XVI. FEJEZET
A Valhalla és a vegyes törvényszék

Andrássy István azt olvasta le a szenátor urak arcáról, hogy ezek most azt mondják magukban: „Hej, ez a kocsmagenerális, mindig csak az evésre gondol!”

- No hát megálljatok, majd megtanítalak én benneteket, éhkoppot nyelni kurucosan - gondolta magában vissza.

Amint a külső cinterem rácsajtajához értek, megállt, s visszafordulva Alauda uramhoz, azt kérdezé:

- Nini! Mondja csak meg kegyelmed, miért diktálta be a tanács a Czelder Orbán által küldött föltételek közé azt is, hogy a császáriak a főnemes polgárok temetkezési jogát a főtemplom körül meg ne csorbítsák? Ezt nekem meg kell értenem, hogy ez komoly kívánság-e, amihez ragaszkodnunk kell, vagy pedig csak olyan hajóteher forma amit ki lehet dobni, hogy a többit megmentsük.

(- Jaj nekünk! - dörmögé a kis Serédy. - A generális kövekre éhezett. Ma márvánnyal traktálnak meg bennünket.)

Andrássynak pedig föltett szándéka volt húzni-halasztani az időt a Belleville lovag fölött tartandó törvényszék dolgában minél későbbre. A kor szokása szerint gyertyagyújtás után nem lehet ítéletet kimondani. És neki okvetlenül beszélni kellett előbb Korponaynéval, mielőtt ez a fatalis casus elucubrál. Ki tudja, mik sülnek ki belőle.

Ennélfogva, amint a cemeteriumba bevezetteté magát, ott egyszerre olyan szenvedélyes sculptor, theolog és archeolog lett, hogy csodálni kellett a nagy tudományát.

A lőcsei kathedrálét akkoriban erős, magas kőfal vette körül, s ez a kerítés sűrűn tele volt rakva az egykoron hírt, nevet, érdemeket szerzett néhai nemes és polgár urak kőemlékeivel. Azok között igen sok művészi beccsel bírt. A mindenféle színű márványkoloncok domborművei a szentírás kiváló jeleneteit örökíték meg remekül vésett csoportokban. Ezeket mind hazai, lőcsei szobrászok faragták, akiknek nagymestere volt Urbanovics Márton. (Ennek a szobra is ott állt, tanítványaitól kifaragva, a templomoldalban; szép magyar bajuszos, szakállas férfi, kezében a szobrászvésővel.)

Alauda uram pedig mintha csak elértette volna Andrássy titkos gondolatját, olyan szépen el tudta magyarázgatni a kuruc uraságoknak kinek a remekműve ez a Krisztus születése a Girschner-sírtáblán? Ki csinálta a Gruff család feltámadási csoportművét? Miért választotta a Hirscher család síremlékeül a Gecsemáné-kerti elfogatást? Mit jelképez a Buchwaldok Jákob lajtorjája. A pestisgyógyító Jézus ábrázolata a Zabeyerek márványlapján az ősapa önfeláldozását örökíti meg, ki a feketehalál idején a kórházat alapítá, s maga is buzgóságának lett az áldozatja. A kőemlékek között van egy fából készült is, kővé vált fából, amit a föld alul ástak ki, ez a Gornoviczer családé, s a kép a föltámadást ábrázolja: az anyagja maga is a föltámadás jelképe. A Täufelek emléke Krisztus csodatetteit örökíti meg; a Rompauereké a Megváltó utolsó kínos éjszakáját az Olajfák hegyén; a Heim család sírköve különös művészi tökéllyel Lázár életre költését választá témának; a Ros család az Idvezítő sírba letételét, míg a Scwaib család ellenben mennybemenetelét, amely műben az a legnevezetesebb, hogy a földön maradt, elbámuló népek, mind csupa magyar mentés, sarkantyús csizmás, bajuszos, hosszú hajú férfiaknak, s főkötős, gereznás asszonyoknak vannak ábrázolva.

