A HÁROMSZÍNŰ KANDÚR

A kutya hatalmas állat a világon.

Különösen Magyarországon.

Kivált mikor már a bőre le van fejtve.

Ez a kutyabőr még holta után is eleven.

Mit mondok: eleven? Halhatatlan!

Ilyen elenyészhetetlen kutyabőr birtokában volt nemes Pugonyi Están uram - Kecskeméten.

Az ilyen kutyabőr másutt is a magyar hazában a különösségek közé tartozik. Először is: a tulajdonosának választói jogot ád (a 48-iki törvények értelmében), másodszor pedig - másodszor? Majd az ördög töri rajta a fejét, hogy mit ád neki még másodszor is!

Hanem hát az ilyen kutyabőrnek a virtusára nem sokat adnak Kecskeméten. Választói joga van ott már minden embernek, aki kétszobás házzal bír, vagy egy műhellyel, amelyben egy legénnyel dolgozik; egyszóval, aki tíz forint adót fizet a hazának. S aki még tíz forintot sem tud letenni a haza oltárára, az már nem polgár, csak gányó, annak a malom alatt az országgyűlése.

Hát bizony a nemes levélre való büszkeségért csak kinevették Pugonyi Están uramat. Régen, Dobzse László meg Lajkó király alatt érhetett az valamit; mikor a "Kalandorok" Kecskeméten tartották az üléseiket; ma bizony rá sem hederít senki.

No, az az egy, hogy "nemzetes uramnak" szólítják az embert. De azt a pusztabíró is megkapja.

De még ezenkívül abban a rossz hírben is állt Pugonyi Están uram, hogy "tudós ember". Tudni kell azt, hogy Kecskemét egy olyan rendkívüli város, ahol minden ember otthon tartja az eszét. Senki sem megy a szomszédba kölcsönkérni egy kis "sütnivalót".

Ezért lehetett az, hogy az én ott laktomban (két évig) még csak hírét sem hallottam, hogy egy prókátor volna a városban (negyvenezer lakos mellett). Akinek ott pere volt, végezte maga, vagy amikázott, de prókátorhoz nem ment. Ami pedig az orvosi tudományt illeti, azt akkoriban csak két emlékezetes alak képviselte: az egyik volt egy tősgyökeres magyar nevű, tudós férfiú, aki a hozzá kerülő paciensek számára zsinórra fűzött recepteket tartott, s ahogy következtek, úgy szakított le egyet a schédákból; volt olyan betege, aki tintaspeciest kapott, amitől fekete lett a nyelve, de meggyógyult tőle. A másik doktort pedig a neve és termete összeállításában doktor Pohoska névvel látta el a közvélemény. Ez háromszor bukott meg a pesti egyetemen a rigorozumon; a harmadiknál azt mondta neki a dékán: "perge asine, hic habes diplomam; occides homines". Ezért nem is került soha Kecskemétre se kolera, se tífusz, se más cifra nyavalya. Mi az ördögöt keresett volna ottan? Csak egyetlen patika volt a piac közepén, oda jártak délelőtt a honoráciorok germinativát inni, amit népnyelven kárminativának hívtak (aztán meg a szép patikárusnénak udvarolni).

És pedig annak, hogy a prókátor ilyen korlátolt hatáskörnek örvendett a nagy alföldi városban, éppen nem a civilizáció hiánya volt az oka, hanem az az egészséges etika, amelyen az ottani közélet alapult. Először is politikával senki sem foglalkozott (még akkor nem voltak képviselőválasztások) s egymás vallását mindenki tiszteletben tartá. Azt mondják, nem tudom, igaz-e, hogy egy régi városi statutum elrendelé, miszerint annak, aki Kecskeméten vallásfelekezeti háborgatást idézett elő, rövid úton feje vétessék. Szent is volt a béke. Laktak ott feles számmal görögök, zsidók is; de az mindegy volt; nem támadt nemzetiségi kérdés. Aztán mindenki azt tartá, hogy abból, amit az Isten adott, meg kell élni: senki se költsön el többet, mint amennyi pénz a zsebében van. Kölcsön nem kért, nem adott senki. Akinek fölöslege volt, marhát vett rajta. Valóságos axiómát képezett az az adoma, amelyben egy öccs pénzt kér kölcsön a bátyjától s ezt a választ kapja tőle: "Ha nem adok neked kölcsön pénzt, akkor, öcsém, csak te haragszol meg énrám; de ha adok, akkor majd én is megharagszom terád, te is énrám". Így aztán nem támadhatott processzus.

