HARMADIK NAP.
XI.
 AZ ÜLDÖZÖTT. (BRADJÁGA.)

Másodszor is fölvettem az özvegyi fátyolt. És még nem ismertem az élet örömeit. Nem is kivántam azokat. Dobzódtam a keserűségben. Undorodtam a fénytől, a pompától, az élvezetektől. Gazdag voltam, nem kötött semmi a szülőföldemhez, melynek meggyűlöltem az intézményeit; mehettem volna boldog országokba, de azokat meg épen azért utáltam, hogy boldogok. Az egész emberi társaság megvetésre méltó. A becsületes emberek bolondok, a becsületes asszonyok tettetők: igaz csupán a bűn, a kifestett arczú nőnek van igazi arcza.

Elzárkóztam kazáni kastélyomba. Annak sem a pompával terhelt termeit választottam lakásomul, hanem egy földszinti lakást a torony alatt, mely hajdan az atyám titkárjának volt az odúja. Meghalt régen. Emlékezem az alakjára, bár ritkán láttam. Soha sem jött fel az ebédre, maga főzte otthon a lencséjét, borsóját. Hosszú szakálla volt és piszkos kaftánja, molyos prémmel, télen, nyáron. Sok könyve volt, ócska foliánsok, azokat bujta. Szobájának minden falát szekrények takarták, telerakva kopott, rongyos tábláju könyvekkel, a miknek a sarkát az egér lerágta. Ezt a helyet választottam magamnak menedékül. Minden cselédemet elbocsátottam, csak a kulcsárt, meg annak feleségét tartottam meg, azok szolgáltak ki. Biztos voltam ebben a könyvekkel bélelt szobában: itt rablók rám nem törnek. Az én népeimben meg lehet bízni. Lopnak azok mindent: ellopják az ágyút a kronstadti erődből, ellopják a buzával rakott hajót a tengeren, ellopják a Miklós czár diadalívének a quadrigájáról a rézlovaknak a farkát, de könyveket nem lopnak soha.

Vendégeket nem fogadtam, nem is igen kerestek.

A hosszú, téli napokon aztán mit tehettem egyebet, mint hogy ráfanyalodtam a könyvekre. Elővettem egyet, a minek a czíme érdekelt. Németül volt írva - a régi Bécsről. Tele volt érdekes adatokkal. Egyet különösen feljegyeztem belőlük magamnak. Volt Bécsben egy jótékonyságáról hírneves gazdag főúr: báró Lugeck. Az ő szögletpalotájáról az előtte fekvő tért Lugeck-piacznak nevezték.

Ennek a palotának a küszöbét nemcsak a szegények, a koldusok becsülték meg, hanem a szerelmesek is. A ház urának egyetlen leánya hódító szépség volt. Korán férjhez adták rangjához illő főúrhoz. Nem soká tartott a boldogság. Egy reggel a férjet halva találták ágyában. Még este ott járta a minétet az udvari bálban. A testén nem látszott semmi nyoma az erőszaknak. Eltemették a családi sírboltba. Nemsokára akadt egy másik férj, a ki a szép és gazdag özvegy fátyolát fölváltotta a mirtuszkoszorúval. Még nem múlt el egy év, a midőn azt is halva találták a nyoszolyájában. Ez az eset már szemet szúrt, a hatóság elrendelte a hulla felbonczolását. Az orvosok semmi mérget nem találtak a belsejében.

És aztán jött a harmadik férj, azt is utolérte a fátum egy esztendő alatt.

És aztán a negyediket, ötödiket, hatodikat sorba!

A szép Eleonóra még alig volt huszonöt esztendős, és már hatszoros özvegy!

Valóságos ismétlése a Tóbiás apokrif könyvében megörökített Sárának. Az orvosi vizsgálat semmi gyanújelt nem birt fölfedezni a hullákon.

S hogy tökéletes legyen a bibliai legendával rokon történet, előkerült még egy hetedik bátor szívű férfiú is, a ki a hatszoros szép özvegy kezét meg merte kérni. Az újkori Tóbiás.

Bizonyosan ezt is elkisérte a nászszobáig a bölcs Rafael angyal. S az súgta meg neki a jó tanácsot.