Ilyen művészi emléktáblákkal van körülvéve az egész templom. Ez a halottak fényűzése. Ide bejutni valaha, ez a nagyravágyása minden igaz nemesnek. Ide pedig csak érdemek vezetnek. Azért olyan féltékeny Lőcse városa erre a körülkerített térre. Ez az ő panteona, valhallája, kővé vált dicsősége. Inkább az aranyát, ezüstjét, inkább a kenyerét engedné magától elvétetni, semhogy a sírköveit!

A kuruc tiszturak azonban egész életükre jóllaktak epitaphiumokkal.

Ellenben egy jó óra el lett tarisznyázva a napból.

Fabriczius már a városház csarnoka alatt várta a cinterembõl visszatérõ urakat.

Útközben több polgár szólította meg Alauda uramat; azon a lõcsei nyelven beszéltek, amit csak õk értenek meg egymás között.

Alauda uram úgy tett, mint a csínyt tett gyermekek szoktak, hogy mikor érzi a pirongatást, más diskurzushoz kezd; nehogy Fabriczius lehordja a temporizálásért, megelõzte a szóval.

- A kocsmárosok esedeznek alássan, hogy a mai örömnapon engedtessék meg nekik a csapszékeiket a hora canonicán túl is nyitva tartani. Hadd mulasson a polgárság.

- Miattam mulathat, csak a kedve ne hiányozzék hozzá - mondta Fabriczius egész maláciával, azonban a szája szegletében ott leskelõdött egy kis malícia.

Alauda uram el nem hagyta magától vétetni azt a szerencsét, hogy egy ilyen népszerû izenetet saját maga ne vigyen meg a piacon összeröffent kocsmároscéhnek, amiért is nagy vivátot kapott. S egy pillanat alatt megtelt a piac hevenyészett sátorokkal, lacikonyha, palacsintasütõ bodé, mézeskalácsos szárnyék, seres szín sorakozott egymás mellé. S ahol evõk-ivók vannak, ott hamar megterem a muzsikus is; olyan kurjongatás, trombitálás keveredett, hogy majd felvette a törvényszéket odafenn a tanácsteremben.

Fabriczius úgy tett, mint aki nem hall semmit. Alauda uram pedig olyan szelíd képet csinált, mint aki ártatlan benne. Fabriczius egy cédulát adott át a városi kikiáltónak, mire az kiment a terembõl, s az õrszobából elõszólítva a dobost, lement a piacra a nép közé, s elkezdett doboltatni.

Ha Alauda uram trombitáltat, Fabriczius uram doboltat hozzá. A kikiáltó a dobszó után harsány hangon olvas fel valamit a kezébe adott papírról.

Ez a valami pedig így hangzik:

- Becsületes polgárok!

Tudomására esvén a fõbírónak, hogy a császári generális, Löffelholtz, a múlt éjjel, a zûrzavart felhasználva, a Königsbergen sáncokat hányatott, s azokban egy bombavetõ batteriát és egyéb árkolájt állíttatott fel, ahonnan holnap reggel városunkat nehéz bombákkal és tüzes golyóbisokkal kezdi el lövetni; annálfogva a veszedelem kikerülése végett elrendeli és megparancsolja a fõbíró uram a polgároknak, hogy holnap reggel azonnal mindannyian a házaik tetejét leszedjék, hogy az ellenség tüzes golyói azokat fel ne gyújthassák. Aki a parancsolatnak nem engedelmeskedik, annak a háza teteje a maga költségére a katonaság által fog leszedetni. Isten oltalmazza a mi városunkat!

Azzal továbbment a kikiáltó, s a másik utca szegletén kezdé újra a doboltatást.

De úgy elment a mulatozó kedve erre a hirdetésre a polgárságnak, hogy egybe megszûnt minden muzsikaszó és örömujjongás, a sátorok kiürültek, az emberek hazatakarodtak, a lacikonyhák, sütõgórék mind eltûntek a piacról, olyan csendes, józan állapot állt be az egész városban minden utcán és piacon, mint a délelõtti harangszó után vasárnap.

