Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library
Jókai Mór
Fráter György

IntraText CT - Text

Previous - Next

Click here to hide the links to concordance

XX. FEJEZET
Az ős-országgyűlés

Zápolyának időben jött segélye nagy fordulatot idézett elő az udvarnál. A király azonnal visszavonta a hatvani országgyűlést betiltó rendeletét; sőt azt a választ adá a százötven nemes küldöttnek, hogy saját magas személyében fogja megnyitni az ős-országgyűlést, aminőt száz év óta nem látott az ország. Ezzel a nemesség szíve meg lett véve Zápolya számára. A királyné maga is rajongott a daliás vajdáért.

Színjátéknak remek volt ez. A tragédia hőse egyúttal szerzője is annak. Van ebben egy hatalmas hős, akinek a jóslat koronát ígért, s aki e jóslat beteljesülését a saját kezére bízza. Akármerre tekint szerte az országban, saját magánál nem talál trónra méltóbb alakot. Se szív, se , mely arra való, sehol. Egy országgyűlésen már meghozatta azt a törvényt, melyben kimondja a nemzet, hogy ha a trón megürül, többé mást, mint magyart abba be nem ültet. – Most még egy ős-országgyűlésnek kell létrejönni, mely a trón mellől mindazokat a főurakat elsöpörje, akik Ferdinándot akarják a magyar korona örökösévé tenni. II. Lajosról már mindenki úgy beszél, mint veszendő emberről. Húszéves már: elérte az emberi kor végső határát; haja ősz, arca ráncos, összetöpörödött; nullának híják; árnyéka csak már a királynak. A királyné pedig fiatal, ideges, temperamentumos, álmatag vágyaktól sóvárgó. Milyen világos megoldása volna a gordi csomónak, ha Ausztriai Mária ülne a trónon együtt a nemzet választotta magyar királlyal!

A szcénázás ügyesen volt bogozva. Egy lármás országgyűlés, melyben a hős nem szerepel, súlyos betegségben fekszik; aztán egy zivataros néplázadás, melynek tetőpontra emelkedésénél egyszerre megjelenik a hős, s a rettegő királynét megszabadítja. A lázadókat kardlappal verik szét. Senki sem sérül meg. A nemes lázadók megkapják az alkincstárnok hatvanezer aranyát, s meg vannak vele elégedve. Ellenben a máglyára ítélt Szerencsés Imre az új országgyűlés által hivatalába visszahelyeztetik, s kárpótlásul megkapja a réz- és arany-ezüstbányák bérletét, amiből eddig a Fugger-ház dúskálhatott. És így a német fizeti a bírságot, s annak mindenki örül. A németek pártja pedig földig van verve. – Most aztán csak egy kis türelem kell, amíg a fonnyadt, féreg fúrta gyümölcs lehull a fáról.

És ha nem akar magától lehullani?

A király egész udvarával s a külföldi követekkel együtt indult el a hatvani országgyűlésre; a két Zápolya vértes lovassága volt az udvar díszkísérete és oltalma.

Útközben meg kellett hálni Besnyőn, ahol a király és udvara a kolostorban lett elszállásolva.

Éjszaka a nemesség szószólói a Budáról jött főurakkal s a felsereglett egyházi méltóságokkal értekezletet tartának a templomban, melyen Szalkán érsekprímás elnökölt. Ez is Zápolya híve volt már. Derék államférfi volt, mindig arra fordult, amerre a szél fútt.

Az értekezlet minden tagja megszólalt. Sorban valamennyien arról okoskodtak, minő adókat kellene az országnak kivetni, minő hadseregeket összehozni, hogy a fenyegető ellenséggel, a törökkel, győzelmesen megmérkőzhessék a magyar nemzet.

Egy fehér csuhás barát maradt utoljára, valahol a hátulsó padban, akire nem is nagyon ügyelt senki. Mikor felállt beszélni, néhányan ráismertek, s súgdosták a szomszédaiknak: ez az a Fráter György, akinek mindig valamiextrajön ki az agyából.