Az új férj se szép nem volt, se fiatal, az özvegyet akarata ellen kényszerítették hozzá - az előkelő nevéért.

A lakodalom estéjén az új férj sokat be talált venni a jó tokaji borokból, úgy vitték át a lakájok karosszékestül a hálószobájába, s annak rendi szerint elhelyezték a pompás nászágyba. Rögtön elaludt nagy horkolva.

Nemsokára megjelent a nászszobában a bájos menyasszony is, igéző pongyolában, leeresztett hajjal. Egyik kezében volt egy ezüsttölcsér, a másikban egy porczellánkorsó.

Nesztelen léptekkel odalopózott a vőlegényi nyoszolyához. A széthúzott függönyök mögött ott látta féloldalt fordulva feküdni az új férjét, odahajolt föléje. De a férj nem aludt, ittas sem volt, csak tetteté az alvást, hirtelen megragadta a felesége kezét, mire az elejtette a korsót és a tölcsért. A korsóból fényes fehér folyadék ömlött szét a szőnyegen, olvasztott ólom volt.

A férj kiáltására s a nő sikoltására összefutott a háznép, a vendégsereg elszörnyedt a látványon, a kiömlött ólom elárult mindent.

A szép Eleonóra mind a hat férjét úgy küldte a másvilágra, hogy álmukban olvasztott ólmot öntött a fülébe, a mi nem hagy semmi nyomot maga után, de rögtön megöl, még csak egy vonást sem torzít el az arczon.

Mind a hat férjnek a koponyáit megvizsgálták ez eset után, s ott találták a haláladó ólmot bennük.

Ez volt aztán az igazi Kathlánneth! A férjölő.

A szép Eleonóra méregitallal váltá meg magát a vérpadtól.

...Nem tudom, miért, mikor ezt a történetet elolvastam az ócska könyvből, behajtottam annak a lapnak a csücskéjét.

A néhai titkár lakásának az ajtaján volt egy nyilás, melyen a postáról érkezett leveleket becsusztatták, a mik egy pléhládába hullottak. Azt a ládát én mindennap felnyitottam. A levelek, hirlapok szórakoztattak. Az én nevemre voltak czímezve. Hanem egy hirlap még mindig a Kuzminszky czímével jelent meg a postaszekrényben. És ez volt a szentpétervári rendőrség hivatalos közlönye. Én természetesen fel sem bontottam egy számot sem belőle. Mit érdekelnek engemet a rendőrség tudósításai? Szépen egy rakásra halmoztam a számokat.

Később aztán már bosszantani kezdett az a figyelmetlenség. Hiszen már fél év óta csak tudomására juthatott a szentpétervári uraknak, hogy a kazáni kormányzó meghalt, megszüntethetnék a hivatalos közlöny küldését. - Nem restelltem levelet írni a fővárosi rendőrfőnökséghez, szépen felkérve, hogy ne küldjék már a hivatalos rendőri közlönyt Kuzminszkynak, mert az abból nem tanulhat már semmit, elköltözvén ez árnyékvilágból.

Erre kaptam egy hivatalos stylusban fogalmazott választ, melyben megiratik, hogy igenis van tudomása a rendőrfőnökségnek a kazáni kormányzó halálesetéről, s a hivatalos lapnak küldése, az ő halálhirére, azonnal megszüntettetett.

Hát akkor ki küldi hetenként háromszor ezeket a lapokat, ki csusztatja azokat az én postaszekrényembe?

Kiváncsi voltam egyet felbontani a számokból.

Az első lapon unalmas rendeletek voltak, az utolsó lapon hirdetmények, hanem a középső lapok érdekesek voltak. Arczképek voltak bennük. Szökevények arczképei, a kiket köröztetnek, mindenféle gonosztevők, tolvajok, gyilkosok, sikkasztok, de kiváltképpen politikai vétkesek, összeesküvők, nihilisták, férfi és nőnemen levők.

Ez már érdekes olvasmány volt. A körözött személyleirása, regényiró nem tudná azt úgy részletezni, - aztán az elkövetett vétsége. Díj volt kitűzve a fejükre. Némelyiknél még arra az esetre is, ha halva keríttetnek kézre.