Mikor Fabriczius azt parancsolja, hogy le kell szedni a házakról a födeleket, akkor minden ember tudhatja, hogy ez több a kettõnél.

A nap éppen besütött az ablakon, mikor Korponay János felébredt édes álmából.

- Ejnye bizony már hajnal is van! - kiáltá, katonás gyorsasággal felszökve.

- Hajnal bizony, rubintom! - mondá neki a menyecske; - csakhogy esthajnal: délesti négy órára jár az idõ.

- Miért nem költöttél fel hamarább? - zsémbelt a férj.

- Mikor oly édesdeden láttalak aludni. Rászolgáltál erre a kis pihenésre. Aztán költöttelek én egypárszor; de még mélyebben aludtál utána.

- Hogyan költöttél?

- Megcsókoltam a szemedet, s a füledbe súgtam, hogy „galambocskám!”.

- Nyakon kellett volna öntened egy pohár vízzel! Mit mond a generális, hogy mégsem mentem hozzá raportra?

- Biz az galambom már egypárszor küldött ide ordináncot holmi parancsolattal; de én elõször azt izentem neki vissza, hogy otthon parancsoljon õkegyelme.

- No, no! Azt nem jól tetted.

- Most utóbbat pedig azzal zakatolnak az ajtón, hogy eredj mindjárt fel a városházára; ott törvényszék van; már együtt ülnek, s vidd magaddal Belleville lovagot is.

- Én? Belleville lovagot? Hát „avagy õrizõje vagyok én az én atyámfiának”?

- Bizony õrizõje vagy, sasocskám, hiszen te magad tetted õt fogságra a saját szobádba: a kardját is elvetted, ott van a magadé mellett.

- Hát nem álmodtam én ezt a bolond históriát? No nézd: most szentül abban voltam, hogy álom volt az egész. De milyen bolond álom! Hát akkor még talán az is igaz volt, hogy itt ezen a helyen állt egy pokoli machina, s azzal téged egy csomó veszett ember tortúrázott a szemem láttára.

- Ha láttad, hát nem volt álom. Én nem láttam, nem éreztem.

- De hát mi baja volt a schlaraffok népének Belleville lovaggal meg teveled?

- Hát azt én hogy tudnám, füles bagolykám, mikor úgy aludtam, mint a kifejt tej, amíg te föl nem keltettél: ha meg nem jössz, tán egészen odaát maradok a másvilágon.

- No ez cifra történet. Hát Belleville fenn van-e már?

Juliánna szemérmes elpirulással fordítá félre az arcát.

- Hogy kérdezheted ezt tõlem? Az én szobámba idegen férfi csak be nem lép, sem én nem leskõdöm az ajtaján.

Korponay János bocsánatot kért ezért a gondatlanságból elkövetett gorombaságért egy alázatos kézcsókban, s a párbeszéd alatt hirtelen belerugdalta magát a feszes magyar ruhákba.

- Hát a kis pulyánk hol van? - kérdé egyszer széttekintve.

- Az ott hált Pelargussal.

(Hiszen igaz.)

- Hol van ugyan?

- Ott kinn sétálnak Pelargussal. (Ez is igaz.)

Korponay felcsatolta a farkasbõr kacagányát, fejébe nyomta süvegét, s búcsút véve az asszonyától átsietett a szobájába Belleville lovaghoz.

- Hát hogy vagy? - kérdé tõle.

- Mint a kutya a kútban.

- No ne búsulj! Majd kirántalak én!

- Azon imádkozz, hogy én ne rántsalak be téged!

- A törvényszék elé hínak bennünket. Nem tudom, mivel vádolhatnak; de tûzbe teszem érte a kezemet, hogy ártatlan vagy.