Ami pedig a medicina közvéleményt illeti, arra nézve a kecskeméti észjárás azt tartja, hogy könnyebb a nyavalyát kikerülni, mint keresztülgázolni rajta; annál fogva minden ember szépen elélt holtig. Párbajban, öngyilkosságban senki sem tette magát nevetségessé.

Mármost, ha a legpraktikusabb tudományok képviselőjének is ilyen kevés hatáskör jutott, milyen nagy elszigeteltségben kellett élni az olyan tudósnak, mint nemzetes Pugonyi Están uram, aki összegyűjté a fejében a klasszikus és orientális nyelvek minden tudományát; értett latinul, görögül, zsidóul, arabusul, még törökül is; amit a török basák írtak a kecskeméti, nagykőrösi bírákhoz, a kegyetlen deftereket mind el tudta olvasni. Ellenben a németet és a franciát megvetette. Azokat nem tartotta érdemesnek megtanulni.

Csak egy európai nyelvet tanult meg: az angolt. Bizony azt sem azért, hogy Shakespeare-t eredetiben olvashassa. Majd megtudjuk később, hogy miért. De azt is úgy szedte magába, ahogy az a latin helyesírás szerint olvasandó. Kámbridge herceget bizony nem mondta Kembridzs-nek, sem pedig a recapitulation-t rikepitsulesn-nek, de azért ha jött a zsidó szeszfőzőnek üzleti levele Liverpoolból, azt mégis csak őhozzá vitték tolmácsolás végett.

Gazdasága is volt a tudós férfiúnak: szép tagban a Talfáján. Meg lehetett volna belőle élni tisztességesen, ha parasztmódra gazdálkodtak volna rajta. Hanem ő neki ebben is különös ambíciói voltak. Holmi ordináré rozs, kukorica az ő vágyait ki nem elégítette, úttörő volt! Festő csüllenget, pirosító buzért vetett táblaszámra, amikből magyar indigónak és magyar karmazsinnak kellett előtámadni. Nem az ő hibája, hogy a siker elmaradt.

A szép szőlejét, gyümölcsösét emellett egészen elhanyagolta. Egy régi pandektában azt olvasta, hogy nihil de arbore! s ennek az utasítása nyomán mindent, ami "fáról származik", életrövidítőnek tartott. A szőlőt pedig hagyta futni a földön, mint az uborkát.

Odahaza a Nagy-cegléd utcai házánál ellenben egy egész légió macskát tartott. Azok között voltak fehér-fekete, vörös-fekete és fehér-vörös példányok, azután meg fehér-fekete-vörös egyéniségek. Tiszta fehér, fekete, cirmos és ordas nem tűretett meg közöttük. A két színben szerénykedők mindannyian a finemhez tartoztak, a három színben pompázók ellenben mind a gyengédebb nemhez. Ott is megtartják a divatot. Ezekkel a hízelkedő, alattomos, könnyűerkölcsű lényekkel volt tele a nemzetes úrnál minden szoba, ott törleszkedtek a pamlagon, ott doromboltak a kályha-padkán, ott nyervákoltak a hiúban, ott divatlankodtak a folyosón; a pinceablakból macskafej nézett ki, a kert fáin macska koptatta a körmeit, s holdvilágos éjszaka olyan virtuóz éneklést míveltek, hogy azzal az egész utca minden komondorát ellentmondó csaholásra ingerelték. Hanem ebben is szisztéma volt, tudományos alapon épült szisztéma.

Kezébe akadt egyszer egy angol hírlap, az Irish Advertiser, melynek "Miscellany" rovatában ezt a figyelemreméltó közleményt olvasta: "Az angol társadalom legelőkelőbb tagjaiból alakult Zoological Paradoxies társaság százezer fontsterling díjat tűzött ki annak a megjutalmazására, aki egy háromszínű kandúrt képes előállítani."

Egymillió forint!

Egy macskáért! Nem! Egy lehetetlenségért. Egy természetrajzi paradoxonért. Nem nyerheti azt el senki!

