LI. FEJEZET
A szabadító szultán

Roggendorf serege tönkreverve menekült Komáromig. Elvesztett halottakban és foglyokban tizenhatezer embert és valamennyi ágyúját; Pest is odaveszett minden erősségeivel. Maga Roggendorf is meghalt nehány nap múlva, sebeiben, bánatában, szégyenében.

Szolimán szultán a Dunán vonult fölfelé, bíborral bevont, aranyos födélzetű gályában. Magával hozta a két fiát is: a tizennégy éves Szelimet s a két évvel ifjabb Bajazidot – és a háremhölgyeit. Egy másik, kék posztóval bevont, ezüsttel cifrázott gályán jött utána Rusztán basa (Lufti bukása óta nagyvezér), s a szultán veje. Az is magával hozta a nejét, Mirmah szultánát.

Rusztán basa mellékneve volt az „igaz szívű”. Igazi nemesember a nemzete között. Szavát megtartó, hűséget ismerő, nagylelkű török. Ezt is elhalmozta mindenki gazdag ajándékokkal; de ő soha azokból semmit meg nem tartott: aranyedényt, ékszert, pénzeszsákot mind a szultán kincstárának adott át. Ezért a szultán e kincshalmaz fölé e szavakat vésette: „Itt látjátok Rusztán becsületét!”

Mind családostul jöttek. Nem volt ez nekik hadjárat, csak kéjkirándulás. Egy mulatságos ünnepség az asszonyok és gyermekek számára.

Harminchat evezős hajtá folyam ellenében a gályákat. Tizenkét rézágyú volt mindegyiken.

A hadsereg maga előre járt a jobb part mentén; rengeteg lovasságával, társzekereivel, tevéivel.

Mikor Mohács alá megérkezék a szultán flottája, a pilóták egyszerre nagy üvöltést kezdének, s midőn Szolimán kérdezé, hogy micsoda lárma az, a csausz aga odamutatott a Duna tükrére.

– Nézd, minő fekete az egész folyam!

Egyik parttul a másikig.

A Buda alatti csatában megöltek hullái úsztak csendesen lefelé a Dunán. Azok voltak a legelső hírmondói a diadalmas ütközetnek. Csupa hajas fej: egy sem borotvált tarkó! Mind a keresztények halottai.

A szultán felhozatta a födélzetre a zöld imaszőnyegét, s arcra borult, hálálkodással: „Allah nagy és hatalmas!”

Egész nap eltelt, amíg ezeknek a szomorú hírhordozóknak a serege a gályái mellett csendesen elvonult. Az evezőknek nem lehetett dolgozni miattuk.

Hat nap múlva megérkezett Buda alá Szolimán, s Ó-Buda környékén fölütteté a sátorát.

Mohamed basa és Török Bálint eléje sietének, jelentve, hogy a hadjárat be van végezve. A német sereg semmivé lett.

– Kár! – monda a nagyúr. – Hát most már a gyermekek semmit se lássanak belőle?

De hogy mégis az ifjú hercegek meg ne fosztassanak a mulatság javától, sorrendbe állíttatá a foglyul ejtett nyolcszáz német gyalogost. Kezükbe adatta a dárdáikat, pajzsaikat, s aztán rájuk rohantatá a török lovasságot, s ott a fiúcskák szeme láttára kaszaboltatá le őket. Hadd szokjanak hozzá a csemeték!

Török Bálinttal is igen nyájasan beszélt a szultán.

– Erős vitéz voltál. Sok derék katonámat megöldösted. De most hívem vagy. Ne félj tőlem. Palástommal betakarlak. Életedet megtartom. Mind holtig gondom lesz rád. Másnak sem engedlek bántani. Úrrá teszlek, midőn szolgámmá teszlek.

– Arany szavak ezek, fölséges császár! – monda Török Bálint. – Méltók volnának, hogy pergamenre írva, arany betűkkel megörökíttessenek.

A szultán megparancsolá a krónikásának, hogy ezen szavait arany betűkkel foglalva írja le, s az ő nevének jegyével ellátva, adja át Török Bálintnak; ki ezzel a levéllel visszatérve Budára, nagy dicsekedve mutogatá azt fel Verbőczynek és Verancsicsnak. Emelte e levél értékét a szultán által ajándékozott drágaköves aranylánc, melyet maga a szultán akasztott Török Bálint nyakába. Megért ezer aranyat.

