XLII. FEJEZET
Jó Török Bálint

„No, de most már gyere sorra, Debrecen!”

János király nagyon jól emlékezett rá, hogy Junisz bégnek a megjelenése éppen abban a kegyes szándékában rekeszté vala meg, hogy a debreceni refraktáriusokat a barátelűzésért s a schizmatikusok számára elkobzott kolostor sakrilégiuma miatt méltón megfenyítse. Hogy ebből a nagy veszedelemből ily csodálatos módon megszabadult, első kötelességének tartá a debrecenieken példát szolgáltatni; hogy abból azután az egész Alföld tanulhasson.

Egy kicsit Fráter Györgynek a truccára is tette. Ez az ember olyan fennyen hordja az orrát, mintha neki lett volna benne része, hogy ez a nagy veszedelem elfordult a király fejéről. Ahelyett, hogy a dioecesise dolgai után látna, minduntalan a magas diplomáciába ártja magát; a békepontozatokat s a bécsi követek eljárását kritizálja. Holott neki állott volna kötelességében az eliminált barátokat visszahelyezni az elvett kolostorukba. Hanem hát Fráter György neheztel ezekre a jámbor barátokra, amiért ezek olyan vendégszeretők voltak. Hogy a király is őhozzájuk szokott szállni. (Ne szóljunk „Kardosné” asszonyrul.) A királytól irigyelte ezt az ártatlan kedvtöltését. Pedig hát azok igen derék, hűséges barátok voltak. Azok bezzeg nem hirdették ki a kathedrából VII. Kelemen pápa bulláját, melyben Zápolya Jánost exkommunikálja, amiért Szolimánnal szövetkezett, mint ahogy kihirdette az apátplébánus Debrecenben a nagytemplomban.

Azért nem is szólt semmit az egész debreceni dologrul Fráter Györgynek; hanem amint megtudá, hogy Laszkó Jeromos átnyergelt a Ferdinánd-pártiakhoz: visszavonta a donációt, s megtette új hívét, Enyingi Török Bálintot Debrecen földesurává. Ezt azután, kellő instrukciókkal ellátva, megfelelő fegyveres erővel elküldé Debrecenbe. „Majd ráncba szedi jó Török Bálint cívis uraimékat.”

A derék hadvezér, régibb csatatéri szokása szerint, saját szeme és füle észlelete után igyekezett megismerni az ellenséget. S ezen a nyomon járva, mindjárt a megérkezése után első dolga az volt, hogy az új hit követőinek a gyülekezetét felkeresse.

Éppen nagypéntek napja volt, amidőn Debrecenben széttekinte. Ez a kálvinistáknál nagy ünnep volt mindig, míg a pápisták, bevett szokás szerint, aznap meszelik a házak elejét.

Török Bálint tehát elment a kolostorbul alakított kálvinista templomba, ahol igen nagy tisztelettel fogadták. Kurátorok, presbiterek eléje jöttek, bevezették, s az első padba beültették. Azután zsoltárt énekeltek; maguk a hívek, hármóniás zengedezéssel, s annak a zsoltárnak igazán szép volt a tartalma is, a dallama is, úgyhogy jó Török Bálint egyszer csak azon vette észre, hogy a zsolozsma őt magát is elragadja, s az utolját együtt énekli a gyülekezettel:

„Te voltál és Te vagy igaz Isten:
És Te megmaradsz minden időkben!”

Azután felhágott a katedrába a prédikátor, Bálint Áron uram. Igazi magyaros, nyusztprémes mentében, sűrű gombokkal és zsinórokkal, hosszú haja görbe fésűvel hátrasimítva. Kezében egy kapcsos Biblia. Először is elmondá a miatyánkot, amit állva hallgatott végig az egész közönség. Azt Török Bálint is utánamondá. Mikor aztán az ima végén következett az, hogy „mert Tied az ország, a hatalom és a dicsőség!” akkor felszólalt:

– No, ezt már ti tettétek hozzá! Hanem ebben nincsen semmi istentelenség.

