XLIII. FEJEZET
Péter vajda

Ilyen messzelátó perspektívája valóban csupán Fráter Györgynek volt; a többiek nem láttak tovább annál a tájhatárnál, amelynek a szélén saját önző vágyaiknak délibábja játszott. Némelyiknek a vallása is eszébe jutott, de az is csak a kardináliskalap miatt; a haza senkinek sem. A király maga is csak a régi álomképét üldözte; királyleányt hozni haza nászban. De az eljegyzettet csak úgy kaphatta meg, ha a császár és a római király elébb elismerik őt Magyarország királyának.

Ezért volt olyan engedésre kész a békealkudozásoknál, amiket követei folytattak Bécsben és Nápolyban. Kész volt odaadni koronát, palástot, papucsot, kardot Ferdinándnak, csak adja meg neki a királyi titulust, s hagyja békén megülni a lakodalmat ős Buda várában. Akkor aztán kész átengedni még életében Buda várát, Temesvárt a császárnak; szállja meg azonnal, még János király életében, német és spanyol hadakkal, halála után pedig legyen a János királyt uraló országrész is minden népével együtt, nemes, polgár, pap és paraszt mindenestül örökösen Ferdinándé. Hogy erre valami országgyűlésnek a helybenhagyását is kikérték volna, arra a gondolatra ugyan nem vetemedtek. Ősi szabadság? Alkotmány fenntartása? Eszükbe sem jutott. A Ferdinánd-pártiak legalább megtartották a tisztességet. Pozsonyban diétát ültek, a maguk királyától az ősi szokások tiszteletben tartását követelték. Megadták a módját.

Hanem annál inkább igyekeztek János király követei megszerezni egyet is, mást is, ami „utile és dulce” (hasznos és édes): uradalmakat, várakat, fejedelmi évdíjat, még az özvegy királynéról is le akarták húzni a jegyköntösét; kiváltképpen nagy óhajtásuk volt a bányavárosok és aranybányák után. Ha Ferdinánd átadja Jánosnak az aranyat, ezüstöt meg a pénzverő műhelyt, akkor aztán csináljon az országgal, amit akar!

Ferdinánd már ilyen szóra fakadt: „Én azt kívánom Jánostul, ami az övé; ő meg azt kívánja tőlem, ami az enyém!”

Végre Károly császár dönté el az alkudozást azzal a szóval, hogy meg kell hát adni Zápolyának mindent, amit csak szeme-szája megkívánt, s még azonfölül egy portugál királyleányt feleségül, ráadásba.

Volt aztán nagy öröm és dáridó Nagy-Váradon, mikor a császár követe, Wese lundeni érsek közeledett a mindkét részről ratifikált békekötéssel Nagy-Várad felé! Statileo, erdélyi püspök félnapi járóra eléje kocsizott, s Török Bálint ötszáz főnyi lovas bandériummal fogadta a béke hírnökét. A német érseket aztán úgy jóltartották a díszlakomán, hogy rögtön kilelte a hideg, s két hétig nyomta az ágyat, s itta az iszonyú sok ipecacuanhát, s addig nem is tért magához, amíg minden doktort, medicinát ki nem dobott az ajtón. Betegsége napjaiban szorgalmasan látogatta Fráter György, akinek az érsek nagy fogvacogás és didergés között mondogatá el apródonkint a magával hozott békeokirat pontozatait. A király és a főtanácsosok titkolták előtte. Féltek, hogy valami okosabbat talál mondani, amivel az ő okosságukat fennakasztja.

Amint aztán az érsek fellábadozott, az országtanács ülésében felolvasták a békekötés szövegét. Mindenki helyeselte. Fráter György szavazata hagyatott utoljára. Rettegve nézett mindenki az arcára. Borzasztó egy ilyen ember a tanácsban, akinek több esze van, mint amennyi kívánatos.

