XLI. FEJEZET
Junisz bég

A nagyváradi hévvíz partján ült Fráter György, egy levágott fatörzsbül készült ülőkén, melynek kérgéből még kihajtottak a csivatag sarjak. Plutarch volt a kezében; de többet nézte a víz színén pompázó nimfeák fehérzöld rózsáit, mint a tarka betűket. Pedig nem is a nimfeákat látta maga előtt. – Hanem azokat a letűnt alakokat, akik mellőle elmúltak.

Visszagondolt azokra a fényes alakokra, akik egykor a Zápolya-várban az ifjú Jánost körülvették, mely várnak ő a kandallóit fűtötte. Látta azoknak a lenéző, kinevető, gúnyoló arcaikat. Hogy kacagtak az ő komoly tudatlanságán! – Mind azon törekedtek, hogy Jánost a királyi székbe emeljék, ottan maguk körülvegyék – és azután onnan ledobják. – Hová lettek? – Tomiczky püspök? Az Ártándyak? Athinay? Homonnay? Czibak Imre? Bodó Ferenc? Nádasdy Tamás? Pekry Lőrinc? Frangepán Kristóf? – És aztán Zápolya ellenségei, akiknek a neveit emlékében megtartá; a főpapok, a zászlósurak? Az öreg király szép ifjú nejével, játszi leányával meg az idétlen szülött kis király? És a hatalmas brandenburgi herceg? A Fuggerek? Szerencsés Imre? Tomory, elébb hős, aztán főpap, végül fővezér? Végtére a Gritti-fajzat egész cimboraságával? Mind, mind elmúltak mellőle? – Ő maga maradt itt egyedül, mint ahogy megmarad örökké az az eszme, mely lelkében napot gyújtott: „a régi magyar nemzetnek egy új magyar nemzettel kicserélése.” Az történt, amit kívánt, amit előre kigondolt, amiben munkás volt; a régi mind elmúlt; egyik felfalta a másikat. – A hajdani nagy emberekből nincs már senki! – De honnan támadjanak az újak? Ez a nehezebb kérdés.

Mikor a vízirózsa elvégzi a virágzását, lehúzódik a víz alá, s aztán új bimbó jön fel helyette, mely kelyhét kitárja. Ilyen lesz a magyar nemzet? Amíg meleg víz van a forrásban, a nimféa ki nem vész soha a tóbul: hát amíg meleg vér van a magyar szívben, kiveszhet-e a nagy emberek faja a nemzetből?

Fráter György képzeletében az elvonuló kísértet-tábor közepett meg kellett jelenni Zápolya János alakjának is, mint a többi fántomok vezérének. Ez is olyan kísértet volt, mint a többi. Az a délceg, hős Zápolya János, aki a koronát merte követelni, aki az országot vaskézzel megmenté a lázadók seregétől, aki magát érdemessé tette a koronára, ez a fényes alak is csak álom hozta fántom volt már; addig volt királyi lélek, amíg királlyá nem lett. Élő testben nem az.

S mintha a képzelet teremtő erővel bírna, egyszer csak ott állt előtte János király. Csak akkor vette őt észre, mikor elzárta az alakjával a kilátását a fényes lótuszokra.

Fráter György hódolatteljesen felállt az ülőkéből, s a királyt kínálta meg az üléssel.

– Csak maradj te ülve – szólt Zápolya –, majd én állok előtted. – S ezzel visszakényszeríté az élő zsellyébe a barátot. – Ma én vagyok az instans; én jövök hozzád kegyosztásért.

Fráter György elfogadta a megfordított helyzetet.

– Íme, látod, a sors milyen gyorsan bánik el az emberekkel – mondá a király. – Egy csapással két magas polc megürült. Az egyik az erdélyi vajda széke. Ezt én Majláth Istvánnak szántam, aki Grittivel szemben oly erős lelket mutatott.

– Nagyon is erős ember, aki valóban jó lesz a vajdai székben, ha te még erősebb fogsz lenni a királyi székben; de az bizonyos, hogy oroszlánt fogtál a szekered elé.

– A másik üres hely, mely Czibak Imre után uratlan maradt, a nagyváradi püspöki szék; ennek a betöltésére én azt az egyetlen embert szántam, aki nem maga jár a fő-fő méltóságok után, de akit a királynak kell kérni, hogy azt fogadja el: „Martinuzzi Utyessenovics Györgyöt”.

Erre a szóra felállt a helyéből Fráter György.

