ELSÕ NAP.
IX.
HÁZASSÁG SZERELEMBÕL.

Másnap korán ott termett Octáv herczeg a Villa Tarantillában.

Egy kis meglepetés várt rá az elfogadásnál.

Tarantilla herczegnő egy keletiesen bútorozott kupolás teremben fogadta a látogatóját, s a viselete is összhangzott a terem pompájával. Tatár úrhölgynek volt öltözve: sarkig érő tarka virágos muszlin-ing fölött a nehéz selyem khalát, hosszú lecsüggő ujjakkal, azon hímzések drágakövekkel és gyöngyökkel kirakva; fején széles bársony homlokkötő, melynek rózsaszín alapjából ellentétes színükkel váltak ki a fekete igazgyöngyök, mogyorónagyságuak, középen egy mindannyinál nagyobb, körte alakú gyöngyszem, szintén fekete, mely a homlokra lecsügg: valódi kincs az egész. A leeresztett hajfonatai is át voltak tekerve igaz gyöngysorokkal, fülében és elől a mellén ragyogó gyémántok, a kezeinek minden ujján drágaköves gyűrűk; derekát kirakott arany öv körité s a bal válláról a mellén keresztül egy türkizzel kirakott szíj csüggött, melyre egy arany táblájú könyvecske volt akasztva: az alkorán miniatür irásban. Úgy ült a diványon, keresztbe vetett lábakkal, hímzett papucsai a szőnyegre dobva.

Mosolyogva nyújtotta kezét látogatójának, letéve arra az időre korallnyelű napmadártoll-legyezőjét.

- Ne gondolja ön, hogy én ezt az öltözetemet valami színpadi hatás végett választottam: sokkal rosszabb szándékom van annál. Ez egy megvesztegetési kisérlet. Én tüntetni akarok vele ön előtt. Tudatni akarom önnel, hogy én tatár nő vagyok. Épen olyan keleti faj szülötte, mint ön. Az ön magyar nemzetét is épen úgy gúnyolják, rágalmazzák, félreismerik, sehogy sem ismerik, mint az én népemet, a tatárt. A mi csak a világtörténetben foltot képez, a kegyetlen dúlások, a népirtó hadjáratok, miket a mongol hordák elkövettek, azt mind a tatárok nevéhez kötik.

- A mi népünk is úgy híja azt, hogy „tatárjárás”.

- Pedig az én hazám, az én szép volgamelléki Kazán országom népe a legemberségesebb törzse a világnak: munkás, földmívelő, állattenyésztő nép; halászattal, hajózással foglalkozik; közvetíti a kereskedést Európa és Ázsia között, folyton járja az utat az Amur-vidékre, China kereskedelmi városaiba, a drága prémeket, theát és selymet szállítva a művelt világba; s ezzel különbözik az ön magyar fajától, mely a kereskedést bizza egy másik keleti fajra; csak egyben hasonlít önnek a testvéreihez, hogy ez is úgy szereti a maga árva hazáját, mint a magyar; bármilyen messze elmenjen is: de mindig visszatér a maga szeretett Kazánjához, a Volga által körülfogott „szamarai ivhez” s mikor megrakott tevéivel odaérkezik a dicsőséges „Szárai”-hoz, leszáll a nyergéből s megcsókolja annak a köveit! Önök boldogok; van egy dicsőségesen emelkedő királyvárosuk; a tatár nemzet királyvárosa már romhalmaz, a mit eltemet a futó homok: pedig a maradványai, a nagyszerű oszlopcsarnokok, a ledült boltívek, művészi faragványaikkal egy dicsőséges múltról beszélnek. És a kazáni tatár most is búcsút jár ezekhez a romokhoz, mintha még mindig a régi ghirai szultánok laknának benne.

E szavaknál Tarantilla herczegnő arczán két igazgyönggyel több ragyogott: az a szemeiben volt.

Octáv azt mondta:

- Megengedi herczegnő, hogy a lábaihoz üljek.

- Vegyen magának egy vánkost.

Olyan thema volt ez, melynél két szívnek meg kell nyilni egymás előtt...

...Hohó! Messze van még! Négy siremlék áll még közöttük!