Most is azt tevé; a teljes megszólítás után, melyben megadta a rendeknek atisztelendő, méltóságos, tekintetes és vitéztitulusokat, tartott egy olyan beszédet, melyben egyenkint visszavette tőlük mind a tiszteletet, mind a méltóságot, mind a tekintetet, mind a vitézséget.

Ti fogtok nagyszerű törvényeket hozni; de azokat nem fogja megtartani senki. – Ti megszavazzátok a rengeteg adókat; de azokat nem fogja megfizetni senki. – Ti el fogjátok rendelni a táborhelyeket; de azokon tábor nem fog összegyűlni. – Ti végig fogjátok hordoztatnia véres kardot az országban, kikiáltatjátok, hogyVeszélyben az ország!”, de attól az alvók fel nem ébrednek. – Azt kérdem tőletek, hogy ha nem tudunk háborút csinálni, miért akarunk háborút csinálni? Elmélkedjünk róla; hát múlhatlanul kell minekünk a törökkel élethalálharcba keverednünk? – Íme, a hatalmas Franciaország méltónak tartá szövetséget kötni a török császárral. Hasonlót tett Velence és Lengyelország. – Ami nem volt szégyen franciának, olasznak, lengyelnek, mért volna szégyen a magyarnak? Szolimán szultán maga ajánlotta fel a békét nekünk, követét küldé hozzánk. Mi a békét visszautasítottuk; a követet börtönbe vetteténk. – A hatalmas szultán már éreztette velünk a haragját. Szabács, Zimony, Belgrád, Szörény vára füstölgő romjai intenek bennünket. – Még nem lépett át a határunkon a török; még mienk Magyarország, sőt Bosznia is a mienk. – Hát nem nagyobb hazafiság volna-e tőlünk, ha elismernők, hogy igazságtalan dolgot követtünk el a török követtel, s mi ajánlanók fel a békekötést Szolimánnak, mint hogy megszakadásig rakjuk a terheket az országra, s a fegyver élére bízzuk az eldöntést? – Hát nem nagyobb megalázkodás-e az a magyar nemzettől, hogy a határon levő várainkat átengedtük megvédelmezésre az osztrák fejedelemnek, mint ha egy-egy szóval eltávolítanánk azoktul a török hadsereget?

Tovább nem beszélhetett; lezúgták, elhallgattatták.

De Fráter György e zúgáson keresztül dörgő hangon kiáltá oda: – Én így fogok szólni holnap a rendek előtt, s meglássuk, kinek ad a nemesség igazat?

Az elöljáró tanácskozmány után magához hívatá Zápolya Fráter Györgyöt.

Hívem vagy-e még, ahogy eddig valál? – kérdé a vajda a baráttól.

Bizonyára, amíg a hazámat szeretni fogom, addig téged is szeretni foglak.

Tehát te meg vagy győződve afelől, hogy ha Magyarország békét köt Törökországgal, akkor ez a mi hazánk megmenekül a veszedelemtől, bőség és boldogság helyreáll ismét, nyugodt esztendőket élünk?

Ez hitem és reménységem.

Most egy másik kérdésemre felelj. Olyan nagyon kívánatosnak tartod-e te Magyarországra nézve, hogy ez a nyomorék, aki most Szent István és Géza koronáját ingatja a fején, megöröködjön az ország királyi székén, s tán még magához hasonló ivadékot adjon e nemzetnek, s osztrák Máriának nyoszolyája idétlen bábokkal népesítse meg Buda várát?

Ez a kérdés megrettenté a barátot. Mintha egy vulkán tölcsérébe tekintett volna alá, melynek lávái kitörésre készülnek. Ez a végzetes kráter volt Zápolya lelke. Ez az ember inkább látja összetörni a hazáját, csakhogy annak a romjain az uratlanná lett koronát feltehesse a saját fejére. – Megnémult; nem tudott felelni.