– Fölséges uram. Midőn Zsigmond király czenstochovai főapátúrrá felavatott, azt kérdezém tőle: „Van-e szüksége ennek az én fehér csuhámnak erre a te aranyláncodra?” – Mire a király nekem azt felelé: „Igenis van szüksége ennek az én aranyláncomnak erre a te fehér csuhádra”. Zsigmond királynak ezzel a mondásával felelek meg neked. Elfogadom e nagy felmagasztaltatást a te kezedből; de csak azon föltétel alatt, hogy nem én viselem a nagyváradi püspökség fényes dalmatikáját, hanem a püspökség viseli ezt az én fehér csuhámat.

– Azt kívánom én is.

– Nagy szót mondtál ki vele, királyom. A nagy háborúskodások alatt megfeledkezett mindenki a vallásos rendről az országban. Megfogyatkozott a hit és buzgalom mindenütt, mégpedig a lelkek pásztorainál: a papoknál. „Ha a só megsótalanodik, mivel ízesítsük azt meg?” – így kérdi a Szentírás. A mi népünk egy emberöltő időn át nem látott már püspököt más alakban, mint lovon ülve, dandárt vezetve, vagy asztalnál ülve és dorbézolva. Istenben boldogult Czibak Imre derék hadvezér volt, ismeretes volt a hősi harcairól, épp oly ismeretes a jó konyhájáról, derék pincéjéről; de az soha egy misét nem mondott a szép Szent László templomában, annak a kezében Bibliát nem látott senki, se prédikációját nem hallá. S amilyen volt a vezér, olyanok a hadnagyai; a pap nem tanítója már a népnek, csak dézsmabeszedője, siet gyorsan lemorzsolni a létániáját, amit a vénasszonyokon kívül nem hallgat már senki, s csak a stóláért mutatja meg a szentséget. A szerzetesi rendek pedig éppen fészkei az erkölcstelenségnek, gúny és szidalom tárgyai a nép előtt. Ezért terjed az új vallás a nép között megdöbbentő gyorsasággal. Ha te énnekem Szent Péter kardját a kezembe adod, én nem a Malchusok fülét fogom vele levágni; hanem a Júdásokét.

– Cselekedjél, ahogy jónak látod.

– De azután meg ne fogd a kezemet, mikor tenni jónak látnám.

– Bizonnyal nem fogom.

– Hogy csak egy példát mondjak. Íme, itt van a nagyváradi dioecesis legnagyobb hitközsége, Debrecen. Derék, tiszta magyar nép. Szorgalmas, élelmes, vagyonos lakosság. Buzgó katolikusok, akik templomaikat maguk erejéből tartják fenn. De van egy kolostor a városukban, melynek szerzetesei olyan életet folytatnak, hogy a példájukkal vagy megmételyezik az egész nép erkölcseit, vagy átkergetik azt az új hitre. Hiszen az nem kolostor már, hanem karavánszeráj, amelyben főurak, gazdag korhelyek istentelen luperkáliákat rendeznek – és a barátok asszisztenciája mellett.

János király nagyon fintorgatta az arcát.

– Nono! „Ne legyetek fölöttébb igazságosak!” Azt is mondja a Szentírás. Krisztus szava volt, amit a házasságtörő asszony védelmére mondott: „Aki jobb nálánál közületek, az dobjon követ a fejére.”

– No, hát én jobb vagyok! – mondá felemelt fővel a barát. – S fogok követ dobni e Belsazár lakomájába, nem kérdezve, hogy kit találok vele.

A király tréfára fordítá a dolgot:

– No, és ha éppen engemet találnál megdobni azzal a kővel?

Tudta azt Fráter György nagyon jól. Zápolya nagyon szeretett Debrecenben időzni. Az a derék zárda igen kellemetes hely volt reá nézve. Amit este vétkezett, reggel az áhítatossággal kiegyenlíté; kéznél volt mind a kettő. Az édes méreg és a keserű orvosság – egy patikában.

– Uram király! – mondá Fráter György. – Te nem fogsz többet a debreceni kolostorban megszállni.

– Ki parancsolhatja azt meg nekem? A királynak!

– Te magad: a király.

– De hogy én magamnak parancsoljak, kell valakinek lenni, akinek engedelmeskedjem.

– Az is lesz bizonnyal.

– Szeretném én azt ismerni!

– A te királynéd.

Zápolya lecsüggeszté a fejét.