Éppen így tűzhettek volna ki pályadíjat az égszínkék georgina előállítására. Az is lehetetlen. Az együttnemzők egész családjában teljesen hiányzik az égszínkék (kivéve a "katáng"-ot, de az nem adja kölcsön a szirmait a georginának). A műkertészek mindent megpróbáltak: nem sikerült; a kék georgina díja ma is fölvétetlen.

No, de egészen más a lelkes állatoknál, s a macska már az. Azokra már lehet hatni a képzelődés útján. Tudjuk az ó-testamentumból (s az már szentírás), hogy Jakab patriárka, mikor még juhászbojtár volt Lábán uramnál, milyen furfangosan tudott tarka bárányokat szaporítani az itató vályúkba elhelyezett tarka vesszők praktikájával.

Ez volt az alapeszme.

Ekörül fordult azután meg Pugonyi Están uramnak az egész életrendszere. Mindent a macskákért.

A macska-kultúrának aztán az lett a következése, hogy a szomszédok örökös veszekedésben éltek Pugonyi urammal. Az ő macskái miatt nem lehetett galambot, csirkét tartani a háznál, mind elhordták.

Különösen protestált ez úri passzió ellen a szomszédban lakó Liba Kis Jánosné asszonyom.

Minthogy abban a hosszú utcában hét Kis Jánosné lakik, annálfogva a néphatalom mindegyiknek előneveket ajándékozott. Liba Kis Jánosné asszonyom azzal szolgált rá a magáéra, hogy ő visz kora tavasszal leghamarább a vásárra (még pedig Londonba) fiatal libákat, amikor azoknak darabjáért három forintot fizetnek. Ezt pedig igen furfangos módon cselekszi. Van egy nagy, hosszú félszere, amit kívülről kertészi üvegháznak lehet nézni, azt télen istállótrágyával tartják melegen. A félszer földjét bevetik rozzsal, az szépen kizöldül, mire a kis libák kikelnek, úgyhogy azok már januárban kész legelőt találnak maguk előtt; vízmedencéjük is van, amiben lubickolhatnak, úgyhogy nagyböjt végén, mikor más gazdasszonynak még csak sárga pelyhes libikéi csipognak az udvarán: Liba Kis Jánosné asszonyom "egy" napon leöleti valamennyit: még pedig jól ügyelve rá, hogy a lúdnak a nyaka ne felülről lefelé legyen megvágva, ahogy a magyarok szokták, hanem alulról fölfelé, ahogy az angolok szeretik.

Ez a sok száz hízott lúd mind Angliába megy: Londonba.

Liba Kis Jánosné asszonyom maga saját személyében szállítja el az áruját. Kifogad egy arra a célra berendezett egész vagont, ott jég közé elrakva, szépen becsomagolja a kopasztott pecsenyének valót, gyorsvonatra adja fel a szállítmányát; maga is vele utazik a La Manche csatornáig, ott átrakják az árut a hajóra jégkamrába, melyet Londonban egyenesen átszállítanak a "Poultry"-ba: a baromfipiacra, ott aztán a gyönyörűséges szép kecskeméti lúdpecsenye bátran versenyre hívja Ó-Anglia valamennyi lúdjait s becsületet szerez a hazájának. Két nap múlva Liba Kis Jánosné asszonyom száz vagy kétszáz guineával a kötött erszényében tér vissza Kecskemétre. S ezt az utat minden esztendőben megteszi. És mindezt anélkül, hogy egy áldott szót tudna abból a nyelvből, amelyen Ira Aldridge, a szerecsen Othello magyarázta egykor Budapesten Shakespeare-t. - Dehát megértik ők egymást igen jól: az angolok Kis Jánosné asszonyomat, aki magyarul árulja a kövér ludait, s Kis Jánosné az anglust, aki arannyal fizet. Nem kell ide volapük.

Amellett azonban Liba Kis Jánosné asszonyom nem látott Londonból egyebet, mint a baromfivásár vasszerkezetű bazárját, ahová földalatti vasúton viszik; aztán a lúdvásárló kvártélyát, akinél egy szobát előre megrendelt.

Ez is egy ok volt arra, hogy Pugonyi uram lenézését éreztesse a szomszédasszonyával.