Most már valamennyi számát felbontottam a rendőri közlönynek. Hisz ez egy mulatságos illusztrált lap.

Talány maradt előttem, hogy ki küldi én hozzám ezeket a lapokat Kuzminszky nevére? A czímborítékra az volt nyomtatva, hogy „hivatalból”.

Egyszer aztán kiváncsi voltam egy számnak az egész tartalmát megismerni, felvágtam a nyolczadrétben hajtott nyomtatványt. Akkor jöttem rá, hogy annak a számnak nem 16 oldala van, hanem 18. Egy lap még oda van ragasztva a 14-ik és 15-ik pagina közé. És annak a tartalma is ugyanazon betükkel van nyomtatva, hasonló papiroson, mint a többi hivatalos szöveg. És ebben vannak az ellenutasítások, melyekben a hívek értesíttetnek, hogy miként hiusítsák meg a rendőrség intézkedéseit? a köröztetett szökevényeket hogyan rejtegessék, hogy segítsék elő menekülésüket.

Ezeket a lapokat a nihilisták küldözik széjjel a rendőrség stampigliája alatt. Ugyanaz a lap, mely a köröztetett szökevény arczképét, személyleírását közli, három lappal odább felszólítja az egyetértőket, hogy a szökevénynek nyujtsanak menedéket.

Hát Kuzminszky is ilyen egyetértő lett volna?

Az lehetetlen! Ő korrekt jellemű ember volt, igaz híve a kormánynak, a czárnak.

Vagy talán a titkár volt a veszedelmes szövetség tagja? Ez is elképzelhetetlen. Ez soha ki nem mozdult az odújából, ez nem avatkozhatott összeesküvésbe.

Hát akkor ki az, a kinek a figyelmeztetésére küldözik azok az alattomos bujkálók az én lakásomba ezeket a lapokat?

Kinek a bevonására, részvevésére számítanak?

Talán az enyimre?

Én vagyok az ő aknamunkájuknak részese? én vagyok az ő megbizottjuk?

Ennél a gondolatnál egyet fordult velem a világ. Kiestem az apathiámból.

Hisz ezeknek az embereknek helyes észjárásuk van.

Senki sem adósa akkora gyűlölettel az államhatalomnak, a kormányon ülő embereknek, mint én, Kuzminszky özvegye: - Szümbéke leánya!

Nem tudtam menekülni attól a gondolattól, hogy bűntárs vagyok: részese annak a rettenetes szövetségnek, mely harczot vív az államhatalommal. Ezt én tudom.

De honnan tudhatják „ők”?

Hát honnan? Az én gyászfátyolomról.

Nem elmondja-e ez az özvegyi csepesz, hogy embertelenség és istentelenség volt az, a mit velem a hatalmasok elkövettek, amidőn menyegzőm éjén elszakították tőlem a férjemet, s odaparancsolták a legutálatosabb szörnyeteggel: a döghalállal való küzdelembe? Hogy ez kiszámított cselszövény műve volt. Elébb megrendelték, hogy Kelet-Indiából, ahol a pestis szerte dühöngött, ragályos szöveteket szállítsanak Oroszországba, s mikor ide át lett ojtva a keleti vész, akkor megbiztak az elfojtásával egy embert, aki útjokban áll, egy embert, a ki becsületes, aki nem tűri a sikkasztást, lopást, csempészkedést; aki szembe mer szállni a korrupczió vezéreivel, párbajra meri hívni az udvari körök kegyenczét. Oh, ezt bizonyára kell tudni a titkos szövetség vezetőinek. Mint a hogy én tudom. Férjemet úgy ölették meg, mint Uriást. A legveszélyesebb helyre küldték, s akkor magára hagyták!

A nihilistáknak elég lélektani okuk volt, hogy engemet híveik közé számítsanak.

(Tarantilla vette észre hallgatója arczán a hatást. Elnevette magát, s mellékútra tért.)