Tiszteletes Bálint Áron uram aztán felnyitá a kapcsos Bibliát, s kikeresé belőle a textust, mely szólt ekképpen:

– Adjátok meg az Istennek, ami az Istené, a császárnak, ami a császáré.

Az erre alapított prédikáció természetesen arról szólt, hogy Debrecen városa fizesse meg hűségesen, amivel az ő koronás királyának tartozik; mert ezzel a saját hazájának adózik, s vegye szívére a megváltó ama szavait, amidőn követői a keresztre feszítés ünnepén böjtöléssel és vezekléssel tanúsítják az ő buzgóságukat.

– Hisz ez nagyon okos beszéd – mondá Török Bálint, a kíséretében levő hadnagyokhoz fordulva. Azután felkiáltott a lelkészhez.

– Kend derék, becsületes pap! Csak végezze kend a miséjét a maga módja szerint.

A prédikáció bevégeztével egy vékonyabb könyvet vett elő a lelkész a mentezsebéből, s azt felnyitva, felolvasá belőle a hiszekegyet.

A közönség mind felállt; amin Török Bálint nagyon csodálkozott, hogy ilyenkor nem térdepelnek.

A prédikátor csengő, érthető szóval mondá, a közönség utánarebegte a hitvallást.

„Hiszek egy Istenben. Mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében.”

– Hisz ez egészen olyan, mint a mi Credónk – dörmögé Török Bálint.

„És a Jézus Krisztusban, ő egyszülött Fiában, mi Urunkban. Ki fogantaték Szent Lélektől, született Szűz Máriától…”

– Hát ti is valljátok a Szűz Máriát! – kiálta fel Török Bálint csodatelve.

… „szenvede Pontius Pilátusnak alatta. Megfeszítteték, meghala és eltemetteték. Szálla alá poklokra, harmadnapon halottaiból feltámada, felméne a mennyekbe, üle a Mindenható Atya Istennek jobbjára: onnan lészen eljövendő ítélni eleveneket és holtakat.” – Szórul szóra a mi Credónk!

… „Hiszek Szent Lélekben, hiszek egy közönséges keresztyén anyaszentegyházat…”

– Hát nem egy kálvinista szentegyházat?

… „Szenteknek egyességét…”

– Még a szenteket is hiszitek?

…„bűneinknek bocsánatját, testünknek feltámadását, és az örök életet. Amen.”

– Hisz ez az utolsó jottáig az a hiszekegy, ami az enyém, s az egész katolikus világé! Hát akkor mért üldözlek én benneteket? Aztán még egy zsolozsmára buzdult fel a közönség:

„A Sionnak hegyén Úr Isten,
Tied a dicséret!
Fogadást teszünk néked itten,
Tisztelvén tégedet!
Mert kéréseket az híveknek
Meghallod kegyesen,
Azért tehozzád az emberek
Jőnek mindenünnen. „

Az is nagyon megnyerte a tetszését Török Bálintnak, hogy az ájtatoskodás után a népség a legszebb rendben oszlott széjjel. Legelébb bocsáták ki a kis leánygyermekeket, azután a fiúcskákat, akkor következének az asszonyok az ő leányaikkal, majd a délceg ifjú legények, utoljára maradtak a tisztes öreg férfiak, és senki a templom küszöbén ki nem lépett anélkül, hogy a perselybe egy darab pénzt ne bocsátott volna.

Török Bálint hátramaradt, hogy a lelkésszel és a kurátorokkal beszéljen.

– Hallják kegyelmetek. Én katonaember vagyok. Lelki dolgokhoz nem értek. Kis káté, nagy káté az én kezemben nem forgott. Eddig a kegyelmetek rituáléjában semmi megbotránkozni valót nem találék. Azonban én senkinek nem hiszek, mint a saját fülemnek és szememnek. Itt jön harmadnapra a feltámadás ünnepe, majd akkor a magam templomában fogom végighallgatni a misét, s aszerint fogok ítéletet tartani, ahogy a különbséget megtalálom.