- Bennem a tatár fejedelmi családok vére foly. - Kezdé az élettörténetét Tarantilla. - Kazán fővárosában, a hasonnevü fővárosban van a hódító czárok által épített Kreml, egészen a moszkvai Kreml mintájára; annak van egy tornya, melynek építési stilja tatár eredetre vall. A nép úgy híja, hogy „Szümbéke tornya”. Az a Szümbéke volt az én anyám. Maga is a khánok ivadéka volt: magára maradt árva. Alig tizenhárom éves korában hozzáadták a nálánál egy évvel idősebb uralkodó khánhoz, Epatájhoz. Még alig ismerhették meg egymást (a gyermek házaspár), a midőn a keleten oly megszokott udvari lázadás ütött ki, s a vezérek a kis Epatájt legyilkolták. És azután visszahívták helyébe a három év előtt a trónról elűzött Szafa Ghirai khánt Krimiából. A visszatért khán beleszeretett a gyászoló özvegybe.

Csúf arczú, kegyetlen szívü ember volt; de férfi volt, szultán volt! Szerencsének kellett nevezni, hogy az elhagyott Szümbékét maga mellé emeli a diványára. Volt fényes menyegzői ünnepség, a milyent csak tatárok tudnak tartani.

Azt követte a nagy lakoma. A tatároknak nem tiltja a próféta a boritalt. Hiába is tiltaná. Nekik terem a legjobb boruk a világon s azt nem veszi meg tőlük senki: maguknak kell meginni. Szafa Ghirai khán annyit talált belőle inni a menyegzője éjszakáján, hogy a násznyoszolyája lépcsőjén elbukott, s úgy vágta a fejét a mennyezet oszlopához, hogy koponyája ketté hasadt. Rögtön meghalt.

- És így Szümbéke másodszor is özvegy lett, a nélkül, hogy egyszer is asszony lett volna, szólt közbe Octáv.

- Az ám, úgy látszik, hogy ez a „Kizmet” a családunkban van már. A megholt khánnal az utolsó fejedelmi sarja is kimúlt a tatár uralkodó családnak. Az asszonyt nem veszik annak. Az orosz kormány ezzel leszámolt. A fejedelem nélkül maradt kazáni khánságot egyszerűen bekebelezték a nagy orosz birodalomba. Adtak neki kormányzót, orosz tábornokot. Szümbékét pedig elvitték Moszkvába s ott férjhez adták egy előkelő gazdag főúrhoz, Andreovics Alexej Koranoff herczeghez. Ez volt az én atyám. Nem volt már fiatal ember, mikor megnősült; hanem derék, erőteljes férfi volt késő vénségéig. Mintha most is előttem látnám az alakját. Én már akkor tizennyolcz éves voltam: mikor utoljára láttam, tehát ő is húsz évvel idősebb, mint mikor megházasodott; mert én a házassága második évében születtem. Nagy, fehér szakálla volt, és sűrű ezüstszürke haja, homlokán kétfelé választva s a vállaira eresztve! Még mindig vadászkéssel fogta fel a vadkant a vadászaton. Nevetett, mikor a papok a halálról beszéltek neki s unszolták végrendelettételre. Azt mondta, hogy ő száz esztendeig fog élni. Mikor a térdére vett, mindig azzal ingerkedett, hogy ő még tánczolni akar az én lakodalmamon. Özvegy volt már. Anyámat négy esztendős koromban elvesztettem. Akkor nevelőnőt hoztak a házhoz, a kire rábiztak: Waimönen asszonyt, a kinek egy velem egykorú kis leánya volt, Ragnhilda. Én igen kedves gyermekkori játszó-társat találtam benne, ellenkező természetünk daczára. Én pajkos, szeszélyes gyermek voltam, ő pedig komoly és figyelmes.

- Miként ma is.