Fölöttébb örvendezett a püspök, hogy a békekötés a két király között ilyen közmegegyezéssel létrehozatott, felmagasztalta a két fejedelem erényeit, elismeréssel adózott a közbenjáró tanácsosoknak, végül csak arra kérte a főurakat, hogy ezt a békeszerződést tartsák addig titokban, amíg Károly császár és Ferdinánd király derék seregei megérkeznek Buda és Temesvár alá, mert ha elébb ki találják ezt az egyezkedést hirdetni, Szolimán szultán hamarább ott terem e két fővárosban a maga seregével, s elkergeti mind a két királyt, s csinál Magyarországból török szandzsákságot.

Erre a szóra minden arcról eltűnt az öröm ragyogása. Erre az egyre senki sem gondolt. Szolimán szultánról meg is feledkeztek.

– Méltóságos urak, a béke nem olcsó, mint mi óhajtanók. Bizonyára igaz, hogy „si vis pacem, para bellum”. Ha a két király meg akar osztozni Magyarországon, ha a császár el akarja foglalni az ország fővárosait, elébb a szultánnal kell leszámolniok, akinek mind a két király hűséget fogadott, s egymással versenyezve keresi pártfogását. Én nem mondok ellent annak, hogy mondjuk fel mind a ketten ezt a megalázó hűséget a szultánnak, s szabadítsuk ki Magyarországot a török pártfogás rabigája alól, de akkor nyúljunk az erszényhez és a fegyverhez. Vitéz alattvalója mind a két királynak bizony nagy számmal van; csak fegyver, jó ellátás és vezérség legyen. De amíg ez készen nem áll, addig ezt a békekötést trombitaszó mellett kihirdetni annyi volna, mint az alvó mándrucnak a szakállát megcibálni. – Uram, János király, tőlem, együgyű szolgádtól eddig sem kérdezted, hogy mit cselekedjél; ezután se kérdezd. De azt tudjad, hogy amidőn erre a békekötésre a pecsétet rá akarod ütni, elébb a kardodat kell kihúznod, mert annak a markolatán levő zafírkőbe van vésve a pecsétnyomó címered.

Erre a szavára Fráter Györgynek Wese érsek felelt meg azzal a biztatással, hogy bizonyára Károly császár és Ferdinánd király teljesen el van szánva e békekötést Szolimán szultánnal szemben is fenntartani, s hadaikat János királyéval egyesíteni fogják a közös ellenség visszaverésére.

Ez a szó lángra gyújtá János király álmatag lelkét. Egy pillanatra fölébredt a régi hadvezető Zápolya, a büszke hazafi. A főurak, egyházi fejedelmek mind egy szívvel-lélekkel fogadkoztak, hogy ki fogják állítani a szükséges haderőt. János király fölhatalmazá Fráter Györgyöt, hogy vessen ki adót, szerezzen pénzt a hadiköltségre, Majláthot, hogy gyűjtsön hadat Erdélyben, Török Bálintot, hogy öltöztesse fegyverbe a hajdúságot, Petrovich Pétert, hogy fogadja zsoldba a rác hadakat; ő maga családja minden kincsét kész föláldozni hazája szabadságáért, s ha kell, vére hullását sem bánja.

S ez a föllobbanó láng nem is szalmatűz volt. Azon hónapok alatt, amiket Wese érsek Nagy-Váradon töltött, tízezernyi dandárok gyülekeztek össze János király zászlói alá, Erdélyben, az Alföldön, a temesi bánságban, a Kárpátok vidékén, derék hadvezérek alatt, mint a Bebekek, Perényiek és maga Török Bálint, kinek egész öröme telt bele, hogy ismét a régi, sokszor meggázolt ellenségre húzhatja ki kardját.

Ez időköz alatt Nagy-Várad nemcsak Magyarországnak volt központja, királyi székhelye, de valóban egy sarkalatos forgója az európai politikának.

