HARMADIK RÉSZ

I.

Néhány napig prózai dolgok foglalták el Camillát és leányát. Meritorisznénak mindenekelőtt a pénztárral kellett beszámolni, a lemondására adandó választ és felmentését bevárni, a letett biztosítékát visszakérni. Mindez, ha gyorsan megy is, lassan megy.

És így az, amit Helvila Amanda asszonynak mondott: „holnap utazunk anyámmal együtt”, bizony csak frázis maradt. Elég nagy bosszúság volt ez Vigárdynénak, aki a Meritoriszék házmesterénél mindennap kérdezősködtetett a szobaleánya által, s megtudta, hogy még mindig itt vannak. „Hazudott a kis kígyó!” Hát vannak szükségbeli hazugságok.

Azután a bútorokkal is kellett valamit csinálni.

Az is csak olyan szükségbeli hazugság volt, amivel Camilla Zeno urat megnyugasztalta, hogy ezeket a bútorokat mind felvásárolta egy hitelező, s neki csak haszonbérben engedte át. Igaz volt, hogy megvette egy hitelező, de nem kölcsön, hanem tulajdonul adta át a bukott családnak. (Nem is nehéz kitalálni, hogy ki volt az a jámbor hitelező.) A bírói pecséteket csak bölcs óvatosságból hagyták továbbra is a bútorokon, hogy mikor egyszeregyszer jön egy sadduceus Meritorisznak egy viselt váltójával executióra, azt mondhassák neki: – Köszönjük alássan, már biztosítva vannak.

Azoknak nagy részét el kell adni.

Főkérdés volt, hogy mi történjék a zongorával?

Helvila tudakozódott a pancsovai hivatalbeli elődjénél, akit Temesvárra promoveáltak, az ottani állapotokról. Onnan várta a választ.

Olyan óvatos volt ez a család, hogy minden levelét poste restante címeztette. Maguk mentek érte a postára: így nem lehetett semmi levelet útközben elfogdosni.

Helvila éppen a postára ment.

– Ne menj ki ma, péntek van – mondá az anyja.

Neki, mint idealista írónőnek, természetesen péntekesnek kellett lenni.

– Én nem hiszek a napok signaturáiban – felelte rá az új nemzedék.

(Nono, gyerekek!)

Camilla éppen a szükséges ruhaneműeket csomagolta, midőn Helvila megérkezett.

Nagy sebbel-lobbal nyitott be; az arca egész piros volt a felhevüléstől. A keze is reszketett, mikor a kapott levelet előhúzta a joppkája zsebéből.

– Látod, jó hírt hozok. A hivatali elődöm igen kedvesen válaszolt minden tudakozódásomra. A tanítónő lakása egy külön házban van, az iskolával összekötve, két szobábul, konyhábul, kamrábul álló. Van hozzá fél hold kert, melyben elődöm komlót termesztett, amiből évenkint két-háromszáz forintot szüretelt: az egész komlótelepet átengedi nekem ingyen, minthogy ő már a költségeit sokszorosan megkapta. Csak azt köti ki, hogy majd én is ingyen engedjem azt át, ha előbbre megyek, az utánam következőnek.

– Áldott teremtés.

– Mind ilyen az, a többi is. A tanítók népe az, amelyre azt mondaná a „Mester”, ha most itt járna a földön: „Az én országom ezeknek a világából való”. Azután arról is tudósít, hogy a zongorát jó lesz magammal vinnem, mert a zongoraleckékért Pancsován jól fizetnek, ez is jó mellékkereset lesz.

– És teneked is kedves mulatság.

– Azután még ír a brahmaputráiról és cochinjairól: azokat jutányos áron kész átengedni. Én ugyan a tyúkokhoz nem értek.

– No, én értek. Az az én mulatságom lesz.

Helvila nagyot nézett az anyja szemébe.

– Hát te csakugyan azt hiszed, hogy el fogsz velem jönni Pancsovára?

Nagyot sóhajtott utána.

– Hát hogy maradnék el tőled? – mondá Camilla. Helvila megölelte az anyját. Megcsókolták egymást.

– Még egy utóirat is van a levélben. Kollegáném azt veti fel, hogy hát minket tanítottak-e a preparandiában fényképezni, mert ő tanulta azt. A fényképezésnek ott igen jó hasznát vehetni. Valahány kisleányt behoznak az iskolába, azt a szülői mind lefényképeztetik a tanítónővel, aztán mikor kiveszik az iskolából, megint lefényképeztetik. Azért, ha értem a módját, jó lesz egy momentfelvételű amatőr gépet vinni magammal, az jól fog jövedelmezni.