Nos tehát! Bölcs férfiú! Olvastad ArisztotelészOrganon”-ját? Olvastad Lullus RajmondArs magná”-ját? Tudod, hogy mi a logika?

Fráter György meghajtá a fejét.

Vissza fogok menni a kolostoromba, s várok, amíg te jössz oda hozzám

A logika Zápolyának ad igazat; a hazaszeretet Fráter Györgynek. Fráter György eltávolítása után szépen lehetett folytatni a színjátékot. Az egész rendezés a szerző lángeszére vall. A barát könnyen összekuszálhatta volna, aki nem találta meg benne a szerepét.

A kora hajnalban útra kelt királyt az eléje jött nemesi küldöttség fogadta, Ártándyval az élén. Ez is hol itt volt, hol ott volt. Tizennégyezer nemes, lóháton ülve, várt a királyra a hatvani síkon. Nem azért ültek lóra, hogy harcoljanak, hanem hogy tanácskozzanak, törvényt hozzanak.

Tizennégyezer ember, lovon ülve, hármas sorban, félkörben felállítva, oly roppant tömeget képez, hogy nincs az az emberi hang, mely hallhatóvá tegye magát e sokaság közepett.

S a lovassági félkört, ős szokás szerint, egy másik félkör határolja meg, szekerekből összeállítva, melyeknek a rúdja kifelé áll. A szekereket gyékény-vagy ponyvasátor takarja, melynek saraglyanyílásán a nemesurakkal együtt jött asszonynép kandikál elő. Ez a karzat. Közbe markotányos sátorok, lacikonyhák, melyekben cigánypecsenyét sütnek, s karcost, méhsert töltögetnek a megéhezett és szomjazott nemesek kívánságára.

A király és a vele jött főurak számára díszes sátor van felállítva, s korláttal körülzárva, hogy a szájtátó pórnép oda ne lábatlankodjék. Zápolya vértesei vannak fölállítva a korlát mögött.

Szemben a király sátorával gyülekezett össze az a kiválasztott része a nemességnek, melynek be lett már tanítva a maga tennivalója. Verbőczy fogadta az emelvénynél a királyt, aki szorongva tekintett végig a felállított fegyveres tömegen.

Tanácskozásra nagyon sok, ellenségverésre nagyon kevésmonda a király személynökének.

Ez csak a negyedrésze az összes nemességnekbiztatá a királyt Verbőczy. – Felséged szavára a többi is mind táborba szálland.

És ekkor felállt a nagy törvénytudós a szónoki emelvényre, s két álló óráig le sem szállt róla. Sok volt a panasz, nagy volt a veszedelem; tömérdek a vád, amit el kellett mondani. Minden bajnak okozói az ország tanácsadói. Megmenteni csak úgy lehet az országot, ha a király a hűtelen és tehetetlen főhivatalnokokat eltávolítja, s helyettük a híveket és tehetőseket hívja oda. De még az sem elég: az ország zászlósai mellé szükséges egy országtanács, melynek nyolc tagját a nemességből kell kiválasztani; azok ügyeljenek pénzre, hadra, igazságszolgáltatásra és a vallásra. (Íme, a miniszteri rendszer.)

A közel álló nemesség, aki egészen vagy fülheggyel hallotta a lelkes beszédet, amidőn annak a végeztével reá appellált a szónok, rárivallt, hogyMindnyájan azt kívánjuk!”, s ez a kiáltás továbbterjedt a félkör két végéig. Ami a centrumnak , az bizonyára a két szárnyra nézve is csak lehet.

Verbőczy leszálltával Szalkán érsekprímás lépegetett fel az emelvényre. Amint ennek a bíbornoki köntösét meglátták a félkör két végén álló nemesek, akik nem voltak informálva, rákezdték a kiabálást:

Nem kell a varga fia! Le a cseszkóval! Nincs itt csizmadiaműhely! Le a nemesség ellenségével! Szállj le onnan csizmadia, csiszlik fia, üssön meg az istennyila!

