Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library
Jókai Mór
Fráter György

IntraText CT - Text

Previous - Next

Click here to hide the links to concordance

III. FEJEZET
Nem férfi, csak inas!”

György lassankint beletörődött az állapotjába. Megszerette a kandallóit. barátjául fogadta mindennapi társát, az emésztő tüzet, a lángot, ezt a hatalmas elemet, mely nem épít, nem teremt, nem tenyészt, csak fogyaszt és pusztít, és mégis ő a fenntartó eleme mindennek, ami él. Órahosszant elbámult az izzó zsarátnakba, hallgatta a gyertyánfahasábok pattogását, nézve, hogy támad a nyers fából a füst, hogy változik lánggá; a láng felcsap magasra, elszakad, fellebben, még ott is láng marad; ember nem tudja, mi az?

A Biri leányasszonyhoz nem járt többet ebédelni. Meghasonlott vele. A fraj szemére vetette a csalfaságát: „Parolát adott kend, hogy lakodalmat tartunk, amikor a grófunk elhozza a királykisasszonyt; de már akkor tudta kend jól, hogy nem lesz abból semmi, mert ott volt, amikor a lengyelt kikosarazták. Hamis kendnek teste, lelke!”

Azontúl együtt falatozott a kápsáló barátokkal. Azokbul sohasem fogyott ki a kastély.

A főurak szavuknak álltak. A püspökök, nagyprépostok dézsmáját és egyéb világi javadalmait prédára bocsáták. A panasz egész a pápáig felhatolt; II. Gyula pápa a királyhoz írt levelében szemrehányásokat tett e szavakkal, hogyMagyarország bárói és nemesei a tized megtagadása, az egyházi tulajdon elrablása s a klérus ellen szórt durva fenyegetések által azon törekszenek, hogy országodban az egyházi rend csorbulást szenvedjen, vagy jobban mondva, végképp elnyomassék”. Annál nagyobb becézésben részesültek a szerzetesek.

A sokféle vándorló barát között különösen megszeretett György egy pálos szerzetbeli frátert; kit a köznépfehér barátcímen ismert. Frater Antonius volt a neve. Kétkerekű laptikával járt, mely elé egy szamár volt fogva, azzal gyűjté össze a kegyes adományokat: bort, búzát, szalonnát. Egy novícius is járt vele. Egész világi dicsőségük állt egy fehér csuhából, annak a csuklyája volt nehéz időben a fejtakaró; a lábukon egy szíjjal felkötött fatalp.

Ezekkel szeretett György legjobban beszélgetni. Fráter Antonius írástudó és világlátott férfiú volt; sok országot, sok népet ismert, s azokrul örömest beszélt, ahol szívesen hallgatták. A beszéde ugyan nem minden parasztfülnek való volt, mert szerette az allegóriákat, a képes mondatokat, amiket nem kellett szó szerinti értelemben venni. De György azonnal megértette a példabeszédes szójárást, s ezáltal kedvencévé lett a barátnak.

Egy este a kápsálásbul csak egyedül tért meg a fráter Antonius a laptikájával; a novíciusnak csak a csuháját hozta magával vissza. Azt mondá, hogy útközben meglepte a pestis, s meghalt a világnak. – Megszokott állapot volt ez akkor Magyarországon.

György azt kérdezte fráter Antoniustól, hogy nem fél-e a pestisben elhalt fráter csuháját magával hordani a talyigáján.

Aki Isten nyomdokán jár, az nem fél az Isten angyalaitólfelelé a kegyes ember.

És aztán egész éjjel térden állva imádkozott, másnap is böjtöt tartott; ez volt az ő hathatós védelme a veszedelem ellen.

Reggel György ismét a rendes szolgálatát követte, óra szerinti pontossággal. Mikor rákerült a sor, kopogtatott a hercegnő pitvarának az ajtaján. A fraj bocsátotta be, s György ment egyenesen a kandallóhoz, a tüzet felszítani.

Biri leányasszonyt bosszantotta az, hogy a legény sem ügyel, utána ment, ingerkedett vele.

No! Hát megvan még kend a kaminarius mundérjában? Azt gondoltam, már felvette a barátcsuhát. Mindennap meggyónik kend annak a vén bakszakállas barátnak? Ugyan, mit tud kend neki meggyónni? Hiszen kend egy olyan pipogya, nyühöge, kákompilli anyámasszony katonája, akinek elébb kölcsön kell valami bűnt kérni a komájától, ha meg akar gyónni. Se iszik, se káromkodik, se nem legyeskedik. Hej, valami nagy gonosznak kell a kend szívében lakni, hogy olyan jámbornak mutatja magát.