– És te tudsz fényképezni?

– Tökéletesen. Az volt a legnagyobb gyönyörűségem az iskolában.

– Hát majd vegyünk egy ilyen amatőr gépet.

– Nem, anyácskám, arra most nincs pénzünk. Amit a bútorainkért kapunk, abból ki kell fizetnünk a jövő félévi házbért, mert féléves a felmondási határidőnk.

– Hát a pénzbiztosítékom is itt lesz.

Helvila fejet csóvált.

– Tudod, hogy az szent pénz. Abból semmit sem szabad elkölteni.

(Azért volt az szent pénz, mert az államkötvények hátára mind Vigárdy neve volt írva. – Apródonkint kisül, hogy az mind az ő kezéből került ki. Még talán a pancsovai komlóskert is.)

– Megkísértem: talán részletfizetésre kaphatok egyet a látszerésznél.

A konyha felőli ajtón csöngettek.

Camilla ment ki az ajtót kinyitni.

Amint visszatért, csak a fejét dugta be elébb a félig nyitott ajtón, az arca tréfás-hamis mosolytul sugárzott.

– Nos? Hát mit hozott a mesebeli tündér? Találd ki! Hát nem a te tulajdonod a „terülj meg abroszkám!”? Mi volt a kívánságod?

Azzal kitárta az ajtót. Egy hordár állt mögötte. Csomag volt a vállán.

– Itt van az amatőr gép.

Csakugyan az volt.

Helvilának elszorult a szíve a meglepetéstől.

– Nekem hozták ezt? – hebegé.

– Egy nagyságos úr küldi, ezzel a levéllel – szólt a hordár.

Helvila a címborítékról már tudta, hogy mi van a levélben: Vigárdy írását ismerte meg rajta.

– No, ez igazán tündérek játéka! – kacagott örömmel Camilla.

Helvila szomorúan bólingatott a fejével. Az volt a cassandrai adománya, hogy minden titkot kitalált egyszerre. Dehogy tündérjáték, dehogy csodatünet. Bizonyosan az az úr is kapott a „saját” levelére választ attól a hivatali elődjétől Helvilának.

Valami borravalót akart adni a hordárnak. Az nem fogadta el: tiltva van, a küldő már kifizette. Hanem névjegyet kért az átadás elismeréséül.

Helvila kivett egyet a tárcájából, s odanyújtá a hordárnak. Az nem volt vele megelégedve.

– A nagyságos asszonytul is kérek névjegyet: két levelet adtam át.

Helvila csak akkor vette észre, hogy két levelet tart a kezében, a másik az anyjának van címezve.

Azt is ugyanaz a nagyságos úr írta.

Camilla is átadta a névjegyét a közszolgának. Az alászolgáját kívánt, és eltávozott.

– Milyen gondatlanság! – ez volt Helvilának az első szava.

– Hát nem tudta a neked szóló levelet is az énhozzám címzettnek a borítékjába tenni – lezárva?

– Te úgy félsz?

– Régóta tanulom.

– Add ide a levelemet!

– Nem, nem. Majd azután. Együtt olvassuk el mind a kettőt, szépen egymás után. Elébb az enyémet, azután a tiedet.

– Miért azután?

– Azért, mert én most mindjárt használatba akarom venni az én gépemet, s legelőször is tégedet fényképezlek le.

– Hát hisz azt megteheted azután is, ha a levelet elolvastam.

– Nem tehetem meg. Mert te annak az elolvasása után bizonyosan sírni fogsz, felduzzad az arcod, a szemed, a szád: így nem állhatsz fényképmasina elé. Nekem a mostani arcod kell: ez a nevető, ez a naiv, ez a bohó kis mama képe.

S nem engedett a capriciosa! Eldugta az anyjának szóló levelet a kabátja alá. Ilyen zsarnok volt a háznál. Imponált vele az anyjának. Igazán ő volt a gardedám.

Akkor aztán hozzáfogott az ajándékcsomag felbontásához.

Az efféle amatőr fotográfapparátus olyan kis térimét foglal el, hogy az ember egy utazótáskában elrejtheti. Hanem aztán, aki ért hozzá, az mindenféle gólyalábak kihúzgálásával egy olyan tökéletes háromlábú szörnyeteget képes belőle összeállítani, amilyennel csak valaha házasulandó párokat fenyegettek.

