A fekete isten

A vonat gyorsított futammal robog, hogy azt az időmulasztást helyrepótolja, amit a megtüzesült tengelyű vagon kikapcsolása okozott. Ezt a sietséget legjobban érzik a vonat farkán utazók. Nekem ugyancsak meg kell fogóznom az ablakot elzáró rézrúdba, hogy a két lábamon megállhassak. A kisebb állomások előtt csak nagyot füttyent a mozdony, s vágtat odább. A váróházak lámpái sebesen tűnnek el mellettünk. Egyszer aztán eltakarja előlem a panorámát a köd. A mély völgyből szállt fel, ahol eddig a tengerszem fölött pihent, egyenesen, s amíg a völgy két oldalát körülfutotta a kocsisor, már betöltötte a kis hegy közét, mint egy vészjósló kísértet.

De a kísérteten is keresztültör az érckígyó; legfeljebb többet fütyül még, míg benne jár. Még egyszer eltűnik a vonatunk a hegy mélyében, s mikor ismét kibukkanik, akkor már nincs a ködbálvány sehol, más völgy felett járunk: ismét a sötétkék ég van felettünk csillagcsodáival; a hold egy hegyoromra látszik odaszegezve.

Az a Rossberg.

Egy elpusztult világrész képe áll előttem: A hegy felénk forduló oldala kopár, növénytelen, ördögbarázdákkal végigszántva; a völgy teleszórva rengeteg szikladarabokkal, amik között a havasi növényzetnek irtatlan bozótja burjánzik. Az egész völgy egy nagy temető. A század elején a Rossberg egyik orma leszakadt, s négy falut eltemetett. Éjszaka volt, az emberek aludtak. Azoknak a temetője ez az egész völgy.

A vasút ezen a néptemetőn fut keresztül.

Amint a vonat sebesen haladt erős lejtőben, a hold gyorsan iparkodik a hegyorom sziklacsompói közt elbújni, amik beléharapdáltak fényes korongjába. – A vasút mentén van egy őrház, a sziklaoldalba építve, amihez keskeny lépcsősor vezetett föl. A Rossberg felőli oldalán a vasútnak magas kőmellvéd volt húzva végig, újabb sziklaomlások ellen.

Az egymásra düledezett sziklakoloncok között kecskék legeltek. Nem messze tőlük pásztortűz égett, a kecskepásztor a tűz előtt állt.

Úgy emlékezem mindezekre a részletekre, mintha most is előttem állnának: a fehér kecskék, amik felágaskodva tépik a rekettyét; a pásztor, akinek fekete alakját körvonalozza a tűz; a fehér őrház fekete palakő tetejével; a magas jelzőpózna, melyre hirtelen egy vérveres tűzcsillag emelkedik föl.

Egyszerre egy olyan taszítást kap a vonat, mintha valami akadályba ütközött volna, hallottam az elébbjáró vagonok összezökkenését, s volt időm elkészülni a lökésre, amíg a „mopsz” az utolsó vagonhoz is eljut; mégis úgy visszatántorodtam tőle, hogy a szakasz falához ütődtem.

A vonat azonban haladt tovább a síneken, tehát nem siklott ki. A kalauzok fútták a kürtjeiket, s a vagonok ajtajait nyitogatták ki, a mozdony fütyült; s fújtatta az alul kibocsátott gőzt prüszkölve; a dörzsölő fékezők karistolva csiszolták a kerekeket. Én kihajoltam az ablakból, előretekintve, hogy tán valami vonat jön ugyanezen a vágányon szemben? Nem láttam semmit.

Hanem a kecskepásztor odafenn a hosszú botjával felfelé mutatott.

Odanéztem. Akkor láttam elszörnyedve, hogy a Rossberg vágányán egy sziklatömeg csuszamlik alá: elöl egy óriási csompó, utána omlékony görgeteg.

Nem vártam, míg a kalauz kinyitja a vagon ajtaját: ki tudtam azt nyitni magamtul. A többi vagonokból már ugráltak ki az utasok, kockáztatva a lábtörést: a vonat még mindig gyorsan haladt, mert a pályának csapinós iránya volt itt e fordulónál.

