MÁSODIK NAP.
 X.
 HÁZASSÁG BECSÜLÉSBÕL.

El innen, el!

Egy órát sem akartam ezen a rettenetes szinhelyen tölteni.

Kuzminszky gondoskodott az elutazásomról. Mint atyámtól megbizott gondnok kisérni fog hazáig.

Én arra kértem, hogy táviratozzon a jószágigazgatónak Kazánba, hogy atyám holttestét balzsamozzák be, s várjanak az eltemetésével, míg én hazaérkezem. Megfelelt a kivánságomnak.

- Hiszen nem lesz az út visszatérett olyan hosszú, mint idejövet volt. Mondám.

- Hogyan gondolja herczegnő?

- Hát visszafelé nem a tengeri úton megyünk, hanem a szárazföldön: vasúton. Egyenes az összeköttetés Nizza és Szentpétervár között.

Elővettem a vasuti kalauzt, s annak a térképéből kiokoskodtam, hogy milyen simán lehet Zürichen, Bécsen keresztül Varsóig eljutni, a mi már Oroszországban van.

Kuzminszky csak a fejét csóválta.

- Én mégis inkább a tengeri utat választanám, ha a herczegnőnek volnék.

Én határozottan ellenszegültem. Nem! Hajóra nem szállok többet. Elhallgattam a főokot. Nem akarok azokkal a keserves emlékekkel találkozni, a mik a nászutazásomat emlékezetessé tették. Arra hivatkoztam, hogy az időjárás egészen megromlott, nagy szelek járnak, esős idő van: a tenger ilyenkor kellemetlen.

- Azért jobb a tengeri út, mert ott nem kérnek útlevelet, s nem vizsgálják a málhát: oktatott Kuzminszky.

- Bánom is én. Az útlevél itt van a táskámban, s a málhámat felturkálhatja, aki kiváncsi rá: nem talál abban semmit.

Ráhagyta, hogy legyen hát úgy, a hogy én akarom.

Gondoskodott rólam szépen. A vasuton külön hálókocsit váltott a számomra, maga a szomszédos kocsiszakaszt foglalta el. Az étkezéshez valót odahordatta a coupémba. A borravalót osztotta bőven.

A vasúti utazás valódi jótétemény azoknak, a kiket valami kerget. Csodálatos egy találmánya az emberi észnek. Hogy az ember saját maga elől is el tud futni! Van egy kínzó utitársam: az „Én.” Annak tele van a táskája olyan emléktárgyakkal, a miket én szeretnék valahol elveszteni. Egyszer csak elmaradt az „Én.” Nem tudom hová lett? S aztán kinyújthatom a lábamat. Elváltunk egymástól. Új hegyek, új völgyek repültek el mellettem, alagutakon robogtunk keresztül: a rettegett Én csak nem találhat utánam. Hogy fog az majd bámulni, mikor látja, hogy elfutottam előle!

Egyszer aztán eljutottunk az osztrák határra. Az utazókat mind kiszólították a váróterembe, a míg a waggonokat, a bőröndöket átvizsgálják.

Egy rendőrtiszt udvariasan felszólított, hogy adjam elő az útlevelemet. Előkerestem az oldaltáskámból, kezébe adtam.

Furcsa képet vágott hozzá.

- Hisz ez Reznin Wladimir úrnak az útlevele.

- És az enyim.

- Az enyim! Az enyim! Itt be van irva Reznin Wladimir úrnak a neve, állása, személyleírása. És utána „avec sa femme”.

- Hát az vagyok én.

- Az vagyok én! Ezt akárki mondhatná. De hol van a férj?

Csak nem mondhattam neki, hogy itt van ebben a majolika korsóban.

Ekkor közbelépett Kuzminszky. Hozzá voltam már szokva, hogy ő legyen a megszabadítom.

- Mi baja van önnek ez úrnővel?

- Semmi bajom sincs, csak az igazolását kérem.

- Hát nem jó az útlevél?

- Ez az útlevél jó; de ebben az asszonyságnak se a neve, se a személyleirása nincs kiirva.

