XVII. A Bludár

A waráng királyfiban egy második Hannibál veszett el. Mint az a púni hadvezér, leleményes a tervezetben, gyors a kivitelben, a lehetetlenségek megoldásában szerencsés.

Miután a bevehetetlen mosszori várat, melyet a bosnyák király összes seregei hasztalan ostromoltak az elmúlt években, ravasz csel által elfoglalta, s a nemzetén ejtett gyalázatot megbosszúlta, nem kapta el a diadal mámora. Jól tudta, hogy minő tüzet rakott. El nem olthatja azt – tehát szítania kell.

Rögtön a vár felgyújtása és az álomitaltól elkábult bogumil harcosok legyilkolása után elfuthatott volna bajtársaival együtt, a rabszolgákat is hagyhatta volna szétszaladni, még akkor senki sem gátolta. – De hová futni? – Haza, a maga nemzetéhez, a warángok közé? A felszabadított rabszolgák oda nem fogják követni, hogy újra rabszolgák legyenek, s még büntetést is kapjanak régi uraiktól, akiknek nyájait elhajtották, s elvált feleségeiket elvették. – De a waráng fiúknak sem lesz tanácsos a saját városuk piacán most megjelenni, mert az valóságos lázadás volt a waráng király ellen, amit most elkövettek. Megrohanni egy szomszéd nemzet várát; azt elpusztítani, vérfürdőt csinálni benne, teljes béke idején, a Jehova parancsa ellen, a római pápa és a magyar király és a raguzai köztársaság tilalmával dacolva. Emiatt Dávid király minden bizonnyal le fogja üttetni a hőstett elkövetőinek a fejét, legutoljára hagyva a saját édes fiáét; vagy pedig ellenkező esetben, ha pártul fogja a mosszori hős fiakat, akkor háborúba keveri a waráng nemzetet a bogumilokon kívül még Raguzával és a bosnyák királlyal is, s abban az ő megfogyott nemzetének el kell pusztulni.

Tehát haza még most nem mehet. De itt sem maradhat. Tvartimir knéznek, ha a vazalljait összehívja, egész hadserege van, s annak ő ezzel a rabszolgahaddal, a rommá lett várfalak közt ellen nem állhat.

Vagy engedje magát egyik völgyből a másikba üldöztetni, mint a futó vadat, mint a kóbor zsiványt?

Messzelátó terveket főztek ők ki Frater Aktaeonnal a remetebarlangban.

Az a sziklaodúba száműzött aszkéta onnan a vízipatkányoktól látogatott nyirkos barlangjából olyan vakmerő álmokat virrasztott meg élő valósággá, aminők ha sikerülnek, az egész világot megfordítják sarkaiban, új szenteket adnak az égnek és a földnek; megváltoztatják a társadalom alakját, az erkölcsöket, a jó és a rossz közötti különbség fogalmait, helyet cseréltetnek a fejek díszeivel, a hármas tiarát felváltja az „arany lánna”, a tollkoszorút a főkötő s a szarvakat a cserfüzér.

*

Kritikus. Ezt értse meg ember kommentár nélkül!

Szerző. Majd kiderül ez mind a vallatásnál.

*

A mosszori vár elpusztítása csak az első feladat volt. Elrontani a félelmes fészkét a patarénoknak, akik a nagy tervnek leginkább útjában álltak, másvilágra küldeni a kolostorba zárt menyasszony eljegyzett vőlegényét, akinek a jogáért Milenkát fegyelemben tarták; de ezen túl kezdődött még az igazi merénylet. Azok a vakmerő fiúk, akik azt így merték elkezdeni, merik azt folytatni is majd a végső csapásig.

Kijönni a mosszori várból, és hová menni? Ez volt a második ugrás.

