3.

Korán, hajnal előtt útrakeltek a hortobágyi csárdában megszállt uraságok.

A hortobágyi csárda, azért, hogy csárdának hívják, nem valami bagolyrúgta nádfedelű ház, amilyennek a piktor képzelte: hanem egy tisztességes téglaépítmény, zsindelyfödéllel, kényelmes vendégszobákkal, úri konyhával és pincével ellátva; beillenék akármely város közepébe. A virágoskertje alatt folydogál csendesen a Hortobágy vize, partjai nádassal, fűzfákkal szegélyezve. Az országút nem messze a csárdától egy monumentális kőhídon visz keresztül, mely kilenc boltozatos ívoszlopon nyugszik. A debreceniek azt állítják, hogy azért olyan szilárd az a híd, mert az építéshez való meszet tejjel ojtották meg; az irigyek ellenben azt mondják, hogy a debreceni homokszőlők borával lett az a mész megojtva, az húzta úgy össze.

A korai útrakelésnek egy ideális és egy praktikus oka volt. Az elsőnek a festőművész örült előre: meglátni a napfölkeltét a pusztán, amiről annak, aki azt élő szemével nem látta, még csak sejtelme sincs. A praktikus ok pedig az volt, hogy a megvásárlandó teheneket csak korán reggel lehet a gulyából kiszakítani. Tudniillik, hogy a mátai karámnál ezerötszáz tehén van egy rakáson. Tavasz idején a legtöbbnek kisborja van. Ha korán reggel, mikor még a borjúk nem szoptak, a bojtárok a gulya közé mennek, s a kiválasztott tehénnek a fiát megfogják, kiviszik a nagy tömeg közül, annak az anyja önként utánamegy. Az idegent, az erőszakoskodót ugyan összedöfölnék ezek a vad állatok, akik a pásztoraikon kívül soha embert nem látnak. Azokkal ellenben már összeszoktak.

Tehát az idegen urak két könnyű csézán indultak neki a hortobágyi puszta legismeretlenebb részének, melyben még a pusztán lakók is csak kalauzzal járnak. A két debreceni kocsis azonban ismerte a tájékot vezető nélkül is. A gulyáslegényt, akit értük küldtek a karámból, hagyták még mulatni. Azt ígérte, hogy a karámig utol fogja őket érni.

A piktor híres tájképfestő volt Bécsből, aki sokat járt Magyarországon tanulmányozás végett, beszélte a nép nyelvét; a másik bécsi úr pedig a morvaországi nagybirtokos, Engelshort grófnak a lovászmestere volt. Okosabb dolog lett volna ugyan a lovászmester helyett valami ökonomust⁵ küldeni, aki a szarvasmarhákhoz ért, mert a lótudósnak az egész esze lovakba van verve; hanem ennek az a nagy előnye volt a többi uradalmi tisztviselők fölött, hogy tudott magyarul. Dragonyos hadnagy korában sokáig feküdt Magyarországon; itt a magyar menyecskék megtanították rá. Azonban kíséretül két uradalmi hajcsár volt melléadva, derék, markos legények, mindkettő forgópisztolyokkal ellátva.

A debreceni urak közül pedig az egyik volt a városi biztos, a másik pedig az az érdemes polgár, akinek a tehéncsordájából kellett kiválasztani a huszonnégy tenyészállatot, a megfelelő hímnemű példánnyal együtt.

Az indulás órájában még fenn volt az égen a fogytán levő hold s a csillagok fényesebbjei, míg a keleti égen már a hajnal percent.

A tősgyökeres polgár magyarázta a festőnek, hogy az a csillag ott a magasban a "bujdosók lámpása", ehhez szoktak a "szegénylegények" felpillantani, s ha felsóhajtottak: "Isten segíts", nem fogták el őket a marhalopásnál.

A festő el volt ragadtatva ettől az eszmétől: "shakespeare-i gondolat!"