- Ma már egészen más. Criticus és sarcasticus, a ki imponál mindenkinek. Nekem leginkább. Tizenkét éves korában elvitték Ragnhildát egy külföldi magasabb nőképző intézetbe, onnan jogakadémiába került, tudori oklevelet szerzett. Nekem pedig hoztak mindenféle tanárokat, a kiktől nekem vallást, történelmet, földleirást, zenét, rajzolást, nyelveket kellett volna megtanulnom: a minek a szükségét én mind nem tudtam belátni. Minek tudjak én többet, mint a mennyit Waimönen asszony tud? Különösen, hogy minek ismerjek én meg több vallásos czeremoniát, mint a mennyivel az én finn quäcker nevelőnőm boldogulni képes? Az atyám ezért sokat zsémbelt velem. Lelkemre kötötte, hogy egy orosz hajadonnak múlhatatlan szüksége van az orthodox ősvallás minden külső-belső szabályaival tisztába jönni a férjhez menetele végett.

- Például a kazáni csodatevő képpel. - Susogta Octáv.

A herczegnő a legyezője tollával arczul legyintette a közbeszólót.

- Nem kell gonoszkodni. Épen ez volt az, a mit legkevésbé tudtam megérteni. Hát mire való a férjhezmenés? Hiszen olyan jó leánynak lenni. Van én nekem szükségem arra, hogy egy majmot vegyek a nyakamba? Pedig mindazok a hímnemű emberek, a kikkel a moszkvai és szentpétervári szalonokban találkoztam, nem voltak rám nézve egyebek, mint majmok. Atyuska ráhagyta. Hát biz azok majmok. De majd fog ő én elém állítani egy olyan férfit, a ki egészen alkalmas arra, hogy belőle férjet formáljak. Aztán egy nyáron elvitt magával Kazánba, a hol nagy uradalmai vannak, körülkerített vadaskert és park közepén pompás kastélya. Atyám meghívta vadászatra a környék előkelőségeit. Azok között volt a kazáni kormányzó, Kuzminszky Pavlovics Péter, előkelő úr is. Derék ember volt. Később majd még több jót is elmondok róla. Ebédnél mellettem ült balról, a jobbot az archimandrita foglalta el.

Sok érdekeset tudott beszélni a kormányzósága alá tartozó népfajok szokásairól, csuvaszokról, cseremiszekről, votyákokról, mordvinokról, a kikről azt állítják a tudósok, hogy a magyar nemzettel rokonok.

- De én nem hiszem el nekik, - dörmögte Octáv.

- A vendégsereg eltávozása után az apám előfogott.

- No hát, hogy tetszett a szomszédod? Ez csak nem majom?

- Nem ám; hanem medve.

- Ugyan miért?

- Azzal a rettentő bozontos hajjal és szakállal.

- Ha csak ez a baj!

A legközelebbi látogatás alkalmával aztán a derék Kuzminszky szépen lefésült hajjal s megnyírott szakállal került elém.

Így még kevésbé tetszett. Medvének tökéletes volt. Miért nem maradt annak?

Atyuska példálózásaiból megértettem, hogy ő neki az volna kedvére, ha én Kuzminszkyhoz mennék nőül. Hogy e derék ember előtt milyen nagy carriére áll. Még miniszter is lehet belőle. És belőlem a czárné udvarhölgye. Csak azért sem kellett.

Ekkor vetődött oda a kazáni kastélyunkba egy új alak, a kit e néven mutattak be: Durancsics Barilla Mirkó gróf. Délszláv indigena volt: az udvarnál benfentes.

- Délszláv grófok csak Horvát-Szlavonországban vannak, - szólt közbe Octáv.

- Tudom. Ez valami kiváló példánya volt a kicziczomázott férfinak. Haja, bajusza, oldalszakálla, szemöldöke szénfekete, arcza, ajka piros, fogai ragyogók, s azokat szerette mutogatni. Ezredesi egyenruhát viselt egész sor érdemrenddel a mellén s daliás alakja volt. A társalgása is nagyon élénk volt, tudta a franczia mondatokat keverni a beszéde közé s érdekesen pletykázott a szentpétervári előkelő társaságokról. Ez az ember tetszett nekem. Az apám azonban nagyon hidegen bánt vele. A minek én megtaláltam a magyarázatát abban az összeállításban, hogy atyuska a kedvencz tervét, a kormányzóval lehető házasságomat látja az által veszélyeztetve. Ez még önfejübbé tett. Hisz az ember magának házasodik, nem az apjának. Én a magamviseletével bátorítottam Barilla grófot. Megvallom bűnömet, terhemre is volt már ez a gyámkodás alatti unalmas élet: csábított a fényes udvari világ. Az atyám nem nyithatta meg azt előttem, mert őt onnan az új czár környezete elvadította, a minek az okait én nekem senki sem magyarázta meg. A szívem nem szólt bele: csak a hiúságom beszélt. Annyira mentem, hogy bátorságot adtam Barilla grófnak egy napon az atyám előtt ünnepélyesen megjelenni s a kezemet megkérni. Vártam rá az atyám olvasószobájában.