- Tökfilkó! - rivallt fel Kuzminszky.

A rendőrtiszt méregbe jött.

- Hogy mer ilyet mondani?

- Nem az urnak mondtam; hanem annak a bamba csinovniknak, aki otthon az útlevelet kiállította.

- Ezért én önt letartóztatom.

- Azért én önt felelőssé teszem!

- Ön rakonczátlankodik.

- Ön pedig hatalmaskodik.

A két férfi összeveszett. Kuzminszky goromba volt.

Az lett belőle, hogy mind a kettőnket letartóztattak. A málháink ott maradtak az állomáson, a vonat robogott tovább.

Kuzminszky elküldte a névjegyét néhány sor írással a városban székelő orosz főkonzulnak. Az nagy sietséggel megérkezett a váróterembe.

Kuzminszky kitüzte a gomblyukába az érdemrendeit képviselő tarka rózsát: volt azon hétféle szin is.

Az orosz főkonzul derék nyájas kis emberke volt: német, de jó beszélt oroszul. Zweiternek hivták.

Kuzminszky az ismerkedő kézszorítgatások után elmondta a diplomatának a kényelmetlen helyzetünket, különösen az enyimet.

Zweiter úrnak az a szokása volt, hogy mikor valami nem tetszett neki, akkor fütyült.

- Fffühhh! Ez fatális helyzet! A herczegnőnek meghalt a férje, a kinek a nevére szól az útlevél, s a saját neve nincs belevezetve, sem a személyleirása. Ezzel az útlevéllel az osztrák határon visszautasítják; de az orosz határon meg éppen le fogják tartóztatni s vallatás alá veszik.

Volt egy másik útlevél is nálam: az a hamis névre kiállított, melyért Reznin leborotválta az arczát; azt is megmutattam a consulnak. Abba már be voltam irva, csakhogy álnévvel.

Akkor fütyült még csak nagyot a konzul.

- Hisz ez meg álnév! Hamisított útlevél! Ezt rögtön dobjuk a kályhába: meg ne kapják a herczegnőnél.

- Hát akkor mit tegyünk? - unszolá Kuzminszky.

- Van egy eszmém. Exczellencziádnak mint kazáni kormányzónak, bizonyosan van szabályszerű útlevele. Abba be lehetne vezetni a „kisérő” rovatba a herczegnő nevét.

- Mint útitársnéját! - kiálték, mintha villany ütött volna meg. Ez a szó dühbe tudott hozni.

- Óh nem, nem. Nem akartam a herczegnőt megbántani. Mint hitvestársát.

- Hazugságot?

- Dehogy. Igaz valóságot. Önök visszautaznak a szomszéd olasz városba, ott felkeresik a polgármestert, a ki egyuttal anyakönyvvezető is, az előtt kinyilatkoztatják, hogy polgári házasságot akarnak kötni, olasz törvények szerint. A polgármesternek joga van az előzetes két heti névkifüggesztés alól fölmentést adni: s azt hiszem, hogy a polgármester azt egy jó szóért meg fogja tenni. A czeremónia rövid, két tanút lehet rá fogni az utczán. Akkor kiadja a polgármester önöknek a házasságlevelet, azzal önök elmennek az orosz főkonzulhoz: az azután beirja a kormányzó úr utlevelébe, hogy kiséri a neje, Koranoff herczegnő, személyleirással; akkor aztán utazhatnak exczellencziátok háborítatlanul az orosz határig. Ott aztán kidobhatják a waggonablakon a házasságlevelet: a polgári házasság Oroszországban nem érvényes. Önök megszüntek férj és feleség lenni s nagyot nevethetnek a dolgon.

Előbb a főkonzul kezdett el nevetni, arról elragadt a nevetés a kormányzóra: akkor aztán én is nevettem.

Ez igazán mulatságos egy tréfa!