Helvila egészen otthon volt a masinájával. Úgy manipulált vele, mint a legelszántabb fotográfus, aki előtt az emberélet értéke nem drágább három forintnál.

A kis mama mindenben engedelmeskedett, mint ahogy szokás egészen civilizált vagy egészen vad embereknek szót fogadni a fotográf kommandójára. Ide állni! a fejet kissé jobbra! a kezet leereszteni! a lábat hátrább! Mosolygó arcot csinálni! Most kezdődik! Pislogni szabad! No, még egy fölvételt!

Az áldozat végre fölszabadul.

A lemezt kihúzzák.

– Fölségesen sikerült! Tessék idenézni!

A megörökített nem lát a világosság elé tartott üveglapon egyebet, mint egy homályos kísértetet, akinek fekete a szája, fehérek a szemei. „Kitűnően sikerült.”

– No, még egy fölvételt en face!

– No, nem! Add ide már a levelet, hadd olvasom el!

Helvila előadja a levelet.

Azt szépen a kis hímzésollóval felvágják, s aztán együtt olvassák el. Ez a tartalma:

„Kedves Barátném!

Amióta legutoljára találkoztunk, én egy nagy horderejű lépésre szántam el magamat. Tudomásomra esett, hogy önnek a férje ezelőtt valami négy évvel folyamodott a földművelési minisztériumhoz egy kiváló szakférfiúi állás elnyerése végett az állami méntelepek egyikénél…”

– Ez akkor volt, tudod – mondá Camilla –, amikor az ékszereimet el kellett adnom, hogy az apád váltótartozásait kifizessem. Én könyörögtem neki akkor, hogy lásson valami hivatal után.

– Menjünk tovább.

A levél így folytatá:

„Akkor a minisztériumtól az a válasz jött a folyamodására, hogy azt az állást elnyerheti, miután az ahhoz megkívánható szakképzettséget teljesen bírja; de csak azon föltétel alatt, ha elébb mindenfele összeköttetést megszakít a turffal, a tattersallal, a börzével; és lebonyolítja a magánüzleteit. Önnek a férje ezeket a föltételeket teljesíteni vonakodott, s aközben utolérte őt a sajnálatos katasztrófa. Most, hogy ő ismét visszatért Magyarhonba, én közbenjártam a magas minisztériumnál, hogy ezt a régi határozatot előkeressék, s önnek a férjét az általa egykor kért hivatalos állásba behelyezzék. Ez az én válaszom az ő invectiváira. Aki engemet meg akar semmisíteni, én az ellen azzal védem magamat, hogy csinálok belőle embert. Ő engem meg akar gyalázni: én visszaadom neki a becsületét. Ez az én vívási modorom. Meg vagyok győződve afelől, hogy önnek a férje, megtalálva az utat a becsületes megélhetéshez, úgy fog azzal lenni, mint a súlyos betegségből kigyógyult a visszanyert egészségével: féltve fogja azt őrizni. Ezzel önnek is örömet és nyugalmat szerzek. Férjének lesz háromezer forint fizetése, lakása, deputátuma és utazási költsége, később nyugdíja, biztosított jövendője. Az én lelkem pedig meg lesz nyugtatva, hogy jót tettem, nemcsak azokkal, akik szeretnek, de még inkább azzal, aki gyűlöl…”

(Ez volt az a levél, amit Vigárdy Bertalan megmutatott Dobokay Alasztornak, s amire a közjegyző azt mondta, hogy még ennél nagyobb bolonddal nem találkozott Európában.)

Camilla a végsorokat már csak zokogástól elfúlt hangon tudta elolvasni.

És azután is sírva szorongatá kebléhez a levelet, s szép idő telt bele, amíg a szemeit felszárítgatá s körülnézett.

Helvila a fényképezőmasinán szöszmötölt hidegvérrel.

– Hát nem magasztos, nem angyali lélek-e ez, aki így cselekszik?

A leány azt mondta rá: – Nem…

Camilla elbámult.

– Te azt mondod, hogy „nem”?

– És ismétlem, hogy „nem”. Hisz Vigárdy úr ezzel egy megmérhetetlen nagy hibát követett el, abban a hitben, hogy jót cselekszik.

– Minő hibát? – kérdé elképedve Camilla.

– Állami hivatalra ajánlani olyan embert, mint Meritorisz Zeno!

– Te elítéled az atyádat? – szólt elszörnyedve az anya.