Az elõtornácban azonban már ott várt az ezredporkoláb, megfelelõ segédszemélyzettel: bilincseket szándékozott rakni a lovag kezére, lábára.

Korponay tiltakozott e meggyalázás ellen.

- Belleville lovag az én foglyom! Becsületszavával van hozzám kötve; ami erõsebb minden láncnál. Ha békót akarnak a kezére verni, csatolják annak a másik karperecét az én kezemhez: mert mi fegyvertársak vagyunk.

A porkoláb azt tartotta, hogy az okosabb enged, s hagyta a kuruc tisztet a francia lovaggal karöltve menni a városházáig; ahol már sok szájtátó volt a piacon összegyülekezve abból a fajta népbõl, amelyiknek nincs leszedni való házteteje. Amint meglátták Belleville lovagot, elkezdték fennhangon szidalmazni.

- Hallgatsz, csiszlik! - kiálta Korponay, lekapva az öve kapcsáról a tollas buzogányát, s megfenyegetve azzal a zúgó csõcseléket. - Vagy kifordítom a bõrödet, s dudát csinálok belõle!

Elhitték neki, hogy képes volna rá, s engedték békén felvonulni foglyával együtt a városház lépcsõin.

Az urak mind a zöld asztal mellett ültek már; egyik oldalon a szenátorok ónémet palástjaikban, másikon a kuruc tisztek rangfokozat szerint; legalul a legifjabb zászlótartó, a kis Serédy; az asztalfõn a két elnök, Andrássy és Fabriczius.

S az elnöki szék háta mögött ki volt tárva a kettõs ajtó, melyen keresztül a szomszéd szobába lehetett látni. Az volt a kínzókamra.

Az alkonyodó nap besütött az ablakokon, szembevilágítva a tarkabarka kuruc vezéreket, s szikrákat szórva azoknak a mellcsatjain, ökölnyi medáljain, míg a fekete patrícius alakokat még sötétebben hagyta.

A benyílóba nem sütött be a nap; hanem ott is adott elég világosságot a tüzes katlan, amiben egy hóhérlegény fújtatóval szította a tüzet, a veres fény a nagyszakállú hóhér skarlátba öltözött alakját igen szépen megvilágította, s a mindenféle kínzószerszámokat is gyönyörködésrevalókká tette.

Ilyen elõkészülettel várták a két lovagot.

Mikor belépett a terembe Korponay, igen jól és helyesen ki volt nála fundálva, hogy ad captandam benevolentiam, õ fogja kezdeni a szót, minekelõtte kérdeznének valamit tõle, azzal az értesítéssel, amit így is elsõ kötelessége (lett volna már ezelõtt tizenkét órával) a fõvezérnek elõadni. Majd azután ha megtudják, hogy minõ hõstetteket követett õ el, mennyi élelmiszert és lõport hozott be az ostromlott városba, mindjárt engedékenyebb hangulat fog uralkodni a törvényszékben.

Azért is, az asztal végén megállva, s katonásan üdvözölve, e szókkal kezdé jelentését.

- Nagyméltóságú generális uram, tekintetes törvényszék, jelentem alássan, hogy mind megvan a puskapor.

Erre a szóra az impertinens kis Serédy meg nem állhatta, hogy el ne nevesse magát, s amint egy elkezdte, mint a futótûz terjedt az egyszerre végig a kuruc tisztek során, azokról elragadt a szenátorokra, általános hahota lett belõle, még a hóhér odabenn a kínteremben is úgy kacagott, hogy csak úgy világított a két fogsora a sötétbõl elõ.

- Mi a mennydörgõ mennykõt nevetnek azon, amit mondok? - szólt szétbámulva Korponay.

Azon még jobban nevettek.

Csak Fabriczius ráncolta le haragosan a homlokát, s Andrássy tudta türtõztetni magát. Komolyan inte a kezével békét és csendet.