Félrerántottam a kupé ajtaját, hogy útitársaimat is felneszeljem.

Azok is ébren voltak már odabenn. A gyermek, ha nem hallotta is a vész zaját, de a lökéstől fel lett zavarva.

– Miszisz! – kiálték a hölgynek. – Katasztrófa jön!

– Mentse ön meg a gyereket! – mondá a hölgy.

Én azzal hirtelen nyalábra kaptam a kisfiút, s futottam vele a kocsiajtóhoz. A vonat még mindig haladt.

Nekem eszembe jutott a regula, hogy vágtató kocsiról csak a roham irányában éles szögletben szabad leugrani: aki hátrafelé vagy oldalt szökik le, okvetlenül a kerék alá kerül, vagy a lábát töri.

Szerencsésen a földre jutottam. A két térdem meg a jobb tenyerem ugyan megütötte a földet; de nem törött semmi porcikám. A gyermeket nem ejtettem el a balkaromról. Azonban a rémülettől elájult. Lefektettem az útfélre: ott maradt. Azzal szaladtam a vagon után, hogy a hölgynek segítsek a leszállásnál. Az már ott állt a vagon lépcsőjén. Kezemet nyújtám neki. – „Gyorsan, miszisz!”

Már fogta a kezemet. Akkor elkiáltja magát: – Ah, a kalapom!

Azzal visszaugrott a kupéba az otthagyott kalapjáért.

Nem is került aztán többet elő.

E percben azt éreztem, hogy a föld rázkódik a lábam alatt. Sokkal erősebb reszketés volt az, mint aminőt a vonat robogása okoz. Egy perc múlva siketítő robaj hallatszott, emberi jajkiáltások kardalával összevegyülve: az alágördülő sziklatömeg keresztültörte az ellenállásra szánt kőmellvédet, s egyenesen a gőzmozdonyra rohant. A füstokádó leviathán egy perc alatt tönkre volt zúzva, a gép acél és bronz alkatrészei szerteszét repültek, három futó kereke összetörött, s azzal a nehéz érckolossz megfeneklett a vágányokon. A szeneskocsi azután rárohant a mozdonyra. A vagonok egymás után ágaskodtak fel egyik a másik hátára, recsegett-ropogott, tört-zúzott minden. S ez mind nem volt elég a szerencsétlenséghez. Azon a résen át, melyet a házmagas kolonc szakitott a mellvéden, tódult alá az egész utána futó görgeteg. Az apraja ágyúgolyó, az örege hordónagyságú. Egész hadoszlopban. Ez a roham aztán letaszította a gőzmozdonyt, a tenderrel meg a rátódult vagonokkal együtt a vasút túlsó oldalán tátongó mélységbe. Láttam, amint az egymáshoz csatolt vagonok sorban aláfordultak, egyik a másikat maga után rántva. Legutolsó volt az a vagon, amelyben én utaztam.

A sziklaomlás még egyre tartott. Bombanagyságú kövek rémséges búgással repültek el a fejem fölött, keresztülugrálva a kőmellvéden.

Én első rémületemben bénultan támaszkodtam a mellvédnek háttal. Az omló kövek azonban akkorákat ütöttek a mellvédre, hogy innen menekülnöm kellett.

Közel volt az őrház feljárója. Karomra emeltem az alélt gyermeket, s egy percig kockáztatva, hogy a repülő kövektől lesújtatom, felfutottam a szűk lépcsőzeten. Elfelejtettem, hogy asztmám van. Egy perc alatt fenn voltam az őrháznál.

A házikóban csak egy asszony volt, aki egy kecskét fejt. A szögletben volt egy nyoszolya, a középen egy asztal; falra akasztott petróleumlámpás világított.

Amint az asszony meglátott: elkezdte a mondókáját.

– A Jörgel nem oka a hibának. A Jörgel elég jókor megadta a vészjelt. A Jörgel már tegnap figyelmeztette az urakat, hogy a Gnippenen egy nagy szikla le akar válni; de nem hederítettek rá.