Ti magyarok nem értitek ezt. Ti nem tudjátok, mi az a hallgatva gyűlölés. Ti ha megharagusztok valakire, jól összekáromoljátok, s azzal el van a dolog intézve. Még kevésbé tudjátok, hogy mi az a hallgatva cselekvés? Ti nálatok az összeesküvők kivarrják a dolmányukra zsinórban, kitűzik a kalapjuk mellé tollban, hogy ők most mit akarnak. Elmondják áldomásban poharak között; eldanolják nótákban az utczán, hogy ők milyen kurucz legények, - aztán nem is teszik meg, amivel fenyegetőznek. Csak az oroszok értik az összeesküvést, elnyulnak annak a myceliumszálai a herczegi paloták hálószobájáig. Én tudok példákat herczegkisasszonyokról, akik a veszélyes szövetségnek részesei voltak, s nem féltették fejüket a hóhérbárdtól, testüket a kancsukától, gyönge kezeiket a szibériai kényszermunkától. - De térjünk az én dolgomra vissza.

Az új év kezdetével eljött hozzám a jószágigazgatóm, a hóna alatt czepelve a mult évi számadásokat, s a jövő évi költségvetést; azokat lerakta elém: kijelentve, hogy az idei költségvetés ugyanolyan tételekből áll, aminőkből a tavalyi.

Én keserű szárkázmussal mondám neki: „Igazán olyanok, még a síremlék sem hiányzik belőlük.”

Erre az öregúr megnyugtató készséggel mondá, hogy az értesítés már megérkezett a genuai szobrásztól, miszerint a síremlék elkészült, becsomagoltatott, hajóra szállíttatott, útban van. Mihelyt a hajó Kronstadtba megérkezik, a szentpétervári major domus azonnal vasútra fogja azt emeltetni, mely czélra egy külön teherkocsit kellett készíttetni, mert a síremlék nagy helyet foglal el. Valamivel több lesz a kiadás, mint az első síremléknél volt.

Én még megtoldottam a költséget azzal a megrendeléssel, hogy a vasuti állomástól rakjanak le egy sínpárt egész addig a helyig, melyet kiszemeltem meghalt férjem kriptája számára, hogy egyenesen odaszállíthassák. Ez is szép összegbe kerül - téli munka mellett. A halottaknak szabad ilyen luxust üzni.

Azután elkezdtem a költségvetést végignézni.

Az öregúr nagyon csóválta a fejét. Eddig nem tettem azt. Nem ám, mert tavaly végezte helyettem a gyámi gondnokom: Kuzminszky.

- Ugyanazon tételek, mint a tavalyiak, - mondá az öregúr, s vállvonítása jelzé, hogy „úgy sem értesz te ehhez.”

Egy tételre találtam a kiadásoknál: „vándorlóknak 1000 rubel.”

- Mire való ez?

- Elővigyázati kiadás, hogy kárt ne tegyenek, fel ne gyujtsák a pajtáinkat, ne zavarják a parasztjainkat.

- Kik ezek a vándorlók? Csavargók? Mesterlegények? Betyárok?

Az öreg úr huzódott s nem akart felelni.

- Talán bradjágák? Rábólintott. Azok.

Én aztán fogtam a tollat, s hozzá irtam még egy nullát a tételhez: legyen 10.000.

Hiszen mi egy „nulla”? Semmi. - Az a kérdés, hogy hová irják? - Mi a „nihil?” - Semmi. - Az a kérdés, hogy ki cselekszi?

A jószágigazgató nagyot nézett rám. Én válaszoltam a néma kérdésére. Átadtam neki a hozzám érkezett rendőrségi közlöny minden számait.

Az öreg ember arcza elvörösödött, mikor ezt a hírlapot a kezébe adtam. Az arcza kigyulladt, hanem a fogai vaczogtak. Hebegett valamit. Nem értettem. Azzal összepakolta a számadásait, kezet csókolt és távozni készült. - Az ajtóban megállt, visszafordult s azt rebegte, hogy a vadaskerti leskunyhó ezentúl éjjel-nappal fűtve lesz.

Leskunyhó? Hát mi közöm nekem a leskunyhóhoz? Sohasem szerettem a vadászatot, a lesből puskázást legkevésbé. Rendes észjárással nem is birtam felfogni, hogy mire való lehet ez a leskunyhó befűtése? Hisz a kémény füstjéről minden közeledő vad megtudja, hogy ott ember leskelődik s attól elszalad a sűrűbe.

Homályosan kezdtem valamit érteni.