Még jobban meghatotta aztán e végtelen puszta képe, amikor fél óra múlva a vágtató szekerekkel eljutottak oda, ahol az ember nem lát egyebet, mint eget és fűtengert. Egy repülő madár, egy békászó gólya sem zavarja a felséges egyhangúságot.

- Milyen hangulat! Milyen színegység! Mily felséges harmónia az ellentétekben! - rajongott a művészet fölkentje.

- Még mostan megjárja - mondá rá a gazda -, amíg a bögölyök és szúnyogok elő nem támadnak.

- Ez az üde pázsitszőnyeg, azokkal a sötét oázokkal!

- "Tocsogó"-nak híják azokat erre mifelénk.

Eközben megzendült a légben az a meseszép pacsirtazengés.

- Még mostan soványak, de majd ha a búza érik!

- Nagyszerű! Fölséges! Ezek a pacsirták!

Lassanként megvirrad; az ég bíborszíne aranysárgába megy át: a látóhatár felett ott ragyog már a nap kengyelfutója, a hajnali csillag, a harmatos fűben szivárványos dicsfény fut együtt az emberek árnyékaival. A négyes fogatok gyorsan röpítik végig az úttalan zöld mezőn a két könnyű kocsit. A láthatáron kezd valami sötétleni, egy ültetett erdő: az első akácpagony a fátalan pusztán, s egyes kék púpok domborodnak elő.

- Azok ott a zámi határhalmok - magyarázza a debreceni polgár az útitársának. - Valaha falu volt ott, a tatárok elpusztították. A templom romjai még most is kilátszanak a fűből. Sok embercsontot kaparnak ki a kutyák a dombokból, mikor ürgét ásnak.

- Hát az ottan miféle Golgota?

- Az nem a Golgota, hanem a csordakút hármas kútgémje. Közel vagyunk már a karámhoz.

Az akácerdőnél pihenőt tartanak. Összebeszélés szerint itt várják be az állatorvost, aki a mátai pusztáról döcög fel egylovas talyigájával.

Ezalatt a festő vázlatokat fest az albumába, s egyik eksztázisból a másikba esik. "Minő témák! Minő motívumok!"

Útitársa eleget noszogatja, hogy ne azt a veszekedett sok bogáncsot fesse le, inkább azt a szép, egyenes akácfát!

Végre jön feléjük rézsútos irányból a doktor lektikája. A doktor meg sem áll, csak onnan a kocsisülésből kiáltja az uraknak a jóreggelt, és aztán "siessünk! siessünk, míg meg nem virrad!"

Egy jó hajtás után eljutnak a "nagy gulyához".

Ez a hortobágyi puszta nevezetessége.

Ezerötszáz tehén egy rakáson, megfelelő számú bikákkal.

Még ilyenkor fekszik az egész tábor: alszik-e, nem tudni, mert még behunyt szemmel, földre tett fejjel pihenő szarvasmarhát nem látott senki. Azokra nem vonatkozik Hamlet mondása: "tán még álmodni is".

- Ez aztán a nagyszerű kép! - kiált fel a piktor elragadtatással. - Egy erdő felemelt szarvakból. Közepén egymaga áll a vén bika kormos fejével, púpot vető nyakával. A tanyázó alom koromfekete, körül a végtelen zöld pázsit, a háttérben szürkés köd, abból kivilágít egy távoli pásztortűz. Ezt meg kell örökíteni.

A festő leszáll a szekérről.

- Csak tessék a többiek után menni, látom már a karámot, odatalálok.

S azzal leteszi a tábori székét, festékes ládáját, s a térdére fektetett vázlatos könyvébe elkezdi lekapni a színvázlatot. A szekér a gazdával továbbgördül.

Egyszer csak észreveszi ám a gulyát őrző két komondor az idegen alakot a puszta közepén, s jön nagy ugatással rohanva felé.