– „Erős várunk nekünk az Isten!” – monda rá Bálint lelkész; és azonkívül semmi egyebet nem szólt.

Húsvét vasárnapján aztán Török Bálint jó korán felkelt: felölté az ünneplő köntösét, s csak várta, hogy majd beharangoznak. Azonban a harangok csak nem szóltak, pedig már haza kellett kerülniük Rómából.

Mikor aztán a templomba menetel órája eljött, csak fölkerekedék a hadnagyaival és a legényfiával együtt, s elballagott a kéttornyú templomig. Nagy csodálkozva tapasztalá, hogy senki sem tart vele az utcán a lakosságból. A templom kettős ajtaja be volt zárva; a hozzá vezető lépcsők körül kinőtt a fű, s még csak egy koldus sem ült a lépcsőkön – húsvét vasárnapján. Csak az öreg sekrestyés gunnyasztott a sekrestyeajtóban egymagában.

– Mi dolog ez? – kérdezé Török Bálint az egyházfitól. – Hát kivesztek a hívek Debrecenből? Vagy talán nincs pap többé a városban, aki az Isten igéjét hirdesse?

– Nem vesztek biz azok ki, kegyelmes uram – mondá az egyházfi. – Pap is van, veresöves, aranykeresztes. Hanem amióta az apátúr kihirdette a pápa őszentsége bulláját, János király exkommunikáltatásáról: azóta a mi templomunk be van zárva.

– Hol lakik az apátúr?

A sekrestyés elvezette az új patrónust a parókiához, ami szép téglábul rakott épület volt: ahogy a levedlett vakolat elárulta, ami ott hevert eltakarítatlanul a fal tövében; mégpedig régecskén, mert már az árvacsalán is felverte.

– Hogy hagyhatják ilyen árván a plébánuslakot? – kérdé az egyházfitól a földesúr.

– Nem az én dolgom, instálom alássan – szabadkozék a templomszolga. – Én csak az udvaron, a kertben pepecselek.

Nála volt a parókia utcaajtajának a kulcsa is: ő nyitotta fel az ajtót Török Bálint előtt. Ez is feltűnt a vitéz úrnak.

– Hát aztán mikor ki akar jönni a főtisztelendő úr a házból, hogy nyitja ki az ajtót?

– Nem jön az ki, instálom alássan, soha az utcára.

– Talán a köszvény bántja a lábát?

Török Bálint belépett az ajtón; több embert nem bocsátott be a templomszolga: bezárta maguk után az ajtót. Aztán egy oszlopos tornácon vezette végig a főurat, amelyből egy derékban kettéváló ajtó vezetett a konyhába: annak a felső része nyitva volt.

– Most tessék egy cseppet pacientálni magát a spektábilisnek, amíg bejelentem a reverendissiménél.

Addig ott hagyta a főurat a konyhában állni.

Török Bálint megjegyzé, hogy a pestesen nem ég tűz. Húsvét vasárnapján nem készülnek főzéshez a plébániában! Se szakácsné, se macska a konyhában.

Kevés vártatva kijött az egyházfi, s jelenté, hogy „Dignetur besétálni illustrissimének: reverendissime elfogadja”.

S felnyitotta előtte a szobaajtót, ami lepedővel volt letakarva a legyek ellen.

A szobának remetei egyszerűségű bútorzata volt. Egy triptica, egy házioltár volt az egész dísze.