Most már szorgalmasan tanulmányoztam a rendőrségi lapokat. Azok igen változatos tartalommal bírtak: nem fogytak ki a tárgyból soha.

Egyik számában a hivatalos közlönynek egy feltünően szép férfinak az arczképe volt közölve kétszeres változatban. Heliogravür nyomat volt mind a kettő.

Az egyik mint divaturacsot mutatta fel az egész alakot, smokingban, felbodrozott hajjal, körszakállal, a másik darócz rabköntösben, tövig lenyírt hajjal és szakállal, jobb kezén, bal lábán láncz és bilincs. Az alak délczeg volt, az arcz klasszikus szépségü. A rabruhában még szebbnek, büszkébbnek látszott, mint a divatöltönyben.

A neve volt „Mohilevszky Athanáz”.

Intéző vezér a titkos összeesküvők között. El voltak számlálva a bűntettei, a mikért örök deportáczióra lett elitélve Tobolszk legszélsőbb vidékére, a hol már csak nyestvadászok laknak. Onnan szökött meg a mult hónap elején, a nyomozás szerint az Amur-vidék felé. Fejére dij tüzetett ki. A ki élve keríti kézre, ezer rubelt kap, halva ötszázat.

Következett a személy leírása. A hogy a fényképe bemutatja, rabköntösben is szép férfialak, szabályos arcz. De van egy ismertető jele, melyet nem titkolhat el. A mint megszólal, a szája rögtön elferdül, félrehúzódik. S ez a félrehúzott száj tartotta a legirtóztatóbb lázító beszédeket az összeesküvők gyülekezetében. Ezek az elferdülő ajkak képezték az orákulumot.

A hivatalos köröző tudósítás megjegyzi, hogy a veszedelmes bradjága valószínüleg nem a külföldre törekszik menekülni, hanem vissza Oroszországba, hogy lázító munkáját tovább folytassa. Ezért különösen vigyázzanak Kazán, Asztrakán és Perm tartományok lakosai a bradjágára.

Tehát ilyen a bradjága?

Én beleszerettem ebbe az emberbe, az arczképe, a leírása után. Ez volna a nekem való férj: egy bradjága, a kit halálra kergetnek végig Szibérián, Déloroszországon.

No hát liczitáljunk, kegyelmes uram! Ti ezer rubelt kináltok annak, a ki a bradjágát élve elfogja: én tizezret tűzök ki annak, a ki őt hozzám hozza!

Tele volt vele a fejem, hogy mit fogok azután csinálni?

De mi a legközelebbi feladatom?

Kitaláltam már, hogy hova állíttassam fel Kuzminszky sírboltját. A vadaskertben, közel a leskunyhóhoz.

A helyszemlénél ezzel a leskunyhóval is megismerkedtem. Olyan volt ez is, mint a szokottak, kívül kőrakásnak látszott mohával takarva, az ajtaja boróka-bozóttal burkolva, ablaka bagolyodú, melyben kitömött uhu van elhelyezve. Belseje szalmával, gyapjas irhákkal bélelve, egy medvebőrös nyughely a szögletben. Új volt csupán a kályha. Ez egy újkori találmány. Kettős pléhburkolatú henger, melyet saját hozzávaló anyaggal fűtenek. Ez a karbon-nátron. Fekete téglácskák, a mikkel a hengert megtöltik, felül meggyujtják s az félnapig ég és meleget ád; füstje pedig nincs: a tűzből kifejlődő gáz észrevétlenül illan el egy, a falon keresztülütött vékony csövön át. Vadászok jóvoltára lett ez feltalálva.

Ezúttal olyan ember számára, a kire vadásznak.

Tél közepén kezdettem meg a kriptaépítést.

Elébb egy nagy pajtát tákoltak össze, melyet földalatti kemencze melegével fűtöttek, hogy a munkások keze meg a habarcs meg ne fagyjon.

A síremlék útban volt már, de csak lassan közeledett a nagy hófuvások miatt.