– Nem „én” ítélem el az „én atyámat”, hanem a kérlelhetlen logika ítél egy ismert eset fölött. Van egy ember, aki váltókat hamisított, akinél tehát a tulajdonjog iránti érzék hiányzik. És ezt egy országos képviselő beajánlja a kormánynak, hogy felügyelője legyen egy olyan országos vagyonnak, ahol a malversatiónak ezer alkalma kínálkozik.

– Ne beszélj így az atyádról! Ez irtózatos!

– Irtózatos ugye, hogy úgy kigyógyultam a gyermeki gyöngeségekből? De hát nem te gyógyítottál ki? Nem a te orvosságoddal? Nem itt ennél az asztalnál keverted-e velem együtt azt a rettenetes gyógyszert, ami az embert minden érzéstől megszabadítja? Akkor még csak a páráját szíttam be: de a lelkem meghalt tőle.

– Ne ejts kétségbe! Te túlságosan szigorú vagy az atyádhoz. Nem ismered jól. Ő alapjában jószívű ember. Ha ő egyszer tisztességes, előkelő állásban fog lenni, ismét azzá lesz, ami elején volt: önmagára büszke, önérzetes ember. Hisz a jóllét megjavítja még a gonosztevőt is.

Helvila nagyot fohászkodott.

– Most már én mondom, hogy ma péntek van…

– Helvila!

– Nem félek a péntektől. Bebizonyítom azzal, hogy még ma elutazom rendeltetésem helyére.

– Még ma?

– Az én útimálhám együtt van.

– Hát én?

– Te nem jössz már énvelem az alföldre; te el fogsz menni ővele.

– Azt nem mondtam.

– De én tudom. Te mentegeted magadban azt, aki egész életedet elrontotta. És az még jobban el fogja rontani. Te most azt gondolod magadban: milyen jó ember volt az én uram, amíg falun laktunk, tüzes gazda volt, csak a jószágára volt gondja. Lovakat nevelt, amik híresek voltak messze földön. Szerette a családját; nem játszott mást, csak sakkot. Erre gondolsz most vissza.

– Kitaláltad. És aztán arra, hogy ezt a nagy változást a rossz társaság okozta nála, mikor a fővárosba jöttünk telelni. Itt keveredett a sport piratái közé, akik között elvesztegette a lelkét és vagyonát.

– Annak a rossz társaságnak minden tagja azt mondja, hogy őt a többiek rontották el. De hát miért kell abba a társaságba belépni?

– De most már nem keresheti fel többé.

– Nem, azt a rossz társaságot, amely a tagaitól a külső tisztességet megköveteli. Nem járhat jockey-klubba, a turfra, a börzére. De hát a kulisszák közé?

– Ha volna neki egy őrangyala, aki visszatartaná.

– Most arra gondolsz, hogy te lehetnél ilyen őrangyal ránézve.

– Bár hamarább gondoltam volna rá!

– De hát lehet egy fővárosi üzérnek, egy sportsmannek a felesége valamiféle őrangyal? Mehet vele az asszonya a börzére, a kaszinóba, a titkos comptoirokba, a bettinghouseba, hogy veszélyes kockázatok, hazárdjátékok, őrült fogadások, szédelgő vállalatok elől visszatartsa? Megfoghatja-e a kezét? Adhat-e neki tanácsot?

– Nem teheti a fővárosban; de egy pusztán, ahol nincs alkalom, nincs csábítás.

– Eredj! Eredj vele! Téged elkápráztat az az ábrándkép, hogy valaha ismét visszatérnek a boldog idilli napok, amiken teheneket fejettél, s örültél a vasárnapnak, amikor felvehetted az ünneplőruhádat. Gyermek maradsz teljes életedben. Látod, én hogy megvénültem már?

Camilla még egyszer átolvasta Vigárdy levelét.

– Milyen gyémánt szív!

– De hát minek neked ez a gyémánt? Eldobtad régen, eldobod most is.

– De ő ragyogni fog.

– S te azt csak a távolból fogod nézni. Ha én valaha szeretnék, én csak egész szívvel tudnék szeretni.

– A szíveink így is egyetértenek.

– Az is önámítás. A ti szerelmetek csak két gyöngeségnek a találkozása. Kölcsönös szánalom egymás iránt. Én pedig szánlak mind a kettőtöket.

