtalan termete is meglátszott. Felemelkedék fél könyökére, úgy nézett a fiú szeme közé fürkésző tekintettel.

– Hát te csakugyan a badnyák vagy? Az égből jöttél? Szent Péter küldött azzal a korsóval a paradicsomból?

Ha erre a Solom a szokott babonás választ adja, úgy leüti a fejét tréfából hátulról a Katovszki (nyaklevágó), hogy észre sem veszi, mikor esett meg rajta; hanem szerencséjére feltámadt benne a nemesi büszke lélek, s azt a fenyegetett szép főt dacosan magasra emelve, azt felelé:

– Nem vagyok az! Nem vagyok én badnyák. Hanem vagyok a waráng fejedelem fia; azért jöttem ide, hogy téged meglássalak.

– Ahán! Igazat mondasz – szólt a Verblud. – Tudtam én jól, hogy ki fia vagy. Ha hazudtál volna, bizony a lábadhoz tetettem volna a fejedet. Különben így is levágatom előbb-utóbb.

Ez ellen sietett tiltakozni a Szlón.

– Azt ugyan nem teszed, amíg nekünk meg nem mutatja, hogy hol van a warángok borospincéje.

– Hát majd később. Mondd el, mi hozott ide énhozzám! Mi bámulni való van rajtam?

– Engem megkorbácsoltak otthon a nép előtt.

– Hallottam hírét. Vesd le a palástod. Mutasd a hátadat. Jól van. Csakugyan te vagy az a megvert. Hát most bosszút akarnál állni a magad fajtáján ugye? Hát mit vétettél, amiért megkorbácsoltak?

– Megloptam a warángok borospincéjét.

– S most ezért bosszúból elárulod a bogumiloknak az egész pince titkát?

– Nemcsak azt. Nekem vérért vér kell. Én szolgálni akarok te alattad a warángok ellen.

– Én alattam? Nem látod, hogy sánta vagyok?

– Azt is tudom. Azért jöttem, hogy meggyógyítsalak.

– Te béka! Engem akarsz meggyógyítani? Mikor senki sem bír vele. Hát nem itt volt már a jajcai derjacsnik, aki a bizánci barátoknál tanulta ki a mesterségét, adtam neki hat lovat meg száz birkát, amért idejött, itt hagyott egy varázskopját szent fából, olyant, amilyennel megsebesítették a lábam. Azt mondta, ezt kell beledugdosni a sebbe. Ördögöt sem használt, még rosszabb lett utána. Hát aztán nem elhozattam a Narentából a híres pustolovica boszorkányt? Adtam neki egy vég posztót, egy füzér klárisgyöngyöt. Azt javasolta, hogy eleven ember felvágott hasába dugjam a lábamat, attól meggyógyul. Ez sem használ. Csak azt nyerem vele, hogy ketten ordítunk egyszerre. Én jobban, mint a felhasított bélű rabszolga. S te akarsz most lábra állítani? Te obesiána!

– Én jobban tudom, mitől gyógyul meg a sebed; mert az én anyám alirumna; őtőle tanultam a módját. Füvekben van az erő. Hoztam számodra olyan leveleket, erdőről, mezőről, amilyennel minálunk a warángok hegesztik be a csatában kapott sebeiket. Engedd meg, hogy felépítselek.

– No ha te engem megajándékozol a lábammal, akkor én megajándékozlak téged a fejeddel – monda a Verblud, toportyán módra sandítva a királyfira.

– Ne úgy mondd, zsupán – szólt vissza Solom –, mert ezzel azt is értheted, hogy a fejemet majd a tenyerembe teszed. Hanem fogadd meg Szent Péterre és Pálra, hogy ha én a lábadat meggyógyítom, semmi porcikámat meg nem rontod.

– Látom, hogy nyitva van nálad mind a két ablak. Magad vagy a molnár a malmodban. No hát fogadom Szent Péterre és Pálra, hogy ha a rossz lábamat helyrehozod, a mosszori váron belül semmiféle bántódásod nem leszen.

Az óvatos királyfinak ez még nem volt elég.

– Tegye meg ezt a fogadást a knézfi is.

– Miért tegyem én is? – kérdé a Szlón. – Fáj nekem a sógorom lába?

– Azért, hogy a warángok pincéjét a birtokodba juttatom.

– Az már más.

– No hát „fújd ki” Szent Péter és Pál nevét.

A Szlón is megtette a fogadást, s kezet nyújtott Solomnak.

– Megálljatok – szólt közbe a Verblud –, még ne csapjatok fel!