A két Zápolya nagy sietve belovagolta kétfelé az arcvonalt, felvilágosítva a tekintetes rendeket, hogy a prímás ami hívünkmár: nem kell lehurrogatni. Erre aztán szóhoz hagyták jutni Szalkánt.

Szalkán nagy bölcsen rövidre fogta a beszédet; csak annyit mondott, hogy ő magátul is leköszönt már a korlátnokságról, s ezennel leteszi őfelsége kezébe az ország pecsétnyomóját.

Mikor leszállt, még egy gyönge vivátot is kapott az első sorokból.

Következett utána harmadik szónoknak a nádorispán.

Báthory Istvánnak nagy dolog volt a falépcsőkön felmászni köszvénytül megmeredt térdeivel. A közel levő nemesek gúnyolódva biztatták: „No, öreg! Hát nem olyan könnyű oda felmászni, mint a mazovi hercegnő nyoszolyájára?”

A nádorispán beszédében keverve volt az alázatosság a dölyffel, majd a bukását érző államférfi, majd a dölyfös dinaszta került benne fölül. A zokogásig elérzékenyült, majd meg a harag hangján követelte, hogy állítsák törvényszék elé, s ha bűnös, vágják le a fejét. Kacagtak rajta. Csupa szánalom volt, mikor megint lebotorkált a falépcsőkön potrohos termetével.

S ez legyen fővezére a magyar hadseregnek!”

Negyedik szónoknak következett az országbíró, Sárkány Ambrus: barna, ragyás képű, köpcös, vállas alak. Ez szökve ugrott fel a szónoki emelvényre, s bízott a torkához: olyan hangja volt, mint a recsegő tárogatónak. Elkezdte a nemességet leckéztetni. Ököllel ütötte a mellét és a pulpitus deszkáját, ugrott, dobbantott, a süvegéhez kapkodott. Azt állítáúgysegéljen”-nel, hogy nincs őhozzá fogható hazafi hűségben, áldozatkészségben három sem az egész országban.

Erre aztán megindult ellene a zivatar a középsátorban.

Hazudsz! Áruló vagy!

Gebedj meg a hamis szavaktul!

Kocsmáros vagy! Rossz bort méretsz a csapszékeidben.

Lócsiszár vagy! Marhakupec vagy! Lóbőr-kereskedő!

Vágjuk össze az áruló kutyát!

S már kezdtek kirepülni a kardok a hüvelyeikből; de a két Zápolya közbeveté magát, s azoknak az oltalma alatt az országbíró valahogy le tudott menekülni a szószékről, s elrejtőzhetett a királyi sátor kárpitja közé.

Még azután a kincstárnok, Thurzó Elek lett volna hátra, akinek szószékrül igazolni kellett volna a sáfárkodását; de ez már okult az előtte szólottak gyászos példáján, s akárhogy kiabálták a nevét: „Halljuk Thurzót! Hol van Thurzó! Lássuk a képes felét! Mutassa a szép pofáját!” hallatlanná és látatlanná tette magát; a képét sem mutatta meg.

Ez a rémséges nagy kiabálás idegessé tette a királyt. Felállt a trónjáról, s kijelenté Verbőczynek, hogy ő visszavonul az országgyűlésből, és a szállására megy Hatvanba. Maradjon ott helyette Verbőczy; azért ő a király perszonálisa.

A királlyal együtt eltávozának az ősgyűlésből a prímás, a nádor, az országbíró és a kincstárnok, meg a többi főméltóság, aki valamiben ludasnak érezte magát.

A tizennégyezer nemes azonban helyben maradt, s a király eltávoztával folytatta a tanácskozást, azzal a különbséggel, hogy most már a markotányosnék is közé keveredhettek a tekintetes rendeknek, s szolgálhattak a nyeregben ülőknek borral, serrel és cserepcsikra tűzött zsiványpecsenyével, ami nagyban könnyítette a tanácskozást; mivelhogy semmi sem hat olyan engesztelőleg a felizgatott kedélyekre, mint egy kupa bor meg egy darab bőrös pecsenye.