A Bludár egy olyanforma erejű folyó, mint Magyarországon a Sajó, Tirolban az Inn. A mosszori völgyben háromöles magasból szakad alá, szédítő meredek sziklafal aljából, száz lépéssel a vízesés alatt rögtön megcsendesül a rohama; mert a sziklameder fölfelé emelkedik, itt egy részét gátak közé szorítják, s zsilipekkel mérsékelve bocsátják a malmok, kallók kerekeire. A folyvást emelkedő meder mindig odább kényszeríti a folyamot tóvá gyűlni, mely az egész völgyet átfogja; ezen alul aztán, két kapu módra közel tolt sziklakolonc között, nyílsebesen vágtat a folyam alá, egy újabb zuhatagot képezve, s onnan aztán a folyvást haránt hanyatló mederben csattogva vágtat alá, félkörben körülkerítve az aranytermő hegyet, s a félkör átelleni oldalán éles padmallyal mosva alá a sziklafalat; míg végre, alig ezer lépésnyire a kiömlése helyétől ismét berohan egy barlangba, mely folytonos mennydörgést bömböl vissza az örök zuhatagból. Hová lesz azután a Bludár folyam?

Frater Aktaeon ezeket mondó Solomnak:

„A Bludár nem vész el a kősziklák ismeretlen mélységeiben; hanem utat tör magának a tengerhez. Ahol ismét napfényre jön, távol, más hegylánc völgyszakadékában, ott már más neve van. Bizonyosan tudom, hogy a Branta folyam azonos a Bludár folyammal. Gyakran találnak a Branta-völgyi aranymosók egy-egy különös alakú merítő száphoz hasonló falapátot, amit a Branta hozott le magával. Az ilyen lapátokat csak az aranybányák érczúzóiban használják. Az tehát kétségtelen, hogy a két folyam egy, csak a neve lesz más. Azonban a Branta mégis kisebb, mint a Bludár. Ennek megint az a megoldása, hogy a folyam valamely barlangi tóban kétfelé szakad, s a kisebb ága valahol másutt tör magának folyosót egy más völgy felé. Ez az én patakom itt. Nemrég egy nehéz sulykot találtam a patakban, aminőt a cölöpök beveréséhez használnak, a nyelébe billoggal volt beleégetve a mosszori knéznek a címere, egy keresztbe fektetett kard és kalapács. Ez is onnan jött hát. – A folyam nagyobb része a Branta-völgyi sziklaamfiteátrumból tör elő. Az is egy olyan félkerek, bezárt völgy, mint a mosszori vár völgye. A különbség csak az, hogy a Branta kitör a völgyből, s a három tüzes szentek kolostora mellett elzuhogva, aláomlik a völgybe. Az a kolostor tehát semmi oldalról meg nem támadható, egyedül a Branta folyam szádán keresztül. Ezzel szemben van a sziklaablak, melynek üregéből a kisebbik anyád, Bravalla őrjöngő üvöltése verseng a habok csattogásával. Most csak egy olyan ember kell, aki a lehetetlenséget kineveti.

– Az vagyok én – monda Solom. – Bízd rám a többit.

S azzal nekiindult a „lehetetlenség” legyőzésének, mint a mesék sárkányölő vitéze. Igazi „Hüvelyk Palkó”.

Mikor a Tvartimir csapata megjelent a vár előtt, már akkor nem volt más választásuk a várat elfoglalt lázadóknak és warángoknak, mint életre-halálra védelmezni magukat. Az első rohamot a kétségbeesés erőfeszítésével visszaverték.

Ez első diadal után azonban megmondá a királyfi társainak, hogy tovább itt nem védelmezhetik magukat; gondoskodniok kell az elmenekülésről. Tanácsot tartott, s abba meghívta a felszabadult rabszolgák legvénebbjeit, s mint okos vezető először az alsóbbaknak engedte magukat kibeszélni, nem futott előre a maga tervével, hadd jöjjön elő ki-ki a maga bölcsességével.

A legöregebb bányász azt ajánlotta, hogy követet kell küldeni a knézhez, és tudatni vele, hogy az asszonyok, leányok, gyermekek életben hagyattak; ha a knéz a várbelieknek szabad elvonulást enged, s hitével fogadja, hogy nem üt rájuk, akkor ezt a népet élve megkaphatja; ha ellenben nem áll rá az alkura, akkor itt a szeme láttára fogják az asszonynépet, a gyermekekkel együtt, a bástyafalakról aláhajigálni. Ezért volt nagyon üdvösséges, hogy a királyfi nem engedte a nagy vérengzés alatt az ártatlan asszony-, gyereknépet leöletni, hanem maga bezárta őket a föld alatti raktárakba.

