I. FEJEZET
Fényes Buda vára!

Tizenkét lovas vitéz üget fölfelé a zsidóvárosi úton Buda várába. Nyomukban egy hosszú társzekér.

A lovasoknak a fegyverzetéről fel lehet ismerni, hogy ők Corvin János hercegnek a katonái. Medvebőr süvegük van, sastollal, vitézkötéssel, vállukon farkasbőr kacagány, bal felül görbe kard, jobb felül háromélű páncéltörő az oldalukon, hátul az övük mellé dugva egy kurta nyelű fokos, s még a kengyelvashoz szorítva egy hosszú kopja, zászlóval a végén; a zászlók címere három koronázott fej. Ezek ilyen készülettel mennek az ellenségre. Ha azt mind kipróbálják rajta? Egy káplár a vezetőjük, fiatal, alig bajuszos suhanc; ez nem visel kopját, de a kivont görbe kardot tartja a kezében; egy másik kard pedig keresztbe van fektetve a nyergébe elöl.

Az utánuk felvonuló társzekereket jármos ökrök vontatják, a béres a két kézre való nagy ostorral az ökrök mellett gyalogol, nagyokat kongatva, a kocsiülésben pedig két-két muskétás ül, karra vetett puskával. A zsidók, akik az ablakból nézik, számlálgatják, hány szekér jön. Nagy kincs lehet rajta, mert ugyan őrzik! A szekerek azonban bivalybőrrel vannak letakarva, amiket ólompecséttel lezárt szíjak csatolnak a szekér oldalához.

Amint a várkapu elé ér a csapat, ott meg kell állni. A kapubolt egy bástyatoronyba mélyed be, s kettős kapuval van ellátva. A külső kapu, nehéz tölgyfa alkotmány, ki van tárva, hanem belül van egy vasrács, mely le szokott eresztve lenni. E belső kapuboltozatra vannak felfüggesztve a csodahős Toldi Miklós emlékei: a vasgolyók, mikkel áthajította a Dunát, az ekevas, melyet kelevézével átlikasztott, aztán meg egy özönvíz előtti óriásnak a lábszárcsontja. Egy mellékajtó nyitva van a gyalogosok járás-kelésére; de aki szekérrel vagy lóháton akar bejutni a várba, annak elébb igazolni kell a vártán álló hadnagy előtt, hogy mi járatban van. A rácson belül strázsál a silbak. Annak a kiáltására: „Ki vagy? Megállj!” megfelel a káplár: „Corvin János herceg katonái vagyunk!” Erre előjön az őrmester, s kéri az igazságot. A káplár előkeresi a tarsolyából az iratokat, ráismer a pecsétről, hogy melyiket adja itt át, azt az őrmester beviszi a hadnagyhoz.

Azalatt a hadfiak körülnéznek.

A várkapu előtt, a bástyafalba építve látszik egy nagy síremlék, veres márványkőből: két angyal meg egy bíbornoki kalapot viselő alak domborművével. Alatta lapidár írás. Azt jó volna elolvasni, ha tudna hozzá valaki.

– No, Lója! Te tudsz a betűkhöz! Olvasd el, ki fekszik itt? – mond a káplár.

A megszólított leszáll a lórul, odamegy az emlékhez, s nagyot ráz a fején.

– Bolond ákombákom ez! Sohasem láttam én ilyet! – A vitéz csak a szláv betűket ismerte, azokból is csak a glagol jegyeket, amiket a bogumilok használtak.

Ezalatt az őrmester visszajött a kapuhoz. A vasrács nagy csörömpöléssel kezdett felhúzódni.

– Bátya! Micsoda cifra kolonc ez itt az útfélen? – kérdezé a lovasok káplárja az őrmestertől.

– Hát nem tanultál olvasni, öcsécském? Oda van ám írva a neve: „Márton, esztergomi érsek, bíbornok 1383.”