Barilla gróf előadta a kérését.

Az atyám az én jelenlétemben a következőket mondta az én kérőmnek. Nagyon jól emlékezem rá. Szakaszokra volt osztva a beszéde s én azokat öntudatlanul számláltam az ujjaimon: egy - kettő - egész hétig.

- Tudod, kedves Durancsics Barilla Mirkó gróf, hogy én te neked mindenkor nagy tisztelőd voltam és senki annyira nem ismeri a te kiváló tulajdonságaidat, melyek téged a társaság ragyogó csillagává tesznek, mint én. Ezredes vagy, a vitézségi érdemrend tulajdonosa, a harcztéren szerezted babéraidat. Igaz ugyan, hogy hőstetteidet csak a dauriai védtelenül fölégetett falvak s lemészárolt fegyvertelen parasztok csontjai hirdetik; hanem a diadalaid kétségtelenek. Azt is tudom, hogy kitünő diplomata vagy, a kormány jobb keze. (Majd azt mondtam: a bal keze.) Ha valahol a Balkán-félszigeten összeesküvést kell csinálni, vagy a saját fajodnak egyik törzsét a másik ellen felingerelni, hát oda téged küldenek. Hanem hát ez tudomány. Dicséri az emberét. Azt is tudom, hogy gazdag vagy, szerencsés kezed van, s nem akarok hitelt adni azoknak a hireszteléseknek, a miket rád bízott tartományok kifosztásáról terjesztenek; azt meg épen nem hiszem el, hogy a kártyán ki tudod korrigálni a szerencsét. Hogy szép férfi vagy, azt, a ki rád néz, láthatja; alakod daliás, arczod fiatal. Hogy honnan hozatod a kozmetikumaidat? Azt én bizony nem kérdezem, arra sincs gondom, hogy a vállaidon és a czombjaidon viselsz-e Reithoffereket? Hogy jó czimbora vagy, az elismert dolog, s a ki három nap, három éjjel győzi az ivást s a vele járó virtust, mint te, az én előttem bámulatra méltó talentum.

- Hogy kitűnő társalgó vagy s az asszonyok mulattatásában remekelsz, azt bizonyítja, hogy nem hiába jártál három esztendeig Párisban a moulin rouge és a closerie de lilas magasabb akadémiáiba. Mindezeket a kiváló szép tulajdonságaidat megkoronázza előkelő származásod. Az apád, Durancsics Péró, elsőrangú sertéskereskedő volt Belgrádban. Az anyád azonban ragyogó szépség volt. Így jutottál te a Barilla grófi névhez, melynek viselője szlavóniai mágnás volt, s tégedet adoptált. Ezért te volnál az ideál egy apára nézve, a kinek a szerencse kinálkozik, hogy egyetlen leányának a jövendőbelijét keblére szorítsa.

- Hanem hát, édes Durancsics Barilla Mirkó gróf, a miért a feleségemet halálra tánczoltattad, azért nem bocsátok meg neked soha, s megtiltom neked, hogy az én házam küszöbét még valaha átlépd!...

...Ezt a napot jegyezd fel magadnak Andrejevics Alexej! Lesz ennek éjszakája.

Ekkor tudtam meg madame Waimönentől, Ragnhilda anyjától, ki nevelőnőm volt, anyám halálának történetét, a mit előttem mind az ideig eltitkoltak. A fiatal Szümbéke a moszkvai világzajban keresett kárpótlást ifjúkori ábrándjaiért, szinházakba, tánczvigalmakba járt; a férje szabadjára hagyta, engedte mulatni. Gyöngédségét tömörebb módszerekkel tudta nyilvánítani. Ritka becsű ékszerekkel halmozta el nejét. Palotáját megnyitotta a divatvilág előtt, s annak pompájával fejezte ki férji szeretetét. Muzeumot alapított a leghirhedettebb régi és újkori művészek remekeiből, a miről külföldi hirlapok is beszéltek. S nejének arczképét a czár udvari festőjével, az ön hazafiával, Zichy Mihálylyal festette meg. Erről tudom, hogy milyen szép volt az anyám.

