XL. FEJEZET
Gritti

A visszavert budai ostrom után mély elcsüggedés lepte meg Zápolya kedélyét. Bezárkózott a szobájába, s csak zárt ajtókon keresztül beszélt mindenkivel, akinek valami előadnivalója volt nála. Kivételt csak két emberre nézve tett: az étekfogójára, aki az ebédjét felhordta, s akinek a szeme láttára kellett minden ételt sorba kóstolni elébb, nehogy meg legyen mérgezve. Reggel megnyitá az ajtaját az udvari káplánja előtt, hogy misét mondasson magának vele.

Elszörnyedt, mikor Szerémit meglátta. Alig volt azon emberi ábrázat – az arca teleragasztva flastromokkal. A káplán elmondá a siralmas történetet. Vitézségét akarta bebizonyítani az ostrom alatt, a németek által töretett rést egy hordóval kellett volna bedugaszolni. A káplán vállalkozott rá, hogy azt a hordót, kötélre kötve, bele fogja illeszteni a falon támadt lyukba: s amint így a levegőben függve ügyeskedék, a német pattantyúsok olyan helyesen lőttek egy golyót feléje, hogy az éppen a hordót törte széjjel: a káplán lezuhant, s mind összetörte az ábrázatját; most annak a nyomorultja.

– Mondtam, hogy ne járj ott, ahová nem küldenek. Ilyen betapasztott szájjal most nem misézhetsz: küldd ide nekem Fráter Györgyöt.

A barát ott volt a király előszobájában, s bebocsáttatva hozzá, elvégzé a kápolnában a misét. Az ájtatosság után a király behívta őt a hálószobájába.

A király nyoszolyája melletti asztalon volt az angyali korona és a hozzá tartozó jelvények.

– Nézd! – monda a király, megfogva a barát kezét. – Ezeket őrzöm. Éjjel-nappal őrzöm a koronámat. Már kétszer elüték a kezemről. Nehogy még harmadszor is ellopják.

Fráter György észrevevé, hogy a király keze hideg. A hangja is tompa.

– Egész életemen át ezt kergettem, erről álmodtam. Most megvan. Hát mi nyereségem belőle? Nem tudok miatta alunni.

– Uram, Teneked lázad van. Megcsömörlöttél. Hívass kenő asszonyt, s dömöcköltesd ki a hátadból a csömört.

– Igen. Megcsömörlöttem; de nem az ételtől, hanem az emberektől. A lelkemben van az, ami bánt: onnan azt ki nem vajákolja semmi asszony.

– Hát talán majd én.

– Tudsz valamit a félelem ellen? Meg tudod azt tenni, hogy ne féltsem ezt a koronát? Hogy ki merjek menni a szobámból, mikor azt tudom, hogy nincs a fejemen? Vagy untalan a fejemen hordjam, mint a kártyakirályok? Akárkit nevezek ki koronaőrnek: az mind átszökik az ellenkirályhoz, s eladja egy várért, egy domíniumért a koronámat.

– Hát ezen a félelmeden igen könnyen segíthetünk. Nekem van egy kincstáram, ahol mindazt az aranyat halmozva tartom, amit az ország szükségeire összegyűjték. Ez a kincstár itt van a királyi vár pincéjében. Egy nagy boroshordó, a többiek sorában. Ennek kettős feneke van. Az ászok felőli részén az akona csapja. Ezen bor jön ki: a fal felé fordított feneke egész sima; a felnyitásának a titkát egyedül én bírom. E túlsó rekesztékben vannak a kincseim. Azok között elfér a korona is. Ott senkinek sem kell azt őrizni. Ott megőrzi a jó veres bor.

A királynak annyira megtetszett ez az ötlet, hogy elnevette rá magát. – Volt már a korona annál szentetlenebb helyen is.

A barát előszobájából egy csigalépcső egyenesen a borospincébe vezetett le.

A király és a barát a koronát és a jelvényeket a számukra készült ércszekrénybe rakva, maguk vitték le a pincébe anélkül, hogy az udvari cselédség észrevette volna.

A pince gondja Fráter Györgyre volt bízva. A borkezelés az ő szakmája volt. Már a budai pálosoknál is őrá volt bízva a kulcsári hivatal. S amióta az egész magyarországi borkereskedést magához ragadta: igen rendes dolog volt őt a pincekezeléssel elfoglalva látni.