A festő nem szokott megijedni; a komondorok is hozzátartoznak a hangulathoz: fehér bundájuk, fekete orruk.

S a nyugodtan guggoló embert a kutya nem bántja; mikor egészen közel érnek hozzá, megállnak: hát ez mi a csoda? Leülnek eléje a farkukra, s kíváncsian nyújtogatják a fejeiket a skicces-album felé: mit csinál ez itten?

A piktor aztán azt a tréfát követi el velük, hogy az egyiknek a pofáját befesti zöldre, a másikét pirosra. A kutyáknak tetszik az enyelgés, amíg hízelkedésszámba megy. Hanem aztán amint egymásra tekintenek, s meglátják a zölddel, pirossal ragyogó pofáikat, azt hiszik, hogy az valami idegen kutya; nekiesnek egymásnak, s összemarakodnak.

Szerencsére itt jön a "taligás". Így hívják az ifjabb gulyásnövendéket, kinek az az egyik hivatala, hogy taligával jár a gulya után, s összegyűjti az "árva tőzeget", amit a marhák a mezőn hagynak. Ez szolgált tüzelőül a pusztán. Az árva tőzeg füstjének illata kedves ember és barom orrának.

A taligás odarohan a járművével a marakodó kutyák közé, amitől azok szétriadnak: aztán megkergeti őket a taligával: "csiba te!" Bottól nem fél a komondor, de a taligától nagyon fél.

A taligás helyes kis suhanc kék inge, gatyája piros fonállal kivarrva: értelmesen tudja előadni az izenetet, amit az urak küldtek a festő úrnak: siessen a karámhoz, ott van sok érdekes lefesteni való.

A hangulatos csordakép vázlata azonban még nincs befejezve.

- El tudnál te engem tolni a taligádon a karámig, ezért a szép ezüst húszasért?

- Ó, uram. Toltam én már ezen a taligán nehezebb borjút is, mint az úr. Csak tessék beleülni.

S ezzel az ügyes találmánnyal eléri a festő mind a két célt A karámhoz is eljut, s útközben bevégzi, a taligán ülve, a hangulatos vázlatot.

Aközben az urak leszálltak már a kocsikból, s megismerkedtették a vásárolni jött bécsi urat a számadó gulyással.

A számadó gulyás kiváló példánya a pusztán lakó magyarnak. Derék szál férfi: őszbe csavarodó hajjal, kacskaringósra kifent bajusszal. Értelmes arca rézbarna a viszontagságos időtől, szemöldökei előrehúzódtak a sok napbanézéstől.

A "karám" alatt értik a pusztán azt az egész készséget, ami embernek és baromnak szél és vihar ellen védelmül szolgál Csak a szél az ellenség: záport, hideget, meleget föl sem vesz a pásztorember; kifordítja a subáját, begyűri a süvegét, úgy néz vele szembe. Hanem a szél ellen kell védelem, mert az nagy úr a pusztán. Ha a forgószél künn kapja a legelőn a ménest, s azt nem tudják a szélfogóba terelni, elkergeti a Tiszáig, míg erdőt nem talál.

A szélfogó kemény deszkából van palánkolva, három szárnnyal, azoknak a zugában húzódnak meg az állatok.

A gulyás lakása fecskerakás módra vert falú kis kunyhó. De az sem arra való, hogy abban háljanak, el sem férnének benne. Abban csak a gúnyájuk van: meg a "magyar pénztár" amely nem más, mint egy kisborjúnak a bőre, mind a négy lábával, a feje helyén van a lakat. Ebben tartják a dohányt paprikát meg az igazságot. A bundáik sorba felaggatva a fogasra. Nyáron a szűr, télen a bunda takarójuk. Úgy alusznak az Isten ege alatt. Csak maga a számadó alszik a kunyhó kiugró eresze alatt, deszkapad a nyoszolyája: feje fölött a polc a domború hátú kenyerekkel meg a fabödönnel, melyben az egész hétre való eleség áll, amit a városból hoz ki a feleség vasárnap délután. Az asszony benn lakik a városban.