– Ejnye, bátya! Hát aztán hogy felejtették azt az érseket ide ki a kapu mellé, mikor templom is van a várban?

Nevetett ezen az őrmester.

– Hát, öcsém, majd megtudod, ha egyszer te is bíbornok fogsz lenni meg érsek, aztán agyonütnek.

Ezen aztán mind a ketten nevettek.

– Mi a neved, öcsécském? Hadd rovom be.

– Martinuzzi Utyessenovics György.

– Hüh, de cifra! Nem írnád fel magad ide a táblára?

– De bohó kend, bátya! Hiszen ha olvasni nem tudok, írni hogy tudnék?

– No, hát ballagj tovább!

A lovascsapat átvonult a kaputornyon, s ott egyszerre megnyílt előttük az a fölséges látvány. Fényes Buda vára! Egy hosszú utca pompás palotasorokbul, Zsigmond király korabeli építmények, velencei stílben. Az utca elején roppant keményfa tőkéken fekszik, öblével felfelé, két óriási rézmozsár, a gyűrűs holló címerével.

– Ezek lettek volna jók Nikápoly ostrománál! – kiált vissza a vitézeinek a káplár.

Aztán jön egy nagy tér, háttérben pompás templommal, közepén a sárkányölő Szent György, márványbul faragva. Azon túl csupa úri paloták, miknek kapualját banderiális katonák őrzik. Az utcák mind nagy lapos kövekkel kirakva, a piacok négyszögű márvánnyal. A gyalogjárókon úri nép jár-kel, minden úrnak ott van a kíséretében a cifra hajdúja, a hölgyeknek a kísérő fraj, a főpapokat zsellyeszékben viszik, s az ország zászlósurainak hintaja előtt kengyelfutó szalad, utat nyitva számukra a sokaság között. Sok cifra katonai egyenruhát látni mindenfelé. Szegénynek, koldusnak nem szabad az utcán szégyenkedni, azok, ha instanciával jönnek, a föld alatti folyosón bocsáttatnak fel a várba.

A lovascsapat trombitaszó mellett haladt előre. A fiatal káplár mutogatta a kardja hegyével a nyomába tóduló vitézeknek, hogy melyik ház melyik uraságé. Ő már jártas volt Buda várában. Még mint gyermek, hazulról szökött egyszer ide, s sorba zörgetett valamennyi ajtón, szolgálatot keresve. Koplalt is Buda várában eleget. Elérkeztek a királyi palota elé.

A szép, nagy tér nem volt kikövezve; hanem finom, fehér dunai kaviccsal beterítve. Ez volt a nemesi bandériumok felállításának helye.

Itt a káplár a hármas üdvriadót elfúvatva, sorba állíttatá az ökrös szekereket; a csapatját pedig elhelyezte a szökőkút elé.

Az is királyi emlék, Corvin Mátyás alkotása; fehér márványtalapzaton rózsaszín márványmedence, kagyló mintára kifaragva. A kagylónak annyi gerezdje volt, ahány megyéje az országnak, s minden gerezdbe egy megyecímer domborműben vésve. A közepén pedig állt egy bronzból öntött pogány isten, aki korsójábul önté a kristály vízsugárt, melyet ólomcsövekkel vezettek ide a budai hegyekből.

Itt leszállítá a lórul a vitézeket a káplár, s kiadta nekik a rendeletet.

– Ide, a kút medencéje körül tűzzétek le a kopjákat, egylépésnyi távolban egymástól.

Azzal maga is leszállt a nyeregből s elindult a királyi vár felé, a nyeregbe tett kardot is magával víve.

Egy fekete kamukába öltözött, hiúzprémes úriembert szemelt ki magának a sokaság közül, akit megszólítson.

– Én, János herceg küldötte, a királyi várnagyot keresem, nemzetes Szentelaki Szente Mihály uramat.

– No, vitéz fiam, akkor csallóközi szerencséd van. Én vagyok az a királyi várnagy. Hát téged kinek hínak?