Ugyanis, mire Liba Kis Jánosné asszonyom Londonból visszaérkezik, akkorra már a kecskeméti gyalogjárókon tükörsima jég van. Ki tehet róla, ha fagy? Egyszer aztán valaki elcsúszik a jégen s eltöri a lábát. Akkor aztán az újságok megtámadják a magisztrátust, akkor aztán a magisztrátus kiadja a rendeletet, hogy minden háziúr felvágassa a jeget a háza előtt - öt forint bírság terhe alatt.

Akkor aztán nosza nekiáll minden háztulajdonos a szolgálójával együtt a háza előtti jégburkolatnak: az egyik kocogtatja jégvágó kalapáccsal, a másik hirgatja lapáttal - azt az ötforintos angyalát annak a jégnek!

Ebben a munkában aztán összetalálkoznak a szomszédok, különösen ha az egyik keletről, a másik nyugatról kezdte a jégtörést. Ilyenkor aztán csak kegyeskedik megszólítani a szomszédasszonyát Están úr.

- No, hát mit látott Londonban, szomszédasszonyom?

- Nem láttam én ott a sok házaktul semmit.

- Hát a Themzén?

- Ott meg a sok hajótul nem láttam semmit.

Ekkor aztán Están úr előrukkol vele, hogy de ő pedig mi mindent tud Londonról. Olvasta a Conversations-Lexiconból. A térképe is megvan. Hegyiről-tövire ismer benne minden zeget-zugot. A Cityt, a Westendet, a Rotherhithe-t. Beszél neki a Westminster Abbeyról, meg a Hyde-parkról. "No, majd ha egyszer megtermett az a háromszínű kandúr, akkor aztán együtt megyünk fel Londonba szomszédasszonnyal, majd én aztán megmutogatok mindent."

- Ó, hogy a pokol pusztítsa el azokat a szomszéd uram tarka macskáit! Ha a Filáx kutyám meg nem kergetné őket, mind elragadoznák a kis libáimat.

- No, hát majd gondoskodom róla, hogy az én macskám el ne ragadozza a szomszédasszony libáját!

S amint az idő megnyílt, olyan másfélöles téglakerítést húzatott Pugonyi Están uram a maga és a szomszédasszonya telke között, hogy azon semmi macska át nem mászhatott. Eddig csak alacsony deszkapalánk választotta el a kertjeiket, kisvárosi szokás szerint, hogy egyik szomszéd a másikhoz átdiskurálhasson.

Hát hiszen éppen ez volt a nagyobbik ok, amiért Están úr azt a haszontalan költekezést tette azzal a nagy téglafallal.

Mert, hogy ismét a "kutya" témára térjünk át, van egy magyar példabeszéd, amely így szól: "kutya van a kertben". Érti azt, aki magyarul tud.

Están úrnak volt egy nagy kamasz fia, akinek már az érettségi vizsgát kellett volna letenni; Kis Jánosné asszonyomnak pedig volt egy leánya, akinek - nem kellett az érettségi vizsgát letenni.

A fiút hítták Palkónak, a leányt pedig Katicának. Egy idő óta a fiú nem szeretett tanulni; az apjának bottal kellett hajtani a könyv után. Bezárta a kertbe: addig ki nem eresztette, amíg meg nem tanulta a leckéjét. Azt követelte tőle, hogy fennhangon tanuljon: hadd hallja meg ő is odafenn a szobájában.

Csakhogy azt azután Katica is meghallotta.

Az egyik nap a görögöt magolta a gyerek:

Ménin aide Thea peliádeo Akhilleósz
Ulomenén, hé mürin Akhájoisz algen ethéke,
Pallasz difthimusz pszükhász aidi proiapszen.

- Kedves egészségére! - kiáltott át a Katica a szomszéd kertből. (Zengd múzsa a Peleus Achilles veszedelmes haragját, mely több akhájainak okozta halálát és sok előkelő hős lelket küldött korán a pokolba. Homér Iliásza.)

A másik nap meg a zsidót hadarta:

Beresid boró Elohim et hassamájim, Tohu vabohu khüsef.

(Kezdetben teremté az Isten az eget és a földet.)

A harmadik nap a németre került a sor:

Wakauf, wakauf du stille Natur,
Wakauf, wakauf du schlummernde Flur.

(Ébredj fel csendes természet, ébredj alvó mező.)

A Katica alig bírt gyomlálni a vetésében, mikor ezeket hallotta a palánkon keresztül. De bolondokat kell tanulni ezeknek a fiúknak!