– Királyné? – sóhajta fel szomorúan. – Álomkép az. Mikor teveled legelőször találkoztam, milyen ifjak voltunk. Szőr sem volt az arcunkon; akkor elkezdtem már e fántom után futni. Egy királyné! Most már naponta ősz hajszálakat tépetek ki a fürteimből; újra jőnek. S az álomkép még mindig fut előlem.

– Már közelít hozzád. Eljegyzett menyasszonyod Krakkóban terád vár. Milyen szép gyermek volt, mikor gyűrűdet átadtam neki! Azóta deli hajadonná fejlődött. A király és királyné teneked ígérte. Csak a násznagyaidat kell érte küldened; adva adják.

A király megölelte a barátot. A szemei megteltek könnyel.

– Eddig nem szóltam felőle – mondá a barát –, mert eddig nem voltál igazi király Magyarországon. De most már elmúltak mellőled mindazok, akik trónodat alááskálták. Az árulókat, a dölyfösöket, az ármánykodókat föld takarja már! Csak híveid maradtak s nyílt ellenségeid. S híveid élén ellenségeiddel megküzdeni királyi munka! Most már hozhatsz királynét magadnak! – Elküldheted a nászkíséretedet a menyasszonyodért, a szépségben, jóságban angyalhoz hasonló Izabelláért.

Itt valami olyan emlék támadt fel a barát lelkében, mely neki is elfacsarta a szívét. – Elhallgatott.

– Te vagy az én egyetlen hívem – mondá János király.

– Ez az én föltételem, mely alatt elfogadom a nagyváradi püspökséget.

A Szent László templomában vecsernyére szóltak a harangok. A király hintaja hat lóval előjárt. Zápolya, maga mellé ültetve a barátot, hajtatott Nagy-Váradra a püspöki palotához. És most már ő volt Fráter György vendége ugyanabban a házban.

Fráter György, mint új püspök, igen jól értett volna a házigazdai tiszthez; készíttetett a püspöki szakáccsal, aki még Czibak alatt tanulta ki a mesterségét, igen jó vacsorát. Csak az volt a hibája az új püspöknek, hogy rosszul értett a tálaltatáshoz. János királynál az volt a bevett szokás, hogy „elébb az estebéd, azután az országos dolgok”. Fráter György pedig megfordítva tálaltatott, elébb az országos ügyeket kellett elintézni, azután került a sor a pokulációra; ami valóban ellene van a diététikának.

Valának pedig több úri vendégek, azok között Majláth István, az új vajda és Kun Gothárd, főkapitány, azután Keresy Ferenc, hadnagy a király testőrségében, meg Tóth Péter dulló; akik ketten most érkezének fontos kiküldetésből.

– No, hát csak röviden mondd el, Keresy, hogy végezted el a rád bízottakat?

– Tökéletesen a felséged utasítása szerint. Kétszázad magammal megérkezém Szeghre, ahol a hazaárulásért kivégezett Dóczy János alkormányzó kastélya vagyon. Azonnal lefoglaltam a perduellis minden kincseit. Három társzekér telt meg a ládákba rakott ezüsttel; tizenkét ökör alig bírt egy szekeret elvontatni. Szerencsésen eljutottam a kincsekkel Budára.

– Derék dolog! – helyeslé a király. – Ez az én utasításom szerint történt. Abból az ezüstből rögtön pénzt lehet értük nyerni. Keresy csak a bajuszát rágta mosolyogva.

– Azonkívül az alkormányzó özvegyét és két kis porontyát is magammal vivém Budára.

– No, ez is az én utasításom szerint történt.

– Szegény asszonyka, bizony szánalomra érdemes. Még egészen élte legszebb virágában van, s igen módos, takaros menyecske.

– Csak nem lettél bele szerelmes? Keresy!

Mikor a nyomorult asszony olyan nagyon sírt. Az ember szíve megesik rajta. Vigasztalni csak kellett. Isten a bírám. Én biz elvettem feleségül.

– No, már ez gyönge dolog volt, Keresy. Ezt nem az én utasításom szerint tetted.

– És mármost instálom fölségedet, hogy miután a hazaáruló kincseit hűségesen lefoglaltam és megmentettem, az özvegyét pedig feleségül vettem, a lefoglalt ezüstféléket kegyeskedjék felséged a szegény ártatlan özvegy és árvák részére nekem átengedni.

A király mérgesen csapta a süvegét az asztalhoz. A többi urak pedig nevettek. Hisz ez rendes dolog. Más ember elvitte volna a kincseket, s az özvegyet, árvákat ott hagyta volna a királynak.