- Vitéz fõstrázsamester uram! - szólt oda Korponaynak; - ha már most jut kegyelmed hozzá, hogy raportját elõadja, hát kezdje az elején és ne a végén, s intézze el hamarosan.

Korponay hát elkezdte ott, ahol az ókapun kiindult a lovascsapatjával.

- Jaj! Ne kezdje kegyelmed a Noé bárkájánál! - kiáltá bele Fabriczius türelmetlenül.

Ezen meg Korponay jött haragba.

- No de ahhoz meg már én értek, hogy hogyan kell raportot csinálni! Kegyelmed bíró uram, ért az aktáihoz.

- Jól van, jól no! Én nem értek semmihez. Mondja kegyelmed tetszése szerint.

- No hát! Sûrû ködben érkeztünk el az ellenség táborán szerencsésen keresztül vergõdve, Dunajechez.

- Jézus Mária! Már meg Dunajecig megyünk!

- No igen! Kegyelmed odáig hozta el Lengyelországból a fejedelem küldötte convoit; nekem kellett azt ide bekísérnem. Odáig könnyû munka volt az. A hanák lovát csak el kell ereszteni, magától is elmegy az az úton; nem kell neki városbíró vezetõnek; de azután, erdõkön, hegyszakadékokon keresztül tovább hozni a társzekereket, a hordókat lepakolni, szánon leeregetni meg felhúzogatni; az ellenséggel vak csatát kezdeni, hogy a figyelme másfelé vonassék; ahol meg nagy erõ áll ellent, vitézül közberontani; aztán a legjobb viadalból okosan megretirálni; ide nem szenátorbölcsesség kell, bíró uram!

- Jól van, adja elõ kegyelmed, hogyan történt? - biztatá a tábornok a tüzeskedõt.

Korponay aztán elmondott hegyirõl tövire mindent nagy akkurátussággal, s ha valamit a részleteknél kifelejtett volna, segítségére jött az emlékezetének a tábornok: így azután olyan szépén kidolgozták ketten a dunajeci hõskölteményt, hogy csak Pelargus kellett még hozzá, aki versekbe szedje, s kész az új Odisszea.

(- Így majd csak kihúzzuk Isten kegyelmébõl gyertyagyújtásig! - dörmögé félhalkan Fabriczius.)

- Hát hiszen az inkvizíciót gyertyavilágnál is meg lehet tartani - veté oda az elnöktárs válaszul.

- Igen! de a tanúkat nem lehet meghiteltetni, ha már bort ittak.

- Jaj, ha itt az a törvény, akkor az én kurucaimat soha sem lehet megesküdtetni.

- Szabad lesz talán tán immár az inquisitushoz intéznem a kérdéseimet?

- Méltóztassék. Átadom a szót.

- Belleville lovag! Álljon elõ! Nevét kérem.

A lovag odaállt dacosan az asztal végéhez, egyik kezét a csípõjére, a másikat Pobszt szenátor széktámlájára téve.

- Nevem Arthur, Guzman, Dieudonné de Belleville du Près chevalier de Haut Marne, et Montcarlier.

- Kérem: hagyjon valamit a testvéreinek is!

- Címem: õfelsége XIV. Lajos, Franciaország királyának testõrkapitánya, az árkoláj (tüzértudomány) mestere, õ felsége II. Rákóczi Ferenc, Magyarország királya s Erdély nagyfejedelmének geniecorps vezetõ colonellusa.

- Köszönöm, elég lesz. Szabad lesz még azt is megtudnom, hogy méltóztatik-e kegyelmességed valami vallással bírni?

- Óh igen! Igazhitû római katolikus keresztény vagyok. Legutoljára meggyóntam a montmartre-i kolostorban.

- Az ugyan apácakolostor; de hát nem tesz semmit. Szabad még azt kérdeznem, hogy milyen idõs kegyelmességed?

- Köszönöm. Egészséges vagyok.

- Nem azt tudakoltam. Hanem, hogy mikor méltóztatott magasan - születni?