Aztán meg a latinra került a sor; a Palkó azzal ijesztgette el a verebeket a cseresznyefáról:

Szik drópáksz, ánthráksz, limáksz, kum smilace klimáksz
Hisz atacem, panacem, koracem filacemkve facemkve.

(Ezek mind hiábavaló diákszavak, nem érdemesek a magyarázatra.)

De már erre nem állotta meg a Katica, hogy át ne kiáltson a palánkon:

- Ugyan, édes Palkó, miért szidja maga olyan nagyon a mi Filáx kutyánkat?

Amire a diák is odament a palánkhoz. Az bizony ócska alkotmány volt már, egy deszka félre volt dűlve a sorból; ezen a résen keresztül át lehetett látni, beszélgetni, sőt kezet is szorítani egyik kertből a másikba.

- Nem a Filáx kutyával vesződöm én, édes Katica, hanem ezzel a kutya prozódiával. Tudja maga, mi az a próza?

- Hogyne tudnám? Ma is sütöttem egy tepsivel. Adjak belőle? Ebéd előtt van maga vagy ebéd után?

- Minálunk mindig ebéd előtt van.

A Katica aztán beszaladt a kamrába, kihozott a markában két darabot abból a négyszögletű izéből, amit a magyarok prózának neveznek. Nagyon jó az, csak gyomor kell hozzá. Átnyújtotta a deszkarésen Palkónak.

- Ugyan, az Isten áldja meg, harapjon le belőle egy darabkát, hogy ott folytathassam, ahol maga elkezdte.

Hát azt a szívességet is megtette neki Katica.

Palkó aztán mohón tömte magába a zsíros körömfaladékot. Azalatt persze hallgatott.

A házikó pitvarából élesen hangzott alá Están úr orrhangja:

- Paule! Cur non discis? (Palkó, mért nem tanulsz?)

Pál diák aztán tele pofával gajdolá: "szik drópáksz, anthráksz, smiláksz..."

Katica a földre ült le, úgy nevetett.

- Hát aztán mi hasznát veszi maga ennek a sok sálemálénak, amit bemagol?

- Sohasem én, sem a hetedik unokám sem veszi ennek semmi hasznát e világi életben; dehát be kell vágnom; mert e nélkül nem tehetem le az érettségi vizsgát: visszavetnek.

- Hát azt az érettségi vizsgát miért kell magának letenni?

- Azért, hogy a jogakadémiába átmehessek.

- Hát ott mit fog csinálni? Meddig tart az?

- Ott bizony az lesz, hogy utamba áll negyvenezer paragrafus s azt mondja: "No most vagy te eszel meg minket, vagy mi eszünk meg téged". Négy esztendőm van rá.

- Szent atyám! Négy esztendő! Hisz akkor már a füle mögé fogja csavarni a bajuszát. Hát azután?

- Azután háromszor rigorozálok: leteszem a doktorátust.

- És azután?

- Azután beállok ügyvédbojtárnak, s ha három esztendeig kiállom a koplalást, azalatt addig kopogtatok sorba valamennyi hivatalajtón, míg valahol ott ragadok diurnistának.

- S ez a vége?

- Nem! A vége az, hogy onnan is kidobnak.

- Hát nem nagy bolondság azt magától, így rontani a termetét ezzel a sok förtelmes tatárnyelvvel, amin semmi jótét lélek nem beszél, mikor van magának annyi helyes esze, hogy úri módon megélhetne utána?

- Hát honnan veszi azt maga, hogy énnekem van helyes eszem, mikor az apám is, a tanárom is, meg a tanfelügyelő is mind azt mondja, hogy válogatott nagy szamár vagyok.

- Hát elnézem én azt sokszor a kerítésen keresztül, mikor maga nem veszi észre, hogy ojtogatja be maga itt ebben a bozótos kertben azokat a vadszilvafákat s esztendőre milyen pompás őszibarackok meg kajszin barackok teremnek rajta. A csipkékből meg gyönyörű rózsák támadnak.

- Lassan beszéljen! Meg ne hallja az apám! Kitöri a nyakam, ha megtudja, hogy kertészhajlamaim vannak.