A kunyhó előtt áll a "vasaló", egy kerek kunyhóforma nádból összerótt alkotmány, melynek a feneke téglával van kirakva, teteje nincs. Ez a konyha. Itt főzik meg a gulyáshúst a szolgafára akasztott bográcsban, meg a "tésztás kását". A taligás dolga a főzés. A hosszú nyelű cinkanalak oda vannak tűzködve rendben a nádfalba.

- Hát a bojtárt hol hagyták az urak? - kérdi a számadó.

- Egy kis számadása van neki még a kocsmáros leányával - felel rá a gazda-polgár: Sajgató uram.

- No, akkor nem is kerül haza itatásig a betyár!

- Betyár? - szólt közbe a festő, akinek örvendetesen hangzott ez a szó. - Hát az a mi bojtárunk "betyár"?

- No, csak úgy hízelkedésképpen mondtam ki azt a szót - magyarázza a számadó.

- Én pedig úgy szeretnék egy igazi betyárt az albumomba kapni.

- No, azt itt nem kap az úr. Tolvajt nem szívlelünk, ha ide bódorodik, elrudaljuk.

- Hát a hortobágyi pusztán nincsenek betyárok?

- Mi tűrés-tagadás? Biz a juhászok közt akad tolvaj elég; a kondásból is válik zsivány; az is megesik, hogy a csikós, ha megbolondul, eszét veszti, elzüllik futóbetyárnak, de arra csak ember nem emlékszik, hogy a gulyás elvadult volna lopóvá.

- Hogy lehet az?

- Hát úgy, hogy a gulyás folytonosan okos, jámbor barmokkal bánik. Nem is ül az össze még borozni sem a juhásszal meg a kondással.

A lovászmester is beleszólt:

- Eszerint a gulyás a pusztának az arisztokráciája?

- Értem ám azt a szót. A biz úgy van. Ahogy a nemes urak között vannak bárók, grófok, úgy vannak a pásztorok között is csikósok, gulyások.

- Hát még a pusztán sincs egyenlőség?

- Amíg emberek lesznek a világon: sohasem is lesz az. Aki gavallérnak született, szűrben is az marad. Nem lopja az el a más ökrét, lovát, még ha bitangban találja is; utánajár a gazdájának, hazaviszi. Hanem azután, hogy a vásárnál nem meszeli-e meg, aki engedi magát, arról megint nem állok jót.

- Hát ez is egy arisztokratikus vonás. Lóvásáron rászedni egymást úri virtus.

- A marhavásáron még inkább. Azért tegye fel a téns úr azt az orrbosszantót, amikor köztünk jár, mert mikor egyszer elhajtotta innen a marháit: én nem felelek többet értük.

- Köszönöm a figyelmeztetést.

A doktor szava megszakítá az értekezést.

- Uraim! Jöjjenek elő a vasalóból! Most látjuk a napot feljönni.

A festő rohant a szerszámaival, s hozzákuporodott a vázoláshoz, de aztán egészen kétségbeesett.

- Abszurdum ez! Micsoda hangulat! Ez a violaszín köd a látóhatáron; a föld sötétkék; a köd felett az ég narancssárga; egy hosszúkás felhővonal a barnás köd felett rózsaszínben ragyog... milyen bíborfényű glória jelenti a nap jövetelét! Izzó tűzhegy emelkedik ki az élesen elvált látóhatárból. Olyan, mint egy égő piramis! Semmi fénye nincsen: olyan, mint a tüzes vas! Bele lehet nézni nyitott szemmel. Most nézzék, uraim! A nap ötszögletűvé lesz. Amint feljebb jön, megint olyanná nyúlik, mint egy fekvő tojás. Most elkezd alul szűkülni, felül domborulni: olyan, mint egy champignon. No, no! Most meg olyan lesz, mint egy római urna! Ez abszurdum! Ezt nem lehet lefesteni. Aha! Most eléje akad az a vékony felhő. Olyan, mint egy bekötött szemű Ámor. No, most meg olyan, mint egy bajuszos fürmender...⁶ Nem! Ha én ezt az ötszögletű, bajuszos napot lefestem, becsuknak a bolondok házába.