A szultán ezután még közelebb jött, s a logodi mezőn ütteté fel pompás sátorát. Onnan küldte fel a csausz agát (azt a bizonyost, aki már a kis király lábait csókolta) Buda várába. Gazdag ajándékokat hozott az aga: drága kínai selyemszöveteket a királyné számára; egy vég fekete bársonyt Fráter Györgynek (azért, hogy János királyt méltó pompával gyászolhassa), a többi uraknak is pompás kaftányokat.

Azután elmondá a szultán izenetét.

A magyar vitéz urakat magasztalja a nagyúr a vitéz ellenállásért, melyet a német megszálló sereg ellen kifejtettek. Ő maga jönne fel Buda várába, ha az Alkorán nem tiltaná a legszigorúbban egy igazhívő férfinak egy idegen asszony házába való belépést. Izabella királyné Szolimán szultánra nézve idegen asszony. Óhajtja azonban a nagyúr védencét, pártfogoltját, János király gyermekét maga előtt látni. Azért felkéri a magyar urakat, hogy az ifjú királyt vigyék le hozzá, s valamennyien jöjjenek a kíséretében.

Nagy lőn a megzavarodás a magyar urak közt erre az izenetre. De még nagyobb a királyné keserűsége. Kiadni a kezéből szívtől szakadt egyetlen gyermekét! Elküldeni azt a pogányok császárja kezébe!

Fráter György megnyugtatá a királynét. A szultán nemes érzésű férfi, aki szavát megtartja.

Nagy nehezen a királyné abbahagyta a zokogást, s beleegyezett gyermeke elvitelébe.

Fráter György azt ajánlá, hogy a királyi díszhintóban történjék az elszállítás, melyhez még megtartottak két hámos lovat. A kis királyt vigye az ölében a dajka, és kísérje a királyné két legidősebb udvarhölgye, akiket már nem fenyeget közvetlen veszély a török táborban megjelenésnél. Az egyik talán Mineróna hercegnő.

Hah! Minő mérgezett nyilat lőtt ezzel a szóval Fráter György Mineróna keblébe! Mindent megbocsáthat neki az amazon, csak azt nem, hogy őt „veszélyben nem forgó életkorú hölgynek” nevezte! Kevésbé volt megnyugtatható jó Török Bálint.

Mikor a lovára felült, azt mondá a fiának, Jánosnak és a hűséges katonáinak:

– Bizony, sohasem láttok ti engem többet. – De kaphatnám csak egyszer Szolimán szultánt a sátorán kívül: bizony mondom, hogy ő nem látná meg többet Sztambul városát!

Legderekasabb volt Szerémi György véleménye, melyet Fráter Györgynek tanácsképpen adott:

– Legjobb volna Szolimánt meghíni vendégségre Buda várába; aztán a logodi kapuval szemben, ahol be kell neki jönni: a Szent János kapujában felállíttatni négy ágyút, megtöltve szeges zsákokkal. Mikor végre belép a kapun, akkor kisüttetni az ágyúkat s elsepertetni szultánt, basákat egyszerre mindenestül.

Fráter György azonban nem találta elfogadhatónak ezt a jó tanácsot.

Annálfogva a magyar főurak, valamennyien, akik csak Buda várában valának, közrefogták az aranyos hintót, mely a kis királyt és dajkáját meg a két „érett korú” udvarhölgyet szállítá, s Török Bálint kivételével, aki lovon ült (a többiek már mind felebédelték a lovaikat), gyalog lekísérék a „kis urukat” Szolimán táborába.

A fogadtatás, török szokás szerint, nagyszerű volt. A szultán, kit Fráter György, Verbőczy, Verancsics és Török Bálint már színről színre ismerének, leereszkedő fenséggel fogadá a főurakat, s aztán elrendelé, hogy azokat a basák megvendégeljék.

Azután maga elé hozatá az egyéves királyt, kivette azt a dajka kezéből, s megcsókolá az orcáját. A két fiát, ki mellette állt kétoldalt, szintén odaszólítá, hogy csókolják meg a kis királyt, és fogadják testvérökül. Azzal visszaadta a csecsemőt a dajkának, megajándékozva e hölgyet százaranyas erszénnyel, s lelkére kötve, hogy csak jól táplálja a felséges urat.

Azzal a dajkát a gyermekkel és a két udvarhölgyet átvezették Ruszlán basa neje, Mirmah szultána sátorába, aki őket fényes vendégséggel fogadta.