S valóban, ha Európa uralkodói egymás között békét tudtak volna kötni, azokkal a vitéz hadseregekkel, melyek egymás ellen áldatlan háborút viseltek, véget vethettek volna a török uralomnak a keresztény Európában. Ferdinánd királynak derék serege volt, de az mind el volt foglalva a német hitszakadárok elleni harcokkal. Öt protestáns fejedelemség, azok közt a szász, porosz és württembergi és tizenkét német város kötött ligát a reformáció védelmére a hitbuzgó Ferdinánd ellen. Ez volt a „smalkaldi szövetség”. Attul függött a török elleni nagyszerű hadjárat sikere, hogy a smalkaldi liga abbahagyja a harcot, s maga is egy hadsereggel segíti meg János királyt. A csehek, lengyelek szintén megígérték a segédcsapatok küldését. Velence hajóhadával ajánlkozott a törököt megtámadni; III. Pál lelkesítő szavakkal buzdítá a fejedelmeket az egymás közötti békére, s hadaiknak egyesítésére, sőt maga is zsoldosezredeket fogadott, s azokat hajóra szállítva a dalmata partokra küldé. Magyarországon is mindenki, nemes és paraszt, egyformán felbuzdult a török elleni hadjáratra. János király feltámadt harci kedve még a moldvai hoszpodárra is elragadt. Péter vajda, aki már Gritti veszedelme alkalmával is kimutatta a foga fehérét, Fráter György felhívására húszezer főnyi oláh harcossal ígérkezett a magyarokhoz csatlakozni, a közös török rabigának összetörésére.

Minő dicső hivatás volt ekkor Zápolya lelkére bízva! Élére állani a keresztény Európának, s a civilizációt, a szabadságot, a keresztény erkölcsöt a jövő századok számára megmenteni. Hogy ő maga is át volt hatva e hivatás ihletétől, bizonyítja az a szava, melyet a ludeni érsekhez intézett.

„Ha a fejedelmek teljesítik azt, amit ígértek, ezt a mi békekötésünket Konstantinápolyban fogom kihirdetni!”

Azonban a jó szándékot gyorsan kellett volna követni a tettnek. A smalkaldi liga követelte a protestantizmus hitelveinek elismerését saját országaira nézve. Ez volt a legnehezebb kő, melyen a nagy mozgalom fennakadt. Ezért nem lehetett Fráter Györgynek Magyarországon ugyanekkor egy protestánsüldözést megindítani. Azzal a smalkaldi ligát egyszerre maga ellen zúdította volna. Ezért tűrte el nagy békében János király Nagy-Váradon időzve a szomszéd Debrecennek teljes reformációját. Igazságszeretetét, nagylelkűségét és hitbuzgóságát azzal bizonyítá be, hogy Celestin apátot, akit a debreceniek ecclesián kívül „sub Jove” hagytak, dacára a király iránti ellenséges magaviseletének, kinevezé székesfehérvári apátúrrá, amit az a pápa által rehabilitált király kezéből el is fogadott. – Egy esztendő múlva aztán Székesfehérvár egész lakossága lutheránussá lett. A királykoronázó város! A szentek, a királyok sírját őrző város! Hét templomával, gyönyörű ereklyékkel teljes székesegyházával, mely szent Péter és Pálnak volt felavatva, lutheránus várossá lesz! Ha már a Béthel is elszakad a Siontól!

És János királynak ezt is csendesen el kellett tűrni. Fogva volt a keze a smalkaldiak barátságos kézszorításától.

Az idő azonban csak telt az ide-oda izengetésekkel. A magyar urak és Wese érsek egyre szorongatták János királyt, hogy hirdesse már ki a békekötést, Fráter György pedig folyvást azt követelte, hogy elébb állítsák ki a szövetséges fejedelmek az ígért hadiilletményeket. Addig nem fújjuk meg a trombitát, amíg a katonák a nyeregben nem ülnek. Végre az urak erővel kezébe nyomták Zápolyának a pennát, hogy írja alá a békeokmányt; Ferdinánd már aláírta.