– Úgy beszéltél, ahogy vén rabszolgához illik – monda neki Solom. – Én azonban nem tudom könyörgésre összetenni a két kezemet, amikor az egyikben kard van. S inkább bízom a pajzsomban, mint a bogumilok fogadásában. Ezek istentagadók, se Istent, se bálványt nem tisztelnek. Esküvésüket kijátsszák. Nemde nem ígérte-e meg nekem esküszóval a Verblud, hogy semmi porcikámat sem hagyja megsérteni, levágni? Aztán bele akart mártatni a forró szurokba. Ezzel az esküje nem lett volna megszegve, mert egy darabban maradok. – És aztán – én nem akarom a bogumiloknak sem az asszonyaikat, sem a gyermekeiket visszaadni.

– Hát mire akarod őket tartogatni?

– Azt is tudom.

– Tehát akkor törjünk ki egy éjjel zárt csapatban – mondá a waráng fiúk legidősebbike. – Középre fogjuk a magunk asszonyait, s keresztül rontunk a megszálló ellenségen.

– Rossz tanács – felelt rá Solom. – Nem hallgattatok-e rá, hogy odalenn az erdőben folyvást fűrészelés nesze hangzik. Itt úgy szokták a várbul kirohanó ellenséget fogadni. Az erdőben átfűrészelik a szálfákat, s mikor a mi csapatunk az erdő közepén lesz, egyszerre ránk döntik az erdőt. Beszélt nekem ilyen dolgot az apám. Mikor a tengeren túl harcoltak a görög császár zsoldjában, a ravasz szeldzsukok így rontották meg a warángokat; ha akkor annyian ott nem vesznek a rájuk dűlt erdő alatt, most nem laknánk mi itten.

Átlátták, hogy bizonyára erdő ellen nem lehet harcolni, ha az is beleártja magát a csatába.

– No hát mit tudsz te?

– Elmenekülünk a Bludáron.

– A Bludáron! – szörnyedt fel e szóra apraja-nagyja a volt rabszolgáknak. – Nem azon! Az a poklokba visz alá. Soha ember, aki annak az útján elmegy, a napvilágot többet meg nem látja.

– S én azt mondom nektek, hogy a Bludár nem megy a poklok mélységébe; se a föld alatt nem vész el, hanem előtör egy más völgyben, ahol boldogabb világ van: jobb emberek laknak. Ezt nekem egy szent ember mondta el.

– Ha szent volt, bizonyosan igazat mondott – erősíté az öreg rabszolga. – De gondold meg, vezér, hogy a Bludár itt a szabadban is hogy végzi folyását. Egy helyen megáll: az ember azt hinné róla, hogy valami sima tó az, pedig dehogy az, csak tükre sima, alul orsó módra csavargó örvény az, melybe ha valami beleesik, mint a csiga úgy sodorja alá, s a fenekét nem találni sehol, majd megint nekilódul, s akkorát esik, mint egy torony. Bizonyosan a föld alatt is ilyen utat követ. Ki merne erre tutajjal rászállni? S ha volna is belőle kijárás, más ország-világban: annyi sok nép mivel élne odáig? A hegy nem terem kenyeret, csak követ.

– No hát majd lemegy valaki közülünk hírmondónak a Bludár barlangjába, s az elmondja, hogy mit látott, mit tapasztalt – mondá Solom.

– De hogy jön az vissza? Még a pisztráng sem tud a zuhatag ellenében felfelé úszni, nemhogy ember tudna.

– Hát én megmutatom, hogy tudok. Ki jön velem segítő útitársnak?

Erre a szóra mind elhúzódtak mellőle. Még a rabszolgák vénje sem tartotta magát eléggé vénnek erre a vállalkozásra.

– Inkább a knéz húzasson karóba, úgy haljak meg, mint hogy a sárkány barlangjába leszálljak. A vasorrú bába lakik ott a két leányával, akiket vaslovakká változtat.

Senki sem akart társul menni vele.