– Jól van, asszony. Tanúskodni fogok a Jörgel mellett. – mondám. – Hadd fektessem ide az ágyra ezt a gyermeket.

Az asszony fejte tovább a kecskét.

Én, a gyermeket az ágyra lefektetve, az asszonynak lelkére kötöttem, hogy igyekezzék őt valahogy életre hozni; s aztán adjon neki vizet, vagy nem tudom én, mit csináljon. Azt sem tudom, hogy egyátaljában mondtam-e neki valamit. A nagy irtózat egészen álomszerűvé tette az eszméletemet.

Az őrházból kijövet, egy embert láttam alá s fel szaladgálni a szűk sziklalonkán. Ez volt a Jörgel.

A jelzőpóznát kereste, s közben kiabált: – Oda a kenyerem!

Mutattam neki, hogy itt van az orra előtt a pózna.

Arra megállt és felbámult.

– Nini! Hiszen rajta van a veres lámpás – hebegé megkönnyült szívvel. – Mégsem csaphatnak el. Nem én vagyok a hibás. Neki természetesen az volt a legnagyobb szerencsétlenség, hogy elcsapják.

– Most ne azon lamentáljunk, atyafi, hogy mibelőlünk mi lesz, hanem lássunk utána, hogy mi lett azokból, akik lefordultak a töltésről! Az egész vonat lezuhant a mélységbe.

– Akkor azoknak az Isten legyen irgalmas!

– Hátha megmenthetünk valakit. Jöjjön velem.

– Én nem hagyhatom el a posztomat. Mert akkor elcsapnak.

Magam siettem hát le a katasztrófa színhelyére.

Eddig még nem hallatszott emberi hang odalent a pálya mentén. A katasztrófa első pillanataiban meg van az ember dermedve: idegzete elzsibbad, szava eláll. Csak a sziklatörmelék omlása dörgött a bérc vápáiban. – Az elemek beszéde rettenetes! – A zengő ég, a háborgó tenger ordítása! – De valamennyinél ijesztőbb, mikor a föld beszél. Ez a hang hasonlatos volt ahhoz, amit a Vezúvnál hallani, mikor a láva kitör.

A szerencsétlenül járt vonatrul többen idején leugráltak, kockáztatva kisebb-nagyobb zúzódásokat. Az első percekben nem érzi az ember a sebesülést; a csonttörést is csak akkor tudja meg, mikor a tagjának nem bírja hasznát venni. Ezek bizonyosan félrehúzódtak a mellvédnek épen maradt félboltozatai alá, s ott lappangtak, amíg a kőomlás véget ért. Akik a vagonokban maradtak, azokból mi lett? A pattogó, visszaugrott kavicslövegek éppen abba az irányba hullottak, ahol a vonat a lonkáról lefordult. Mi történt azokkal, akik a kocsikban rekedtek?

Nemsokára megfelelt e rémkérdésre valaki. Egy új rém emelkedett ki előttem, nagy, boglyos fekete fejét a mélységből tolva elé. Ezer szeme volt tűzből. Egy füstbálvány.

A gőzmozdony (egyike a legnagyobb hegyi vontatóknak) legalul esett. A szeneskocsi annak a tetejébe, s aztán a többi vagonok erre a kettőre. Azokbul ott most egy óriási máglya támadt, mely alulról van meggyújtva a gőzmozdony katlantüze által.

Ezzel aztán feltámadt az emberi jajkiáltás hangja is, s túlüvöltötte a kövek dörgését.

Azok oda alant segélyért ordítottak, s idefenn a megmenekültek a kétségbeesés kiáltásával rohantak elő fedett menedékeikből, elfeledkezve a saját fejeik felett süvöltő halálról.

Én is lefutottam az őrháztól a feldúlt vaspályára, melynek sínjei mint elgörbített sodronyok meredeztek fölfelé, némelyik végig volt hasadva, mint egy nádszál.

Ha én azt le tudnám írni, amit e percek alatt láttam! Idegeim most is lázba jönnek, mikor rájuk kényszerítem a visszaemlékezést.