Másformának képzelte Török Bálint a debreceni plébánost. Domború, jól táplált termetű, piros ábrázatú plébánosokkal szokott ő találkozni eddigelé mindenütt; ahelyett látott festetlen fenyőfa asztal mellett, kartalan szalmaszéken ülve egy szikár, csontváz alakot: kopott, paszománt nélküli fekete talárban, a derekán levő vörös öv is színét hagyta, mintha már a viselőjével együtt huzamosb időt töltött volna a kriptában. Az arca sovány volt, aszú, sápadt, redőtlen, szemöldökcsontjai kiülők, sűrű fekete szemöldökökkel; de beesett szemeiben életerő lobogott: nagy, sima homlokán csak egy redő volt, hosszában a két szemöld között; egyenes orra, vékony, összeszorított ajkai, előrenyúló, kétfelé osztott álla az akaraterő és a zelotitás kifejezését egyesíték ez arcon.

Nem állt föl a belépő előtt. Egy nagy könyv volt az asztalán, azon tartotta a kezét, és abba nézett.

– Benedicat Deus! – üdvözlé a plébánost a főúr.

Az úgy tett, mintha nem látna, nem hallana semmit.

– Christus resurrexit!

Még azt sem hallotta meg.

Akkor odalépett hozzá Török Bálint, megfogta a kezét, és megcsókolta azt. A plébános fogta a selyemöve csücskéjét, s letörölte vele a csók nedves nyomát a kezéről. Azzal keresztet vetett magára, halkan mormogva: „Minden jó lélek dicséri az Urat”; s csak azután fordult a főúr felé.

– Ki vagy? Mit akarsz?

– Reverendissime páter. Én vagyok Enyingi Török Bálint, Debrecen város új földesura. Főtisztelendőséged üdvözlésére jöttem.

– Kinek a kegyelméből vagy te Debrecen földesura?

– János királyéból.

– Ilyen király nincsen.

– De már megbocsásson, szentatyám. Én magam jelen voltam János királynak a koronázásán, Székesfehérvárott, aholott az esztergomi prímás az angyali koronát a fejére tette; én vittem előtte az ország almáját.

– Én pedig ott voltam, ahol ezt a koronát a fejéről levették, ahol a szent chrysmát a homlokáról ledörzsölték! Én hirdettem ki az anathemát, mellyel VII. Kelemen pápa őszentsége Zápolya Jánost exkommunikálta, amiért hogy az kezet csókolt az Antikrisztusnak Mohács vérmezején, s szövetséget kötött a kereszténység ősellenségével, a török szultánnal. Itt a debreceni nagytemplomban olvastam fel a Szentatya bulláját, a „perhorrescunt animae” bullát. S azóta Zápolya János nem király.

– Hát nem bánom: tartsa főtisztelendőséged Zápolya Jánost királynak, vagy ne tartsa, de én valósággal Török Bálint vagyok, Debrecen földesura, s engem Kelemen pápa nem exkommunikált.

– Tégedet is exkommunikált! Mint valamennyi híveit Zápolyának, aki őhozzá ragaszkodnak. És te sem vagy már Enyingi Török Bálint. Az voltál, amíg becsületes keresztény voltál, amíg a keresztény királyt szolgáltad, amíg a hitetleneket paskoltad: addig minden katedrában imádkoztak érted; de amióta megrontottad a hitedet, nem vagy többé Török Bálint; hanem Valentinus Turcus de eadem: valóságos török, muzulmán, istentagadó, pokol szolgája, ördögök adeptusa, Belzebub cimborája. Téged is sújt az anathema ex consequentia.

– De szentatyám! Hiszen tisztelendőségedet Czibak Imre püspök tette meg apátúrnak, akit szintén János király nevezett ki püspöknek, mégpedig azután, hogy az excommunicatio érte.

– De Czibak Imre nem is volt soha híve Zápolyának, mindig cserbenhagyta. Tokajnál is elhagyta, Budán is elárulta. Szívében mindig a keresztény király híve volt. Ezt neked, ha Török Bálint vagy, nagyon jól kell tudnod. Azért én elfogadhattam Czibak suprematiáját in ecclesiasticis. De nem fogadom el Fráter Györgyét: a mostani magamondja püspökét. Menjen ő Zápolyának a kályháját fűteni. Ki erősítette meg a püspökségében? A sztambuli főmufti? Még énhozzám pásztorlevelet mer írni, a Jézus nevében! Mért nem ír Mahomed próféta nevében? Pogány vagy, királyoddal, püspököddel együtt! Apage satanas!