Hol is hagytuk el a tanácskozást? (Ötpercnyi szünet után.) Igen! A hazaáruló főméltóságok elkergetésén.

A visszatérő kíséret hadnagyai jelenték, hogy Sárkány Ambrus országbíró rögtön szekérre kapott, és megszökött.

No, ha megszökött, akkor ezzel »re vera« elismerte, hogy áruló.” A birtokait rögtön konfiskálta az országgyűlés, s fel is osztotta brevi manu az érdemes nemesek között. Egy dominiuma Bodó Ferencnek jutott: Zápolya hadnagyának, aki a budai lázadó csőcseléket szétverte.

Aztán következett a sor anádorspánelcsapására (ahogy az egykorú krónikás a palatinus címét összehúzta). Ez is egyhangúlag lett elhatározva. Azonnal vitte a küldöttség a királyhoz Hatvanba az országgyűlés határozatát. A király azt üzente vissza, hogy ehhez nincs joga az országgyűlésnek; ez a korona praerogativája.

Erre kitört a zivatar. A nemesség hadrendje felbomlott, minden oldalról odarúgtattak a királyi sátor és szószék felé. Tizennégyezer torok kiabált összevissza. Egy-egy szónok, aki a szószékre felkaptatott, ordított torkaszakadtából, de azt a sokaság nem értette meg: csak azt látták, hogy a szája jár, s a karjai kalimpáznak a levegőben; a kocsikon levő asszonynép visítása is belevegyült a zűrzavaros lármába, amiből utoljára csak annyi kerekedett ki, hogy no, hát ha nincs joga a nemességnek a nádort letenni, de van joga darabokra felkoncolni; akkor aztán rakja össze őfelsége, ha van hozzá praerogativája!

Azzal nagy tömegekben megindult a nemesség Hatvan felé kivont karddal.

A tumultus hírére az udvaroncok azt a tanácsot adták a királynak, hogy meneküljön vissza Budára, ami végzetes veszedelem lett volna. Szerencsére ott volt Zápolya János, aki a zűrzavar kezdetén a vértes lovasságával előresietett az országgyűlés színhelyéről, s elfoglalta a király kastélyához vezető utcák bejáratait, s biztosítá a királyt, hogy felséges személyét semmi veszély nem fenyegetheti. – Hanem Báthory Istvánnak tanácsos volt hintóra kapni, s elvágtatni, amíg a nemesség meg nem érkezik. A lovascsapatok aztán egész éjjel nyargalásztak alá s fel az utcákon, s keresték házrul házra az árulókat. Ha egyet-egyet felismertek a hozzátartozandók közül, azt kegyetlenül elpáholták.

Másnap aztán folytatták ugyanezen rendben az országgyűlést. A mise idejét be kellett várni, melyet a szabad ég alatti sátorban Várdai Várday Pál egri püspök tartott meg egész ceremóniával; addig a lacikonyháknak nem volt szabad megnyitni a sátorponyváikat. Aki ezalatt zajongott, azt elzsákolták, azon jogcímen, hogy Thurzó híve, aki titkos lutheránus, s nem hallgatja a szentmisét.

Következett volna, hogy a király izenetét kihirdessék, melyben az volt, hogy a nádor állíttassék rendes törvényszék elé, s ha bűnös, bírái által ítéltessék el. Valami háromszáz nemes, aki a középen volt, s hallotta a felolvasott üzenetet, azt mondta , hogy nagyon helyes, de a többi tizenháromezer lekiabálta őket, s nem hagyott senkit szóhoz jutni. A kipécézett főurak neveit hangoztatta mindenki, csúf címekkel megrakva.

Végre a királytól jött küldöttségnek sikerült szóhoz jutni. Várday Pál, Kanizsay László, Drághfy János egyszerre jelentek meg a szószéken, s kihirdették, hogy a király beleegyezett a főtanácsurak letételébe.

Arra a nemesség, minden tanakodás nélkül, kikiáltotta azt a három urat az elcsapottak helyébe kancellárnak, kincstárnoknak, országbírónak!