Saját magam rajzoltam meg a tervet, mely után azt a genuai kőfaragó előállította. Fekete gránit egyiptomi portale volt, melynek lépcsőin egy fehér márvány nőalak lép fel lefátyolozott arczczal, két kezében hamvvedret emelve, melynek nyakát cserlomb és máktokból font koszorú köríti. A portale közepén egy bronzajtó, mely a kriptába vezető lépcsőkre nyílik. Azon is egy allegóriái dombormű (az én compositióm): egy dalia, ki a sárkánynyal küzd, a sárkánynak halálfeje van. A hős rágázolt a szörnyeteg fejére, de az elestében belekap annak a sarkába. Ez jelképezte az én Kuzminszkymnek a halálos küzdelmét a pestissel. E miatt volt is egynémely fennakadásunk az orosz rendőrséggel, mely ebben kellemetlen emlék megörökítését vélte föltalálni; hanem a kisérő ügynököm megmagyarázta, hogy ez a szörnyeteg a nihilista szövetség, melyet Kuzminszky alaposan összegázolt. Igy aztán átbocsátották.

Legelőször is magát a kriptapinczét kellett elkészíteni, hogy a koporsót el lehessen helyezni, mely addig a családi sírboltba volt letéve. A síremlék ajtaján az nem fért volna be.

Azután a sirbolt pinczéjéhez vezető földalatti folyosót vágattam, egész a leskunyhóig. Úgy vájták azt a mész-sziklába, hogy a fölötte levő százados fenyőfákat meg ne bolygassák vele. Felülről semmi sem árulta el az alagutat.

Legtöbb furfangba került az alagútnak a leskunyhóba bevezetése. Ezt én így eszeltem ki. A kunyhó egy tömör mész-sziklához volt odaépítve. Ezt a sziklatömböt én mesterséges gépezettel elfordíthatóvá alakítottam, a mi által olyan nyilás támadt, hogy egy ember keresztülcsúszhatott rajta. A gép csak az alagut felől volt kezelhető, a kunyhóból nem lehetett a követ megmozdítani.

Tatár munkásokkal dolgoztam, a kik híveim és hallgatni tudnak. Nem is volt mért titkolóznom. A szeretett halottam kriptájához készíttetek magamnak lejárást. Ezért fűtik a leskunyhót is: nekem szolgál az. A síremléket még senki sem látta, nem tudhatták, hogy azon is van ajtó, mely egyenesen a kriptába bocsát. Magát a síremléket már nem az itthoni munkások állították fel, ahhoz egyenesen Genuából hozattam szakértő munkásokat.

Mikor minden készen volt, kijöttek a papok s felszentelték az egész művet.

(- A leskunyhót is? - szólt közbe Oktáv.)

(- Higyje el ön, hogy az érdemelte volna meg legjobban - mondá komolyan a herczegnő.)

Ezt a munkát elvégezve, elhagytam az eddigi életmódomat és elzárkózám. Más fajtájához kezdtem a bolondságnak. Ott hagytam a dohos könyvtárt, de nem azért, hogy a parfümös szalonnal felváltsam, hanem az istállóval. Voltak jó lovaim; neki adtam magam a lovaglásnak: óra számra ültem a nyeregben. Megszokta a környezetem, hogy egyedül csatangolok az erdőkön, kíséret nélkül, mint a kit a kísértetek űznek. Abban a mély csendben, mely nem ad más hangnak helyet, mint a harkály kopogásának, a jégmadár füttyének, a hiúz nyávogásának.

Egyéb furcsaságokat is gondoltam ki. Naponkint ellátogattam Kuzminszky sírboltjához. De nem a háromlovas szánkón, a min az orosz úrhölgyek vágtatnak nagy csöngéssel, nem is lóháton. - Említettem, hogy a síremlék elszállítása végett a kazáni pályafőtől a Kuzminszky kriptájáig egy szárnyvasutat rakattam le: most ezt használtam fel a kriptáig tett utamra: draisinen jártam, a mit egy munkás hajtott.

Én rendesen egy rézkosarat vittem magammal, melyben téli kertemből szedett virágok voltak. De a virágok alá volt rejtve mindenféle csemege, enni- és innivaló. Amaz az elmultnak, ez a jövendőnek. Bizton hittem, hogy el fog jönni. A tolvajlámpással kezemben leszálltam a sírboltba, a bronzajtót bezárva magam után, a virágokat leraktam a koporsóra, a körömfaladékkal átmentem az alagúton a leskunyhóba, a falat képező követ elmozdítva.