– Az én nevem Martinuzzi Utyessenovics György.

– Ah! Tán csak éppen a gróf Utyessenovics Gergelynek a fia?

– Azt mondja az anyám.

– Jól ismertem az apádat. Derék úr volt. Sokszor ültem az asztalánál.

– Akkor jobban ismerte kegyelmed, mint én; mert én sohasem ültem az asztalánál.

– De hát a Martinuzzit hol kaptad?

– Azt meg a keresztapámtul, a scardonai püspöktül, aki az anyám bátyja.

– Azt is ismerem. Annak a rezidenciájában is voltam egynehányszor; de az sohasem ültetett le az asztalához.

– No, azt hát egyformán ismerjük mind a ketten.

A várnagynak megtetszettek a fiatal vitéz kapóra jött mondásai. Vállára ütött.

– Ember vagy a talpadon, fiam, hát honnan cseppentél ide?

– Egyenesen Törökországból jövök, Nikápoly alul. Odáig paskoltuk a hitetlen pogányt, de ott bevette magát a borzlyukába, s nem tudtuk belőle kifüstölni, mert nem volt se öreg mozsarunk, se tarackunk, se csatakígyónk. Hát aztán csak visszatértünk a hadizsákmánnyal. Abbul küldi általam a színét javát kiválogatva az én uram, János herceg, a királynak meg a királynénak.

– No, azzal nagy örömet fogsz csinálni, fiam, odafenn a palotában. Ritka madár az, aki azzal a szóval jön ide, hogy hozott valamit. S ez a huszonnégy szekér mind hadizsákmánnyal van rakva?

– De még milyenfélével! Kérem kegyelmedet, küldje oda a király sáfárját, hogy vagdalja le a szíjakról az odaforrasztott ólompecséteket, s tegyen róla tanúságot, hogy nem volt semmi megsértve; az én legényeim majd aztán garmadába rakják a kincseket, hogy amikor őfelségeik ott azon a márvány eszterhajon megjelennek, láthassák az egész diadalmat. Egyik csoportban lesznek az elfoglalt zászlók és lófarkak, másikban a fegyverek, dobok, trombiták, azután a skófiummal, gyöngyökkel kivarrott nyergek, zablák, aranyos csojtárok, no meg az ezüstpajzsok, arannyal cifrára kiverve, olyan páncélingek, amiknek a pikkelye, mint a halhéj, csupa ezüstből van. Aztán a sok drága kaftány, selyemből, kamukából, nyusztprémmel, mándruckacagánnyal. Egész határ lesz az arany-, ezüstedényekből, akikről szegény ember azt se mondhatja meg, hogy ki mire használatos. Megint végszámra a sok szövöttes, tarkabarka valamennyi. Tudom, hogy a királyné mindjárt viganót szabat belőle magának. Prémek is támadnak nagy sokasággal, amilyeneket keresztény ember sohasem látott. Húsz szekér tele van rakva ilyenekkel, teletetéz halommal.

– Én huszonnégynek olvastam a szekereidet.

– Az utolsó négyre lesznek majd csak szépen megrökönyödve, ha annak a bélését meglátják. Azokban levágott török fejek vannak.

– Hüh, fiam! Levágott fejek? – kiálta fel Szente uram. Már ő meg volt rökönyödve. – Azokat kár volt idecepelni.

– Jajh! Nem olyan fejek ám ezek, mint más jótét lélek feje szokott lenni. Ezek a „delik” fejei. Ami annyit tesz, hogy „bolond”. Ezek mezítelen rohannak az ütközetbe, s nem adják meg magukat, amíg egyet mozdulhatnak; két kard van a kezükben, így harcolnak. Aztán a sastollat nem a kalpagba, vagy a turbánba dugják, hanem két metszést hasítanak a homlokukon, s abba tűzik bele a kerecsentollat. Ilyen fej az valamennyi.

– No, már ilyen fejet csakugyan magam is szeretnék látni.