Mindig nagy elismeréssel voltam a férfi-ész fölénye iránt; de hogy ilyen elmésen tudják az állambölcsek, a törvényhozók, a Solonok, a Justiniánusok megoldani a férfi és nő közötti összeköttetés talányát, a mit a teremtő, mikor az első házasságot szerzette a paradicsomban, megoldatlan hagyott, ez bámulatomat vívta ki. E szerint én, mikor Európán keresztül utazom, Olaszországban asszony vagyok, Bajorországban már leánynyá leszek, Franciaországban megint asszony vagyok: Ausztriában ismét leány vagyok, s ha átvágok Magyarországon, a nevem újra „madame”, s amint az orosz határon átrobogok, ismét leszek „mademoiselle”. Egy vasuti körut tartama alatt hatszor változom át hernyóbábból pillangóvá, s vissza pillangóból hernyóbábbá. Ez túltesz a természet csodáin.

De nekem még egy másik okom is volt a nevetésre.

Hogy engemet éppen Wladimir kergessen bele a Kuzminszkyval való házasságba.

Hát te, ostoba por ebben a cserépvederben, még most is befolyást gyakorolsz az én sorsomra!

Megegyeztünk. Megyünk házasodni. Csak úgy en passant.

(Magyarul „kutyafuttában, jegyzé meg Octáv.)

- Igazán kutyafuttában. Ismerek én már mindenféle házasságkötést: a tatárt, a daurit, a hol a vőlegénynek úgy kell elfogni a lóháton előre vágtató menyasszonyt, az a szentesítés; a zsidók menyegzőjét, a hol menyasszony és vőlegény a szemétdombon ürítnek poharat, s azt cseréppé tapossák; a görög esküvőt, a két koronával, selyem takaróval, mézes buzával; még a Kostermangárok házasságkötését is, melynél egy seprűt két felől megfognak a násznagyok, s vőlegénynek, menyasszonynak azon kell háromszor keresztülugrani, s azzal szentesítve a házasság; de mind ezek között a bölcsen elrendezett polgári házasság... Megbocsásson ön, hogy a véleményemet őszintén kimondom, tudva azt, hogy ezzel önt, mint liberális magyar politikust meg fogom sérteni.

- Csak tessék bátran, herczegasszony.

- Hát én a polgári házasság szabályait tartom valamennyi között a legképtelenebbeknek.

- Fel fogom magamnak jegyezni az észrevételeit, s a főrendiházban indítványt teszek belőlük.

- Hát legelőször is a polgári házasságkötéshez mulhatatlanul bekövetelik a keresztlevelet. Hát a kinek születési helye kétezer mértföldnyire esik attól a helytől, a hol meg akar nősülni? Hátha nem is keresztelték meg? Hátha pogány volt, zsidó volt? Hátha elfelejtette a rabbi, a sakter, a dervish, a bába valami könyvbe följegyezni, hogy ezen s ezen a napon egy nyomorult féreg jött a világra, s ilyen könyv egyáltalában nem létezik? Hátha a gyermeket kidobták az útra, se apát, se anyát nem ismer. Akkor az nem nősülhet meg. Azután követelik a másik irott papirost: bizonyítékot arról, hogy a házasulandó három hónap óta ott lakik abban a kerületben, a hol egybe akar kelni. A nélkül nincs házasság. Utoljára aztán be kell bizonyítani, hogy az előbbi házastárs meghalt, bizonyítványt hozni róla a paptól, a ki eltemette. Hát a kinek a halottját a tengerbe dobták, minden circumdederunt nélkül? Hát a kit a hóhér temetett el? Hát a ki ütközetben esett el? Hát a kiről nem lehet kitudni, hol veszett el?

- Erre van orvoslat.

- Igen. Egy esztendei várakozás. Mi tehát visszatértünk a határon túl levő olasz városba. Ott annak rendje szerint jelentkeztünk a polgármesternél. Minden nehézség megoldható lett volna, csupán egyet nem engedhetett el a törvény embere: az özvegy voltom bebizonyítását. A majolika urna műremeknek elég szép volt; de bizonyítéknak kevés. Azt is igazolni kellett, hogy az a hamu azonos az útlevélben leírt személyiséggel. No hát hisz az sem lehetetlen.

Hol és miképpen történt a principessa férjének a halála?

Egy svájczi határváros szélén, párbaj alkalmával.