A festő földhöz csapta az ecsetjét.

- Ezeknek a magyaroknak mindenből valami extra kell. Most itt produkálnak előttünk egy napfeljövetelt, ami valósággal megvan, és mégis lehetetlen! Ez nem igaz.

A doktor kezdte magyarázgatni, hogy ez ugyanazon optikai csoda, amit a délibábnál láttunk: a különbözőn átfült légrétegek sugártörése.

- Azért mégis lehetetlen! Nem hiszem, mivel láttam!

Aztán nem is engedi magát a nap tovább bámultatni. Az eddigi képe csak a légkör sugártörte káprázata volt, mikor az igazi orcája szétárasztja sugarait, abba halandó szeme bele nem néz többet büntetlen. S akkor az eddigi rózsaszínben pompázó égbolt egyszerre arannyá változik, s a látóhatár összemosódik az ég aljával.

S erre az első napkivillanásra egyszerre fölkerekedik az egész alvó tábor, a másfél ezernyi barom szarvaiból emelt erdő megmozdul. A vezérbika megrázza nyakán az öblös kolompot, s annak hangjára fölzendül a pusztai kardal: ezerötszáz szarvasmarha kezd el bömbölni.

- Nagyszerű! Isteni! - kiabál a művész elragadtatással. Ez aztán a wagneri kardal! Oboák, waldhornok, bombardonok versenye! Micsoda uvertura! Milyen felvonulás! Ez egy finálé a Götterdämmerungból!⁷

- Az ám - magyarázza neki Sajgató uram - Most mennek a csordakúthoz. Minden tehén hívogatja a maga borját, azért bőgnek.

Három bojtár szalad gyorsan a nagy csordakúthoz, melynek kámvája maga is ácsremek, s a három kankalint mozgásba hozva, méri a vizet a nagy itatóvályúba. Nehéz egy munka ez, s napjában háromszor fordul elő.

- Nem lehetne ezt a munkát inkább lóerejű géppel végeztetni? - kérdi a bécsi úr a számadótól.

- Van ilyen gépünk, téns uram, de a gulyás inkább a saját tenyerét töri, mint hogy a lovát kínozza a göppöly hajtásával.

Egy negyedik bojtár az itatás közben azzal foglalkozik, hogy az itatóvályúnál kikeresi azokat a teheneket, amelyek Sajgató uram tulajdonát képezik, s azoknak a borjait elhozva, odavezeti a karámhoz. A tehén aztán magától megy utána, s engedi magát a korlátos kerítés közé vezettetni.

- Ezek az én marháim - mondja Sajgató uram, a bécsi úrnak.

- De hát honnan ismeri fel az a bojtár, hogy ezernyi szarvasmarha közül melyik a Sajgató uramé? - kérdi a lovászmester. - Honnan tudja, hogy melyik az egyik, melyik a másik?

A számadó gulyás szánakozva néz le félvállról a kérdezőre.

- Hát látott már a ténsúr két egyforma szarvasmarhát a világon?

- Az én szemem előtt ez mind egyforma.

- De a gulyás szeme előtt nem az.

A lovászmester úr egyébiránt nagyon meg volt elégedve a kiválasztott barmokkal.

A taligás fiú jött jelenteni, hogy látni már a messzelátó fáról a közeledő bojtárt. Ugyan vágtatva jön.

- Rontja a lovat a kupcihér!⁸ - zsörtölődött a számadó. - Nojszen, csak kerülj elém, majd leszedem rólad a keresztvizet.