A vasútvonalnak a mélység felőli oldalán is volt egy derékig érő kőmellvéd. A megmenekültek épkézláb csoportja a mellvéd hosszában szaladgált, egymást taszigálva. Akiknek a lábuk törött, úgy csúsztak az altestükön, a tenyereikkel tolva magukat előre. A legtöbben kerestek valakit, aki hozzájuk tartozott. Valamennyi iparkodott, a mellvéden kihajolva, az alábukott vonatot megtekinteni.

S az rettenetes tekintet volt!

A lebukott gőzmozdonyt feltartotta egy házmagasságú kőkolonc. Bár ne tartotta volna! Hadd zuhant volna le a szakadékba. A többi vagonok mind hegyibe omlottak. Az egyik kocsi zilált tömeggé volt zúzva, a másik laposra nyomva; egy a kerekeivel állt fölfelé, más egyenesen ágaskodott fel, és valamennyinek a romjai közül vonagló emberi tagok meredtek elő. Két imára kulcsolt női kéz s fölöttük két férfikar, mely emberfölötti erővel akarja felemelni a vasfödelet; egy félig kiszabadult test, mely az összesajtoló teher alól nem tud kivonaglani; a felfordult szekerek szétnyílt fenekein kibukkanó félalakok, kik véres körmeikkel tépik a rést, fogaikkal harapják a deszkákat. És mindenütt rémordítás, halálsikoltás a szilánkká zúzott romhalmaz között, melyet egyszer-egyszer, mint egy szemfödéllel, eltakar a lomhán alászálló fekete füst. A legelső vagonok már égnek.

A legutolsó vagon, amelyben én utaztam, bukfencet vethetett esés közben, mert egészen a kerekein állt; hanem a födele össze volt lapítva. S az acéltető és a vastengelyzet között ott látható a néger szolgának az alakja félderekig. Most is nevetett; hanem az ijesztő nevetés volt: a halál kínvigyorgása.

A füstfelhőn keresztül egy-egy veres lángnyelv nyalt végig a rettenetes autodafé máglyáján. Hányan lehetnek még életben?

S nem lehet nekik segítséget hozni. A völgyszakadék, amelybe a vonat alázuhant, tízméternyi mélyen volt a mellvédtől.

Kötélen kellett volna aláereszkedni; de az nem volt sehol.

– Egy kötelet! Ezer márkát egy kötélért! – Kiabált egy fiatalember, végigszaladgálva a mellvéd párkányán. Fiatal házas volt: nászutazáson a menyasszonyával! „Adjanak egy kötelet, hadd szállok alá! Ott van a feleségem! Megismerem a feketekesztyűs kezéről! Felém nyújtja az ablakból: ott van! ott van!”

Senki sem ügyel rá. Másnak is fáj!

Egy fiatal anya, szétszórt hajzattal, megvonulva kuporog a mellvéd oszlopánál, s egy szíjjal összeszorított plédet szorongat a karjai közé, annak suttogja: „csicsíja-babája! Aludjál kicsikém!” Azt hiszi, hogy a kis csecsemőjét szabadította meg. Tán meg van őrülve. Úgy nevet, úgy gügyögtet. „Ája pupája, kedveském!” – s ringatja a csomagot.

Egy vén lengyel zsidó hasmánt fekszik keresztül a mellvéden, két karját hosszan leeresztve, hadarja sebesen nemzete imáit, amiket csak az ős Jehova ért meg; az imaszíj oda van szorítva a hüvelykéhez és kézcsuklójához; kétágú szakálla, csigának csavart hajtincsei úgy reszketnek az imaéneklés alatt. Szemei kimeredve néznek egy vagonra. Mije van abban? Felesége? Fia? Vagy az értékpapiros-táskája, egész világi vagyona? Nagyokat sikolt, s tovább hadarja ez imát.

Mindenki szalad, kiabál, rimánkodik eszét vesztve.