– Eszerint nem veretünk dénárokat a Dóczy ezüstjéből. Ez a rezultátum!

– Hát kegyelmed, Tóth Péter uram, mit végezett Nagy-Bányán? Megkapta a pénzverőt?

– Igenis megkaptam Dobó Ferenc uramat; de nem Nagy-Bányán, hanem Ruszka-Bányán; ahová az erdélyi rebellió hírére elmenekült, szép jó egészségben.

– Nem bánom én Dobó uram egészségét; de a kivert aranypénz?

– Az tészen kerek summában száztizenkétezer aranyakat.

– No, az derék dolog! S hol van a pénz?

– Hát azt Dobó Ferenc uram arra a hírre, hogy Erdélyben rebellió van, okosságbul két huszárkalpagba bekötve elásatta az erdőn. Minekutána pedig felvilágosítottam róla, hogy nincs már rebellió; és hogy a kormányzó úr őnagyméltóságát lenyakazták, s annálfogva az mindenbe beleegyezik, hát csak vegye elő a föld alul azokat a jeles kalpagokat. Azonnal el is jött velem, s az egyik kalpagot szerencsésen megtaláltuk és kiemeltük; de a másikra bizonyára semmi keresés mellett sem találtunk rá.

– No, már ez gyönge dolog! És hát az az egyik megtalált csákó tele arannyal, hol van? Itt van?

– Éppen azért cafoltam vissza nagy gyorsasággal felségedhez, hogy bizonyosat vigyek neki, miután nem tudtam a kérdésére megfelelni, hogy kinek a kezéhez küldje a kivert aranypénzt? Mivelhogy Nádasdy Tamás kincstárnok uram méltóztatott átnyergelni, Ártándy alkincstárnok uramat pedig kormányzó úr őnagyméltósága kegyeskedett egy fejjel megrövidíttetni, annálfogva az országban nem lévén kincstartó, Dobó Ferenc uram őkegyelme nem tudja, hogy kinek a kezéhez küldje a pénzt, s addig ott tartja készen.

– No, már ez erősen gyönge dolog! Hiszen tudhatná kegyelmed, ha esze volna, hogy a két főkincstartó, alkincstartó mellett volt egy valóságos kincstartóm, aki igazán megtartotta a pénzt, s akit ezennel nyilvánságosan kinevezek országos főkincstartóvá; méltóságos és főtisztelendő Martinuzzi Utyessenovics György nagyváradi püspök uram! Holnap rögtön vágtasson vissza kegyelmed Ruszka-Bányára, s hozza ide Dobó uramat az aranyokkal együtt Nagy-Váradra.

A vajda nevetve szólt közbe.

– Dejszen rég átszökött az már Moldovába mind a két huszárkalpaggal együtt.

A királynak egészen elrontotta a vacsoráló kedvét ez a kellemetlenkedés.

– Ne epessze ezen dolgokkal magát fölséged – engesztelé őt Fráter György. – Ha már nyíltan az én vállamra kegyeskedik felséged ezt a terhet róni, én az egész szisztémán fogok változtatni. Pénzőrzés nem nagyságos uraknak való, a kontrolléria nem komámuram, bátyámuram hivatala.

– Jól mondád, szentatyám. Most ha a rablót bíró elé állítom, akkor a bírónál ragad a rablott jószág. Ott van a legnagyobb példa, ni! Az országos rablót, Móré Lászlót én megostromoltatom a várában Laszkóval. A várat beveszik, a kincset megtartja magának Laszkó. Mikor aztán Laszkót árulásban találom, bírák elé állíttatom, elítélik, akkor meg a Laszkó palotáját rabolják ki olyan tisztára, hogy még csak egy emlékezetül megtartandó köpőládát sem hagyának meg benne.

A vendég urak nevettek rajta.

– Ne nevessetek, urak! – monda a király elszomorodva. – Bizony inkább sírhatnám, mikor erre gondolok. Szegény Laszkó Jeromos! Milyen jó barátok voltunk hajdanában! Akkor is megcsalt, tudom jól, megírta nekem Thurzó Elek; de legalább víg cimbora volt, értett a mulatáshoz. Sajnálom a fátumát. De nem tehettem róla. Alá kellett írnom az ítéletét. Neked adtam át, Utyessenovics, hogy hagyd ott Amádénál. De addig ne vágják le a fejét, amíg én Budán vagyok. Csak másnap, „rorate” előtt. Ugyebár, kedves püspököm, megteszed az én kedvemért, hogy a legelső Úrnapján a püspökké felavattatásod után, tartasz a szegény Laszkó Jeromos lelki üdveért egy fényes rekviemet. Te gyóntattad meg, mikor a halálítéletét közölted vele. Te adtad meg neki az absolutiót. Megteszed ezt az én lelkem könnyebbségére?