Rendszerint nem szoktak a párbajban elesettekről halotti bizonyítványokat venni, - különösen az ellenfeleik. Temetése sem volt, hogy a pap igazolhatná a halálesetet. Egyenesen vitték a genfi halottégető intézetbe.

Ezt mind ki lehet keresni, csak igyekezet kell hozzá.

Az olasz város polgármestere fog átiratot intézni a svájczi határhelység polgármesteréhez az iránt...

...hogy a svájczi polgármester szólítsa fel hivatalosan a helyőrség parancsnokát a végett,...

...hogy a katonai parancsnok kerestesse fel azt a két katonatisztet, a kik ezen s ezen a napon a város fenyőerdejében két idegen úr párbajánál segédkeztek; azok hallgattassanak ki a hadbiróság által a felől,...

...hogy a párbaj miképpen ment végbe, hogy az egyik részvevő halva maradt utána, s adjanak felvilágosítást arról,...

...hogy ki volt a párbajnál segédkező orvos, a ki azután szolgáltassa ki a hivatalos orvosi parère-t azon értelemben,...

...hogy a halva maradtnak hol ment be a golyó a mellén, hol jött ki a hátán? hány czentiméter volt a testi magassága, s különös ismertető jelül látható volt-e az arczán egy hosszú, vérrel aláfutott vonal, a mi egy ütés helyével azonos?

...és végzetül, hogy ugyanezt az eképp leírt alakot elszállították-e a genfi crematoriumba?

Az olasz polgármester kedélyes férfiú volt.

- A hogy én ismerem a svájczi hatóságok ügykezelését, semmi kétségem iránta, hogy mindezekre tizennégy nap alatt megkapjuk a kielégítő ügyiratokat.

- Tizennégy nap alatt!

Hát én nekem tizennégy napig kell maradnom ebben a zugvárosban, a hol az arisztokráczia selyemgubót termeszt, s a ki egy szarkát meglő, az már sportsman.

Nem volt mit tenni más!

Be kellett szállnunk egy albergóba s veszteg maradni. A polgármestert rendesen meghívtuk ebédre: különben egyedül lettünk volna. Később az orosz konzul is asztaltársunk lett. Becsületes viaszkereskedő volt.

Hát hisz az nem is olyan nagy szerencsétlenség, ha egy vőlegény és menyasszony egyedül maradnak - tizennégy napig.

De nekünk semmi okunk sem volt rá, hogy azok legyünk.

A mi bennünket összehozott, egymáshoz kötött, az egy irtóztató dráma volt, melynek jeleneteire kín volt visszagondolni.

No de legalább ez a tizennégy nap jó volt arra, hogy a neveinket a törvény értelmében a fekete táblára kifüggeszszék: nem kell hozzá dispensatio.

Még másra is jó volt. Arra, hogy én egy embert a lelke mélyéig kiismerjek, a ki iránt egykor oly igazságtalan voltam.

A kit én medvének gondoltam, az egy nemesszívű igazi férfi volt; mintaképe az orosznak. Hű a szeretésben, hű a haragvásban. Ha szeret, évek során eltartogatja a titkát; ha gyűlöl, messze időkig elvár az alkalomra, a bosszuállásra.

Az orosz konzulnak járt a szentpétervári hivatalos lap, azt Kuzminszky mindennap elhozatta s végtül végig olvasta. A krétai dolgok látszottak érdekelni különösen.

Egyszer aztán nagyot ütött az öklével az elolvasott lapra.

- Itt van ni! Tudtam jól! Ez a ficzkó most elküldeti magát titkos megbízással Krétába!

Kitalálhattam, hogy az a „ficzkó” senki sem más, mint Barilla.

- Most én nem tudom megfogni azt - a ficzkót!

Dühös volt. Tollat fogott, nyilatkozatot írt.

„Durancsics Barilla Mirkó gróf ezennel felszólíttatik általam, hogy egy becsületbeli ügyben határozzon időt és helyet a velem való találkozásra, ellenkező esetben gyáva bujkálónak fogom nyilvánítani. Kuzminszky, kormányzó.”