Ekkor aztán Fráter György a végső eszközhöz folyamodott. Kiragadta a király kezéből a tollat.

– Ne írd alá, királyom! Szálljon az én lelkemre a felelet terhe, hogy a békekötést megakadályoztam. Ez nem békeszerződés, amit eléd tesznek, hanem tőrvetés, amiben elejtenek. Emlékezzél Gritti esetére vissza; még nem olyan rég múlt. Egy hitetlen renegátot, egy gyilkos zsarnokot a fellázadt nép megtorol, elítél, kivégez; megszabadítja vele az országot egy plágától. S mit tesznek ekkor a bécsi és pozsonyi urak, németek és magyarok? Követeket futtatnak Sztambulba, Bagdadba a török szultánhoz, bevádolnak téged, a keresztény királyt, pártját fogják a renegátnak, a töröknek, a gyilkosnak, hogy a szultán haragja által téged megsemmisítsenek. Ezúttal az Isten különös csodatétele megszabadított téged és az országot attól a szégyentől, hogy a koronás királyt láncra verve hurcolják el Sztambulba, s gyalázatos halállal végezzék ki! Újból, másodszor is odateszed a fejedet a bakó tőkéjére, az angyali koronával együtt, hogy mind a kettőt egyszerre rúgja fel a hóhér. – Hisz amint te ezt a békeszerződést kihirdeted, melyben országod fővárosait és koronádat odaajánlod a császárnak és a római királynak, a szultán nem várja be, hogy azt meg is tegyed, hanem elárasztja rengeteg hadaival ezt a boldogtalan országot, téged pedig a te szövetségeseid, mint Dávid hadnagyai Uriást, magadra hagynak, hogy martaléka légy a feldühített hatalmasnak. Vészt, pusztulást, vérfürdőt akarsz hozni az országra. Nem hallod, hogy kacagnak rajtad az ellenségeid, míg én, aki egyedül szeretlek a világon, én…

Nem tudta tovább mondani szóval, erőt vett rajta a zokogás, odarogyott a király lábaihoz, s térdeit ölelve, kezeit csókolva sírt, mint egy gyermek, a nagy méltóságos urak szeme láttára.

A király meg volt hatva, és még inkább megrémülve. Felállt a tanácskozóasztal mellől.

– Tehát beszélj te az urakkal a nevemben; énnekem hagyjanak békét. Én most elmegyek vadászni; amíg visszatérek, süssenek ki az urak valamit. Nekem már zúg a fejem a sok hercehurcában.

S otthagyta az országtanácsot.

Akkor aztán Fráter György letörlé a könnyeit, s nyugodt orcával ült vissza a helyére, s szembe lévén a ludeni érsekkel, elkezdett a tervben levő hadjáratról tanakodni vele; eközben annyi szarkazmussal, oly szatírai éllel boncolta szét annak minden okoskodását, hogy a magyar urakat is mind ellene fordítá. Az érsek tapasztalá, hogy Fráter György jobban tudja azt, hogy mi történik Bécsben, Velencében, Rómában, mint ő. Még arról is van tudomása, hogy az egész hadsereg, melyet Károly császár és Ferdinánd király kiállított, hétezer kimustrált labancból és háromezer szabad martalóc spanyolból áll, hozzá méltó generális, Laszkó Jeromos vezetése alatt. Ez törököt megverni nagyon kevés, magyart kifosztani nagyon sok.

Az érsek e tanácskozás után azt írja Fráter Györgyről nagy elkeseredésében: „Ez az ember az egyik percben sírni tud, a másik percben gúnyosan kacagni. Valóságos démon!”