Hát nádor ki legyen?

Zápolya János! Zápolya János! – kiabálta a nemesség.

A vajda ott állt az üres trón mellett, könyökét annak támlányára nyugtatva. A trón mellett állt egy másik, alacsonyabb bíboros szék; az volt a nádor széke. A délceg vitéz gúnyos mosollyal fogadta a megtisztelő lármát, mely nevét hangoztatá. Igen! Három év előtt még az lett volna a nagyravágyása, hogy ebbe a székbe üljön. De most az neki nagyon alacsony volt. Félretaszítá maga elől a nádori széket, s a királyi ballusztrád szélére lépett. A nemesség, látva, hogy a vajda szólni akar, elcsendesült az egész karéjban, úgyhogy Zápolya érchangú mondását messze meg lehetett hallani.

Nincs közöttünk méltóbb a nádori méltóságra, mint az, aki esze és ereje által a nemesség sorából a király személyének képviseletéig emelkedett, Verbőczy István

E név kimondására egyszerre az egész tizennégyezernyi had felrivallt: „Vivát Verbőczy palatinus!” Az égrengető kiáltás elhatott a királyig Hatvanba.

Verbőczy megrettent. Ezt ő nem így tervezte. Ő Zápolya Jánosnak szánta a nádorispánságot. Ő egyenes lelkű, helyes eszű ember volt. Az egész mozgalomban, melyet megindított és vezetett eddig, nem volt más szándéka, mint hogy az országnak erős kormányt adjon, mely azt végveszedelméből ki tudja ragadni; de saját emelkedésére nem gondolt emellett. Neki elég volt az a dicsőség, amit eddig szerzett: hogy elsőtán egyetlentörvénytudósa lett az országnak, hogy a törvényeket összegyűjté, az igazságszolgáltatást rendbe hozta. De az ilyen hivatalhoz nem érzett magában semmi erőt. Ez olyan teher volt, mely őt leroskasztá.

De már hasztalan volt minden szabadkozás. A nép szava: Isten szava! – Hát még ha a nép csupa nemesemberbül áll!

Midőn végre a király ismét megérkezett a trónsátor alá, s a nemesség szónoka, Ártándy szájából megérté, hogy Verbőczy lett kikiáltva új nádorispánnak, nem tehetett egyebet, mint hogy a választást helyben hagyja.

Verbőczy zokogva borult a király lábaihoz, úgy könyörgött.

Ne tedd a vállamra azt a nehéz terhet, fölséges királyom. Ne add a kezembe ezt a súlyos kardot, amellyel nem bírok. Én egyszerű litteratus vagyok, könyvek között őszültem meg, hogy viseljem én az ország főkapitányságát? Hogy üljem meg a csatamént, mint a hadak fővezére? Szegény sorsú vagyok, hogy feleljek meg a fényes méltóságnak, melyhez se lelkem, se vagyonom? – Szabadíts meg tőle.

Háromszor ismételte e rimánkodását; mindannyiszor a nemesség éljenrivallása nyomta el a szavát.

A király szomorú mosollyal mutatott a tomboló tömegre.

Te ébresztetted fel ezt az óriást; te hoztad össze az ős-országgyűlést. Ha te nem bírsz vele, a nagy népvezér, hát én, szegény kicsi király, hogy tegyek ellene? – Csak viseld te a magad terhétén is viselem a magamét.

Azzal inte a király a mögötte áló kancellár-püspöknek, hogy olvassa fel az esküformát az új nádor előtt.

Az egész tábor levette a süveget fejéről; a legmélyebb csend lett, amíg Verbőczy elmondá az eskü szavait az egri püspök után. Akkor aztán újra kezdődött az üdvrivallás.