A vendégség folyta alatt élénk beszélgetés nyílt meg Mirmah szultána s a királynő hölgyei közt, melynél a szultána egyik olaszul jól értő rabnője szolgált tolmácsul.

Mineróna kisasszony megragadta az alkalmat, hogy kiöntse szívének egész keserűségét a nagyvezér felesége előtt.

(Idős hölgynek neveztetni!)

Elmondta, minő kegyetlen, szívtelen ember az a barát! Mennyi keserűséget okozott a királynénak! Éheztette, zsugorogtatta. Akarata ellen fogva tartotta. Istentagadó ember: ördögökkel cimborál. Soha jobbat nem tehetne szultán őfelsége, mintha ezt a gyűlölt embert rögtön láncra veretné és akár lenyakaztatná.

A másik udvarhölgy még segített tódítani a panaszt, s ahol azok abbanhagyták, kitöltötte a hézagot a dajka. Ez tudott még csak panaszkodni Fráter Györgyre. Még a bérét sem kapta meg tőle pontosan.

Mirmah szultána előtt az udvarhölgyei halálosan elrágalmazták Fráter Györgyöt, s nagyon a szívére kötötték, hogy a férjénél minden befolyását elővegye, hogy a barát egy darabban vissza ne kerüljön. A többi urakért sem kár!

Mikor aztán a nagyvezér, Rusztán basa a szultántól hazakerült a neje sátorába, a bűbájos Mirmah szultána odaült az ölébe, s elkezdte neki mesélni, hogy a királyné udvarhölgyei miket beszéltek előtte. – Hogy az a Fráter György, a fehér barát, egy föld feletti tökéletességű ember. Jóltevője mindenkinek, aki reá bízza a dolgát. Olyan főpap, aki nemcsak a saját Istenét imádja, de még az ellenségeiért is imádkozik. A királyné könyörög érette, hogy semmi bántása ne legyen; de minél előbb visszaküldjék hozzá a többi magyar urakkal együtt, akik az ő hű tanácsadói.

Miért tette azt Mirmah szultána, hogy egészen ellenkezőre fordítva adta át férjének a budai udvarhölgyek ungorkodásait? Csupán a vele született jóságbul eredt-e ez? Hogy soha a férjétől mást, mint kegyelmet, üldözöttek megvédelmezését nem kérte? Vagy pedig a török nőknél kifejlett ravaszság, akik a maguk fajtájának a szenvedélyes beszédéből ki tudják találni, hogy a mondott szavak mögött minő ellenkező értelem keresendő? Annyi bizonyos, hogy Mirmah szultána könyörgése Rusztán basához nagy fordulatot adott Magyarország történetének.

Másnap Szolimán szultán a sátorában dívántanácsot tartott, melyre a török vezéreken kívül a magyar főurak is meghívattak. A tanácskozás, az arab nemzetiségű Rusztán basa kedvéért, arab nyelven folyt, tolmács volt közöttük Memhet bég, Fráter György régi híve.

Fráter György maga jól értett arabul: de ezt titokban tartá. Úgy tett az idegen nyelven folytatott vita alatt, mint aki abból semmit sem ért, s elővéve az olvasóját, végzé az ájtatos imádkozásait.

Arról folyt a vita, hogy mi történjék most már Buda várával, Magyarországgal. A királynéval és gyermekével s a magyar tanácsurakkal?

Mohamet beglerbég és Rusztán fővezér között heves vitatkozás támadt.

A beglerbég azt tanácsolá a szultánnak, hogy a királynét és a fiát el kell vitetni Sztambulba, ott bezáratni holtig a Jedikulába; Magyarországnak a nevét letörülni a mappáról, ezeket a főurakat pedig, akik még a magyar nemzetet vezetik, egyszerűen lefejeztetni. Azzal be lesz fejezve mindenkorra a munka.

Fráter György értette ezt mind, de egy arcvonásával sem árulta el magát.

Szembeszállt azonban a beglerbéggel Rusztán. Délceg, hősi alak volt: lelkesült beszédű. Elterjeszté a szultánnak, hogy a nagyúr szavát adta, fogadását köté le, hogy Magyarország igazait meg fogja védelmezni, a magyar nemzet választott királyát trónjában megerősíti; az ide hívott magyar főuraknak menedéklevelet adott; Szolimán dicső nevét hitszegéssel be nem mocskolhatja!

Ruszlán vezér beszéde nagy hatással volt a szultánra. Erre azonban nagy furfanggal felelt vissza a beglerbég.