Mindennap megújítá az ostromot Fráter György ellen, és az mindennap talált valami új gondolatot, amivel az érseket zavarba hozza. Már azt is tudta, hogy Károly császár újból háborúba keveredett a francia királlyal, s eszerint haderejét a török-ellen nem fordíthatja. Utoljára az érsek azzal a furfanggal élt, hogy azt mondá Fráter Györgynek, miszerint ő sürgős levelet kapott Ferdinánd királytól, melyben őt magához hívatja; annálfogva nem várhat tovább, ma, vagy holnap kívánja a békekötés aláírását.

– Oh, ha ilyen sürgetős dolga van eminenciádnak, akkor csak méltóztassék még ma útra kelni. Miattunk hátramaradást ne szenvedjen a római császárság. János király még sokáig fog vadászni. Ismerem a szokását.

Wese látta, hogy a saját kelepcéjében fogta meg magát, s rögtön útra kelt búcsúvétel nélkül.

De ugyan zengett is egész Németország Fráter György dicséretétől, hogy soha a föld nem szült ennél ravaszabb, álnokabb világcsalót, aki még a németet is, még a diplomatát is, még a paptársát is meg tudja csalni.

Megérte hát valahára egy magyar ember azt a dicsőséget, hogy ahol keserves rászedésről van szó, ott nem ő az, aki lamentál, hanem őtet szidják.

A magyar urak is szidták. Kinek-kinek porba esett a pecsenyéje a békekötés megzápulta miatt. Frangepán is kapkodhatott már a levegőbe az elrepült bíbornoki kalap után.

János király csak tizenkét nap múlva tért vissza a máramarosi medvevadászatból. Derék medvebőröket hozott haza.

Azonban éktelen haragra gerjedt, amidőn meghallotta Verbőczytől, hogy Wese, re infecta, elutazott. Rögtön hívatta Fráter Györgyöt, s heves szemrehányásokat tett neki amiatt, hogy azalatt, amíg a király vadászni jár, a békeapostolt elriasztja az udvarból.

– Én alá akarom írni a békeszerződést! – mondá kategorikusan a király.

– Meghajlok fölséged akarata előtt. Abban az esetben azonban kegyeskedjék fölséged elhatározni, hogy hadseregének élére állva, mely oldalon támadja meg a török szultán hadait. – Azalatt, amíg fölséged távol volt, némi változások történtek a világban, amiknek közeledtéről én már régebben értesülve voltam sztambuli ügyvivőm révén. A szultán megtudta a francia király követe és a bécsi ügyvivők által, hogy ellene egy nagy európai hadjárat készül. Szolimán nem várta be a támadást; ő maga beküldé a bosznya hadsereget Ferdinánd király tartományába! Klisszát ostrom alá vette. Ferdinándnak pedig annyi serege sincsen, hogy ezt a várat meg tudja menteni. Velence nem jön. A császár készül a franciákra, akik újból hadat izentek neki. Egyedül a pápa zsoldosai védik meg Klisszát. Őszentségén kívül egy fejedelem sem tartotta meg a fogadását.

A király hüledezett.

– Ez nagy baj!

– Ez kis baj. És nem is a mi bajunk. De van egy nagyobb, s az már a mienk. Maga Szolimán szultán, megtudva, hogy Péter vajda is benne van az őellene szőtt ligában, nagy hadsereg élén átkelt a Dunán Szilisztriánál, a moldva hadsereget porrá törte. Péter vajda elfutott, s ide menekült hozzánk Erdélybe, Csicsó várába. A szultán megállt Erdély határán, s Jászvásárból kiküldé Junisz béget felségedhez (holnap itt lesz), azzal a kérdéssel, hogy ki ellen gyűjté össze Erdélyben a magyar király a fegyveres hadakat? Felséged tetszésére van bízva a válasz. Felséged kihirdetheti a császárral és Ferdinánddal kötött szövetséget, s akkor az erdélyi hadsereg élére állva, azonnal megtámadhatja a határon álló Szolimánt. Még most legyőzheti, mert a szultánnak nincs több százötvenezer katonájánál.