- Csak nem veri meg, gazduram? - kérlelé a lovászmester.

- Azt már nem. Aki a gulyásbojtárt megüti, az aztán ölje is meg, mert az abba nem hagyja. Aztán ez a legkedvesebb bojtárom. Én neveltem. Keresztfiam a huncut.

- Mégis megválik tőle. Elereszti a gulyával Morvaországba.

- Éppen azért, mert nagyon hajlok hozzá. Nem szeretem a gyereknek a sorját, hogy úgy utánavetette magát annak a sárga képű leánynak ott a hortobágyi csárdában. Ennek nem lesz jó vége. Ennek a leánynak már van egy régibb szeretője: egy csikósbojtár. Az most a katonaságnál van. De ha hazakerül szabadságra, ez a két bolond legény úgy összeakaszkodik majd a miatt a leány miatt, mint két bika, mikor rájön a bolondja. Csak hadd menjen ő jó messze el innen, ott majd hamar beleszeret egy szép Ancsába, s aztán elfelejti a sárga rózsáját.

Ezalatt az állatorvos darabonként megvizsgálta a kiszemelt barmokat, s egyenként megírta számukra a marhapasszust. A taligás aztán ráfestette cinóberrel a tomporukra a vásárló úr monogramját. (A gulyás mind írástudó.) Hangzott már a paripa dobogása. Érkezett a legény. A reggeli szél kifújta a fejéből a mámort, s a futtatás kirázta az álmosságot. Egész frissen szökött le a lováról még távol a karámtól, s úgy vezette a paripáját kantárszáron tovább.

A számadó gulyás kiállt a karám elé.

- No, te "város füle, falu farka ", meghozott az ördög valahára?

A bojtár egy szót sem szólt, csak leszedte a nyerget, kantárt a lováról. A ló szügye csupa tajték volt a vágtatástól, azt ledörzsölgette egy bundadarabbal, végig letörülgette a lovat, s aztán nyakába akasztá a kötőféket.

- Hát hol devernyáztál eddig? Aki rézangyala van a Poncius Pilátusodnak! Egy órával későbben kell jönnöd, mint az urak jöttek, akiket ide kellett volna vezetned? Csavargó!

A legény egy szót sem szólt. Tett-vett a lovával. Nyerget, lószerszámot felaggatott a fogasra.

A számadó még jobban kiabált, egészen nekiveresült az arca.

- Hát felelsz a szavamra? Vagy kifúrjam a füledet?

Erre aztán megszólalt a legény.

- Hát'szen tudja keed, hogy "kuka" vagyok. (Süketnéma.)

- Akasszanak fel a neved napján! Nem azért találtam én ezt ki a számodra, hogy engem tréfálj meg vele. Nem látod, hogy már feljött a nap?

- Hát annak is én vagyok az oka, hogy a nap feljött?

Az urak nevetni kezdtek. Erre még nagyobb lett a számadó haragja.

- Hallod-e, te pernahajder! Velem ne hancúzz ám, mert ha beléd kapok, úgy elmángorollak, mint a hetes vásznat.

- Én is ott leszek akkor.

- Azért sem leszel ott, gazember! - Maga is elnevette magát a számadó. - No, hát beszéljen vele németül, aki tud.

A lovászmester azt hitte, hogy ő tud németül beszélni a bojtárral.

- Ej, de hatalmas egy lovas legény maga! - mondta a legénynek. - Azon csodálkozom, hogy el nem vitték huszárnak. Ugyan mi hibája lehet, hogy nem asszentálták?

A bojtár csúnya ferde képet fintorított a kérdezőre. Az ilyen firtatást szeretik visszafelé a parasztlegények.

- Hát azért nem vettek be katonának... mert az orromon két lyuk van.