Solom a háta mögé nézett. Ott kuporgott becsülettudó némaságban az ő esküdt hitestársa, Darinka, a rabnő.

– Te csak eljössz velem?

Darinka felugrott erre a kérdésre, s odaborult a királyfi vállára.

– Bizony veled megyek én, ha a vízi hüvelvényekkel kell is viaskodni.

– No hát kísérőm már van, akitől izenetet küldjek vissza. Halljátok meg a módját. Egy tutajt készítünk négy darab fenyőgerendából; két vaskarika lesz a két végében, amikben meg lehet fogózni. Ezt hozzákötjük egy hosszú kötélhez: annak az egyik végét megerősítjük a parton a cölöpzethez. Viszünk magunkkal egy kecsketömlő borsót; annak nem árt, ha megázik: abból táplálkozunk. Azután szurokfenyő hasábokat, amikből fáklyákat hasogatunk, hogy a sötétben világunk legyen. Ti idekünn a kötelet bocsátjátok, amíg mi a tutajjal elérjük a barlangszádát, akkor hurkot vettek rá, s nem eresztitek odább. Mikor aztán egyikünk vissza akar jönni, azon a megfeszült kötélen víz ellenében is szépen felkapaszkodik a parton állók segítségével.

– Hát aztán ha a tutajt elhagyod, hová fordulsz? – kérdé az öreg.

– Az az én eszem dolga. Láttam én már több olyan barlangot, amin keresztül folyik valami víz. A folyam mély medret mosott abban, s nem tölti meg a padmalyáig. Aztán vannak keményebb kövek, amiket nem tudott kimosni, azok kimerednek belőle, partokat, hidakat, gázlókat talál az ember. Bocsássatok utánunk egész szál deszkákat, azok majd fennakadnak a sziklák közt; s azokat mi kifogjuk, magunkkal visszük. Ahol a folyam zuhataggá törik, ott áthidaljuk a deszkákkal, úgy kerüljük meg a veszedelmes helyet. És azután, ha egyszer egy olyan helyre találok a barlangban, amely elárulja, hogy ott már jártak valaha emberek hajdani időkben, ott én hátramaradok, s a Darinkát visszaküldöm a tudósítással. Ha a régi emberek járni-kelni tudtak a föld alatt, akkor mi is tudunk.

Ez a biztatás egészen felmelegíté a rémülettől elhűlt szíveket. Mindenki emlékezett rá, hogy hallotta valaha hírét nagyapáitól kőfejszékkel harcoló embereknek, akik barlangokban laktak.

– Az alatt ti készüljetek el a vándorútra, ami meglehet, hogy soká fog tartani. Ami gabonát, hüvelyest kaptok, mind bőrtömlőkbe tegyétek, ökrök, birkák húsát felfüstöljétek. Ha mindez elfogy, még akkor sem vész a nép éhen. Tudjátok, hogy a Bludár tömérdek pisztrángot, potykát hord magával, a csendes tavaiban teknősbékák tanyáznak. Ezeket odalenn is megtaláljuk; mert hiszen ide is kész felnőtt nagyságban kerülnek a sziklából kiömlő vízzel együtt. A Bludár maga eltart bennünket, ha minden egyéb kárba vész is. Mindent azonban, ami csak fából van, a bányákban, kallókban, malomban, még a cölöpöket is vágjátok ki s eresszétek el a víznek. A gerendák meg fognak torlódni egy-egy szűkebb sziklatorkolatnál, s ott megtaláljuk őket. Majd hasznát vesszük. Azután készítsetek apró tutajokat, amelyek csupán két-három, legfeljebb négy ember számára valók, hogy azokon fekve is elférjenek, ha meredeken rohan alá a víz, vagy alacsony padmaly alatt tör keresztül. Kötél legyen elég, amivel egyik tutaj a másikhoz legyen fűzve kellő távolságban, hogy egymáson segíthessetek. Aztán ami aranyat, ezüstöt zsákmányoltunk, azt öntsétek meg, s formáljatok belőlük karpereceket az asszonyok és leányok számára; a férfiaknak pedig készítsetek sárgaréz kösöntyűket, hogy mikor egy új országban ismét megjelenünk, lássa az idegen nép, hogy szabad emberek vagyunk és nem űzött szökevények.