– Hát hagyján! Legyek én pogány; de a debreceni közösség igaz hivő katolikus keresztény: ennek a népnek tartozik vele tisztelendőséged, hogy a Megváltó feltámadásának napján a templomot megnyittassa előtte, s az isteni tisztelet malasztjában részesítse.

– Ne taníts te engemet a kánonokra, publikánus! Ez nem excommunicatio medicinalis, hanem excommunicatio mortalis,¹ ami Zápolya János fejére lesújtatott. Ez feloldja a jobbágyot az ura iránti engedelmesség alól, eltiltja a fiút az apa iránti tisztelettől, s ha egy város közönsége tovább is megtartja a hűséget, az exkommunikált fejedelem iránt, maga is anathema alá esik. És mindaddig, amíg Debrecen városa tornyaiból le nem dobatja a Zápolya-címeres zászlókat, nem fognak a harangok megszólalni a toronyban, nem fog a templom ajtaja megnyílni; nem lesz se ünnep, se búcsújárás. Kereszteletlen maradnak az újszülöttek, temetetlen a halottak, összekötetlen a mátkapárok. És a szentképek megfosztatnak csodatevő erejüktől. Ez így tart mind azóta, hogy én az anathemát kihirdettem. Én markomba zárva tartom a mennyei malasztot. Ez a kemény nyakú nép azzal tromfol vissza, hogy megtagadja tőlem a dézsmát, a párbért, a világi javakat, a temporaliákat. Én évek óta úgy élek itt, mint Illés próféta a pusztában: – még úgyabban! Mert nekem a holló sem hord kenyeret. Abbul táplálkozom, amit a kertem és az udvarom terem. Ide nézz! És lásd meg, hogy mi a húsvéti lakomája a debreceni apátplébánosnak!

Azzal kihúzta az asztala fiókját, s kivett belőle egy cseréptányért. Abban volt három tojás és egy fekete retek.

– Ez a debreceni apátúrnak mindennapi eledele, s az ő kalendáriumában nincsen ünnep! Nincs páska! Amíg a nép meg nem töri kemény szívét, s a keresztény király hűségére nem tér.

Török Bálint meg volt rendülve. Ez a pap, aki a kánon és hitelvek iránti hűségért önmagát is ily kástélyozásnak veti alá; ez a pap egy hatalom!

– Engedje meg, szentatyám, hogy közbenjárója lehessek az egyház és a közönség kibékülésének.

– Hasztalan fárasztod vele magadat! Ha eddig megálltam szigorúan az én törvényem mellett, ezután könnyebben megállok. Eddig tudtak magukon segíteni a filiszteusok. Itt voltak nekik a veres barátok. Méltó satellesei a derék János királynak! Belsázár az ő Bál papjaival! Azokat meg lehetett világi javakkal vesztegetni. Azok tartottak ünnepet, kereszteltek, temettek, eskettek: a pápai anathema ellenére. Utol is érte őket az ég bosszúja. Íme, a saját cimboráik kihordták őket a városból. Most azután húsvét ünnepén nincs templom, nincs harangszó Debrecenben. Ez az istenítélet fölöttetek. És én összeszorítva tartom a kezemet, és ki nem nyitom azt áldásra mindaddig, amíg titeket, pogányokat, ki nem vernek e város falain kívül. Ez volt az utolsó szóm. Most távozz innen. Itt az én templomom: az én oltárom. Egyedül fogok misét tartani az oltár előtt a szobámban, s itt se farizeusnak, se filiszteusnak nincsen helye.

Az a sovány csontalak úgy magaslott fel az erős hadverő vitézzel szemben, hogy ez verve érezte magát.