Ez örömzaj közepett aztán felolvasá Verbőczy az országgyűlés megállapodásait, melyeket a besnyői értekezlet elfogadott. A király szentesíté őket. Az óriás tömeg helyeslést kiálta minden cikkre. Valami háromszázan tudták talán, hogy mi volt az, amit megéljeneztek, de tizenháromezernek bizony álma sem volt arról, hogy minő sorát a nehéz törvényeknek fogadta el a hatvani ősgyűlés.

S mindez nem tartott három napnál tovább.

Talán érdekes lesz egy részét e határozatoknak elsorolni; hadd lássa a mai kor ivadéka, hogy mire volt képes hajdanában a honfilelkesedés.

A legelső határozat az volt, hogy az 1521-iki budai országgyűlés határozatai a hadjárat és honvédelem költségeire szükséges adókra nézve újból megerősíttettek.

Voltak pedig ezek az adók a következők.

Minden nem nemes lakosa az országnak, akár polgár, akár jobbágy, kereskedő vagy kézműves, fizet minden kémény után füstpénzül egy aranyat.”

Minden hordó bortul egy forintot, hordó sertül tíz denárt.”

Minden igásmarhátul öt denárt, juh, kecske, sertés és méhkaptár után két denárt.”

Minden kézműves, a füstpénzen kívül, a műhelyétől egy forintot.”

Boltos kereskedők az áruk értékének egyhuszadát.”

Házalók minden lovuk után ötven denárt.”

Molnárok minden kerék után, halászok minden háló után egy forintot.”

A papok ezüstneműiknek egytizedét, a templomok kincseiknek egynegyedét.”

A zsidók apraja, nagyja, fia, leánya, fejenkint egy forintot.” (Ennél tökéletesebb adóztatási rendszer sohasemvoltnem isleszMagyarországon!)

De még önmagára is adót vetett ki a nemesség.

A nagybirtokú nemesek és főpapok fizessék adóban összes jövedelmeiknek fele részét az ország pénztárába; a kisebb birtokú nemesek pedig adózzanak éppen úgy, ahogy a jobbágyok, de még azon felyül fizessenek egy kurta forintot.”

A füstpénzből a király és a királyné kapjanak huszonöt denárt.” S hogy ez a begyűlendő tömérdek kincs, szokás szerint, „caperapemódon szét ne ragadoztassék, annak a megőrzésére állíttassék fel egy erős vár az ország közepén, melynek kapuit két főúr és két nemes őrizze.

És ez mind általános felkiáltással lett elfogadva. Nem volt részletes tárgyalás, nem módosítványok, nem név szerinti szavazás, semmi közbekiáltások. Egy szellem, egy lelkesült eszme hatotta át az egész országgyűlést: „Hisz úgysem fizetjük meg!”

Azután meg lett alkotva az új államtanács, a nyolc nemesi miniszterrel.

Elhatároztatott, hogy a király és királyné udvari tisztét magyarok viseljék.

Katonák zsoldja meg lett állapítva; a huszároké havi négy forintban, a puskásoké hatban.

A réz- és ezüstbányák bérlete ki lett véve a Fuggerek kezéből, s átbocsátva Szerencsés Imre kezelése alá, aki csodaeredményeket ígért.

És a nagy Ujlaky hercegi birtok át lett ruházva Zápolya Jánosra, aki ezáltal egyszerre az ország leggazdagabb főurává lett fölemelve. (Ez volt tulajdonképpen a legvalárdabb föladat; a sokat vitatott Ujlaky-örökséget a vajda kezére juttatni. Ezért kellett nádort, országbírót, kincstárnokot megbuktatni.)

S hogy az országgyűlés határozatai ne szűkölködjenek tréfás részletek nélkül sem, az is határozatba ment, hogy azt a tömérdek hamis dénárt, értéktelen ezüstpénzt, amit Szerencsés Imre veretett (miután már megvan, és el nem emészthető), igyekezzék a király külföldi fizetéseknél elhasználni, takarítsa ki Cseh- és Németországba, s aztán ne eressze be többet a határon.

Ez mind és még a jövő évi országgyűlésnek a kihirdetése nehány óra alatt el lett határozva a hatvani síkon, s ezzel az országgyűlés rengeteg vivátot kiáltva a királyra, szép csendben eloszlott.

