XX.

Corsican meg én egy pillanatig sem kételkedtünk, hogy a fekete hölgy Ellen volt, Fabian egykori jegyese, aki most Harry Drake felesége. A végzet mind a hármukat összehozta ezen a hajón. Fabian nem ismert rá, noha ösztönszerűen mondta, hogy - «ő az!»

De hogyan is ismerhetett volna rá? Abban azonban nem csalódott, hogy Ellen őrült. A szegény asszony csakugyan őrült volt és kétségtelen, hogy a fájdalom, a kétségbeesés, megölt szerelme kínja, a szégyen és a nyomor törte meg lelkét. Erről beszélgettünk másnap Corsican kapitánnyal. Mert abban biztosak voltunk, hogy a tegnap esti nő Ellen, akit Harry Drake magával hurcolt kalandos útjára Amerikába. A kapitány szemeiben baljóslatú fény égett, az én szívem pedig fájdalmasan elszorult.

Mit is tehettünk a nyomorult ellen, aki férje és ura volt a szerencsétlen asszonynak? De nem ez volt a fontos, hanem az, hogy Fabian ne találkozhassék többé Ellennel, mert akkor megismerheti a jegyesét és kész a katasztrófa, melytől rettegtünk. Mindamellett reméltük, hogy a két boldogtalan nem látja viszont egymást. A szerencsétlen Ellen nappal sohasem mutatkozott, sem a szalonokban, sem az ebédlőkben, sem a födélzeten. Csak éjjel jött ki sétálni, bizonyosan kijátszva börtönőrét, akit a napi fáradság kimerített. Legkésőbb négy nap mulva New-Yorkban leszünk: remélhettük hát, hogy ha a véletlen nem lép közbe s mi résen állunk, Fabian nem találkozik többé Ellennel. De az események nélkül számoltunk.

A hajó éjjel kissé megváltoztatta az irányát. Három ízben a fölhúzott víz hőmérséklete 27 Fahrenheitfokra, vagyis három-négy Celsius-fokra süllyedt a fagypont fölött, minek következtében a hajó orrát délnek fordították, mert a jéghegyek kétségtelenül közel lehettek.

Reggel a szemhatár nagyon szokatlan és különös volt; körös-körül vakító fehér visszfény kápráztatta a szemet, melyet a távolban úszó jéghegyek tükörlapjai vertek vissza. Csípős hideg szél fújdogált és finom jégdarab lepte el a hajó födélzetét; majd sűrű szürkés köd szállt föl, úgyhogy a gőzös állandóan kürtölt, nehogy összeütközzék valami szembe jövő hajóval.

Fél tizenegykor a köd szétoszlott s rögtön aztán egy csavargőzös tűnt föl a szemhatáron. Kéményének felső része fehér volt s ebből mindjárt tudtuk, hogy az Inmat-társulaté, mely kivándorlókat szállít Liverpoolból New-Yorkba. A jelzőzászlókkal tudatta számát is, amely szerint a City of Limerick volt, ezerötszáz tonnás személyszállító gőzös. Szombaton indult el New Yorkból, tehát máris sokat késett.

Villásreggeli előtt néhány utas olyan fogadást rendezett, amely az angolok és amerikaiak tetszését különösen megnyerte. Ennek a fogadásnak az eredménye csak négy nap mulva lesz megtudható. A fogadás neve: «a révkalauz kisorsolása». Mindenki tudja, hogy ha a hajó rendeltetési helyéhez közel van, kevéssel odaérkezése előtt a révkalauz feljön a födélzetre. Az utolsó nappal és éjjel huszonnégy óráját tehát fölosztják negyvennyolc félórára, vagy kilencvenhat negyedórára, a fogadók számához mérten. Minden résztvevő egy dollárt tesz be és sorshúzás útján neki jut a félórák vagy negyedórák valamelyike. Az összes betéteket pedig az nyeri meg, akinek a negyedórájában a révkalauz a hajóra lép. Látni való, hogy a fogadás nagyon egyszerű: nem a lovak, hanem a negyedórák futásáról van szó.

Az üzlet rendezését egy kanadai vállalta magára. Könnyen összehozott kilencvenhat résztvevőt, köztük engemet és Corsican kapitányt is. Nekem a hatvannegyedik negyedóra jutott, ami nagyon rossz szám volt. Mert az időt déltől délig számítják, következésképp vannak nappali és éjjeli negyedórák; ezek az utóbbiak nem sokat érnek, mivel éjszaka ritkán jönnek a révkalauzok a hajóra s inkább bevárják a reggelt. Az én negyedórám pedig éjszakára esett.

Visszamenve a szalonba, láttam, hogy estére az utahi tiszteletes fölolvasást hirdetett - a mormonizmusról. Jó alkalom, hogy megismerhessük a Szent-Város rejtelmeit; s a fölolvasás egyébként is érdekesnek igérkezett, mert ez a Mr. Hatch nagyon jó szónok volt s ami fő, lelkesedett a tárgyáért.

Ugyancsak a szalon ajtaján olvastam a következő napi jelentést is:

Ész. szél. 42° 32’.

Nyug. hossz. 51° 59’.

Napi út: 254 mérföld.

Délután három óra felé az őrtálló jelentette, hogy egy nagy négyárbocos gőzös közeledik. Ez a hajó kissé el is tért az útiránytól, hogy megközelíthesse a Great-Eastern-t s a mi kapitányunk, ezt észrevévén szintén feléje tartott. Így tudtuk meg, hogy a gőzös neve Atalanta, azoknak a nagy tengerjáróknak egyike, melyek New-York és London között közlekednek és útjukban Brestet is érintik. Üdvözöltük egymást és nemsokára egyik sem látta a másikat.

E pillanatban lépett hozzám Dean Pitferge, és bosszankodva adta tudtomra, hogy a Mr. Hatch fölolvasása elmarad. A hajón levő puritán nők nem engedték meg férjeiknek, hogy elmenjenek a mormonizmusnak szentelt fölolvasásra!