Fráter György az egész úri társaság nagy megütközésére azt felelé erre a királynak:

– Nem! Felséges uram. Én Laszkó Jeromosért nem tarthatok rekviemet, se csendeset, se fényeset.

– Te megtagadod ezt a régi jó barátodtól? Mi okod lehet az ilyen atrocitásra?

– Két okom van rá. Az egyiket „még most” nem mondhatom el; a másikat pedig „sohasem”; mert az gyónás titka.

– Megtagadod királyod kérését? Én téged ma emeltelek fel a püspöki székbe.

– Még nem foglaltam el azt; leszállíthatsz belőle.

– Kemény szívű ember! Így csak egy pap tud gyűlölni; aki még a halottnak sem bocsát meg.

Szerencsére jött az étekfogómester, jelenteni, hogy az estebéd fel van tálalva, s ez a kellemes nuncium helyrezökkenté a már-már dűlőre hajló tanácskozási szekeret.

De az urak, a királlyal együtt még a vacsora felett is azon évődtek, hogy vajon mi oka lehet a barátnak efféle austeritásra.

Fráter Györgynek pedig mind a két oka nagyon alapos volt, s igazságot adott neki, amidőn megtagadá a királytól a rekviem megtartását.

Az egyik ok az volt, hogy Laszkó Jeromos még élt, és a feje sem fájt, élő emberért pedig nem szokás halottas misét celebrálni. Fráter György a Laszkó halálos ítéletét átvette ugyan; közölte is azt a fogollyal, s aztán meggyóntatá szépen, fel is adta neki az utolsó szentségeket; hanem aztán eldugta a halálítéletet a csuhája zsebébe, s nem adta azt át Amadénak az egzekúció végett, jól ismerve Zápolyát, hogy az majd megbánja, hogy kivégeztette hajdani jó barátját, s örök lelkifurdalást fog szenvedni miatta.

Ezt „még most” nem mondhatta meg a királynak; mert ha „ma” búslakodik is a király a végrehajtottnak hitt halálítéletén, „holnap”, mikor kezébe kerülnek Laszkó Jeromos levelei, melyeket Grittihez írt, s olvasni fogja – hagyján az árulást – de azt, hogy őt Laszkó folyvást „Katalin vajdának” (még vajdának) csúfolja; hát akkor igazán lenyakaztatja a gúnyolódót, ha még életben tudja. – Fráter György pedig nem akarta, hogy lengyel vér folyjon magyar pallos alatt.

A második ok pedig, amelyért nem tarthatott rekviemet Laszkó felett a barát, a meggyónt titok volt. Laszkó, a bécsi udvarnál időzve, áttért a lutheránus hitre. Ez is elég impedimentum!

Gyönyörű világítást vet ama kor embereinek alakjára, hogy egy főúr meggyónja egy pápista papnak, hogy ő lutheránussá lett; ezért, mint kapitális bűnért, absolutiót kér a pápista paptól, s aztán csak megmarad az új hitében továbbra is.

A jó vacsora némileg kiengesztelte a királyt az új püspök iránt, a jó sors pedig gondoskodott felőle, hogy a Szfinx találós meséjének megoldását siettesse.

Másnap délelőtt nehéz munkája volt János királynak. A Grittinél talált mindenféle leveleket kellett elolvasnia. Csak most látta be egész fenékig azt az örvényt, amelyen áthatolt, igazán az Alsziráth borotvahídján. Különösen fel volt gerjedve Laszkó ellen, azokért a gúnyos mókákért, amelyekkel róla megemlékezett.

– Csak le ne nyakaztattam volna azt az embert! – mondá Fráter Györgynek. – Nem érdemelte ezt a becsületes halált. Karóba húzatnám most a csélcsapot. Jól mondád tegnap este! Nem rekviemet! Máglyát érdemel az ilyen gonosztevő! Exorcismust!

Délben, midőn az ebédre csöngetének a püspöki palotában, s a király és a főméltóságok már serényen fölgyülekezének a refektóriumban, nagy lárma támadt az utcán, trombitaszóval vegyest. Úri vendégek érkezének Lengyelországból, három superlátos szekérrel, lengyel szokás szerint nagy úti kísérettel; valának százötven lovasok és azonkívül hat trombitások, akik elöl lovagoltak, és fújták a kürtjeiket. Egy cifra ruhás herold pedig tartá a zászlót, mely az érkező fő-fő vendég címerét viselte.