György sem nézett; ott guggolt a kandalló előtt, s fújtatta a tüzet.

A leány odakönyökölt a két vállára, s úgy dúdolt a fülébe:

Nem vagy legény, nem vagy:
Nem mersz csókot kérni;
Lássad, én lyány vagyok:
Mégsem tudok félni!”

A mellékszobából hangzott a sípszó. Ismételve hangzott.

Ejh, no! De ráért valamelyik princesszre a sípolás! – dörmögé durcásan a fraj, s keresztülrontott a spanyolfalon, mérgében tárva-nyitva hagyva annak a két szárnyát, mely a kandalló előtt össze szokott csukva lenni.

György csak akkor vette észre, hogy a spanyolfal szét van tárva, mikor már a tüzet lobogásra bírta.

Az egész női szobán végigláthatott.

Amit látott, az csupa misztérium volt őelőtte.

A tizenhatodik század pompája az első magyar főúr várában összegyűjtve. Azok a csodaszép faragványú almáriumok, elefántcsont díszítéseikkel, a damaszkozott acélszekrények, arany- és ezüstszobrocskáikkal; a nagy velencei tükrök, miknek rámáit művészalkotású nimfa-alakok környezik; a címeres karszékek a legszeszélyesebb támlányokkal, a nyitott pohárszékek megrakva arany- és ezüstedényekkel, serlegekkel, a rézállványokon nyugvó kandeláberek; a drágaköves mozaikkal kirakott asztalok; a mennyezetes nyoszolya és az imazsámoly. – És azok a drága szőnyegek, melyeken egész mítoszi csoportok vannak szőve, festve vagy hímezve. – És az agyagművészet remekei tarkán váltakozva az ötvösremekekkel; az ezüst reliquiarium, drágaköves ereklyéivel, zománcfestésű szentképével; és az a nagy állóóra, melynek csak fölséges harangkongását hallotta eddig: most pedig látja, hogy mozdulnak meg rajta az angyalalakok, s kalapácsaikkal ütik az ezüstharangon az órát; a tűzmadár pedig azalatt szárnyát terjengeti alattuk. – Aztán egy sötét rámábul kiemelkedő kép: Sámson, Delilával. Az a csábító hölgy, fedetlen bájaival, olyan, mintha csak eleven volna. – Egy karszékhez támasztva egy hárfa. – S mindez a kápráztató pompa még rejtélyesebbé téve az ablakok üvegfestményei által szivárványba törött napsugártól.

Györgynek minden érzéke szenvedett ettül a látványtul. Neki fájt ez az érthetetlen pompa! Remegett ebben a tündérvilágban.

Egészen elfeledkezett magáról. Azt képzelte, hogy ő maga is ebbe a fényes világba tartozik. Ura és rendelkező szelleme az ilyen fejedelmi pompának. Mintha álmában látta volna már mindezt, s egy újabb álmában ismét visszatalálna ide.

A hölgyteremnek láthatatlan szellemei is voltak: a zenélő gépek, melyek az óraütésre egymás után megszólaltak. Az egyiknek fuvolahangja volt, a másiké meg olyan, mint mikor vízcseppek hullanak a magasból az állóvízbe. Egy aranyszelencéből egyszerre csak egy parányi madárka ugrott elő; minden tolla zománcragyogású; az is elkezdett énekelni, mint a fülemüle, s aközben a tollait borzongatta a csőrével, a szárnyait összeverte, s a farkát páva módra szétterjesztgeté.

Úgy gyönyörködött benne, mint egy gyermek.

Ő is ilyenekkel venné magát körül.

Nem is vette észre, mikor egy mellékajtó megnyílt. Onnan nem jött be világosság, hanem valami bűbájos illat szállt végig a termen, mintha virágeső hullott volna.

A puha szőnyegen nem hallatszottak a léptek.

György csak akkor rezzent fel elandalodásából, mikor a tünemény már előtte állt.

Igazán tünemény volt.

Egy gyermeteg hajadon, karcsú és sugár, hosszan leeresztett aranysárga hajjal. E tündérpaláston kívül még csak egy patyolatlepel fedezte a termetét, olyan vékony és finom, hogy mindenütt odatapadt az idomaihoz. Most szállt ki a fürdőbül.

Ez volt Zápolya Borbála hercegkisasszony.

Biri leányasszony kíséretében jött elő a szobábul.

Györgynek legelső érzése az ijedség volt.

Neki nem volna itt szabad látni.