– Hát majd menten megláthatja kegyelmed, csak taszítson egyet azon a sáfáron, hogy vegye számba a zsákmányt; mert az az én lelkemre van ám bízva.

– Meglesz, fiam, ne tarts semmitől, még ma nem vész el semmi a zsákmányból, amit a királynak hoztál. De hogy holnap marad-e belőle valami, azért már nem teszem tűzbe a kezemet. – No, gyere velem addig. Nézd körül a királyi palotát kívül-belül. Bámuld ki szemedet, szádat. Még úgysem mehetsz a király elé, mert az a misén van, s ma sok „nagy marha” van bejelentve nála, akit előbb fogad el, mint téged.

– Ezt a kardot pedig magának a királynak hoztam – magyarázá a vitéz. – Azért nem adom ki a kezemből. Nemcsak a drágaságáért, csupa kárbunkulus a markolatja, hanem az emlékezetéért. Ez ama híres kurd vezér, Kara Hasszán szablyája, aki maga dicsekedett vele, hogy száz vitéz fejét vágta le ezzel. A százegyedik én voltam.

– No, ezzel ugyan őfelsége kevés embernek az életét fogja kioltani – jegyzé meg Szente uram.

Szente uram elöl ment, s hagyta a káplárt a háta mögött következni, ahogy illik. A várnagy rangja egyenlő volt a kapitányéval. Szente uram végigvezette a káplárt azon a kétszáz lépésnyi hosszú folyosón, melynek az egyik odalát veres márványba foglalt ablakok képezték, a másik oldalán pedig hős magyar vitézek képei álltak diófa rámákban, elkezdve ős Bendegúztól. Innen egy széles márványlépcső vezetett fel egy nagy terembe, amelyről Szente uram azt állítá, hogy az volt Beatrix királyné ágyasháza; a mostani királyné a férjéhez közelebb választott lakást. A falakon freskófestmények voltak; amiknek az allegóriai értelmét a várnagy készséggel magyarázta a pártulfogottjának:

– Ez itt a Bátorság, amaz a Mértékletesség, Remény, Szeretet, Hit, Erő, Vitézség, Bőség, Igazság. Közben pedig a Hunyadiak címerei kifaragva.

Azután felnyitotta előtte a nagy köröndöt, ahol Mátyás király fényes lakomákat szokott adni külföldi vendégek tiszteletére. Fenn egy körülfutó karzat, fábul faragott, remekben készült tizenkét szoborral. Az aranyozott padmalyt óriási gyíkok alakjai támogatták.

Megint egy más teremnek a gerendázata csupa rózsákkal és egyéb virágokkal volt ékesítve. Aztán jött egy kupolás terem, melynek boltozata a firmamentumot ábrázolta, a csillagképleteket Mátyás születése idejétől mutatva fel, körös-körül arany betűkkel e disztichon:

„Aspice Mathiae micuit quo tempore Regis,

Natalis Coeli, qualis utraque fuit.”

Mindjárt e terem mellett volt aztán egy újabban épített kupolás terem, az is éppen így az égi szférát ábrázolta, azt az áspektust örökítve meg, amidőn II. Ulászló Magyarország koronáját viselgetni kezdte. Azon meg ilyen körirat:

„Magnanimus princeps, diademate gaudet utroque. Uladislaus, tollat ad Astra Caput.”

A két nagy királyi termet egymással összekötő márvány küszöbű ajtó egyik párkányzatán:

„Mathias Corvinus, Rex Hungariae.”

A másikon pedig:

„Uladislai hoc magnificum opus. MDVII.”

A várnagy azt szerette volna, hogyha a fiatal hadfi ennyi pompa láttára szörnyülködött volna, s nagyon bosszantá, hogy ez még annyit sem mond rá, hogy „aujnye!”

– No, hát láttál már ennél szebb palotát életedben, te lélek? (A régi magyaroknál csak az a szó járta szidalmazásnak: „te lélek!”)