Farizeusnak, filiszteusnak nevezték szemtül szembe!

A pap csengetett az egyházfinak, s meghagyta neki, hogy hozza elő a misemondó öltönyét. Azzal hosszú, száraz kezét eltiltó mutatóujjával Török Bálint felé kinyújtva, kemény hangon mondá:

– Procul este profani! A mai prédikáció textusa: „Jézus pedig fogá a kötelet, és kikorbácsolta vele a templomból a kufárokat!” Fugias cacodaemon!

Török Bálint büszke, makacs lelkű ember volt. Sohasem tűrte el a megbántást; bizonyítja ezt gyakori elpártolása hol az egyik, hol a másik királytól. Püspökökkel is vívott ő már harcot. Nem tűrte el azt a megszégyenítést. Sietett ki a parókiából. A kulcs benne volt az ajtózárban: kimehetett.

A piacon már több polgár gyülekezett össze; azok között volt nemzetes Sike uram is, a városbíró.

– Kegyelmességed számára egy levél érkezett kengyelfutóval Nagy-Váradról – mondá a bíró Török Bálint elé járulva levett süveggel.

A főúr megismeré a pecséten a püspökség címerét. Felbontá a levelet, s elolvasá. Fráter György írta, így szólt az írás:

„Kegyelmes főkapitány úr! – Ámbátor őfelsége velem nem közlé kegyelmességed kineveztetését Debrecen város földesurává, ami pedig engemet, mint főkincstartót, akire a donatiók tartoznak, megilletett volna: mégis tudtomra esvén ez a dolog, sietek kegyelmességednek a szükséges információkat citocitissime utánaküldeni. Miután kegyelmességednek a refractáriusok és schismaticusok ügyének elintézése köttetett szívére a király által, szükségesnek tartom kegyelmességeddel e veszedelemnek a kútforrását megismertetni. Hogy Debrecenben a hitszakadás termőföldre talált, annak az eredete ott keresendő, hogy VII. Kelemen pápa anathemája a Czibak püspök által installált apátplébánus által kihirdettetvén, az excommunicatio óta a főtemplom zárva tartaték, s minden egyházi szertartás felfüggesztetett. A debreceni apátplébánus pedig egy erős lelkű anachoreta, akit se világi javadalmakkal, se fenyegetésekkel meglágyítani nem lehet. De lehet igenis helyes okokkal és felvilágosításokkal. Jelenleg új pápa ül a római szentszéken, III. Pál, aki János király iránt sok jóakaratot tanúsít. Követünk, Frangepán Ferenc, kalocsai érsek, Károly császár után járva Nápolyba, egyúttal a király által utasíttatott, hogy a Vatikánban eszközölje ki az elődje által kibocsátott exkommunikáló bullának visszavonatását. Frangepán már útban van hazafelé, s mint előresiető kengyelfutóm által értesültem, magával hozza a kívánt absolutiót és tökéletes amnesztiát. – Azért, íme, szájába rágom kegyelmességednek, hogy mely okokat hozzon fel a debreceni apátplébánus előtt, hogy őt a schisma terjedésének véget vető egyházi tilalom megszüntetésére s a templomnak a nagy ünnepek alatti megnyitására rábírja. – Legelőször is tudassa vele kegyelmességed, hogy III. Pál pápa mind Frangepán érseket, mind a többi, János király által kinevezett püspököket, azok között alázatos személyemet is egyházi méltóságaikban megerősítette, s János király fejéről az anathemát visszavette. – Jól tudom, hogy erre az anachoreta azt fogja felelni, hogy János király azért mégis a hitetlenek szövetségese s a kereszténység ellenségeinek barátja: erre felelje kegyelmed neki azt, hogy sokkal inkább ellensége a római pápának Károly császár, mint Szolimán szultán; mert csak nemrég ostromolták meg Károly császár hadai Rómát, a pápát is futni kényszeríték, s a Vatikánt és a Szent Péter templomát kirabolták, és így gonoszabbul cselekedtek a törököknél. Minden esetben pedig erőltesse meg kegyelmed vasbul levő derekát meghajlásra az apátplébánus előtt, s amit előtte mond, mondja fiúi alázattal és proszelitai áhítattal; mert a hitbuzgóság, még ha túlságba vetemedik is, tiszteletre méltó, s kétszeresen az a mostani hitetlen korban.