Ez az utolsó szó adta meg az igazi lelkesedést. Karperecet viselhetni a csuklókon, ahogy szabad emberek szokták. A rabszolga a nyakán viseli az örvöt. Egy ilyen cifra bohósággal rá lehetett őket venni, hogy úgy viseljék magukat, mint nemesemberek: kövessék a fejedelmüket híven, s ne féljenek se földi ellenségtől, se föld alatti rémektől.

– Oszd ki a parancsaidat. Vezess, ahová akarsz.

Solom legelőször is csapatokra osztá az embereit: a bányászokat, a kohómunkásokat, az érczúzókat külön csapatokba. Mindegyiknek más-más feladat jutott. A bányákból minden cölöpzetet kihordani, az épületeket szétszedni, tutajokat elkészíteni; mások dolga volt fegyvert kovácsolni, faltörő eszközöket készíteni, aranyat, ezüstöt, rezet megönteni, köteleket fonni, láncokat egybeforrasztani. Még az asszonyoknak is akadt dolga: az eleség elkészítése az ő feladatuk volt. Solom kiszámította, hogy meddig kell az élelmiszereknek kitartani.

– Ma Boxiohu ünnepe van: a páska ünnepére el kell jutnunk a föld alatti úton abba a másik völgybe, ahol új világ van. Lehet, hogy hamarább is odaérünk; de akkor is várnunk kell és meghúznunk magunkat a föld alatti rejtekünkben, amíg az ünnepnap el nem érkezik. Így ígértem meg annak a szent embernek.

A rabszolgák vénje a fejét rázta erre. Öreg volt. Több esze volt, mint a gyerekeknek szokott lenni. Másként nem is hítták, mint a „nagyfejű”. Hiszen neveik nincsenek a rabszolgáknak: azokat csak úgy szólítják, hogy „te ripacsos, te csámpás, te kancsi, te finta, te suta!”, az asszonyaik neve, amíg fiatalok: „te kis szuka!”, ha megvénülnek, „te vén banya!”.

Tehát a „nagyfejű” ezzel a bölcs észrevétellel akasztá meg a Solom királyfit.

– Az ám, uram. De hogy tudod te meg odalenn a föld alatt, hogy hány nap múlik el fölötted? Nem virrad ám ott meg soha. Nincs ottan toronyőr, aki elkiáltsa magát: „Hajnal van, szép piros hajnal!”

Csak nevetett erre a királyfi.

– De van ám olyan őr, aki az éjszakát megjelenti: „Éjjel van, szép sötét éjjel!”, ott vannak a denevérek. Ott lógnak egész rajszámra, lábaikkal egymásba fogózva a barlang padmalyán, amíg a nappal tart, s mikor jön az éjszaka, akkor felbomlanak, kirepülnek a szabadba. Nekik akkor áll a világ. A sötét éj az ő pártfogójuk. És amint a hajnal első kacagása feltűnik az ég alján, jönnek nagy visítozva vissza a föld alatti sötétségbe: „Jön a fény!, a csúnya, rút napvilág!”. Ezek lesznek a mi napszámlálóink.

A „nagyfejű” csak elbámult ennek a fiatal legénykének a bölcsességén. Bizonyosan lidérce van ennek!

Azonnal hozzáfogtak hát a munkához. Fenn a még folyvást égő várban csak a waráng fiúk maradtak, őrködni, hogy a megszálló ellenség alattomos rohammal el ne foglalja a bástyákat. Nehányan közülök éjente kilopóztak az ellenséget kikémlelni. Úgy tudtak hasmánt csúszva előrehatolni, mint a gyík. Azzal a hírrel tértek vissza, hogy az ellenség a túlsó völgyben táboroz, s nem készül az egyszer megkeserült roham megújításához. Lehetett odalenn folytatni a menekülési előkészületeket.