A király mindjárt ráismert a címerről, mert azon egy pelikán volt, aki a fiait saját vérével táplálja:

– Ez Tarnovszky János!

Valóban ez a főnemes ült az első szekéren, nyusztprémes subában, a másik szekéren pedig szintén egy főnemes ült, akinek farkasbőr subája volt; a harmadikon ült egy rókamálos.

A király egész a tornácig eléje ment a vendég uraknak, mivelhogy ez a Tarnovszky volt az ő házigazdája, aki őt Magyarországból kiveretése után Tarnów várában szívesen fogadta, s sok időn keresztül egész udvarával együtt vendégszerető módon ellátta.

János király és Tarnovszky, amint egymást meglátták, kiterjeszték a karjaikat, s háromszor összeölelkezének s csókolózának, s egymást hangosan üdvözölték. Tarnovszky serényen beszélt magyarul, csak egy kicsit sárosi kiejtéssel:

– Kedves barátocskám! Drága királyocskám! Jancsikám, druszám! – mondá a királynak. – De régen kívántam, hogy lássalak!

Azután Fráter György ötlött a szemébe. Annak is hangos parolát csapott a markába.

– Szervusz papocskám, Fráter Gyurka!

– Nagyváradi püspök! – figyelmezteté a király.

– Pispek? – mondta elbámulva a főnemes. Akkor hát kezet csókolt neki.

– Ő a mi házigazdánk most – mondá a király.

– Gazdánk? – Akkor azt is nyalábra fogta, összecsókolta.

A másik úr is megmondta a nevét: de azt úgy elmorzsolta a fogai között, hogy az az amabilis konfúzióban elenyészett. A harmadik Talló Máténak vallotta magát.

A király aztán karöltve vitte befelé magával az étkező terembe legkedvesebb vendégét:

– Éppen a hora regiára érkeztél. Most akartunk asztalhoz ülni. Erre a vendég úr megvetette a lábát a küszöbben.

– Királyocskám! Barátocskám! Egy szó, mint száz! Nekem szent fogadásom tartja, hogy addig se nem eszem, se nem iszom a te asztalodnál, amíg nekem királyi szavadat nem adod, hogy a mi szegény barátunknak, annak a Laszkó Jeromosnak kegyelmet fogsz adni.

A király nagyot szisszent, mintha a darázs csípte volna meg.

– A Laszkó Jeromost mondád?

– Egyenesen azért jöttem ide hozzád Lengyelországból, hogy meghallottam szegény cimboránk casusát. Ej, ej! Már hogyan történhetett az?

A király kénytelen volt haragot mutatni.

– Megérdemelte a fátumát. Sokszorosan áruló volt.

– Ej, ej! Hátha csak rágalmazták? Nagy embernek sok az ellensége. Nem kell mindent elhinni. Bizonyosan csak tréfált. Bizonyosan csak rá akarta szedni azt a Grittit. Hiszen tudod: „cum lupis ulula”. Ha farkassal beszélsz, akkor ugatnod kell. Tűzbe teszem a kezemet érte, hogy ártatlan.

– De hisz éppen ma olvastam a levelét, amiben arra ajánlkozik, hogy engem éjszaka elfogat, láncra veret, így küld el Sztambulba.

– Hahaha! – kacagott Tarnovszky. – Hiszen világos, hogy tréfált! Már ilyen bolondot hogy írhatna valaki sério?

– No, hát azt föl sem venném; de hogy kigúnyolt, azt meg nem bocsátom! A levelében folyvást „Katalin vajdá”-nak nevez. Ez fölségárulás!

– Nonono, királyocskám! Minek ez a harag? Hiszen ha valaki a hátad mögött szid, az csak azt bizonyítja, hogy nagyon tisztel; mert ha nagyon nem tisztelne, akkor szembe szidna. Hát micsoda? Minden nagy embernek van gúnyneve, ahogy a familiarisok egymás között emlegetik. Zsigmond királyt nem úgy híja-e minden ember, hogy „Sztara baba”?: Az előtted való királyt nem „Dobzse Lackó”-nak mondták? Itt a püspököd; Utyessenovics Martinuzzi György: hát nem úgy híják, hogy „Csontfülű”? Mégsem haragszik