- Bizony pedig az az első tudomány a világon. A kecskeméti gyümölcsöt milliókért hordják ki a külföldre, még a hulladék cefrének is akad vevője; de még olyan pálinkafőzőt nem láttam, aki a fiskálisok cefréjét vásárolná össze. Aztán nézze csak meg azt a gyönyörű szőlőiskolát ott kinn a homokpusztán, ami egy valóságos paradicsom; pedig még nemrég csupa homokbucka volt. Tavasz szüretkor vitt ki magával az édesanyám. Ott is vannak ám diákok; de azok nem gajdolnak ilyen furcsa verseket, hanem olyan okosan tudnak beszélni az emberrel, hogy csupa gyönyörűség. Hát a maga édesapjának is van ilyen nagy darab homokföldje; ha maga a vincellér-iskolában kitanulná azt a tudományt, amihez hajlandósága van, olyan uraságot teremthetne rajta, hogy nem cserélne még a vicispánnyal sem.

- Paule! Jam iterum non discis! (Palkó, már megint nem tanulsz!)

- Hisz atacem, panacem...

Egyszer aztán csak rájött Están úr, hogy "kutya van a kertben!"

Azért emeltette azt a nagy bolond kínai falat a két szomszéd kert közé.

Ér is az valamit!

A Palkó felmászott a kertben a nagy körtefára: ezentúl onnan társalgott a szép Katicával. Están úr arra is rájött.

- Kvid fácisz, nebulo, in arbore szedensz? (Mit csinálsz, gézengúz, a fán ülve?)

- Tanulom a leckémet, mint a peripatetikusok.

- Azine! Azok épen sétálva tanultak.

- Hát 'sz én is sétálok.

Máskor meg azon kapta a Palkót, hogy a vén körtefának minden egyes idei hajtását beojtogatta.

- Kvid fácisz iterum kum isztó arbore? (Mit csinálsz megint azzal a fával?)

- Fajfát csinálok ebből a komisz körtéből.

Az igaz, hogy komisz egy gyümölcs termett rajta, amit úgy hínak, hogy "totya"-körte. Olyan az, mint a vackor. Ősszel úgy verik le a póznával a fáról: akkor feltöltik a padlásra, mikor aztán jól megfagyott, fekete lett, akkor ehetővé lesz. Megveszik a gyerekek meg a napszámosok.

Ezért még dühösebb lett Están úr. Hogy a lurkó el akarja rontani az ő szent fáját, melynek első csemetéjét Uszubu ősapánk hozta magával a "Körtvély"-tó mellől. Az igaz szittya totya-körtébe francia és belga erkölcstelen fajokat akar beojtani. No megállj, te elfajzott korcs ivadék!

Hát még mikor a nemesi családfának beojtásáról lett szó!

A karácsonyi szent ünnep közeledett. Liba Kis Jánosné asszonyom udvarán rettenetes lármát csaptak a ludak, akik Albion kedvéért feláldoztattak.

Ekkor történt meg Pugonyi Están uramon, hogy ő saját becses személyében átlátogatott Liba Kis Jánosné asszonyom házához.

A polgártársnő épen nagy dologban volt.

Az ambitust végigülték a koppasztáshoz értő asszonyságok; ő maga osztályozta a tollakat, külön a begyepelyhét, meg a goromba tollat. A toll is nagy rubrikát képezett a gazdaságban. Csupa pehely volt minden ruhája tőle. Nem is eresztette be a nemes urat még a folyosóra sem, csak ott az utcaajtóban állt meg vele diskurálni. Divat az Kecskeméten: az utcaajtóban fogadás.

- Jaj, kedves édes szomszéd uram, de rossz időben kegyeskedett becses látogatásával megtisztelni. Csupa toll az egész házam. Ezt egy nap alatt el kell végezni. Hajnalban indulok Londonba a ludakkal.

- Nem is azért jöttem én át, - mondá Están úr - hogy a szomszédasszonyt dicső műveletében feltartóztassam, hanem éppen azért, mert tudom, hogy holnap útra fog kelni. Hát csak arra akartam barátságosan figyelmeztetni, hogy ha elutazik Londonba, ezúttal vigye magával a Katica leányát is; az is hadd lássa meg Albion fővárosát.

- Jajh, nem lehet annak itt hagyni a házat, édes szomszéduram. Most kelnek javában a kis libák. Ha nincs, aki rájuk ügyeljen, fele a tojáshéjba fullad. Ezt nem lehet cselédre hagyni; ezt csak a Katica érti. Aztán folyvást vigyázni rá, hogy a macska el ne kapja a kis libát.