A király kíséretében járt német írástudó, Spervogel, mint szemtanúja a hatvani országgyűlésnek, feljegyezte róla azt a dicséretre méltó adatot, miszerint a nemesurak az országgyűlés közelében fekvő rozs- és árpavetéseket a lovaikkal le nem tapostatták, sem az asszonyok ludaiban és tyúkjaiban kárt nem tevének, ellenben a húsnak és pecsenyének, lúdnak és kappannak, gyümölcsnek és zabnak azt az árát adták, amit az eladó kofaasszonyok követeltek érte; ami őseinknek hírnevére a legszebb magasztalás.

Hogy mindezeknek a nagyszabású határozatoknak mi lett az eredménye, az már kevésbé dicsekedésre méltó.

Nem elég az üdvösségre az, hogy legyen egy okos ember, aki parancsol, ahhoz még egy bolond is kell, aki engedelmeskedik. Fizetés dolgában pedig régenten is kevés volt a bolond ember.

Legkisebb számítás szerint ötmillió aranynak kellett volna begyűlni az ország pénztárába. (Ami a mai pénzviszonyokhoz arányítva, egyenértékű volna ötvenmillió arannyal.) Aztán összevissza nem gyűlt össze több negyvenötezer forintnál. (Ezért ugyan kár lett volna várat építtetni az ország közepén, a pénz megőrzésére.) A nemesurak meg a papok éppen nem fizettek; a paraszt elhajtotta a marháit erdőre, berekre, mikor az adókivető jött, kivetni a dénárokat, s a kéményét lebontatta, hogy füstpénzt ne fizessen. A bort inkább kiitták a hordóbul, csak hogy adót ne fizessenek tőle, nem lehetett mást megfogni, mint a városi polgárt meg a zsidót. Azok meg kialkudtak az adóbehajtókkalfelében, harmadában.

Az adóbehajtó sadduceus pedig akkor sem tartozott az emberi társaság első színmézéhez vagy a tokaji bornak az esszenciájához. Azok ami pénzt hétköznap beszedtek, vasárnap mind eldorbézolták, s ha a már fenn említett Spervogelnek hitelt lehet adni, az adóban lefoglalt borokat a kutyáikkal itatták meg.

Szerencsés Imre, természetesen, amint a rézbányák bérletét a Fuggerek kezéből kicsikarta, azon volt, hogy a saját hatvanezer aranyát helyrepótolja belőlük, amit a nemesurak adnektáltak: őtőle is építetlen maradhatott az a torony, amiben az ország kincsét kellett volna megőrizni a négy magyar nemesnek. – Milyen optimizmus! – Négy úr egy csomóban, aki az ország pénzét megőrzi!

Minden úgy következett be, ahogy azt Fráter György előre megmondá Zápolyának.

A hatvani ős-országgyűlés után Lajos király hazatért a fővárosba. A királyné eléje jött. Nagy volt az öröme, mikor meghallotta, hogy a nemesség a füstpénz egy részét a királyné kincstára számára szavazta meg, s látta, hogy a király épkézláb tért vissza az országgyűlésből, s hogy a magával vitt vén, totyakos főurak helyett fiatal, daliás főméltóságokat hozott vissza. Meg is ülték ennek a lakodalmát Pesten, a pompás királyi kertben. (Ott volt az a mostani Operaház helyén.)

Éjszakára kivilágították a várost és Buda várát.

     

Talán ugyanezen a napon írta VII. Kelemen pápa Ferenc francia királyhoz azokat a baljóslatú sorokat, melyekben ez mondatik: Ki van már tűzve az óra, amelyben a szegény nyomorult Magyarország eltemettetik.”




Previous - Next

Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library

Best viewed with any browser at 800x600 or 768x1024 on Tablet PC
IntraText® (V89) - Some rights reserved by Èulogos SpA - 1996-2007. Content in this page is licensed under a Creative Commons License