Miután a királynak megmutatta a furfangot, melynek segélyével a kettős fenekű hordó hátulját fel lehet nyitni: bevilágított a gyertyával annak az üregébe. Az ötvenakósnak egyharmada külön volt rekesztve, s e rekesztékben voltak láthatók az egymás mellé helyezett zacskók, melyeknek átlátszó szövetén keresztülcsillámlott az arany.

– Íme, uram. Itt vannak az országnak a kincsei; amelyekről a kincstárnokaidnak nincsen tudomása. Ha eljön az ideje, hogy az országodat a magad erejével megvédelmezd, akkor ezeket itt találod. A koronád nagyon jó fundamentumon fog itt pihenni: egy tele kincstáron. És most jer: igyál egy pohár bort, országod boldog napjainak áldomására.

A királynak egyszerre melege lett, amint azt a tömérdek kincset maga előtt látta. Milyen jó hideglelésűző az arany!

A pincében voltak alacsony asztalok, székek, apró kelyhek, kancsók, borlopó kobakok. A barát megtöltötte a kancsót ugyanabból a borból (egri bikavér volt), amely a kincseket őrzé. Ketten leültek egy olyan asztalhoz, egy szál viaszgyertya világa mellett, s borozgatva tanakodának. Senki sem hallgathatta ki, mit beszélnek.

– Szomorú az én lelkem mindhalálig – mondá a király. – Nemde nem azt mondám-e neked, hogy megcsömörlöttem az emberektől. Király vagyok, s nincs egy szolgám, akiben megbízhassam. Aki erős és bátor, az irigyem és áruló ellenem; aki igaz hívem, az lágylelkű, gyáva. Czibak, Athinay, Nádasdy, az Ártándyak, Bánffy vitéz emberek: és lásd, ők elárultak volna huszonkilenc ezüstpénzért, egy pénzzel kevesebbért, mint Iskariot a mesterét. Verbőczy, Frangepán becsületes, hű emberek; de amint a veszedelmet megorrontották, mind a kettőnek egyszerre nagy mehetnékje volt Lengyelországba, hogy majd ők onnan segítséget hoznak. Az egész ostrom alatt vissza sem tértek. Ma hallottam őket ajtómon kopogtatni. Azt se feleltem nekik, hogy „Ott kinn tágasabb!” Aki pedig megszabadított: ez a Gritti, ez a legveszedelmesebb ember: ez rosszabb az ellenségnél, rosszabb az árulónál; ez egy versenytárs. Úgy viseli magát máris, mintha ő volna az úr Buda várában. Pártfogóm, a török szultán, úgy játszik velem, mint a szelídített oroszlánjával, akit zsámolyul használ: mert ki vannak tördelve a fogai s levagdalva a körmei. Maga a saját népem kigúnyol. Az ajtón keresztül hallom, hogy kérdezgetik egymástul az apródok, a csatlósok: „Ébren van-e már Katalin király?” Asszonynak csúfolnak! Amiért nem tudok többé kegyetlen lenni: amióta Dózsa György halálra kínzásáért vaksággal vert meg az Isten. Nincs egy emberem az egész országban, akire rábízhatnám az ügyemet!

– Hát nem vagyok-e én itt?

– Igaz! Te valódi hívem vagy: s hűségedhez erős lélek, erős kéz is járul. Rád nem is gondoltam. Hisz te olyan vagy nekem, mintha saját jobbik felem volnál. De te csak egy ember vagy.

– Hát nem elég az neked?

Erre a merész, fennhéjázó szóra nagyon szemébe nézett a barátnak a király. De az kiállta a szembenézést.

– Te mondád! – szólt Zápolya. – Ez erős szó volt. Tehát adj tanácsot. Mit tegyek, hogy mindazok, akik ellenségeim, egyszerre híveimmé legyenek?

– Vásárold meg őket. Minden ember: ember. Minden ember megvehető; csak el kell találni az árát. Még a szultán is megvehető, nem is drágán, csak egy kis orcapiruláson. A nagyvezér már drágább. – A fondorkodó főurakat mind lekenyerezheted, csak azt tudd meg, hogy mi tölti be a titkos óhajtásaikat. Én mindvalamennyinek tudom az árát, amiért megvehető.

– Grittinek az árát is tudod?

– Azt is tudom. S majd te is rájössz magadtul.

– S ha mind kielégítettem őket ma, egy év múlva nem fognak még többet követelni?

