XVI.

Visszamenve a nagy szalonba, az ajtón kifüggesztve olvastam az estélyi hangverseny programját. Volt abban ének, zene és fölolvasás, tízpercnyi szünet, aztán megint ének, zene és fölolvasás, végül pedig, - mint a vidéki színházakban a görögtűz, - «God save the Queen», az angolok nemzeti himnusza.

Megint fölmentem a fedélzetre és keresni kezdtem Mac Elvin kapitányt. Corsican megmondta, hogy Fabian elhagyta szobáját s én hozzá akartam szegődni, hogy kiragadjam bánatos merengéseiből.

A hajó előfelén találtam rá, ahol le is ültünk és beszélgettünk. Fabian időnként elnémult és visszaesett szomorú töprengéseibe. Majd fölkeltünk s mialatt sétálgattunk, Harry Drake több ízben elment előttünk. Mint rendesen, most is nagy garral beszélt, fönnhangon mondta el nézeteit, melyeket heves taglejtésekkel kisért. Sőt, ha nem csalódtam, úgy rémlett, hogy időnkint merően néz Fabianra is. Valószínű, hogy Mac Elvin kapitány szintén észrevette ezt, mert megkérdezett:

- Kicsoda ez az ember?

- Nem ismerem.

- Kellemetlen arca van, - mondta Fabian.

Hajtsatok ki a nyílt tengerre két hajót és hagyjátok ott: száz mérföld távolságról is közelednek egymáshoz, míg végre találkoznak. Tegyetek két ellenséget a tömeg közé: okvetlenül egymásra bukkannak. Ez a végzetük: pusztán csak idő kérdése az egész.

Este aztán megtartották a hangversenyt. A nagy szalon fényesen ki volt világítva és zsúfolásig megtelt hallgatókkal. Kívül a nyitott ablakon át belestek a naptól égett arcú marcona hajóslegények, az előszoba pedig hemzsegett a pincérektől. Bent a teremben mindenkinek jutott ülőhely; vagy a körülfutó bársonydívánokon, vagy a számos széken, mely a szoba közepén állt.

Az első meglepetés az Ocean-Time volt. Ez az Ocean-Time politikai, közgazdasági szépirodalmi és társadalmi lap volt, melyet néhány úr szerkesztett az utasok kényelmére, a helyi viszonyok ismertetésére. Úgy az amerikaiak, mint az angolok nagyon kedvelik az ily időtöltést; a szerkesztők nem nagyon válogatósak a tartalom tekintetében, az olvasók pedig ezzel a kevéssel is beérik.

Ez az április elsején megjelent első szám humoros akart lenni, de valószínű, hogy minden jó ízlésű francia csak bosszankodott s éppen nem nevetett volna rajta. Agyafurt szójátékok, együgyű táviratok, özönvízelőtti adomák váltakoztak benne színtelen egymásutánban: de a száraz humorú angolokat ez is fölvillanyozta s a fölolvasót megtapsolták.

Ekkor Mr. Ewing, a csinos képű tenorista, lépett az emelvényre s elénekelte a «Tenger szép szigetje» kezdetű dalt; fájdalom, hogy a hangja nagyon messze esett az arcától és éppen nem érdemelte meg a «rokonszenves fogadtatást», melyben részesült.

Legjobban sikerült a «fölolvasás», habár a «szereplő» nagyon is egyszerű eszközökkel dolgozott. Egy derék texasi, ki tudja micsoda könyvből, fölolvasott egy fejezetet. Kezdetben lassan, alig hallhatóan olvasott, később azonban nekibátorodott - s a közönség viharos tapsokkal honorálta ezt a bátorságot.

Aztán egy szóló-játék a zongorán, melyet a már említett dalcsarnoki művész tréfás dalai követtek, fejezte be a program első részét. A most következő tíz perc szünet alatt egyetlen utas sem kelt föl a helyéről, hanem türelmesen bevárta a program második részét. Az első számot egy fiatal francia zeneszerző töltötte be; két csinos, dallamtól lüktető keringőt játszott el, a maga szerzeményét, melyet hosszantartó ovációk után meg kellett ismételnie. Majd a hajóorvos szavalt el egy magánjelenetet, mely a «Lyoni hölgy» paródiája volt; ezt a drámát akkor nagyon fölkapták egész Angliában.

Most következett a második meglepetés: a szórakoztató. Mit értett ezen Anderson kapitány? Vajjon fölolvasást vagy prédikációt akart-e tartani? Szó sincs róla. Sir James Anderson mosolyogva lépett az emelvényre, egy csomag kártyát vett elő a zsebéből, fölhúzta a kabátja ujjait, hátra tűrte az inge ujját s néhány bűvész-fogást mutatott be, amelyeknek egyszerűségét elfeledtette a szereplő rokonszenves alakja. Ezt is viharosan megtapsolták.

Még két unalmas szám után következett volna a «God save the Queen», de néhány amerikai megkérte a francia zeneszerzőt, hogy játssza el nekik a francia nemzeti himnuszt. Az én derék földim rögtön rázendítette a Partant pour la Syrie indulót: de erre meg az északiak hevesen követelték a Marseillaise-t. Az engedelmes francia pedig, nem is törődve a két induló ellentétes politikai irányával, rögtön eljátszotta a Rouget de l’Isle csatadalát is. Ez volt a hangverseny fénypontja, amely után az egész közönség talpra állt és együtt énekelte az angol néphimnuszt: «Tartsd meg, Isten, a királynét.»

Szóval, ez az este is ért annyit, mint a legtöbb műkedvelő hangverseny: vagyis sok sikert hozott a rendezőknek és a szereplőknek. Fabian természetesen nem is mutatkozott.