Hanem egyik kiugró párkányán a mellvédnek ül, két lábát maga alá szedve, egy fiatal festő, Mefisztó-szakállal, a vázlatos könyvébe sietve kapja le a szenzációs látványt. Az illusztrált lapok háládatosak lesznek érte.

Egy hatalmas oldalbaütés figyelmeztet rá, hogy valakinek útjában állok. Egy magas, csontos angol nézett levegőnek, s keresztülsétált rajtam. Az óráját tartotta a kezében: úgy látszott, hogy a késés perceit számlálta.

Azonban egyszerre megragadta a figyelmemet valami heves szóváltás és dulakodás egy nő és egy férfi között, a mellvéd közelében. A férfi erőszakosan ölelte át a nőt, míg a nő mind a két kezével ütötte-verte a férfi fejét, karmolta az arcát, tépte a szakállát, míg egyszer a férfinak sikerült hátulról szorítani át a nő derekát, s aztán a két karját hátrafacsarni.

– Mit csinál ön azzal a nővel? – kérdezém felháborodva a férfitól.

– Ó, uram! Az Isten irgalmára kérem: segítsen! Én már nem bírok vele – rimánkodék a férfi. (Kiejtéséről észrevehetém, hogy lengyel.) – A feleségem erővel le akar ugrani a mélységbe.

A nő lengyelül kiáltozott. Az ajkai tajtékzottak.

– A gyermekei ott maradtak a vagonban – lihegé a férj –, s most ő le akar ugrani utánuk a mélységbe. Hiszen nem szabadíthatja meg őket. Ő maga is el fog veszni.

Láttam, hogy a férfinak kell segítenem, nem a nőnek.

– Legyen ön irgalommal, és segítsen őt megkötöznöm. Különben elöli magát. Oldozza le a nyakkendőmet, s kösse össze a nőm kezeit, amíg én hátrafeszítve tartom a karjait.

Úgy tettem, ahogy kívánta. Leoldoztam a selyem sált a nyakából, s átkötöttem vele a nőnek a két kezét erősen.

A nő szidott, átkozott, s az arcomba fújta a tajtékját, átkozódásaiból csak azt az egy egy szót értettem meg: „cserni Bôzs”. „Cserni Bôzs” – vagy ahogy a csehek mondják: „cserni Boh”, vagy az oroszok: „cserni Bog” – a „fekete isten”!

Amint aztán a kezei hátra voltak kötve a nőnek, a férj felvette őt az ölébe, s elvitte őt a veszedelmes helyről, ahol még folyvást súgtak-zúgtak a fejük fölött a repülő kövek. A boldogtalan asszony arcát az ég felé emelve sikoltozá fel az átkait a csillagok felé. Ha szavait nem értettem is, a hangjában benne volt az átok. Átkozott minket, hogy nem engedtük a gyermekeivel együtt meghalni.

Most már nem fekete volt a füstoszlop, mely onnan alul a mélységből feltódult, hanem veres. A máglya vígan égett. A kinordítás kardala pedig egyre hangosabb lett.

A festő számára nagyszerű kép támadt. A lángvörös bércek, a fekete fenyőerdőkkel; a millió tűzsziporka között egy darab csillagos ég; az őrjöngő alakok; az imádkozó zsidó fekete talárjában.

Most egyszerre elkezdtek többen rémségesen kiabálni. Mi új dolog van? Az a kétségbeesett fiatal férj a széthasogatott kabátjából kötelet bogozott össze, s azon lebocsátkozott a mélységbe. A nyaktörő merénylet sikerült neki: egy kockáztatott ugrással lejutott a vonat romhalmazához. A feketekesztyűs kéz akkor is integetett felé az ablakból. Hanem az az ablak úgy össze volt tolva, hogy egy emberi test nem férhetett ki rajta. A fiatal férj fogott egy nagy követ, azzal kezdte el betörni a vagon oldalát. Valaki lehajított neki felülről egy vasrudat. Akkor ezzel kezdte el feszegetni a rést. Már annyira tágította azt, hogy a vállaival befurakodhatott rajta. Már a karjai között tartá a kedvesét. Ekkor egy fülrepesztő pukkanás hangzott oda alant. A mozdony gőzüstje felrobbant. A forró gőzfelleg elborított mindent. A mellvédtől is menekülnünk kellett. Mire a gőz elvonult, már akkor nem volt ott se férj, se feleség. A romhalmaz új alakot kapott. Legalább együtt folytatták a nászutat egy boldogabb planéta felé.