– Bizonyosan fognak. De te ne állj velük többet szóba. Hanem válassz ki egyet közülök, akit a többi fölé emelj: azt hadd itt kormányzónak Budán; magad jöjj velem Erdélybe, járj vadászni, mulasd magad. Az az egy majd aztán el fog bánni a többivel, s a többi mind annak az egynek a kígyófején fogja fújnia követ.

– S ki legyen az az egy?

– Az, akit legrosszabbnak tartasz valamennyi között.

– Gritti?

– Látod, hogy rájöttél magadtul, mi az ára a szultán kegyencének? Ez le fogja gyűrni mindazokat, akik teellened áskálódnak.

– De ki fogja aztán Grittit legyűrni, ha egyszer az hatalomra kap? – kérdé a király, felfordítva a kupáját, annak a jeléül, hogy nem iszik többet.

A barát ellenben csendesen szürcsölte a borát, s meggondoltan felelt a királynak.

– Minden féregnek van ellenkező férge. Gritti is magával hordja az árnyékát, s keresztül fog botlani benne, mikor nem is sejti.

– Te tudod Gritti árnyékának a nevét?

– Tudom. De azt még neked sem mondom meg.

– Jól van. Tehát vegyük rendre: kinek mit osztogassunk? Gritti lesz Magyarország kormányzója.

– Dóczy János alkormányzó.

– Azért Czibak Imre meg fog orrolni.

– Czibak lesz erdélyi vajda.

– Hiszen már kineveztem nagyváradi püspöknek.

– Még a vajdamente is elfér a vállán a püspöki casula mellett. Így majd ki lesz elégítve, ha két széken ülhet.

– Mi legyen Nádasdy Tamás?

– Kincstartó.

– Hiszen már te vagy az.

– De csak titokban. Ami pénzt én gyűjtök, annak az eredetéről nem tud senki semmit. Én az adókat nem szedem be. Legyen ez az ő tiszte.

– Hát Athinay Diák Simon?

– Az legyen a sóbányák bérlője. A két Ártándy kapja meg a harmincadokat. Frangepán üljön be a kalocsai érseki székbe.

– Itt van még Laszkó Jeromos.

– Azt megtehetjük szepesi grófnak.

– Kevesleni fogja.

– Adjuk neki még ráadásul Debrecen városát.

Ilyenformán az egész úri rendet sorba vették, Bánffyt meghagyták nádornak. Somlyói Báthory Istvánt erdélyi vicevajdának. Petrovichot temesi grófnak és vajdának. Verbőczy maradt kancellárnak. Egy kancsó bor elfogyása alatt rendben volt minden közigazgatás, igazságszolgáltatás, pénzügy, hadügy, szépen letárgyalva.

János király szépen megköszönte Fráter Györgynek a bölcs tanácsadást, s aztán rábízta, hogy mármost csak intézze el az egész dolgot az illető urakkal. Ő maga, nem nyomván többé a lelkét a korona őrizgetése, rögtön felkerekedett a pecéreivel és solymáraival, s elment a Velencei-tóra kócsagot vadászni.

Fráter György legelőször is Grittinél kezdte.

A szultán kegyence fényesebb udvart tartott Budán, mint maga a király: kapuját a testőrökön kívül két kerekes ágyú őrizte, mely mellett égő kanóccal ácsorgott két nagysüvegű komparadzsi.

Aki Grittivel beszélni akart, azt elébb az ajtónállók megmotozták, hogy nincs-e nála rejtett fegyver. A renegát kegyetlen volt és félénk. Dolmánya alatt finom páncélinget viselt, s oldalán mérgezett hegyű tőrt hordott, aminek a markolatát folyvást kezében tartá, amíg az előtte állóval beszélt; s egy széles asztalka állt közöttük. Nem is volt magában soha. Egy alacsony széken ült mellette Memhet bég, a tolmács.

Gritti, a hajdani velencei dogefiú, ha akart, tudott latinul, s ezen az idiómán beszélhetett volna közvetlenül is Fráter Györggyel; de szokás szerint csak a török nyelvet használta társalgásul. Ha értette is a kérdést, megvárta, míg a tolmács törökül mondja azt el.

Fráter György azon kezdé, hogy a király elhatározását tudatá Grittivel, országkormányzói kineveztetése dolgában.

A renegát arca kőmerev maradt: nem mutatott se örömöt, se meglepetést.

– Ezt vártam a királytól – mondá hidegen. – Tudattad már az országtanácsosokkal?

– Még nem. A te beleegyezésedre vártam.