Arra kérte a főkonzult, hogy ezt minden európai lapba iktattassa be.

- Én megtehetem, - monda a főkonzul; - de mire egy ilyen hírlap Krétába megérkezik s a czímzett kezébe kerül, akkorra mindnyájan megőszülünk, - még a Barilla parókája is.

Nem engedte magát lebeszéltetni, a nyilatkozat be lett küldve a hirlapoknak.

A mi legjobban megnyerte a becsülésemet Kuzminszky iránt, az az ő valódi lovagias tartózkodása volt irányomban. Egy pillanatra sem élt vissza helyzetével. Ő vőlegény volt, én menyasszony; de ő úgy bánt velem, mint gyámapa a gyámleányával. Gyászöltönyt készíttetett a számomra. Meg kellett tudni mindenkinek, hogy özvegy vagyok.

A polgármesternek egyszer ebéd után poharazás közben kedve szottyant kedélyeskedni:

- Exczellencziád és a herczegnő az itt kötendő polgári házasságot odahaza Oroszországban megerősíthetnék az egyházi egybekeléssel is.

A mire Kuzminszky komolyan megfelelt:

- Az először is azért nem lehet, mert egyházunk törvényei szerint a nőnek három esztendeig kell viselni az özvegyi fátyolt; de ha az egyház fölmentését meg lehetne is nyerni, a polgári törvények határozottan megtiltják, hogy a gyámapa a gondjaira bizott hölgyet feleségül vegye.

(Erre én magamban azt gondoltam, hogy hátha egyszer a gyámi hivatal megszünik?)

A svájczi hatóságok dicséretére meg kell mondanom, hogy a halotti bizonyítványok már a tizenharmadik napra megérkeztek. A polgármester állítása szerint csoda történt. Rögtön felvette a hivatalos talárt, a nemzeti színű szalagövet s elvégezte velünk a törvényszabta szertartást. Azután kiadta a házassági bizonyítványunkat, a mit én tettem el az oldaltáskámba. A főkonzul pedig beirta Kuzminszky útlevelébe az én nevemet, és személyleirásomat. Férj és feleség voltunk - „ad hoc”. A férjem fizetett. S aztán mentünk karonfogva a vasúthoz. Ezúttal semmi akadály nem állt az utunkban. Ha egymást megszólítottuk, Kuzminszky azt mondta nekem „princesse” én pedig „monsieur le gouverneur”. Szerencsésen eljutottunk az orosz határig.

Itt természetesen a legszigorúbb útlevél- és málhavizsgálásnak kellett magunkat alávetni. Mert nagy úr ám egy kazáni tartománykormányzó, meg annak a felesége, egy orosz herczegnő; hanem egy muszka rendőrbiztos még azoknál is nagyobb.

A málháim között megtalálták a hamvvedret. Azt természetesen felnyitották. Por volt benne. Mi ez a por? Nem robbantó szer? Előmutattuk a genfi crematorium bizonyítványát: ez nem más, mint emberi hamu. Nem ér semmit! Így csempészik be a nihilisták a pyromanitot, az écrasitot, a meganitot, meg a hogy a többi pokolszert hívják. Ott kellett maradnunk, szigorú őrizet alatt. Az urnát a porral elküldték a vizsgáló hivatalba, a hol a szaktudósok a hamut górcsövi és vegytani megfigyelés alá vették s több napi figyelmes kísérlet után kiadták róla az elismervényt, hogy az nem egyéb, mint alumen és potassium kevés calcidiummal keverve, a mik nem robbannak fel.

Így aztán az általam választott rövidebb úton szerencsésen eljutottunk négy hét alatt Szentpétervárra.

Mikor a vasútról leszálltunk, én kezet szorítottam Kuzminszkyval.

- Önnek igaza volt. Máskor mindig az ön tanácsát fogom követni.

- Máskor?

Igaz! Hisz még nincs vége a gyámságnak. Még el kell engemet kisérni Kuzminszkynak Kazánba, s ott nekem ünnepélyesen átadni az atyámtól öröklött birtokot.