- Hasonlított a herczegnőhöz?

- Egészen más volt: én az atyám vonásaira ütöttem. Egy tánczvigalom alkalmával aztán a szenvedélyesen udvarló Barilla gróf háromszor körülvalczereztette az anyámat a nagy báltermen, s akkor hűsitőül hozott neki egy pohár jeges barbarászt, s attól az anyám negyednapra meghalt. Ilyen emlék kötötte az én első kérőmet a mi családunkhoz.

- E megszégyenítés után valószínűleg letünt Barilla gróf a láthatárról, - mondá Octáv.

- Majd megtudja ön tőlem. Ezentúl kezdett el csak sorsom ördögévé válni. A daemonok valamennyien, Asmodái, Luczifer, Beherik szégyenelhetik magukat mellette. Ez jobban értett hozzá.

- Milyen is az az ördög? Orthodox templomaink tele vannak a képével festve: látható az az utolsó besszarábiai beszerikában is. Csúf, szarvas, bozontos fejű, kilógó veres nyelvű kecskebak, tüzes vasvillával a kezében, a ki a megnyilt földből támad elő, pokoltűz lángjai közepett, s keresi a bűnöst, a kit kárhozatra czepeljen. Dehogy ilyen az ördög! Az egy eszményi szép férfialak, a ki nem a pokol torkából, hanem a ragyogó holdudvarból száll alá, aztán nem is a bűnt keresi, hanem a legtisztább, a legeszményibb indulatokat, hogy azok miatt vigyen bennünket a kárhozatra.

Atyám nagybecsű képgyűjteményei között találom Zichy Mihálynak eredeti kartonjait a Lermontoff „Daemon” költeményének illustratióiból.

- Zseniális képek! Jól ismerem. - Szólt közbe Octáv.

- Ilyennek képzeltem én is az igazi sátánt. De hát ezt nem lehet a templomok falára festeni, mert az asszonyok mind belé szeretnének.

Barilla kikosarazása után az atyám részéről, nem sokat gondoltam a férjhezmenésre. Még alig voltam tizennyolcz esztendős. Nem is hevített semmi indulat, semmi vágy, ösztön: egyedül nőttem fel, nem jártam iskolába, a hol a hittanító szép példákat mutogat fel a növendék-leányoknak Deliláról, Thamárról, Bethsábáról, s a mit az fel nem világosított, elmondja egyik leány a másiknak, a ki már többet tud. Nekem a nevelőnőm csak az evangéliumot magyarázta. Tizenhat éves koromban az volt a föltett szándékom, hogy apácza leszek. Miért is nem maradtam meg annál? - Az atyám lebeszélt róla. - Pedig az oly szép lett volna: élő alakban felszállni az égbe!

Octávnak kezeügyébe esett Tarantilla selyem khalátjának hosszan lecsüggő gimbes-gombos ujja, önkéntelen kezébe szorította azt.

Tarantilla elmosolyodott.

- No, no! Hiszen nem szállok fel.

Tarantilla herczegnő erre elkábító bájos mozdulatot tett, oldalt dűlve a szőnyegdiván vánkoskarjára, s kezével inte Octávnak, hívólag, hogy üljön mellé a kerevetre.

- Üljön mellém, így nem jó helyzetben vagyunk. Én nemsokára paroxismusba jövök: meglep a pythiák szent őrülete. Ön már látott dühbe jött fenevadat; de olyat, mint én, még soha. Majd, mikor el akarok futni, tartson vissza s ha a hajamat tépem, fogja le a kezemet.

- Inkább ne mondja el a herczegnő, ha úgy kínozza a visszaemlékezés.

- De önnek meg kell azt hallani: önnek végig kell azt szenvedni velem. Ön rálépett a talizmánra, arra megjelent önnek az ezeregyéjszakai szellem: most már küzdjön meg vele. Fél tőlem? Én is félek magamtól! Látja, hogy a szobáimban nincs tükör?