– Tehát várj még két napig. Kevés a katonám arra, hogy rögtön válaszoljak. Elébb behívatom a lovasaimat a falvakból.

– Értelek.

– No, hát értesz. – Ahol pedig kormányzó van, ott alkormányzónak is kell lenni, aki helyette intézkedik, amíg ő az országtól távol van.

– Dóczy János lesz az.

Arra helyeslően bólintott a renegát.

– Hát a többi főméltóságok miként lesznek betöltve?

Fráter György elmondta sorba, amit a királlyal megállapítottak. Gritti minden névnél bosszúsan dörmögött közbe, s önkénytelenül kiszaladt a száján egy-egy olasz mondás:

– Kecskére bízni a kertet! – Ugyanazok a kutyák más nyakörvvel.

Mikor vége volt a lajstromnak, azt kérdezé, minden tolmács nélkül, diákul:

– Nos? Hát a fiamnak semmi hivatal sem jutott?

Arról bizony megfeledkezének, a király is meg a barát is, hogy Grittinek van két fia is, akik őt minden jártában kísérik, s az egyik közülük már olyan nagy, hogy beszéltet magáról; már tizennyolc esztendős; nagy híre van Pest városában a tivornyáiról, melyeken a város ifjú hölgyeit gavallér módra mulattatni szokta. Ezt már megilleti valami tekintélyes állás Magyarországon.

Mit lehessen neki adni?

– Még üres az egri püspöki szék.

– Az jó lesz az én fiamnak. Szereti a veres bort.

Azt, hogy van-e valami sejtelme a keresztény vallásról, nem kérdezték: a dézsmát be tudja hajtani. Egyéb tudomány nem kell hozzá.

Erre azután nyájasabban kezdett a renegát a baráttal beszélni.

– Hát ugyan te, Fráter György, a magad számára mit választottál?

Most aztán itt volt az alkalom, hogy Fráter György elővegye egész színjátszó tehetségét. Fel tudta fogni, hogy ha ő most az igazi arcát mutatja meg, a renegátot egyszerre gyanakodóvá fogja tenni. Alázatosan összehúzta magát, két kezét keblére téve.

– Oh, uram! Én magamra nem gondolok. Engemet az én királyom alacsony szolgai állapotbul emelt fel magához, s énnekem ez is érdemeim felett való jutalom. Hogy mernék én az én jóltevőmtül annál nagyobb kegyelmet kérni, mint hogy állandóul az ő árnyékában lehessek. – Hanem te hozzád volna egy alázatos folyamodásom. Midőn Magyarországnak s a szerémi szigetnek kormányzója fogsz lenni, emlékezzél meg felőlem, s az én nevem után az én testvérhúgomrul, kit a törökök kizavartak az én atyáim ősi várából. Adasd neki vissza a kastélyát és egyéb földi birtokait, s ajándékozd meg némi barmokkal, hogy a gazdaságát folytathassa. Én magam, szerzetesi fogadalmam szerint, semmi világi birtokra nem áhítozom; de a szegény véremet kívánnám megsegíteni.

– Ez meglesz – mondá Gritti. – De engem te, Fráter György, ezzel az alázatos pofával rá nem szedsz. Én jobban ismerlek téged, mint gondolod. Én láttalak már téged kevélynek! Emlékezzél csak vissza Buda ostromára, mikor a királyt kiráncigáltad a koldusok közül, s vitted magaddal harcolni. Akkor láttam az igazi arcodat. Te büszke lélek vagy.

Fráter György átlátta, hogy ez az alakoskodás nem sikerült. Elővett egy másikat.

– Hát az vagyok! – szólt büszkén felegyenesedve. – Nem tagadom, hogy vannak magasra törő vágyaim. Azt hittem, hogy amidőn a király Czibak Imrét megteszi erdélyi vajdának, akkor majd az utána megürült nagyváradi püspöki székbe engemet helyez be. Csalatkozám. Azt is meghagyta Czibaknak.

Ezzel a szóval megvette Gritti bizodalmát.

– No, hát én majd rajta leszek, hogy az a váradi püspöki szék minél elébb megürüljön.

Gritti elhitte, hogy ő most egy cinkostársra akadt a barátban. Daróczyban már talált egyet: azt a királyi asztalnál kapott arculcsapás tette hű cimborájává. – A nagyravágyásában megsértett pap nagyon jól fog illeni hozzá. Fráter György mester volt a színjátszásban. Kortársai (különösen az ellenségei) mind azt írják róla, hogy ez az ember mindenféle szerepet tud játszani, és úgy, hogy azt mindenki igazba veszi.