De hát ő nem tehet róla, hogy a spanyolfal szét van tárva.

Zavarában jelt akart adni jelenlétéről. A kezében tartott tűzkotró vasrudat zajosan fúrta a zsarátnok közé.

E neszre a fraj odatekintett, s elkiáltá magát.

Hercegnő! Egy férfi van a kandallónál!

A hajadon hátrafordítá a fejét, nagy, sötét pilláit alig emelte fel a szeméről, parányi, gömbölyű, piros ajkait alig nyitotta fel, s aztán hidegen mondá:

Nem férfi az: csak egy inas.

S azzal lassankint lefejté termetéről a hozzátapadt patyolatot, először csak csípőig, azután egészen lebocsátá sarkig, s még odaállt a földig érő tükör elé, s ott egyszerre kettős alakban tündökölve, összecsavarta dúsgazdag aranyhaját, s azt háromszorosan a feje körül tekerte.

Hát nem leszek-e szép királyné?- kérdezé a frajtól.

Bizony királyné kegyelmed most ishízelkedék a fehércseléd.

György, mint a megigézett, térdelt a kandalló előtt. A lelke külön volt válva a testétől. A zsarátnak közé dugott vasrúd megtüzesedett már, és sütötte a tenyerét, s az agyának nem volt annyi uralma az idegein, hogy a tüzes vasat eldobassa vele.

Hogyan jutott ki a hercegnő szobájából, maga sem tudta.

Egész nap lázban volt, nem volt se étele, se itala. Mikor egyedül lehetett, zokogott. Alig várta az éjjelt.

Minő álmai lehettek? Minő látomásai? Minő bűvkáprázatai?

Amint a hajnal pirkadt, a legelső kakasszóra felkelt, és lement a szűk cellába, ahol a fehér barát éjszakázott.

Meggyónt neki mindent. Az ébren látottat és az álmában kísértőt. Bevallotta szívének minden legtitkosabb gondolatját.

Atyám! Én tegnap óta nem az az ember vagyok, aki azelőtt voltam. – Mint akit a vipera megcsípett; idegen méreg lángol minden eremben. – Azt látom, ami nincs, s nem látom, ami előttem áll. – Nem tudok megszabadulni a kísértettől, aki a szívemet megszállta, akiért vágyom, és akit gyűlölök. – Szeretném megölni, a vérét kiszívni, és aztán összetépni. Rémgondolatok üldöztek egész éjszaka. – Azt gondoltam: tűzzel játszom, tűzben dolgozok; tűz lesz a fegyverem. – Felgyújtom ezt a várat, s aztán elragadom őt a fejem fölött égő gerendák közül. – Aztán meg azt gondoltam, hogy elmegyek a Kárpátok közé, ahol a rettenetes hajdemákok tanyáznak; felcsapok hozzájuk: leszek köztük első, kegyetlenebb, vakmerőbb valamennyinél; túlteszek az istentelenségben valamennyi harámbasán, s mikor aztán fejedelme leszek valamennyi haramiának, akkor érte jövök: „No, ha királyné akartál lenni, itt vagyok én, leszek királyod!” – Ezekkel küszködtem éjfélig; nézd, hogy összeharapdáltam a karjaimat kínomban. – Azután megint megszállta a lelkemet egy véghetetlen nagy fájdalom. – Pöröltem az Istennel! – Mért adtál nekem lelket? Mért nem teremtettél kutyának? Mért adtál elmét, ha nem tudok látni az elmémmel?

Bizonyára ördög szállta meg a testedet.

Nem egy ördög, hanem száz! Ha az egyik sírva fakaszt, a másik kacagásra csiklandoz. – Hallgass meg engemet, atyám. – Mindig ilyen voltam, gyermekkorom óta: makacs, vakmerő, ellenszegülő. Ha azt mondták: ne nézz a napba, mert megvakulsz! csak azért is belenéztem: meg akartam tudni, mi van hát ott a napban, ha mindjárt megvakulok is utána. – Ah, nem a láng fáj jobban, amitől meggyulladtam, amiben égek; hanem az a jég, amitől megfagyok. – Amikor azt mondta: „Hiszen nem férfi ez, csak cseléd.” Ah! Ettől a tekintettől azt hittem, hogy kővé meredek. Nem férfi, csak egy cseléd!

S azzal egyenesen, ahogy állt, végigveté magát a kőpadlaton, hogy a homloka nagyot csattant, s elkezde hevesen zokogni.

A fehér barát felemelte őt a földről, s letörlé homlokáról a vért.