Solom királyfi azonban, amint a dolgozó csapatoknak a saját vezéreik által kiosztá a munkát, a maga eszével összekötözte erős fűzfagúzzsal a négy rövid fenyőgerendát, mellyel a barlangszádáig le kellett ereszkedni. Nem vitt magával más útitársat, mint a Darinkát. Nem tudom, a mai világban melyik menyasszony állna rá az ilyen nászutazásra, ha a vőlegénye híná.

A tutaj a vízen hánykódott már. Oda volt a hátuljára kötözve a kecskebőrtömlő a borsóval, sok napra való élés. Azonkívül még szurokfenyőhasábokat vittek magokkal. Két szekerce és két vashegyű rúd, a túlsó végén keskeny lapátvéggel, volt az úti készülékük, amaz az övbe dugva, ez a kézben. Minden öltözetük egy combtakaró bőrkötény.

Solom elébb megmérte a barlang távolságát az érczúzó gátjától, ahonnan el kellett indulniok. Kitalálta ő a mérnöki tudományt is furfangos eszével. Hosszú fonalat kötött egy nyíl vesszejére, s ezt ellőtte a barlang nyílásáig. Akkor aztán a fonállal visszahúzta a nyilat, s megmérte singgel a fonalat. Éppen ilyen hosszú kötélre lesz szükség, amely a tutajt a folyam beömléséig ereszti; azt a kötelet az érczúzó kelepének a korongjához kötötték, amely aztán egészen a folyam sebessége szerint gombolyítja azt le a tutaj után.

A vakmerőknek nem kellett még elbúcsúzniok társaiktól, hisz még a visszatérésre van mód a kifeszült kötélen, mely a tutajt tartja. Mostani merész leszállásuk az ismeretlen világba csak arra való, hogy hírt adhassanak az ittmaradtaknak afelől, hogy a folyamásta labyrinth mentén lehet-e emberjárható utat találni? Hátha korábbi ottlakóknak is akadnak még valami emlékére?

Solom és Darinka rászálltak a keskeny tutajra.

– Te állj az elejére – monda Solom a másik gyermeknek –, a csáklyával igazíts, ha sziklának futunk, én kormányozok.

S azzal nekiereszték a gyarló járművet az árnak.

A Bludár harsogva, csattogva zuhogott alá a sziklapadok lépcsőin, s tajtékzó hullámgerinceket vetett, ahol magasabb csompók állták útját, egy-egy kimeredő kőszörnyeteg hátán kétfelé szakadt, s aztán a túloldalon ismét egymásba omolva a két ág, mély forgatagot képzett, az a kis forgácsszilánk ott a közepén azzal a két ember alakú hangyával csupa játékszer volt a halhatatlan istenségek egyikének.

Egy kanyarodónál hirtelen ledobta a hátárul a felzökkenő tutaj a Darinkát. Hanem a Solom gyors kézzel kapta el a víz alá merült gyermek kontyát, s egy lökéssel visszadobta a tutajra, mint egy macskát.

– Egészségedre, parányim! – szólt a prüszkölőnek nevetve. Ez is megvolt. Többször is lesz ez így.

Ő maga már bele volt tanulva ebbe a játékba. Az ő hegyeiknek is voltak rohanó folyamaik. Hányszor megjárta ő azokat az anyja sütőteknőjében, amit hazulról ellopott. Csakhogy ő már úgy úszott a víz alatt, mint a vidra. A waráng fiúkat már a születésük órájában beledobják a hideg vízbe, s ki kell nekik belőle kapaszkodni, mint a kiskutyának, s amelyik kétesztendős korában nem tudja felhozni a folyam fenekéről a beledobott kis pénzt, abból nem lesz megélni való ember.

Aztán nevettek mind a ketten ezen a kis kalandon. Azontúl Darinka jobban vigyázott magára.

A kötél hosszabbra volt mérve, mint a folyam útja a kallótól a föld alatti torkolásig, a tutaj a két utazójával eltűnt a sziklaüreg sötétjében az utána néző bajtársak elől, s azután nemsokára megfeszült a kötél, mely visszatartá: azok ott vagy kikötöttek, vagy leestek a mélységbe.

Csak a kívülről betekintőnek sötét az a barlang, aki benne van, égszínkéknek látja azt, minő a nápolyi kék grotta, s a folyam megtörő cseppjei olyanok, mintha kék tűz szórná szerte a szikráit.