– Őfelsége, a nagyúr, igenis fogadását köté le, Jánus Králnak. De csak annak. Mi mindnyájan nem ismerünk más hűséget, mint amit Jánus Králnak fogadtunk. De hát hol van most Jánus Král? A magyaroknak most „Istifán” a királyuk. Márpedig sem Szolimán szultán, sem az ő vezérei Istifán királynak semmiféle hűséget nem fogadának.

Ekkor a szultán Fráter György felé fordult, s arab nyelven egy kérdést intézett hozzá, melyet Memhet bég magyarul tolmácsolt.

– Mi a neve a kis királynak?

– János! – felelt rá Fráter György; a jelenlevők nagy bámulatára. (Mindaddig Istvánnak híták.)

– Dobró! – monda rá a szultán.

S azzal arab nyelven kimondá, hogy amire János királynak megesküdött, azt János királynak meg fogja tartani.

A beglerbég megfenyegeté ököllel a barátot.

– Hej, te barát! Te barát! Bizony kutyahájjal van megkenve a te két tenyered.

A szultán pedig kimondá.

– Tehát János a neve a kis királynak! Az maradjon!¹

A szultán ezzel a szóval visszabocsátá a várba a gyermekkirályt, dajkájával, az udvarhölgyekkel együtt az aranyos hintóban; férfi kíséretül melléjük adva Markos Pétert és Podmaniczky Jánost. A többi urakat ott marasztá – vacsorára.

Az urak a hintóval és a hölgyekkel késő éjjel érkezének meg a várba, fáklyakíséret mellett.

Ugyan nagy meglepetés várt rájuk. A kapuban a hajdúk helyett janicsárok álltak az őrhelyen; a piac közepén volt felállítva két sátor, mely körül török szarácsik strázsáltak: serpenyőkben égő szurok fényénél.

Turkovics Miklós főbíró a hintó elé jött, s elmondá hirtelen az uraknak, mi történt azalatt a várban, amíg az országnagyok a szultán hódolatára jártak. – Az anatóliai helytartó, Szolimán basa barátságosan felkérte a városbírót, nyittatá fel a kaput, hogy nehányadmagával megtekinthesse híres Budavárnak ékességeit. – A nehány kísérőt mind több-több követte, tízével, húszával jöttek látogatóba a janicsárok; de vissza nem ment csak kettő-három. Mikor aztán már voltak valami háromezren a törökök benn a várban, akkor egyszerre sorakoztak az utcákon, elállták a kapukat, elfoglalták az ágyúkat, s ezennel Szolimán basa trombitaszó mellett kihirdetteté, hogy minden fegyverviselő férfi, aki a várban van, hordja oda a Szent György térre a fegyverét, kardot, puskát halomra rakjanak, maguk pedig a kapukon kitakarodjanak; mert mától fogva Buda török város: a neve „Dzsigerdilen”. A szultán az úr!

A janicsár aga felállt a Szent György-szobor talapzatára, s onnan kiáltá el háromszor: „Allah! Allah! Allah hói!” amit az egész jancsárság utánaüvöltött.

És a szegény magukra hagyott harcosok, akik annyi véres ostromban visszavertek vitéz spanyolokat, kemény németeket, harcias cseheket, most nem lévén senki fölöttük, aki őket vezesse, lerakták a fegyvert egy csoport nyomorult janicsár előtt, s azzal elszéledeztek. A várban nem maradt más, csak fegyvertelen polgár, paraszt és zsidó.

Ilyen tréfás csellel foglalta el Buda várát Szolimán szultán. S még köszönetet kell neki érte mondani, hogy komédiát játszatott el ott, ahol bizony tragédiát is játszhatott volna: hiszen erőszakkal is elfoglalhatta volna a várat. Nem ágyúztatta ki, csak kimuzsikáltatta belőle a magyarokat. Jószívű, tréfás úr volt!

A királyné kétségbeesés közt várta a visszaérkezőket. A törökök a királyi várat is el akarták foglalni; de Izabellának volt bátorsága szembeszállni a janicsár agával, s kitiltani őt a palotából: „Ez a szultán palotája!” S a vitézek visszavonultak az asszonyi tekintély elől. Midőn aztán gyermekét ismét keblére szoríthatá, visszatért a nyugalom a királyné keblébe. Mineróna meg az udvarhölgy és a dajka annyi érdekes mendemondát tudtak elfecsegni, hogy afelett elfelejtette a nagy veszedelmét. Mirmah szultána dobozokban küldött édes csemegéket, dulcsászát, szultánkenyeret, fügét, mazsolát a királynénak, amiben a török háremhölgyek dúskálkodnak, az udvarhölgyek által, s megtanította őket szorbetet készíteni, ami szintén nagyon ízlett a királynénak. A szultántól ajándékba kapott keleti szövetek is sok gyönyörködésre adának alkalmat. A kis király is igen eleven volt: a kapott aranycsörgettyűvel játszott. Az egész udvarnak nagy mulatsága telt benne, hogy mármost a szultán óhajtására István helyett Jánosnak kell a kis királyt szólítani.