Most azután nem kellett többé tolmács Grittinek, hogy Fráter Györggyel beszélgetést folytasson. Beszélt ő latinul is. Már úgy, ahogy akkori időkben szoktak: időt, nemet, ejtegetést, igehajtást, egyest és többest nem ismerve s keverve olasszal.

– Én a kormányzói hivatalt elvállalom; de ezt a nyilatkozatomat ne tudasd az urakkal addig, amíg a katonáimmal és a fiaimmal együtt hajón nem leszek. Első fúriájukban gonoszul bánhatnának velem. Ismerem a természetüket. Én elébb leevezek Nándorfehérvárra, s onnan sietek teveháton Sztambulba, a nagyvezérrel és a szultánnal tudatni a dolgot. Az ő megerősítésük nélkül Magyarországon nem kormányoz senki. Majd ha visszatérek, akkor hatalmam is lesz rangomat megőrizni minden tekintetben. Te írd meg a kinevezési diplomát, úgy, hogy a pergamen két részre legyen osztva: az egyiken a latin szöveg, a másikon a török. A török fordítást Memhet bég fogja beleírni. Mind a két szöveget írja alá a király: az egyiken „Johannes Rex”, a másikon „Jankó Král” névvel. De a saját pecsétjén kívül még az ország pecsétjének is rajta kell lenni. Kinél áll ez a pecsétnyomó?

– Verbőczy kancellárnál.

– Annak nem szabad erről megtudni semmit.

– Megvan nálam a párja az ország pecsétnyomójának – szólt mosolyogva a barát.

(– Ez az én emberem! – gondolá magában Gritti.)

Fráter Györgyrül Szerémi is azt jegyezte föl, hogy nem restellte használatba venni azt a tudományt, amit Sforza Bona királynétul tanult, s még magának Szolimánnak a titkos pecsétnyomóját is utánoztatta, amellyel a szultán János királyhoz küldött leveleit szokta hitelesíteni. Ez mind az akkori idők diplomáciai furfangjaihoz tartozott. Grittinek tetszett az ilyen cimbora.

Memhet bég közbeszólt:

– Úgy tapasztalom, hogy nincs szükségetek tolmácsra többé; megértitek egymást nálam nélkül. Én megyek az abdesztánt végezni.

(Ez a töröknek az esteli szertartásos mosakodása.)

S azzal indult az ajtónak, nem kérve Grittitől az elbocsáttatást.

– Majd jöjj fel hozzám, Memhet bég, az írásért – monda neki Fráter György. – Ott lakom a királyi várban.

– Azaz, hogy te jössz fel énhozzám az írásoddal, György barát – veté oda, félre sem tekintve, a tolmács. – Ott lakom a Rózsák hegyén a tuskóházban.

Azzal se nem köszönt, se nem szelámozott, kiment az ajtón.

– Bolond fejű ez! – mondá Gritti. – Igazi vakbuzgó mozlem. Fráter György elhallgatta, amit gondolt: „Jobban ismerem én Memhet béget, mint te! Ez a te árnyékod, akiben egyszer keresztül fogsz bukni, s nyakadat szeged.”

Azzal ő is búcsút vett Grittitől, s sietett a várpalotába, a kinevezési okmányt latin szövegben megírni.

Amint elkészült vele, az összegöngyölt pergament a csuhája belső zsebébe rejtve, kezébe fogta a pálcáját, egy egyszerű vadkörtehajtást, s elindult a Rózsák hegyére a bég tuskóhajlékát felkeresni.

Memhet bég nem talált egész Buda várában s annak hostádjaiban sehol magához méltó lakhelyet. Azok mind meg voltak már fertőztetve a gyaurok leheletétől. Hanem a „Rózsák hegyén” volt egy tuskóhajlék, melyet a törökök tákoltak össze vastag, faragatlan faderekakból, mikor az ozmán felmentő sereg heteken át farkasszemet nézett a Gellérthegyen levő németek ostromló táborával. – Az ostrom után ez üresen maradt: a tolmács elfoglalta magának. Ott hált az esteli mosakodástól a reggeli ájtatosságig. Maga szolgálta ki magát; pedig a Dunáról kellett hordania a vizet.

A tuskókalyibának kerítése is volt, hegyes sánckarókból, s azon egy nehéz tölgyfa ajtó.