A beszakadásnál meredek zuhatagot képez a folyam; ott tehát a tutajt magára kell hagyni, hadd táncoljon alá; Solom és Darinka kiugrottak egy sziklára.

Az a szikla egy rengeteg nagy bazaltkolonc volt, mely a barlang bejárata előtt keresztben feküdt.

Solom figyelve nézett körül. Éles szemmel, éles ésszel rögtön felfedezett valamit, ami biztató tájékozás volt ránézve.

Az a víz fenekén keresztben fekvő kolonc fekete volt és nyolcszögű prizma alakú, a barlang egész kőzete pedig szép fehér márvány, haránt cikázó veres erekkel, kívülről feketének látszott a szikla a tengő tarjagoktól és szürke a zuzmóktól; de belül ragyogó fehér volt, melyet a csodálatos optikai színtörés kék zománccal festett.

Ez a nagy kőkolonc tehát nem eshetett ide a márvány közül. Azt emberkéz szállította ide – messziről. – Micsoda emberek lehettek azok! Talán óriások.

S miért volt ide téve az a bazaltoszlop?

Ez volt a sarkantyú, mely a barlang útjait megvédte, hogy a Bludár alá ne mossa azokat. Az örökké futó hullám üregeket nyaldos a mészsziklába, a márványrétegekbe, de a bazaltot nem bírja megolvasztani.

Ez tehát annak, aki az eszével is tud látni, útmutató a sötétben.

A barlangban széthasogatta Solom a magokkal hozott szurokfenyőhasábokat vékony karókra, s acéljával tüzet csiholva, fáklyát gyújtott belőlük.

Amint széttekintett maga körül, azt mondá: „Itt emberek jártak valaha”.

Arról a szikláról, amelyen ő állt, kivehető lépcsőfokok voltak vágva lefelé is, abba a mélységbe, ahová a Bludár alázuhog, meg fölfelé is a barlang oldalfalába, de hogy ezek hová vezetnek, azt az egy fenyőszilánk fényénél nem lehetett kivenni, a sötétség, mint egy kárpit, úgy takarta el a távolt.

Azok a lépcsők fél embermagasságnyira következtek egymás fölött, mindegyikre kapaszkodni kellett, ami annál nehezebb volt, mert a sziklák csúszósak voltak a denevérek guanójától. Ez a barlang dermesztő hideg volt a zuhatagtól.

– Megfagyunk itt! – rebegé Darinka fogvacogva.

– Majd találunk még olyan helyet is, ahol melegünk lesz – buzdítá Solom. – Csak jöjj utánam a fáklyával.

Amint az óriások lépcsőjén fölfelé haladtak, egy sziklafal állta útjokat, annak az alja kapubolt nyílást engedett, amelyen keresztül a folyam eltűnt a föld alá.

Azonban Solom felfedezte, hogy a nagy lépcsőzet nem végződik zsákutcában, egy sziklagúlát megkerülve, előttük tátong egy folyosó nyílása, mely tovább vezet.

Hanem ebbe a folyosóba már nem lehet fennállva előrehatolni. Eleinte csak meggörnyedve mehettek előre; utóbb már csak négykézláb mászva. Itt a fáklyát is el kellett oltani. S sötétben haladni előre. Egy kötelet hozzákötöttek a mindkettőjük derekán levő övhöz, hogy ha valamelyik a sötétben valami mélységbe találna lecsúszni, a másik felhúzhassa.

A folyosó hosszú volt, csak a mindig jobban felhangzó dübörgés jelzé, hogy a végéhez közelítenek, ahol ismét tág üreg nyílik. Lassankint újra felemelhették a fejüket, anélkül, hogy a padmalyba csapták volna, a folyam harsogása újra felhangzott a mélységből.

Itt Solom újra meggyújtotta a fáklyát.

S most már nagyobb volt a világosság, mint az elhagyott barlangban. Annak minden fala koromsötét, ezé pedig tündöklő fehér.

Egy cseppkőbarlang volt az, roppant kupolával, melynek boltozatáról óriási