Aki egyébiránt maradok kegyelmességednek, pásztori áldásom mellett stb. stb…”

A dölyfös főurat ez a levél éppen ellenkező indulatba sodorta, mint amilyenre az indítva volt. Most már nemcsak az apátúrra volt dühös; de még jobban a püspökre.

– Ez a barát! Ez a mezítlábos, facipős monachus! Még énutánam instrukciókat küldöz, hogy azokhoz tartsam magamat! Még apprehendál érte, hogy a király nem kérdezte meg elébb őtőle, vajon kegyeskedik-e beleegyezni, hogy én Debrecen földesura legyek! Szájamba rágja, hogy mit mondjak, mint a szeksta gyereknek az egzamenti gratulációt. S most én menjek vissza szép alázatosan a plébánushoz, aki csaknem kivert a szobábul, azzal a szóval, hogy kérem alássan, elfelejtettem valamit megmondani, s akkor beszéljek neki Frangepánról, III. Pál pápáról, Károly császárrul egy cifra mesét, aminek se fülét, se farkát nem bírom. – Eb ura fakó! – Ha ti pap urak, gubancra fojtottátok a textúrát: majd leszek én Nagy Sándor, aki azt kettévágom! – S azzal odaadta az apródjának a püspök levelét, hogy takarítsa el.

– Van-e kendteknél a templomajtót felnyitó kulcs? – kérdezé a bírótól.

– Igenis, nálunk áll a kulcsok mássa, hogy tűzi veszedelem idején, akitől az Isten őrizzen bennünket, a harangokat félreverhessük.

– No, hát nyittassa fel kend a templomot, és húzassa meg a harangokat. Három verset húzasson, ahogy ünnepnap szokás! Azután Török Bálint a fiát, Jánost, elküldé a kolostorhoz egy csoport alabárdos kíséretében azzal a peremptorius parancsolattal, hogy Bálint uraimék az isteni tiszteletet addig meg ne kezdjék, amíg ő engedelmet nem ád rá.

A harangszó egyszerre felzavarta az egész várost. Évek óta nélkülözött drága hang volt ez. Évek óta nem hívta a harang az élőket, nem siratta el a halottakat, nem törte meg a villámokat, ahogy a körirata szólt: „Vivos voco, mortuos plango, fulgura frango”. Minden utcából özönlött a nép a nagy piacra. Csak a férfiak: az asszonyt, gyermeket otthon hagyták. A „debreceni szem” előre lát! Zűrzavart sejtettek a harangozás mögött. A néptömeg egészen ellepte a roppant nagy fahidat, mely Debrecen piacát végtül végig beboltozva tartá. A templomba azonban még nem mehetének be, mert annak az ajtaja zárva volt.

Mikor aztán a harmadik verset is elzúgták a harangok, Török Bálint előhozatta a templomi zászlókat, a főpapi baldachint, a csengettyűket és a nyeles lámpásokat, s azokat processióval odaviteté a parókia elé.

Eközben odaérkezék hozzá Bálint Áron tiszteletes uram, kezében a Bibliával, s bátor lélekkel megállva a földesúr előtt, számon kérte tőle, mi okbul parancsolá meg, hogy az ő hívei az ünnepi ájtatosságot meg ne kezdjék?

– Majd megtudják kendtek! – volt rá a rövid válasz. – Most álljanak félre: maradjanak oldalvást veszteg!

Akkor odament a parókia elé levett sisakkal, s fél térdét meghajtva az apátúr ablaka előtt, ujja hegyével bekopogtatott