Kevésbé találta tréfásnak ezt az állapotot a derék vitéz Podmaniczky János. Neki nem kell a török bérmálás. Hirtelen levágta az úrias szakállát, darócruhát öltött, puttonyt vett a hátára, úgy osont el reggel a várból, s jól eltette magát várpalotai kastélyába.

Másnap délelőtt hívatá a szultán a magyar urakat a sátorába. Rusztán basa eléjük adá mind a tegnapi napon történteket, mind a dívántanács határozatát.

A nagyúr birtokába vette Buda várát, s annak parancsnokául kinevezte Szolimán basát, vezéri méltóságban, aki egyúttal szandzsákja lesz a Duna és Tisza között eső Magyarországnak.

A főurak elrémültek erre a szóra.

Fráter György férfias szilárdsággal mondott ellent ez önkénynek.

– Fölséges szultán, Magyarország sorsa fölött csak a magyar országgyűlés határozhat, nem a török dívántanács. Minket kormányzói állásunkban az országgyűlés erősített meg, s mi fölségedet mint pártfogónkat hívtuk meg, és nem mint meghódítónkat fogadtuk el.

A szultán kegyesen válaszolt a bátor tiltakozásra.

– Jól mondád, barát! Mint pártfogó jöttem hozzátok, s nem is nézlek mint leigázott rabot, de mint hű szövetségest. Én Buda várát nem magamnak foglalom el, hanem János királynak. Ha felnő, emberré lesz, bizony visszabocsátom a kezére, s efelől kezetekbe adom athnámémat. Addig azonban Buda várát s a dunai tartományt nem lehet egy gyönge asszony s egy gyermek kezére bízni, akitől azokat könnyen elvehetik. Eleget tapasztaltál ebben. Ha az én kezem lesz rajtuk, majd nem olyan könnyen kapkodnak utánuk. Addig is átadom a te királynédnak és fiának az egész Tiszán túl fekvő Magyarországot, és a temesi bánságot, Lippa várával, mint leendő lakóhelyével. S azonfelül Erdélyországot, minden váraival és bányáival együtt. Azokat bírja békével.

Fráter György keserűen felelt vissza.

– Nem hihetem rólad, felséges úr, ki az igazság védelmezője vagy, hogy gúnyt akarnál űzni egy sorsüldözte, magas lelkű királyné gyászával. Pedig valóságos gúnynak látszik, amidőn a dívántanács azt határozta el, hogy a János királyhoz hűséges vármegyék tőle elvétessenek, s azokért cserébe adassék neki Erdélyország, melyet azonnal, amint János király meghalt, s mi Buda oltalmára siettünk, egyszerre eltérített a hűségről Majláth István, aki azóta magát Erdélyország fejedelmének megválasztatta, a várakat elfoglalta, s akitől most minekünk előbb vissza kellene foglalnunk Erdélyt, holott a te basáid utolsó fegyveres dandárunkat is lefegyverezték, szétbocsátották, s még magunktól is elszedték a kardjainkat, s most itt állunk előtted puszta kézzel: gyalogsorban, s kezünkön-lábunkon érezzük már a békó szorítását.

A szultán mosolygott, s szakállát végigsimítva, inte Rusztán basának, ki megértve az intést, kiment a sátorból, s rövid időn visszatért másodmagával.

Az a másik egy magyar úr volt; szintén kard nélkül, mint a többi.

Akárcsak egy kísértő lélek jelent volna meg előttük, mikor ezt az alakot meglátták. – Ez volt Majláth István.

A félelmes Majláth István! Az erdélyi fejedelem, akivel János király, Török Bálint, Fráter György egyesült erővel sem tudtak bírni. De alig lehetett ráismerni.

János király kedves keresztfia, a délceg, deli hős, meggörnyedve állt ott; haja, szakálla féloldalt megőszült; tekintetében félelem, lemondás kifejezése látszott.