A király arcát eltorzítá a nagy rémületnél beálló ideges vonaglás. Lerogyott egy karszékbe.

– Ne gyilkolj az iróniáddal! – lihegé elcsüggedten.

– Előre megmondám fölségednek, hogy ez lesz a békealkudozásoknak a vége. Vagy a bécsiek, vagy a versailles-iak elárulják Szolimánnak a mi haditervünket. Amikor aztán Szolimán megelőzi a támadást, s ránk rohan, akkor mindenki elugrik mellőlünk, s engedik a magyart egy második Mohácsba rohanni vakmerőn; egyedül!

– Igaz, hogy mondtad.

– Jó szerencse, hogy a veszedelem nem a mi fejünket érte legelől. A szegény kis Péter vajdának kellett megadni a példát. De most rajtunk a sor.

János király kétségbeesetten ragadta meg Fráter György kezét.

– Szabadíts meg! Kezedbe adom királyi hatalmamat. Mentsd meg az országot! – Tégy helyettem, amit legjobbnak gondolsz.

– Már tettem. – Nem várhattam felhatalmazásodra.

– Mit tettél?

– Elfoglaltam a németektől Kassát, s körülzárattam Péter vajdát Csicsó várában, amíg te medvére vadásztál, s ha most jön Junisz bég, kérdezni, ki ellen gyűjténk hadsereget, azt feleljük: a németek és az oláhok ellen, akik bennünket fenyegettek.

Ettől a vigasztalástól még jobban megijedt a király.

– Mit cselekedtél? Várostromokat indítál meg decemberi hóban, fagyban! Vérontást kezdél fegyvernyugvás idején!

– Nyugtasd meg a lelkedet, fölséges úr. Egy csepp vér sem lett kiontva. Kassát elfoglalta Csécsy kapitányunk, amidőn a Ferdinánd-párti parancsnok, Serédy Gáspár uram átszánkázott Göncre, a felesége neve napját megülni. A magyar helyőrség kinyitá a város kapuit a mi csapataink előtt maga jószántából, s most mi vagyunk az urak a várban, s bírjuk Felső-Magyarország kapuját. Ez a tromf kellett a németeknek a cserbenhagyásért.

– Hát Csicsóvár ostroma?

– Az is csak tessék-lássék végett van elrendelve, nehogy a törökök vegyék ostrom alá a hozzánk menekült Péter vajdát; mert ha azok kaphatják meg, sok szép titkot kisajtolhatnak belőle, aminek a seprűje a mi torkunkra forr. Így azonban a mi Batthyány Orbánunk szépen odaplántálta magát Csicsóvár kapuja elé, s nagy gondja van rá, hogy valakit oda be ne eresszen. Pro forma egy-egy tarackot el is süttet a falak ellen, de kárt nem tesz bennük. Majd aztán, ha Szolimán haragja elpárolog, a török sereg a tél elől hazatakarodik, akkor kieresztjük Csicsóvárból Péter vajdát, s itt eldugjuk. Otthon nincs rá nagy szükség; a szultán Istvánt, Péter öccsét tette meg helyébe hoszpodárnak.

Ekkor aztán megnyugodott benne a király, hogy valóban helyes dolgot cselekedék a barát, amidőn ilyen merész fordulattal kerülte meg a nagy veszedelmet.

Másnap csakugyan ott volt Nagy-Váradon Junisz bég.

A királyt együtt találta Fráter Györggyel.

– A nagyúr haragja olyan, mint a háborgó tenger, mely az erős hajókat a sziklához paskolja. Azt kérdezteti tőled, János király, ki ellen gyűjtéd a sokezernyi erős hadakat Magyarországon és Erdélyben? Avagy nem a te urad és császárod ellen-e?

Fráter György felelt a király helyett.

– Bizonyára nem őellene; hanem a németek és oláhok ellen, akik megtámadásunkra szövetkeztek.