A hegy alatt lapultak meg hosszú sorban a külváros utolsó házikói, többnyire szőlőmívesek, kapások hajlékai; egy vízmosás árka képezte az ösvényt fel a hegytetőig.

Már messziről lehetett hallani az áhítatos üvöltést a tuskóhajlék udvaráról: „La illa, il Allah: Mohamed razul Allah!”

Mikor Fráter György felkerült a kalyiba elé, annak a palánkja már tele volt pajkos sihederekkel, akik a sánckarókra kapaszkodva, csúfondáros tréfákat űztek azzal az egy szál törökkel odabenn. Az izlámhívő pedig se lát, se hall olyankor, amikor ájtatoskodik. Nem törődik vele, nézik-e, hallgatják-e az idegenek? Nevetnek rajta? A nyelvüket öltögetik rá? Az neki mind közönyös dolog. Ő csak a paradicsomot látja maga előtt, s annak a gyönyöreit érzi előre.

– Eltakarodtok innen, léhűtők! – kiálta Fráter György a pákosz suhancokra, s a pálcájával jó sort vert a hátaikra. – Mit háborgatjátok az imádkozót?

Lekergette őket a hegyről.

Maga pedig megállt a kerítés ajtajában, s megvárta, míg Memhet bég végigénekelte a szúrát. Egy, a földre leterített tevebőr szőnyegen végzé az ájtatosságát a török, hol térden állva s karjait az ég felé terjesztve, hol arcra borulva s összeszorított ujjait az ajkaihoz értetve s aztán csókokat hintve nyugat felé, ahol a próféta sírja van.

Mikor ennek vége volt, akkor belépett Fráter György a palánk ajtaján; hanem elébb lehúzta lábairól a facipőket, s betakarta a fejét a csuklyával. A fedetlen fő és a fedett láb tiszteletlenség jele a török előtt.

A szokások megtartásáért szelámmal üdvözlé a bég látogatóját.

– Béke veled! – monda a barát. – Nem akartalak háborgatni, amíg imádkozol.

– Az izlámhívők nem imádkoznak soha – monda Memhet bég. – Mi csak hitet vallunk, Istent magasztaljuk, hálákat adunk. De sohasem könyörgünk semmiért. Allah tudja azt jól, hogy kinek mire van szüksége, mert Allah mindent tudó; meg is adja azt, amit megérdemeltünk; mert Allah jósága véghetetlen. Ha a világon nem adja meg – őnála van a bölcsesség – megadja a paradicsomban. Azért a muzulmánnak tiltva van a könyörgés. Mert megsérti az Isten jóságát, bölcsességét és hatalmát, aki őt tanítani akarja, hogy mit cselekedjék, s azt véli, hogy ember könyörgése megfordítja az Isten akaratát. Ami öröktül fogva meg van írva, az örökké megváltozhatatlan.

– Elismerem, hogy ez magasztos alaptétel az izlám vallásban.

– Ez az elismerés téged mint keresztény papot jobban ékesít a drágaköveknél; mert saját magad ellen vallasz. Hisz a keresztényeknél a pap a közbenjáró az Isten és a halandó emberek között. S ezért azok a papnak adót fizetnek. A ti papjaitok fényesek, kövérek és tudósok, az izlám papjai rongyosok, tetvesek és ostobák. De Isten magasztalásában kifogyhatatlanok. Ezekért a féreg marta papokért lettem én mohamedánná! Azokért az aranyos papokért hagytam én el a keresztény vallást.

– Rajtam, ím, nem látsz semmi aranyosat – szólt a barát, egyszerű fehér csuhájára mutatva.

– De alatta páncélinget viselsz, s a páncéling alatt aranylánc van a király képével. Azt hiszed te, Fráter György, hogy engemet is olyan könnyen elámítasz, mint ezt a felfuvalkodott olaszt, azzal a mesével, hogy neheztelsz a királyodra, amiért nem ültetett még egy püspöki székbe. Hiszen te több vagy minden püspöknél és vajdánál. Te vagy a királynak a tanácsadója. Te, ha akarod, fürödhetsz az aranyban, ha akarod, bíboros hintóban járhatsz. De te többet akarsz annál. Ismerlek én jól.

– Kölcsönbe esik. Én is éppen oly jól ismerlek téged, Memhet bég, éspedig még a tarnovi találkozás óta. Te Grittinek nem szolgája vagy, hanem felvigyázója, a szultán megbízottja. Te, Memhet bég, nap nap után, minden éjjel