– Hát, nagy jó uram, cifra palotából annyi részem volt énnekem, hogy akár megcsömörlöttem tőle. Tíz álló esztendeig laktam meg a fölséges Vajdahunyad várát; ahová az én uram és pártfogóm, János herceg küldött. Ott éltem nagy ártatlanságban a kék darabantokkal együtt. Láttam én ott faragott követ, festett falat annyit, hogy irtózok rágondolni; olyan hideg volt benne, majd megfagytunk, s a denevérek mind megrágták a kenyerünket. Áldottam a Jehovát, mikor onnan elvittek, s a rongyos sátor alatt hálhattam, ahol nem volt a fejem alatt kirakott márványkép. Jobb szeretném én, ha valami mást mutatna meg kegyelmed nekem.

– Tudom. A borospincét. De oda én téged, fiacskám, az audiencia előtt nem vihetlek, mert ha a királyné megérzi, hogy bort ittál, menten kidobat a teremből. Hát majd csak azután jön a bor.

– Azt pedig szépen megköszönöm, mert azt sem tudom, mi az?

– Nem ismered a bort?

– Hát hol vettem volna? Tíz esztendeig az oláhok között, kettőig a török földön. Ott mind nem ismerik a bort. Azt hallom, hogy bolond lesz attul az ember. Nem kérek én abbul. – Hanem, ha jót akar velem, nagy jó uram, arra kérném, mutatná meg nekem azt a nagy csodáját a dicső Mátyás királynak, aminek az egész világra elterjedt a híre: hogy is mondom csak ki? A „bibliotékáját!”

– A bibliotékáját? Jaj, fiam! Aki oda belép, még ha kanállal ette is a tudományt, úgy megretten tőle, hogy könyörögni kezd: eresszenek innen! Elveszek ebben az erdőben!

– Azt szeretném én látni.

– Ismersz valamiféle litterákat?

– Azt sem tudom, milyen fárul rázzák.

– No, akkor hát nem fogsz innen ellopni semmit. Hanem aztán tőlem ne sokat kérdezősködjél, mert én Nagyszombatban csak a humaniorákig jártam.

Azzal előkereste a nagy kulcsos karikáról a legdíszesebben kiformált cifra kulcsot, aminek a fogantyúja csupa sárarany volt, s elvezetve magával a káplárt ama hosszú keresztfolyosón végig, melynek doha jelzé, hogy ennek az ajtaját ritkán szellőztetik, kinyitá előtte a rézzel gazdagon kivert vasajtót.

György lekapta a süvegét a fejéről, s térdre bocsátkozék, amint a könyvtárba belépett.

– Nem templom ez, öcsécském – monda neki a várnagy.

– De olyan fölséges, mint egy templom.

Mátyás király világhírű könyvesháza! A gazdag ornamentikájú boltozatokkal, melyeknek összefutó gerincei közét a tudományos világ vezéralakjainak freskó-festményű képei tölték ki. A remek faragványú szekrények és körülvonuló galeriák a sorba állított fóliánsokkal, mind fényes bekötésbe, pergamen, maroquin, préselt bőr, szattyánborítékkal. Írott mű a legtöbb. A nyomtatvány még ritkaság. Az ablakok előtt roppant nagyságú földglóbusz és csillagszféra. Szemben az ablakokkal egész falat eltakaró térképek, s középen egy remek faragványú feszület, elefántcsontból, melyen az életnagyságú Megváltó-alak oly élethű, hogy szinte hallani a nyitott ajkáról a fájdalmas felkiáltást: „Elói, Elói! Lamma sabaktáni?” Átellenben a feszülettel egy nagyszerű óramű, mely a nap- és holdjárást is mutatta.

A templomi hangulatot növelték a magas ablakok üvegfestményei s a padok és karszékek, angyalos faragványaikkal. Az ablakfülkék a lemásolók számára voltak berendezve apró, kartalan székekkel és asztalokkal. Az öles vastagságú falban valódi celláknak tűntek fel.