– Nekem Erdélyben az urak azt mondták, hogy a török ellen hívtátok fegyverbe a népséget.

– Az természetes. Ha a német és oláh ellen fegyverkezünk, akkor azt híreszteljük, hogy a török ellen kardoskodunk.

– Ejh, te barát! Te olyan vagy, mint a kígyó; ha elöl fognak meg, hátul csúszol ki, ha hátul fognak, elöl csúszol ki a markunkból.

– A megtörtént dolgok beszélnek. Amint arról értesülénk, hogy a felséges szultán Ferdinánd hadait megtámadta Dalmáciában, s ostrom alá vette Klissza várát, mi rögtön haddal támadtuk meg Ferdinánd legerősebb várát, Kassát, s erős harcok után, nagy vérontással, ostrommal bevettük azt, s ezáltal elvontuk Ferdinánd haderejét Klissza felmentésétől. Vidd magaddal e fényes diadalnak a hírét a felséges szultánnak.

– Tüstént viszem. Csak még egy másik kérdésre is ilyen jó feleletet tudj adni. Hát Erdélyben mi oknál fogva gyűjtötték össze a nemest, székelyt, szászt táborszámra?

– Arra is az igazság feleljen meg. Nyilvánvaló volt előttünk Péter vajda nagy készülődése, akinek egyéb szándéka nem volt, mint Erdélyt megrohanni. Hadseregünk egyenesen őellene volt felállítva, s amint ő, hadserege maradványaival, Erdélybe áttört, azonnal szembeszálltunk vele; hadaival együtt berekesztők Csicsó várába, s nem tekintve a csikorgó téli időt, folyvást töretjük ágyúinkkal a falait, s bár ő kétségbeesetten védelmezi is sáncait, mi nem irgalmazunk neki, da falai alá fogjuk őt temetni!

János király e kegyes sóhajtást szalajtá ki a száján:

– Az volna a legjobb.

– Úgy hiszem, minden kérdésedre tökéletesen megfeleltem – mondá Fráter György a tolmácsnak.

– Nem tökéletesen. A szultán haragszik, a nagyvezér neheztel, a basák elégedetlenek, én is az vagyok. „Szót” várok tőled. Amit eddig mondtál, az mind csak szó-fia volt! Öreg szót várok tőled, igazi szót, érthető szót!

– Azzal is bírunk. Őfelsége János király már elrendelé, hogy amint megérkezel, a rizskásás tálad alá legyen letéve az ezer arany, amit kegydíjul ígért neked.

– Ez már „szó” volt. Okos szó. – Mondd tovább.

– Azonkívül őfelsége meghagyá nekem, hogy azonnal, amint az utak járhatók lesznek, indítsam el őfelségéhez, a szultánhoz az ő követét a hódolatul felajánlott százötvenezer arannyal, mely Gyulafehérvárott van letéve.

– Ez már szép „szó” volt! Ez éppen lesz elég a nagyvezérek és a basák felgerjedt haragját lecsillapítani. De hát még mit tudsz? Találd ki! Azt gondolod, a szultán semmiért tette meg az utat Sztambultól Jászvásárig? S még csak a fiainak való vásárfiát se vigyen haza?

– Én azt gondoltam, hogy az a százötvenezer arany…

– A pénz csak polyva a nagyúr előtt, amit a baromfiainak elszór. – Imhol, te barát, olyan serény eszű vagy, amikor adásról vagyon szó! Hát énnekem kell téged helyes erkölcsre tanítanom? – Tudjad, hogy midőn a felséges padisah Ferdinánd király tartományát megtámadtatá, a bécsi követ rögtön ottan termett Sztambulban, s a szultán kegyelmét megnyerni serénykedett. Nogarolának hívják az istentelent. Hozott magával a fölséges szultán számára ajándékul egy pompás aranyvedret, mely kívülről is mesterségesen van kiformálva. De midőn a tetejét felnyitják, akkor egy gyönyörűséges &oac