– Helvila! Te tudod jól, mi a mi helyzetünk. Én Vigárdyt nem ránthatom magammal az örvénybe. Ha mind a ketten a szenvedélyünkre hallgatnánk, belerohannánk. Nekem futnom kell valamerre, hogy ne találkozzam vele többé. Az ő életpályája követeli ezt tőlem. Tudod jól, hogy egy féltő, dühében irgalmat nem ismerő asszony gyűlölete üldöz nyomrul-nyomra, mint az árnyékom; Vigárdyt pedig üldözi ez az ember. Ha én őt ettől az üldöző rémétől megszabadíthatnám!

– Hát nem férfi Vigárdy?

– Ne adj szót ennek a gondolatnak! Ő bizony meg tudná magát védeni, nem szorulna asszonyvédelemre. Hisz rettegett párbajvívó. De az egy olyan űrt támasztana közöttünk, hogy még a lelkeink sem találkozhatnának egymással többé. Ő ezt a fegyvert választotta. Így teszi harcképtelenné az ellenfelét.

– Nem vitázok veled. Azonban egyre kérlek. Ha találkozol az atyámmal, ne szólj neki erről a levélről semmit. Ha megkapja a kineveztetését arra a hivatalra: ne tudja meg soha, ki volt az, aki őtet ebbe belesegítette.

– Hogy ezt nem tudva, tovább is haragudjék Vigárdyra?

– Ha megtudja, még jobban fog rá haragudni. Az apró jótéteményeket elfelejtik az emberek; de a nagy jótéteményt nem bocsátják meg soha. Annak az elkövetőjét halálba gyűlölik. Add ide nekem azt a levelet.

– Miért?

– Nálam jobb helyen lesz; majd én megőrzöm.

Helvila elvette az anyjától Vigárdy levelét, s azt négyrét összehajtva elrejté a zsebébe.

– No, hát most gratuláljunk egymásnak. Én utazom, te itt maradsz. Nem adod el a bútoraidat, hanem elviszed magaddal a pusztai kastélyba.

Helvila szomorúan nézett szét a teremben.

– Kedves kis otthonom! Milyen sokszor fogok rád visszaemlékezni. Legalább lefényképezlek.

Azzal a gépet odaállítá egy sarokba, beigazítva, hogy a termet legelőnyösebb részletében fölvehesse.

Amíg Helvila a fekete posztó alatt játszotta a bújósdit, a mellékszobában léptek hangja hallatszott. Abban a bizonyos Dragomirovics-féle szállásban.

– Ki jön most ide? – kérdezé Camilla.

Az ám a furcsa, mikor az embernek a szíve egyszerre örömtől és ijedségtől kezd sebesen dobogni: nem tudja, mitől.

Melyik jön ide most, a kettő közül?

A kulcs elfordult a zárban, az ajtó kinyílt. Bizony csak Zeno úr jött be rajta.

Egész arca affektált haragot hazudott. S hogy annál jobban imponáljon a fellépésével, a kalapot is fenntartá a fején. Színpadi pátosszal és távgyalogló léptekkel közeledett Camilla felé, rögtön előadva idejöttének okait.

– Asszonyom! Önnek ez órában egy hordár levelet hozott. Én követelem, hogy azt a levelet adja a kezembe. Férji jogomnál fogva követelem, parancsolom.

Camilla egy szót sem tudott szólni, úgy meg volt ijedve.

Hanem Helvila előjött a fekete posztó alól, s egy fotográfus vakmerőségével rohant Zeno úrra, megragadva a kabátja melledzőjét.

– Uram! Ön elrontotta egy lemezemet a berohanásával, ezért fizet nekem két forintot.

– Hagyj nekem békét az ostobaságoddal.

– Nem ér semmit. Ide a két forinttal. Ez fotográfműhely.

Olyan jól adta a durcás, naiv kisleányt.

– Nem arról van szó, mamselle! Hanem arról a levélről, amit egy hordár hozott ide.

– No, hát azért kell úgy a fejedbe nyomnod a kalapot? Hát itt van a levél. A keresztapám küldte nekem ezzel a momentgéppel együtt ajándékba.

– Ne tessék komédiázni, kisasszonykám! Ez a naivaszerep nem illik a maga tragikus pofácskájához.

– No, hát komédiázz te! Majd én hallgatom.

– Hallgass is, nem hozzád beszélek. Hanem az asszonyhoz. Engem nem lehet hazugságokkal elámítani. Az a hordár két levelet hozott ide.

E lesújtó invectivánál összefonta a karjait a mellén Zeno. Camilla még mindig nem találta meg a lelkét. Nem tudott szólni.