– Kié Erdélyország? – kérdezé az eléje állított Majláthtól a szultán.

– A tied, fölséges úr: és akinek te ajándékozod – rebegé vékony fisztulahangon – a hajdan dörgő szavú férfi.

– Tehát tudd meg, hogy én azt ez órában Izabella királynénak és az ő fiának, János királynak ajándékoztam.

A csausz aga odatartá Majláth István elé a kigöngyölített athnámét, mely kék és arany betűkkel volt megírva. A hatalmas vajda meghajtá a térdét az irat előtt, s megcsókolá azon a szultán aláírását.

Szolimán némán inte, s Majláthot ismét kivezették a sátorból.

– Most látod, hogy nem férges dió az, amit a királyodnak ajándékoztam. Vidd fel hozzá ez athnámét, add hírül pártfogásomat és oltalmamat minden ellenségei ellen. Ezentúl én állok a balsorsa előtt. Költözzék el minden udvarával és kincseivel, fegyveres kíséret mellett azonnal Lippára. Te magad és Petrovich mint a király gyámjai mellette maradtok, s az országát kormányozzátok. Verbőczy István itt marad Budán, s mint az ország legfőbb bírája fog igazságot osztania magyarok között, naponkint ötszáz oszpora fizetés mellett.

Fráter György meghajtá a fejét. Egy rövid perc alatt arra is gondolt, ami évek múlva eljövendő, és amellett a legközelebbi órára is.

– A királynénak nincsenek hámos lovai azokon kívül, amelyek a királyt idehozták: a többit az ostrom alatt elfogyasztottuk.

– Hámos lovat nem adhatok – monda a szultán, kegyesen elnevetve magát –, azt a táborban nem hordunk: paripát kaptok, amennyi kell, s a kocsik elé jármos ökröket. A kardjaitokat majd utánatok küldi Szolimán basa, ha jó messzire jártok.

Azzal inte nekik, hogy eltávozhatnak.

Török Bálint is menni készült a társaival; de Rusztán basa megfogá a kezét.

– Te itt maradsz!

– Mit kíván éntőlem a felséges úr? – kérdezé Török Bálint, bátran a szultán elé lépve.

– Beszélgetni akarok még veled. Sok kérdeznivalóm van. Te igen nevezetes ember vagy, aki nekem sok tanulságosat beszélhet. Te velem fogsz jönni Sztambulba.

– Ez annyit tesz, hogy fogoly vagyok? Hát ez a török hűség? Hát illik egy Szolimán szultánnak a szavát megszegni? Te engem mézes-mázos szavakkal csalogattál magadhoz; aranybetűkkel írott menedéklevelet adtál, ebben bízva jöttem vissza hozzád; mert bizony ha a hű szolgáim, feleségem, fiam rimánkodására hallgattam volna, ide a lábamat be nem tettem volna, s most látom, hogy farkasverembe estem! Hát ennyit ér a szultán írása?

Szerencsére a jámbor Memhet bég e goromba kifakadásokat nem tolmácsolta török nyelven, csak annyit magyarázott meg a szultánnak, hogy Török Bálint a menedéklevelére apellál: az aranybetűsre.

– Hát mi van abban a te aranybetűs leveledben? – szólt a nagyúr. – Az, hogy én teneked pártodat fogom. Hát jobban nem foghatom pártodat, mint hogy magammal viszlek. Hogy senki által bántani nem engedlek. Nem is engedlek, olyan jó gondviselés alatt tartalak. Hogy holtod napjáig gondoskodni fogok rólad. Hiszen gondoskodom. Lesz ételed, italod, öltözeted, lakásod, szép kerted, tele olajfákkal. Hát mi kell még egyéb? – Ilyen szójátékot csinált az adott szavából a török szultán: aki hasonló szójátékkal a saját vejét, kedvenc leánya férjét is, esküje dacára, halálnak tudta adni.

Török Bálint erre dühbe jött. Össze akarta tépni a szultán menedéklevelét, de Rusztán és Olimán basák megkapták a kezét, s kituszkolták a sátorból; Olimán a fülébe súgta: „Qui habet tempus, habet vitam!” Míg végre lecsendesedett. Akkor aztán elvezették egy kisebb sátorba, melynek nyílását két beslia őrzé, oda bebocsáták.

Abban a sátorban találta már Török Bálint Majláth Istvánt.

A volt vajda a földre terített bőrszőnyegen ült, és kávét főzött magának.

Mikor Török Bálintot a sátorába bebukni látta,