Atyám! – rebegé György. – Engem az Isten nem azzá teremtett, ami vagyok. – Szólj! Te szent ember! Van-e neked hatalmad, tudományod, belőlem új embert teremteni? Új embert, amilyen én akarok lenni. Ha van hatalmad, tégy velem a te bölcsességed szerint, mert ha nincs, én ezt a nyomorult cserépedényt, amibe az Isten emberi lelket küldött, összetörőm darabokra. Nem ölök meg senkit, csak saját magamat!

Legyen neked a te kívánságod szerint. Állj fel. Nyugodj meg. És aztán jöjj velem, amerre én vezetlek. Én új embert csinálok belőled.

György megcsókolta a barát csuhájának szegélyét.

Most eredj az akolba, itasd meg a szamarat, és fogd be a kordéba.

György engedelmeskedett a parancsszónak.

Fráter Antonius azalatt elvégezte a reggeli ájtatoskodását.

Akkor kiment az udvarra, s felkereste a védencét.

A szamár a kordé elé volt már fogva, a talyigán levő elemozsina letakarva ponyvával.

A várbeli cselédség mind aludt még.

Vezesd a szamaratparancsolá Györgynek fráter Antonius.

György azt sem vette észre, hogy hajadonfőtt jár-kel. A darutollas süveget odafenn felejtette a kastélyban. Sárga csizmája volt, az út pedig sáros. Vezette a kordés szamarat kötőfékénél fogva. A talyiga nyikorgó kerékkel döcögött ki a várból, végig a váralja utcáján. A pitvarból utánakiabáltak a szolgálók: „Gyere ide, te mendikás! Adok egy garast, végy rajta hájat, kend meg a talyigád kerekét, ne nyikorogjon!”

Fráter Antonius egy szót sem szólt a védencéhez sok ideig. A nap jól feljött már a hegyek mögül; az erdő megzendült a húros rigó fütyülésétől. Mentek, mendegéltek. György nem kérdezte, hová?

Egyszer aztán egy hegyszakadékhoz értek, amelynek mélyében tombolva zuhogott a megáradt hegyfolyam. A két meredek partot egy gerendákbul tákolt híd kötötte össze.

A híd innenső végén megállítá a kordét a fehér barát. Túl a hídon meredek kaptató következett.

A barát összetette a kezét, imádkozott, s keresztet vetett magára. György mindezt utánacsinálta.

Ez itt a válaszútmonda fráter Antonius –, nézz hátra! Ott van az a világ, amit elhagysz. Most gondold meg jól, hogy elhagyjad-e! Ami ott van: az a dobzódó öröm, keverve gyötrő fájdalommal. Ott vannak a csábító kísértetek: az ingerlő álomlátások; a túlsó parton csak a rideg nyugalom, lemondás, szigorúság. Még most visszatérhetsz. Ha a test gyönyörűségeit óhajtod inkább, amott megtalálod. A túlsó parton nincsen semmi öröm. De ha a lelkedet akarod megmenteni, akkor levetkőzöd a régi embert, s követed az én utaimat.

Követlekmonda György.

Akkor vetkőzzél le. Ez a cifra gúnya, a szolgaság pompája nem illet meg többé.

György lerakta az ezüstpaszományos öltönyöket a híd karfájára. Darabról darabra, az utolsó kapcáig.

És most övezd fel azÚrszolgáinak köntösét.

A barát előhúzta a kordé saraglyájából az elébbi novíciusnak a csuháját, s odanyújtá azt Györgynek.

Az ifjúnak eszébe jutott, hogy az egy pestisben elhalt lázárnak a gúnyája. Az élteért reszkető test végiglúdbőrzött ez érintésre. De a lélek erősebb volt. Az ifjú felölté a rettegett csuhát.

Még ez a facipő is hozzá valómonda fráter Antonius.

György pedig fogá a szíjainál összekötött fatalpú bocskort, s felakasztá azt a kordé lőcsére: – ne kopjon. – És aztán mezítláb tette meg az utat, a nyikorgó kordét tolva, ahol meredek volt az út: egész a budavári hegységig.

Lerakott öltönyeit bizonyosan megtalálták a híd karfáján, s aztán találgatták, hogy mi vége lett a magister kaminariusnak.

Egy látástól megbolondult, szerelmes lett, s elölte magát.




Previous - Next

Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library

Best viewed with any browser at 800x600 or 768x1024 on Tablet PC
IntraText® (V89) - Some rights reserved by Èulogos SpA - 1996-2007. Content in this page is licensed under a Creative Commons License