Itt már nem volt szükség se útlevélre, se házasságlevélre. Itthon voltunk. Köszönöm a szabadságot, a mivel a polgárosult külföld dicsekszik: én az én barbár hazámban szabadabbnak érzem magamat.

Az atyám temetésével csakugyan vártak a hazaérkezésemig.

A ravatala ott volt felállítva az ősi fegyverteremben.

Üvegfödelű koporsó alatt feküdt.

A bebalzsamozott halott arczára nem lehet ráismerni. Minden vonása elferdült: az arczszíne mahagóni barna.

Én alig tudtam könnyezni, mikor megláttam. Ez nem az én atyám!

Aztán következett az ünnepélyes szertartás.

Meghivókat kellett szétküldeni a vidék notabilitásaihoz, a főúri ismerősökhöz.

Micsoda név alatt fogalmaztassanak e meghívók? Minek nevezzem rajtuk magamat?

Reznin Wladimirnénak? vagy Kuzminszky Pavlovics Péternének, vagy Koranoff Tarantilla herczegnőnek?

Megint csak Kuzminszky segített ki a zavaromból: a gyászjelentés az ő nevében fog szétküldetni, ki a megboldogult herczeg által egyetlen leányának, Tarantilla herczegnőnek gondnokságával megbizatott.

Így ezzel is rendbejöttünk.

A gyászszertartásra következő néhány nap hivatalos eljárásokkal lett betöltve. Engem, mint egyedüli természetes és törvényes örököst behelyeztek az atyám birtokaiba, fogadnom kellett a tiszttartók üdvözletét, a jobbágyok hódolatát, a sáfárok beszámolásait.

Végig kellett hallgatnom, mennyi jövedelem áll rendelkezésemre az uradalmaimból, a bányáimból; a petroleumforrásaimból, a hajóimból; ezután számba venni a kazáni, a moszkvai, a szentpétervári bankárok kimutatásait a náluk elhelyezett részvényekről, államkötvényekről, s az aranyban letett kamatozatlan összegekről. Ebbe én belekábultam: csak Kuzminszky tudott belőle kiokoskodni.

Mikor aztán mindennek vége volt, akkor tudatta velem, hogy ezzel a nappal az ő gondnoki hivatala megszünt: én a magam ura vagyok.

- És már most összetéphetjük azt az olasz házassági bizonyítványt, az útlevéllel együtt.

- Nem, barátom; én meg akarom tartani a házassági levelet és az útlevelet is és önnek vissza kell engemet kisérni még egyszer a Riviérára: azonnal.

Kuzminszky nagyot bámult rám.

- Minek?

- Nekem a legdrágább ereklyéim maradtak ottan, eladva, elprédálva: ott maradt az anyám ősdiadémja a fekete gyöngyökkel, azokat én nekem vissza kell szereznem minden áron. Elég gazdag vagyok most hozzá. Ön segíthet benne.

Kuzminszky lesütötte a fejét, összeránczolta a homlokát, dörmögött: „Én másfelé akartam utazni.”

(Tudom: Krétába: Barillát fölkeresni.)

Elővettem az utolsó varázsszeremet. (Most már féltettem ezt az embert: nem akartam, hogy miattam koczkáztassa az életét.) Megfogtam azt az ő kérges, izmos, inas kezét.

- Kísérjen oda és vissza, s aztán ha ismét ide jövünk Kazánba, akkor elhozatjuk a csodatevő kazáni szent képet Kiewből, a ki feloldoz az özvegység terhe alól, s akkor megerősítjük a házasságunkat orosz egyházi törvények szerint.

Erre a lábaimhoz térdelt s a ruhám szegélyeit megcsókolta.

Így kértem meg férjül én azt az embert, a kit azelőtt gyűlöltem.

Aztán együtt visszarepültünk (most már repültünk) a szép Riviérára. Beirtuk a nevünket Nizzában, Monte Carlóban az idegenek könyvébe, fogadtuk az igazgató üdvkivánatait; visszavásároltuk az ékszerészektől az eladott ereklye kincseimet. És én azalatt megrendeltem a genuai szobrásznál azt a fekete márvány síremléket, a mit Wladimir olyan nagyon megkivánt magának. Hiszen megigértem neki.