- No, hát tessék vele németül beszélni! - dörmögé a számadó. - Takarodj, betyár, az itatóhoz! Nem oda! Mit mondtam? Nem tudod a dolgod? Most is kótyagos vagy? Nem látod, hogy a tehenek már be vannak rekesztve? Hát a bikát ki hozza el?

Hát bizony a bikát nem hozza ki a csordából minden pipogya legény, oda ember kell a gátra. A Lacza Ferkó ennek a tudománynak a mestere. Olyan szépen kicsalogatja a gulya közepéből a kiszemelt bikát, mely a Sajgató uram csordájához tartozik, szép szóval, cirógatással, mint a kezes bárányt, s aztán odavezeti az urak elé. Gyönyörű szép állat, nagy buksi fejjel, csákó szarvaival, fekete karikáktól környezett nagy szemeivel. Meg engedi vakargatni a bozontos homlokát, s megnyalja ráspolyélű nyelvével a bojtár tenyerét.

- Pedig még csak harmadfű az állat - bizonyítja a számadó. (A pásztorember a "fű" után számítja a barom életkorát.) A festő nem engedi elmúlni az alkalmat, hogy vázlatot ne csináljon a szarvas állatról és a bojtárról; így álljon, így tartsa a kezét a szarván, kommandérozza neki.

A bojtár pedig sehogy sincs ahhoz szokva, hogy modellnek álljon. Az az ő méltóságát csorbítja.

Ilyenkor, ha a modell türelmetlen, gyakorlott festőnek az a szokása, hogy tréfás beszédekkel mulattatja. Az urak ezalatt elmentek a gulyát nézni.

- Mondja csak, barátom: bojtár úr! Igaz-e az, amit hallottam, hogy a gulyások rá tudják szedni a vásárlót a marhaeladásnál.

- Igaz biz az. Most is rászedte már az urakat a számadó gazda. Azt mondta, csak harmadfű ez a bika, pedig nézze, piktor úr, egy metszőfoga sincs már felül.

S azzal szétnyitotta a bikának a száját, hogy bebizonyítsa az árulkodása igaz voltát.

A festő rögtön abbahagyta a rajzolást.

A művészi szenvedélynél is erősebb az igazságérzet.

Rögtön összecsapta rajzalbumát, azt mondta, készen van, s aztán ment az útitársát fölkeresni, aki a rekesztékben nézegette a többi urakkal a kiválogatott teheneket. Közölte vele a felfedezett titkot.

Ezzel a lovászmesterben is felkölté az elszörnyedést. Felnyitá három-négy tehénnek a száját.

- Hallja az úr! Számadó uram! Ön maga figyelmeztetett rá, hogy a gulyások szeretik a vásárban a vevőt megmeszelni. Én nem hagyom magam megmeszelni. Ezek a kiválasztott marhák mind olyan vének, hogy egynek sincs már a felső állkapcsájában metszőfoga.

A számadó egyet sodort a bajuszán, s nagy mosolyogva felelt:

- Értem ám én a tréfát, ténsuram. Benne van ez az adoma a tavalyi Kakas Márton kalendáriumában: hogyan tréfálták meg a francia háborúban a generálist, aki nem tudta, hogy a szarvasmarhának nincs felül metszőfoga.

- Nincs-e? - kérdezé nagyot bámulva a lovászmester, s miután a doktor is azt mondá, hogy bizony nincs: akkor még neki állt feljebb. - Hát tudom is én, hogy milyen a baromnak a machiorja?⁹ Nem vagyok én ökörorvos. Nekem csak lovakkal volt dolgom teljes életemben.

Hanem a felsülésért kellett valakin bosszúját tölteni. A festőre förmedt, hogy minek ugratta őt bele ebbe a tréfába? Ezt kikéri magának.

A festő pedig elég gavallér ember volt, nem árulni el, hogy őt magát is rászedte a bojtár.

Véget vetett a zsémbelésnek a taligás fiú tiszteletteljes