Erre a szóra méregbe jött Pugonyi Están uram.

- De most nem arról van szó, hogy az én macskám kapja el a szomszédasszony libáját, hanem, hogy a szomszédasszony libája ragadja el az én macskámat.

- Nem értem, nem értem. Ez nekem görögül van.

- Hát hogy a karácsonyi ünnepek következvén, az én fiam áperte deklarálta, hogy ő nem megy légációba. Pedig Szlavoniába mehetne; mert az olyan messze van, hogy egy diák se eligálja magának.

- Hát papnak neveli a fiát, szomszéduram?

- Neveli ám az ördög papnak a fiát! Az enyim juriszperitusz lesz.

- Hát akkor minek menne legációba prédikálni?

- Azért, hogy ott a dáciából összekereshet annyit, amennyiből itthon kifizetheti a didaktrumot.

- Hát én nem tudom, mi az a diktrum-daktrum, hanem mondok én egy igaz magyar szót a nemzetes úrnak, ha meg nem haragítanám vele.

- Hallgatom.

- Hát azt mondom én, hogy "nem eszünk annak a kutyának a fogtából, akit bottal kell hajtani a nyúl után". Mit kínozza a nemzetes úr azt a szegény Palkó diákot azzal a sok veszekedett Hübnerrel, ha neki magának nincs kedve a prókátorsághoz? Miért nem adja be a vincellér-képezdébe, amihez esze is van, kedve is van, jó keze is van. Hiszen prókátor annyi van már a világon, hogy minden perre kettő is jut; de a jó vincellért úgy keresik, mint ahogyan a három királyok a Messiást. Aztán magának a nemzetes uramnak is van a Falfáján egy nagy darab homokbuckása; ha azt a Pál úrfi megregáloztatná, beültetné jófajta szőlővel, négy esztendő múlva, mikor a vincellér-iskolát elvégezte s az önkéntes esztendőt leszolgálta, egy olyan kapitális birtokot venne át benne, hogy nem cserélne jövedelmet senki fiskálisával.

Están úr csak a fejét bólogatta folyvást ez ékesszólás alatt.

- Tökéletesen az én fiamnak a programja, amit most szomszédasszony elukubrált. Ő is éppen ezt a kurrikulum vitaet proponálta nekem, míg jól el nem tángáltam. Látszik, hogy innen ered a szuggesztió.

- Én ugyan soha egy szót nem váltottam az úrfival.

- Maga nem, hanem a leánya.

- A' bizony meglehet.

- De hát az a hiba, hogy az ilyesmi meglehet.

- Nem értem, hogy mi hiba volna benne? Hogy a fiatalok egymással beszélgetnek, nyájaskodnak? Mink is úgy tettünk, mikor ifjak voltunk. Nekem is volt egy diákom leánykoromban, aki nekem könyveket hordott olvasni; én meg pogácsával, túrós lepénnyel, gomolyával traktáltam; de biz abból semmi hiba nem lett. Engem sem strázsált az anyám, mégis becsületes maradtam. Jaj már annak a leánynak, akit az anyjának kell őrizni! A kecskeméti leánynak hétköznap is annyi esze van, mint vasárnap, sátoros ünnepen meg még egy kukoricával több. Én bizony szintén nem hajdúskodom a leányom mögött.

- Úgy volt az régen, szomszédasszony, de most más világ van. Bolond idők járnak. Nem nyithatok fel egy vasárnapi újságot, hogy azt ne olvassam belőle, hogy egy diákgyerek, egy gimnazista összegabalyodott egy gyerekleánnyal s minthogy céljukat el nem érhették, vettek egy revolvert, piff-paff, agyonlőtték magukat.

- No, már én csak nem hagynám, hogy a leányom ilyen gyerekség miatt agyonlője magát.

- Hát mit csinálna a szomszédasszony?

- Azt mondanám neki: azért bizony meg ne gyilkoljátok egymást. Ha te is ilyen korán be akarod kötni a fejedet, a legény is alig várja, hogy a torkán akadjon az Ádám csutája, hát Isten neki: menjetek a paphoz, aztán húzzátok az igát!

Están úr felfújta a pofáját s nagyot sodort a bajuszán.

- De kettőn áll ám a vásár. Nem adják azt olyan szimpliciter, mi