A fiatal katona egészen meg volt igézve a bámulattól. Egyre sóhajtozott:

– Istenem! Én Istenem!

– No, ugye, ilyen nincsen Vajdahunyadon?

A várnagy, hogy teljessé tegye pártfogoltja gyönyörűségét, felnyitott előtte egyet azokbul a nagy márványasztalon heverő, aranyozott bőrbe kötött könyvekbül, amiket drágakövekkel kirakott kapcsok foglaltak össze.

A felnyitott könyv éppen Marcus híres krónikája volt a tizennegyedik századból. Talán nem is véletlenül volt odatéve; hanem hogy a bibliothecariusi hivatal ez idő szerint vakálván, a várnagy által helyettesíttetett, s Szente uram ebben az egy opusban volt csupán járatos; azt produkálta a látogatók előtt.

Éppen a 38-ik lapra nyitotta a könyvet, ahol egy pompás színekkel festett kezdőképen Szent István király harca van ábrázolva a bolgárokkal. A magyarok páncélosan, dárdásan, a bolgárok hegyes süvegekkel, nyilazva. A szent király maga, fehér lováról leszállva, melyet egy címeres apród tart kantárszáron, feje körül arany glóriával, mindkét lábával az elesett bolgár vezér tetemére tapos, pallosát emelve.

A fiatal vitéznek az tetszett legjobban a képen, hogy, íme, egy olyan derék szent, aki nem hagyja magát levágni, inkább ő vágja le az ellenséget.

– Ez Szent István király! – magyarázá neki a várnagy. György még jobban elbámult azon a sok betűn és kép alatt. – Hej, ha volna ember, aki ezt el tudná olvasni!

– Vagyok olyan ember! – monda Szente uram. S azzal a bámuló katona szeme láttára előhúzá az oldaltarsolyából a nagyítóüvegét, s azt az írott betűknek szegezve, egymás után leszótagolta az írott mondatot; csakhogy az latinul volt, György nem értett belőle semmit.

– De hát tudja kegyelmed, hogy mit tesz az mind?

– Minden bizonnyal.

Azzal elmagyarázta a textust Györgynek, hogy, íme, Szent István király a bolgár fejedelmet legyőzte, megölte, s megbecsülhetetlen sokaságát a kincseknek, aranyban, gyöngyökben és drágakövekben, zsákmányolta rajta.

György a fejéhez kapkodott. Ha ezt Szent István királyról ilyen drága könyvben megírták, megfestették, akkor hasonlónak kell az utódokkal is történni. Hisz ők is megverték, megölték a bolgárok vezérét, s elhozták a kincseit nagy halommal.

Szente uram pedig büszke volt a tudományára, s még azt is megmutatta a bámuló katonának, hogy ugyanazzal a betűoldozó nagyítóüveggel hogyan lehet a bükkfa taplót meggyújtani, a napsugarak összegyűjtése által.

– Sokszor jön ide őfelsége olvasni, ugyebár? – kérdezé György.

– Dehogy jön! Nem olvas az egyebet, csak pénzt – de azt is ritkán. Legfeljebb akkor jön ide, ha egy idegen potentát vetődik Buda várába; annak szokott a király egy-egy drága könyvet ajándékba adni. – Ez a legolcsóbb adomány.

Még azután azt a szívességet is megtette a védencével Szente uram, hogy megmutatta neki Ulászló király arcképét, hogy majd mikor a kihallgatási terembe kerül, ráismerjen a királyra, s valahogy a címeres heroldnak ne találjon kezet csókolni.

Azalatt eltelt az idő, az audiencia óráját hirdette a csengettyű; az őrök rivallása jelzé, hogy a király közeledik a templom felől. Szente uram felvezette a katonáját a várakozási terembe.