A piktor újra kezdhette a vázlatát.

Az angol utazó ismét belém botlott. Ezúttal észrevett. Megszólított.

– Szőr, tud ön németül? Szőr!

– Tudok, Szőr.

– Kiáltson, Szőr, annak a kecskepásztornak, hogy jöjjön ide, Szőr.

Odahívtam a kecskepásztort, aki ez ideig ezt az egész dolgot igaz helvéta hitű predesztinációs flegmával nézte, a hosszú botjára támaszkodva.

Holmi „kedves barátom”, „édes atyámfia”-féle megszólításokat nem értett meg a legény, hanem mikor azt kiáltottam neki, hogy „itt van valami megszolgálni való!”, az elég jó németül volt mondva. Nagyokat ugrott egyik szikláról a másikra, a hosszú botjával vetve magán.

Én tolmácsoltam, amit az angol proponált.

– Mennyire van ide a legközelebbi állomás?

– Nagy futamodás…

– Jól van. Ha te gyorsan odafutsz, hírt viszesz a szerencsétlenségről, s visszajössz a segélyvonattal, kapsz tőlem kétszáz frankot.

– A kecskéimet nem hagyhatom.

– Hány kecskéd van?

– Hat.

– Mi az ára egy kecskének?

– Valami tizenöt frank.

– Adok száz frankot a kecskéidért a fáradságod jutalmán kívül. (Ezt már tolmács nélkül is megérté a kecskész.)

Az angol kivette az oldalzsebéből az öt Napóleont, s odanyújtá a fickónak.

Az az egyik markát tartotta az aranynak, a másikkal vakarta a fejét a hegyes kalapja alatt.

– Hát aztán ki őrzi addig a kecskémet?

Praktikus helvéta! El is akarja adni a kecskéit, s meg is akarja tartani.

– Majd őrzöm én addig a kecskéidet, míg visszajössz – mondá az angol.

A legény ráállt az alkura. Az aranyakat a zsebébe süllyeszté, s azzal odanyújtá a görbefogantyús botját az angolnak.

– Hanem a kecskéim elszélednek, ha nem hallják a kürtszót.

– No hát hadd itt a kürtödet, majd fújok egyet rajta, ha szükség lesz rá. Most aztán szaladj. Fogd ezt a veres kendőt, ezzel lobogtass.

A kecskepásztor hozzáfogott az iramodáshoz a pálya mentében, az angol veres sálját lobogtatva a kezében.

Az angol pedig nyakába akasztotta a tülköt, markába fogta a pásztorbotot, s ment a sziklák közé a kecskéket őrizni, amíg a pásztor odajár. Okosabbat nem tehetett. Ez volt az egyetlen praktikus ember közöttünk. A többi mind elvesztette az eszét. Nem is csoda.

Az egész völgykatlan beillett volna már a pokol tornácának. A lángok egész a mellvédig felcsapkodtak; a hulló zsarátnok, s még inkább az a rettenetes fojtogató bűz mindenkit elűzött a kőpárkányzatról. Csak a lengyel zsidó maradt még ott. Térden állt a mellvéd párkánya fölött; két karját az ég felé terjengetve, s egyre énekelve, hadarva, sikoltozva istenostromló imáját. A süvegén a prémet, a szakállát, a haját összeperzselte már a ráhullott szikra, mégsem tágított a helyéből. Mikor aztán látta, hogy hasztalan minden éneklés: akkor egyszerre felegyenesedett; tenyerével odacsapott a lángok felé s azzal beleköpött a tűzbe: „pchi!” s aztán ájultan esett hanyatt a párkányról.

A hőség és a sziporkaeső miatt nem lehetett már a párkány közelében maradni.