És én ez idő alatt, mely a rivierai időzésünk, az oda és visszautazásunk közben letelt, tanultam megismerni egy igazi férfit, a ki nem az arcza klasszikus vonásaival, hanem a lelke, a jelleme szabályosságával hódítja meg - azt, a ki őt képes megérteni.

A világi törvények szerint férj és feleség voltunk. Társam követelhetett tőlem mindent. És ő úgy bánt velem, a hogy vőlegény a menyasszonyával. Ő is oly vallásos volt, mint én. A míg a két korona nem érinti a homlokunkat, a míg a „kyrie eleizon” - a „goszpodi pomiluj” el nem hangzik fölöttünk, addig elválaszt bennünket a paradicsom tiltott tudásfája.

Tudom, hogy ezért engem minden ember kinevetne, a kinek elmondanám: ön talán nem.

Hiszen lehetetlen az, hogy lehessen férfi, de különösen asszony, a ki még akkor is őrizkedik, a mikor már minden szabad. Hiszen minden adat azt bizonyítja, az istenfélő Lóthtól elkezdve, hogy az ember - állat. És mi mind a ketten ép, egészséges testalkatú emberek voltunk. A meleg olasz éghajlat is úgy unszol az örömre. Meg a körülöttünk nyüzsgő példák. Csupa édelgő párok, a kik kijönnek a napfényre, gyönyöreikkel dicsekedni. Ránk nem ragadt az édes miasma. Ráértünk várni. Úgy vettük, hogy még csak jegyesek vagyunk.

Én minden reggel átnéztem a szentpétervári lapokat, mielőtt Kuzminszky kezébe vette volna. Egyszer aztán megtaláltam egy lapban, a mitől féltem. Rövid kis tudósítás volt, eldugva a személyi hírek közé: „Barilla gróf visszaérkezett Krétából, fontos tudósításokkal.” Rögtön siettem valami kirándulást rendezni a vidékre, a hová Kuzminszkyt is magammal vittem. Azt hittem, így elkerüli a figyelmét az a tudósítás.

Azt nem tudtam, hogy ő már egy nappal előbb táviratot kapott Szentpétervárról, a megbízottjától, Barilla gróf megérkeztéről.

Mikor visszakerültünk Nizzába, a míg én az utiköntöst felváltottam, Kuzminszky átszólt hozzám a szomszéd szobából.

- Herczegnő! Én nekem holnap vissza kell utaznom Oroszországba.

- Nekem is. Jöjjön be hát.

(Hiszen csak szabad a férjnek a felesége toilettjénél jelen lenni.)

- Ön is kész az útra?

- Mindent elvégeztem, a miért idejöttem.

- De Oroszországban most már zord idő van; itt pedig most érnek a narancsok. Most lesz paradicsommá a Riviera.

- Mi még szebb paradicsomot fogunk csinálni Kazánból.

- Kazánból? - kérdé nagyot bámulva Kuzminszky.

- Hát nem tudja ön? Mit igértem? Elhozatjuk Kiew-ből a csodaerejű „ikon”-t, a ki engem fölszabadít az özvegyi fátyol viselése alól, s akkor a Kreml bazilikájában megáldatjuk az egybekelésünket.

Ez a szavam varázshatású volt.

Kuzminszky mogorva arczát valami boldog mosolygás alakította át. Olyan szép lett egyszerre! De sokszor láttam én ezt a metamorfózist! Hogy lesz egy szép férfiarczból csunya torzkép, s egy rút férfiarczból ideális? Kedvem lett volna őt összecsókolni! Hagytam azt boldogabb pillanatra.

Ezzel ki volt a fejéből verve a bosszúállás, a megtorlás gondolatja: hatalmasabb érzés foglalta el a helyét.

A milyen gyorsan a gőz vihet, siettünk hazánkba, vissza.

Ott már tél volt. Oh, milyen kedves meglepetés volt, mikor egy reggel a waggon ablakán megpillantottuk a jégvirágokat!