(Valóban nem volt tükör az egész villában.)

- Menjünk tovább. Atyám igen finom érzésű ember volt, s engemet a gyöngeségig szeretett. Érezte, hogy rám nézve milyen kínos helyzet a kazáni kastélyunkbani időzés. Czélt látok benne. Az a gondolat üldöz, hogy a kormányzót, Kuzminszkyt akarják minden módon férjemmé tenni. Atyám kitalálta, hogy mi nyugtalanít. Odajött hozzám, megsimogatta a fejemet. „Ne félj kis lyánykám: nem maradunk Kazánban a nyáron. Felmegyünk Szentpétervárra, ott töltjük a nyarat.” Ez rám nézve a megváltás volt. Szentpétervár nem olyan főváros, mint a többiek, a honnan a nyár idején menekül mindenki falura, erdőbe, hegyekbe. Itt akkor van élet. Az úri rend, az előkelő világ a Néva szigetein mulat s minő pompát tud űzni a hosszú nyári napokkal, a melyekben a szürkület és az esthajnal csaknem összeolvad.

- Ismerem, ott voltam egy Masinka-ünnepélyen.

- Aztán a mi engemet jobban érdekelt, mint a regatták, kerti ünnepélyek, tüzijátékok, az a sok műkincs, a mi az orosz császárváros palotáiban összegyűjtve található. Atyámnak is kiváló képcsarnoka volt moszkvai palotájában; de többnyire régi mesterektől, a kikhez én nem értek. Mikor azt mondták, hogy ez a Velasquez, ez a Rembrandt, ez a Van Dyck, ez a Rubens százezernyi rubeleket képvisel, tudatlanul vontam vállat: nem igen voltam tőlük elragadtatva. De az újabbkori festők műveiért már rajongtam. Egy Makart, egy Munkácsy, egy Verescsagin festményeit meg tudtam érteni. Az újabb időkben ismét egy új művészi tehetség merült fel, a kinek a munkáit gyönge másolatokban közölték a képes lapok; orosz volt: Stefanovics Wladimir Reznin.

- Emlékezem a nevére. De hamar letünt.

- Le ám. Szólt Tarantilla herczegnő s a vékony selyemfátyolt, mely fejéről aláhullt, arcza elé húzta, mintha el akarna valamit takarni vele: nem az arczát, hanem azt, a mit lát.

- Egy műtárlaton megláttam ezeknek a képeknek az eredetijeit. Engemet azok nagyon érdekeltek. Többnyire a keleti népélet alakjait ábrázolták: a legtöbb az én népfajomat, a tatárt mutatta be. Szegény anyám kis gyermek koromban sokat beszélt nekem a mi tatár népünkről. Cselédjei is mind tatárok voltak. Talán van is a szívünkben valami beleszakadt gyökérszál, mely a törzshöz visszavon. Én sokszor visszatértem Reznin képeihez. Azok nagy részletességgel voltak kidolgozva: minden gomb, minden hímzet pontosan megfestve, s az arczok oly élethívek; valamennyi oly ismerős. De valamennyi kép között a Reznin kiállítási termében leginkább hatott a kedélyemre egy mellkép. Fiatal férfiarcz, homlokán kétfelé választott aranyszőke hajjal, kétfelé göndörült vereses szakállal s az ajkakról lesimuló bajusszal. Nagy búzavirágszín szemei az ég felé voltak emelve: valóságos Krisztus-fő; - kék palást volt rajta.

Atyám, kinek kiséretében látogattam meg a kiállítást, észrevéve, hogy mennyire érdeklődöm Reznin festményei iránt: odasugott valamit a képtárőrnek, mire az oda settenkedett hozzám.

- Herczegnő. Ha kedve volna e képek közül egyet kiválasztani, ő herczegsége felhatalmazott, hogy azt küldjem a palotájába.

Ennek én nagyon megörültem.

- Mind eladók ezek a képek?

- Még eddig nem akadt rájuk vevő, mert a művész igen magas árakat szabott.

Én rámutattam a Krisztus-főre: ezt választom.