A kunyhó üres volt, az asztalt helyettesítő tuskóra leraktam a palaczkokat, süteményeket, sonkaszeleteket, otthagytam: a követ újra visszafordítottam helyére.

Másnap már nem volt a tuskón se palaczk, se étel. Valaki rátalált. Úgy hiszem, hogy a kik ide ellátogatnak, késő éjjel járnak.

Kíváncsi voltam megtudni, hogy merre távozhatott el a rejtélyes látogató. Felnyitottam a leskunyhó ajtaját s kiléptem rajta. Künn nagy hó volt, abban meg kellett látszani a csizmanyomoknak. Nem találtam semmi emberi lábnyomot: a hó össze volt taposva szarvasoktól, dámvadaktól, azoknak a csapái eltörülték az emberi nyomokat. Nem tudtam elképzelni, hogyan kerül össze a vadász-leskunyhó körül annyi hasított körmű vad? Felhivattam a főerdészt, megkérdeztem tőle. Ő aztán elmondta, hogy ez egy vadászstratagema. A leskunyhó tetejére kősó van rakva nagy koczkákban: a szarvasok, dámvadak odajönnek a sót nyalni. Ezek aztán odacsalják a dúvadakat a lesben álló vadász puskája végére.

Még sem bírtam megérteni a rejtélyt. Hiszen ahol a szarvasok csapása megszűnik, ott mégis meg kellene látszani a csizmanyomoknak.

Föltettem magamban, hogy egy éjjel rálesek magam a titokzatos látogatóra.

A draisinet hajtó muzsiknak adtam annyi pálinkát, hogy holtrészegre ihatta magát tőle. Azzal vettem a rézkosarat meg a tolvajlámpát s a kriptán keresztül fellopóztam a leskunyhóba. Leültem arra a tuskóra, melyen a vadász szokott lesni a medvékre, farkasokra. Én ezuttal emberre vadásztam.

A tolvajlámpát becsuktam, csak a karbon-nátron kályha izzóvá tett hengere világított a kunyhóban.

Derült holdvilágos este volt: a szarvas alakok előjöttek a bozótból egész falkával s felágaskodtak a kőrakásra, hogy a sót elérjék. Az erősebb bikák eltaszigálták a gyöngébb tinókat. Egy szarvasborju felugrott anyjának a hátára, hogy elérje a kősót. Rigyetve, bőgve jöttek-mentek, vihánczoltak előttem. Egy kerek lőrés volt az ajtón, azon keresztül nézhettem az állatok komédiáját.

Egyszer aztán egy vén szarvasbika elbődítette magát s arra egy percz alatt szétszaladt az egész állatcsorda, mind egy irányban.

Az ellenkező irányban pedig közeledő lépések czammogása hangzott, amik a targalyon keresztül csörtettek.

A sűrű boróka-cziher kétfelé vált s elém tünt a fényes holdvilágnál egy irámszarvas, melyen egy férfialak lovagolt. Irhabőr kosok volt rajta, minőt a szamojédek viselnek: fején prémes süveg.

Tájékunkon az irámszarvas már szokatlan: vontató állatnak a szarvast nem idomítják: ennek messziről kellett azt magával hozni, ahol az irám, meg a kutya az egyedüli társa az embernek.

A mint a szarvasok által gázolt csapáshoz ért a nyargoncz, leugrott az irámról.

A tele hold az arczába sütött a férfinak: jól megnézhettem azt, amíg a kunyhó felé közelített. Az arczát sürű szakállborosta lepte el, ami sokat elvett a rendes alakjából.

Mikor az irámról leszállt, megsimogatta a kesztyüs kezével annak a széles, idomtalan tüskés pofáját s valami előttem ismeretlen szókat mondott neki.

Észrevettem, hogy amíg megszólalt, félrehuzódott a szája.

Ez ő! A bradjága.

Most már tudom, hogy miért nem látszik meg a leskunyhó látogatójának a lábnyoma a hóban? Ő maga is szarvason lovagolva jár ide.

Ösmerős volt az ajtó nyitjával, biztos kézzel feltárta azt, s akkor ott álltunk egymással szemben.

A jövevény meg sem volt lepetve láttomra. Csak