Helvila aztán abbahagyta a naivát: elővette a hidegvérét, s a két kezét a kabátkája zsebeibe dugva azt mondá Zenónak:

– Igenis. Két levelet hozott ide a hordár; de azok közül egy sem szólt Meritorisz Zeno úr nevére. S aki idegen levelet letartóztat, az a büntetőkódex 128. paragrafusába ütközik. (Talán nem is helyesen idézett.)

– Hát az melyik paragrafus, amely a bakfisoknak jogot ád, hogy az apjukat leckéztessék?

– Azt is meg tudnám mondani; de felnőttek oktatására nem vállalkozom.

Zeno vette észre, hogy ennek a fruzsinkának az a finesse, hogy az ő betanult tragikus szerepét a burleszk komikumba öltöztesse. Fordítani kellett a dolgon. Valami drasztikus kitöréssel.

– Takarodj az utamból! – rivallt Zeno a leányára. – Én atyai hatalmamnál fogva parancsolom, hogy eredj át a másik szobába! Itt olyan tárgyakról folyik a szó, amiket egy fiatal leánynak nem illik meghallani. Én, az atyád, parancsolom!

S megfelelő taglejtésekkel kísérte akaratnyilvánítását.

– Mármost hát mégis kell felnőttek oktatásával foglalkoznom – szólt Helvila. – Hát tudod te, kedves aranyos kis papa. Van egy úgynevezett gyámsági törvény, melynek 84. paragrafusa azt mondja, hogy ha egy apa elhagyja a gyermekét, s holléte ki nem tudható, akkor az elhagyott árva számára a gyámhatóság rendel ki hivatalból gyámatyát. Ez történt velem is. Ennek volt atyai hatalma fölöttem, egész a tegnapi napig, amikor kineveztettem okleveles tanítónőnek, amely minőségemben ismét csak a tanfelügyelőt ismerem el közvetlen hatalomnak. És ezek szerint mármost, kedves szép apuskám, cukros kis tátikám, szeretlek, ölellek, csókollak: de szót nem fogadok neked.

Zeno vette észre a leány ravasz praktikáját, hogy az őtet ezzel a tüntető ölelgetéssel mindjobban a Dragomirovicsék ajtaja felé tologatja („Ez engem ki akar csókolgatni az ajtón!”), s egyszerre nyers erőszakkal tépte le a nyakáról az ölelő karokat, miközben a kalapja is leesett a fejéről, s eltaszítva magától Helvilát, dühtől sápadtan kiálta:

– No, majd megkeresem én azt a levelet magam!

S azzal odarohant a szekrényhez, melynek ajtajában benne volt a kulcs, azt felszakítá, s elkezdett a felesége levelei között turkálni.

– Ah! Haha! – Nevetett Helvila, ahogy gyermekleány szokott nevetni, két kezét két térde közé szorítva: – Te strinkszet akarsz játszani, apuska? Nagyon jó lesz! Tudod, mi az a strinksz? Mikor a gyerekek egy zsebkendőt összefonnak korbácsnak, aztán eldugják a szobában. Egynek azalatt sunyni kell, hogy ne lássa, hová dugták a strinkszet. Akkor aztán azt mondják neki: „keresd”. Ha nem közelít a rejtek felé, azt kiabálják neki: „víz, víz, víz!”; ha közeltalálja, akkor „tűz, tűz, tűz!”, s ha megtalálta a strinkszet, akkor futnak előle; akit utolér, ütheti a hátát. Keresd papa, keresd! Víz, víz, víz!

Mindez csak színjáték volt. A dévaj gyermekeskedés közben odasúgott az anyjának.

– Fuss a hálószobádba, s zárd magadra az ajtót.

Camilla azonban nem akarta eltűrni, hogy Zeno az ő levelei közt kutasson, s egy titkait védő asszony oroszlánbátorságával rohant oda Zenóhoz, megragadva a kezét.

– Hagyjon ön békét a leveleimnek. Ott nincs az, amit ön keres.

Ezzel Camilla elvesztette az eddig előnyös hadállását, hogy a leánya mindig közte és a férje között állt.

Zeno rögtön fel is használta a megváltozott pozíció előnyét. Hirtelen kirántott egy revolvert a zsebéből, s azt Camilla arcának szegezve kiáltá:

– No, hát add elő azt a levelet, vagy meghalsz!

Camilla nagyot sikoltva tántorodott vissza, mindkét karját az arca elé emelve.

– Azt a levelet, asszonyom! – dühöngött Zeno.

Camilla irtózott attól a forgópisztolytól.