Erre a képtárőr olyan csodálatos módon kezdett el mosolyogni s a kezeit dörzsölte, macskahátat görbítve.

- Ez talán nem eladó? - kérdém.

A képtárőr erre a csodás mosolygásnak megfelelő hangkifejezéssel susogá:

- Meglehet, hogy kegyelmességednek, herczegnő, ez is eladó. Ez a művész saját arczképe, saját maga által festve.

Tehát én a festő Reznint néztem el az én uramnak, Messiásomnak.

Most már bántott a szégyen, a harag.

A szégyen, a fölött, hogy én, mint egy falusi guvat, egy arczképet akartam megvenni, s a harag, hogy miként mer egy ember az életben Messiás-képet bitorolni, s aztán magát lefesteni, kiállítani, hogy az áhítatos közönséget megtévessze.

Bosszúsan hagytam el hirtelen a képtermet. Sokan voltak ott! azt hittem, hogy mind rajtam élczelődnek.

Az apámnak feltünt a viselkedésem. Ő igazi orosz nemes volt: büszke a rangbeli emberekkel szemben, kiméletlen a rossz szívű hatalmasok irányában, a kiknek szeretett (mint maga mondá) a beleikbe markolni: a hogy azt Barillával tanusítá; de gyöngéd mindenki irányában, a ki munkás, legyen az művész, vagy földmíves: a parasztnak mindig ő köszönt elébb az úton. A festőket különösen nagyrabecsülte. Bántotta őt az, hogy a Reznin kiállításából egy képet sem vettünk meg. Ezt jóvá kellett neki tenni. Másnap elvitt magával a festő műtermébe. Ott találtuk őt a festőállványa előtt ülve. Csakugyan hasonlított a feje a rendesen megfestett Krisztusképek bármelyikéhez. Az a kék palást rajta a festőbluz volt. Atyám rögtön azon kezdte, hogy elmondta a művésznek, mennyire megtetszett nekem az önfestette arczképe, most tehát arra kéri fel a művész urat, hogy vállalja el az én arczképem megfestését. - Erre Reznin azt mondta, hogy csak a műtermében fest, mert a palotákban nincs jó világítás. - „No, tehát ide fog jönni a leányom.” Ez hát rendben volt. Most következett az alku. Mibe kerül az arczkép? - A művész azt mondta, hogy nála szabott ár van: nyolczezer rubel. Az atyám azt viszonozta, hogy ő tízezer rubelt szánt a képért. Erre a művész kiegyenesedett s azt felelte, hogy a mit ő kimondott, az megáll: nyolczezer rubel a szabott ár. Ekkor az atyám elkezdte a művészt felvilágosítani, hogy ő engem tatár nemzeti jelmezben akar lefestetni, a mi csupa hímzés, drágakő, sallang: azzal a szokottnál több munka lesz, a mi fölér a különbözettel, míg végre a művész meg hagyta hajlítani az akaratát s beleegyezett az apám ajánlatába.

Nekem ennél a furcsa alkunál nagyon megtetszettek mind a ketten: az apám úgy, mint a festő.

Másnap mindjárt megkezdődött az ülés. Waimönen asszony kíséretében jöttem el a festő műtermébe a kitűzött órában, déltájon, a mikor legjobb a világítás. Waimönen asszonyon kívül, ki most már társalkodónői állást foglalt el mellettem, még az én jó Doruskám is velem jött: egykor dajkám, most bizalmas cselédem, hűséges jó lélek, a kinek azért kellett bennünket kisérni, hogy a jelmezemet és az ékszereket tartalmazó rézládikót magával hozza. Hogy milyen nagy bizalma volt az atyámnak ez öreg cselédhez, az bizonyitja legjobban, hogy a családi ékszerládát, a valóságos kincstárt is rá merte bizni. Azt mondják, hogy az anyám ékszerei több százezer rubelt értek. Azoknak egy részét ő még az őseitől öröklé, azok között ezt a ferronièret fekete igazgyöngyökből, a mit ön most a fejemen lát; a gyémántokat és smaragdokat azonban már az atyámtól kapta ajándékba.

A herczegnő felvett egyet a szőnyegre dobott papucsok közül, melyek borsó nagyságú solitairekkel voltak ékesítve.

- Ha