Le kellett mondani arról a szándékról, hogy egy élő embert meg lehessen menteni ebből a rémhalálból.

S azok még egyre ordítottak oda alant.

Amit mi, épen megmenekültek tehettünk, mindössze az volt, hogy a pálya mentén heverő csonttörött utazókat, az elájult asszonyokat felhordtuk az őrházhoz, s ott a szobában elhelyeztük.

Aztán jöttek azok a végtelennek tetsző percek, melyek alatt a segélyt hozó vonatot vártuk a közeli állomásról. Hangzik-e már a füttyszó? Néha megszólalt a kürt. Az angol hívogatta össze a kecskéket.

Milyen rossz gondolatok bántottak e percek alatt!

– Hát mit vétett ez az embercsoport, akinek most ily nyomorultul kell elveszni a legiszonyúbb kínhalállal? Akik tegnap szeretteiktől elbúcsúzva, örömérzettel keltek útra, reményteljes terveik voltak! Talán hazasiettek: otthon várják őket. Vagy nem is tudatták a jövetelüket: meg akarták lepni a kedveseiket? Az a menyasszony, aki egynapos férje mellől elszakadt? Azok az ártatlan gyermekek, akiket az anyjuk nem menthetett meg? Azok a kötelességtudó szolgái a közönségnek, akik a vész percében helyükön maradtak; a gépész, a fűtő és valamennyi kalauz, aki a saját életét megmenthette volna, miért bűnhődik?… Ki rúgta meg a sarkával azt a sziklatömeget, hogy éppen most zuhanjon alá?… Ki az, aki gyönyörködik ebben a kínzsolozsmájában a haldokló mártíroknak? Ki az, akinek az oltártüzébe az a vén zsidó beleköpött? Hát csakugyan volna a világon az a „fekete isten”? A szarmata pogánymítosz „cserni Bog”-ja? Aki cselekszi a rosszat, azért mert rossz: akinek ereje a rombolás, gyönyöre a fájdalom, imádása az átkozódás.

De még nem ezek voltak a legrosszabb gondolataim.

Ha van az a „cserni Bog”, s az gyönyörködik ebben a rémjelenetben: hát az egészen az ő fekete jellegéhez illő. – De hogy énnekem, az érző embernek az a legutolsó gondolatom, hogy lám, milyen jó, hogy nem énvelem történt az a nagy szerencsétlenség! Ez szégyen és gyalázat.

Pedig úgy van.

Az irtózásnál erősebb a lelkemben az a megelégedés, hogy én magam kimenekültem ez ádázatból, mely engem is magával sodorhatott volna. Hogy milyen nagy szerencse ért engem! Mennyivel különb lény vagyok most a többieknél? – Lám, engem megőriztek az angyalok! – Milyen szerencsésen megmenekültem.

Eh! Énbennem is itt van a cserni Bog: itt lakik a májamban, a zsigereimben a fekete isten!

A vonat egyszer csak megérkezett: virradat felé.

Távol állt meg a katasztrófa színhelyétől.

Jöttek vele seborvosok, tűzoltók, csendőrök, munkások.

Rögtön hozzáfogtak a dologhoz.

A sebesülteket bekötözték, az aléltakat felocsították, a pályaőrt és az utasokat kikérdezték; többen megkísérték köteleken lebocsátkozni a lezuhant vagonokhoz. Néhányat azok közül megkímélt addig a tűz: ott még talán élő embert lehet találni.

A munkások pedig a feldűlt pályatest helyreállításához fogtak: a mérnökök tanakodtak, hogyan kellett volna a mellvédet elkészíteni, hogy ilyen sziklaomlás keresztül ne törhessen rajta.

Az őrház előtti lonkáról többen kiabálták e szót: – Monsieur d’Astrakan!

Végre egy munkás megrántja a kabátomat.

– Herrle! Önnek kiabálnak odafenn.

– Úgy!? Nem is tudtam, hogy „monsieur d’Astrakán” a nevem.

Persze! A pályaőr meg a felesége csak arról ismernek, hogy asztrakános süvegem