Még akkor néhány instanciás özvegyasszonyon kívül csak az ajtóőrök, a bekiáltó s a rovatos diák voltak jelen. Ezt úgy hítták, hogy Ambrus mester.

Szente uram odavezette hozzá a katonáját, s jól berekommendálta nála.

– Ezt a vitéz káplárt, akinek becsületes neve: nemes Utyessenovics Martinuzzi György, mindjárt a püspökök és zászlósurak után bocsássa be kegyelmed a király elé: minden más egyebek előtt; mivelhogy ez János hercegnek a követje, aki a királynak és királynénak tetemes zsákmány-kincseket hozott.

Ambrus mester rögtön felírta a káplár nevét a kezében tartott palatáblára, s utasítá, hogy csak oda álljon a háta mögé; majd ha rákerülend a sor, a könyökével taszítand rajta egyet.

György erősen belekapaszkodott a díszkardba mind a két kezével, s elfoglalta az ajtó melletti helyet.

– Aztán majd ha kijössz az audienciáról, odajöjj hozzám egy pohár bakatorra – monda Szente uram az ifjúnak, s nem lévén több dolga a teremben, eltávozott.

Nemsokára aztán jöttek az előkelő uraságok. A bekiáltó egymás után üvölté be az ajtón a neveiket és a rangjukat – latin nyelven. Ambrus mesternek a táblája rovancsolva volt már, és számozva. Gyakorlatból tudta, melyik név hanyadik szám alá tartozik. – Első az esztergomi prímás, második a nádorispán; azután az érsekek, megyés püspökök, főapát urak, azután a zászlósurak, főispánok.

György magában mind utánamondta a hallott neveket. Sohasem felejtett el közülük egyet is.

Az alakjaikat is mind elevenen benyomta az emlékezetébe. Mennyi pompa! Milyen kérkedő fényűzés! A suhogó selyemtalárok, a csengő-bongó aranyláncok; a gyémántoktul villogó keresztek! A fényes fegyverzetek! (Milyen rongyosak ezeknek a jobbágyaik odahaza!)

Elébb az egész fényes társaságnak ott kell várakozni az előteremben, amíg a királyi pár az elfogadási terembe megérkezik; azalatt senki sem türtőzteti magát, fennhangon beszélnek, mintha lakozásban volnának; a püspökök latinul, a főurak magyarul vitatkoznak; hallani dölyfös kacagást is, s közbe egy-egy egészséges, körmönfont mondatot. E sok büszke alak láttára igazolva látszik a királynénak az a mondása, hogy „az én férjem valóban a királyok királya, mert alattvaló országnagyjai mind megannyi kiskirályok”.

Tarkabarka világ volt az, jellemezte az egész kort. Törvényt, tekintélyt nem ismertek; még a divat törvényét sem. Minden főúrnak a viseletéről meg lehetett ismerni, hogy mely vidékről származik. A felvidékiek a lengyeltől vették kölcsön a divatjukat, azokon duzzadt a prém, ragyogott a boglár, bő volt a bugyogó, hosszú szárú a színes szattyánsaru; két vállukat verte a csigákba göndörített haj; a dél-magyarországiak ellenben hosszú, sarkig érő virágos szövetű selyemkaftányokat viseltek, török ízlés szerint, keskeny prémmel, széles övet, szűk csizmát, telekes bocskorral; a hajuk rövidre volt nyírva, s csak a homlok tetején meghagyva egy üstök. Az egyiknek hosszúra eresztett szakálla volt, a másiknak simára borotvált arca, lefelé csüggő bajusszal: a végvidékiek még egy aranygolyócskát is akasztottak a bajusz végére. A kezében az egyik tollas buzogányt, a másik szekercét viselt, aranyozott, vert ezüstből. S az egyházi nagyokat is alig lehetett a viseletük felül megkülönböztetni a világi főuraktól; a talár alig különbőzött a kaftánytul; bajuszt, szakállt mindenki viselt, még kardot is az oldalán; háború idején a püspök volt a dandárjá