- Arra nem emlékezem. Távollétemben követte el rajtam valaki ezt az injúriát.

- Tehát úgy körülbelül harmincöt és ötvenöt év között? Nagyon jól van. Tehát feleljen mármost nekem colonelle lovag de Belleville arra a kérdésre, hogy hol és mivel töltötte ön a legközelebb múlt éjszakát? Azzal van ön vádolva, hogy szándékosan felrobbantotta a groszscherfeldi puskaporos tornyot.

- Hiszen bár a puskaporos tornyot robbantottam volna! De inkább a bankomat robbantották szét ezek az urak, akik itt sorban ülnek az egyik oldalán az asztalnak; õk a bizonyságaim, hogy ott kártyáztunk együtt lansquenetet a Herman-féle házban, legjobban megmondhatja Serédy zászlótartó uram, aki ott bibickedett a hátam mögött.

- Tessék a bíráiról nagyobb tisztelettel beszélni kegyelmednek!

- Azt gondoltam, tanúnak jöttek ide.

- E szerint tehát kegyelmed csak akkor tudta meg a lõporfelrobbanást, mikor a pukkanás hangjával együtt az ablakok is bezuhantak a szobába.

- Ezt csakugyan lehetetlen volt észre nem vennem.

- És mit csinált akkor kegyelmed?

- Kifutottam a katasztrófa színhelyére, mint a többiek, még a maradék pénzemet is ott feledtem.

(Ez igaz! - bizonyítá a kis Serédy -, a pénzét én vettem magamhoz.)

- És így megvan? - kérdé Fabriczius.

- Az nem logikai következés - mondá a zászlótartó.

- Már most mondja ön meg, chevalier de Belleville - vallatott tovább Fabriczius; - ön, aki absolutus baccalaureussa a mathesisnek, hogyan lehet az, hogy amidõn a Herman-ház északnak fekszik, a groszscherfeldi torony pedig délnek, a Thurzó-ház ellenben nyugatnak, hogyan történhetett az meg, hogy amíg kegyelmed a hypothenusán egyenesen mehetett volna az égõ torony felé, a két cathetust választá az odamenetelre?

- Erre kész a feleletem. A Thurzó-ház tõszomszédjában van a Heinrich-ház, ahol a generálisom lakik. Õneki volt kötelességem legelébb jelentést tenni az eseményrõl.

- Kegyelmed természetesen abban a hitben volt, hogy a generális úr õnagyméltósága olyan süket, mint a fajdkakas, s nem tudja, hogy egy lõportorony légbe repült, amíg hivatalosan nem jelentik neki.

- Hogy én minõ hitben vagyok, az az én lelkiismeretem dolga! - harsogott vissza Belleville lovag. - És efelõl kérdezõsködni nincs joga, különösen egy eretnekekbõl álló törvényszéknek. Azonfelül pedig azon célzást, mely a mi generálisunk õnagyméltóságát a fajdkakashoz hasonlítja, lovagmódra visszatorlom.

(- Ne erõltessük ezt a témát fõbíró uram! - dörmögé az ökle mögül Andrássy István, az urakhoz pedig fennhangon mondá: - Vegyük ez ügyet egészen serio, urak! Nagyon komoly dolog ez!)

- Tehát kegyelmed felment a generális úrhoz? Otthon találta-e?

- Dehogy is találtam.

- Tehát kit talált ott a lakásán?

- Senkit, egy lelket sem. Még a strázsán álló silbak is elszaladt.

- Sokáig idõzött kegyelmed a generális szállásán?

- Ugyan mit idõztem volna?

- Benn volt kegyelmed a generális úr belsõ szobájában is?

- Természetes, hogy benn voltam.

- Széttekintett benne?

- Ezt nem tilthattam meg a szemeimnek.

- Nem hozott el onnan valamit?

- Uram! Csak nem akarja ön ezzel azt mondani, hogy tolvajt néz ki belõlem?

- Éppen nem. Valami egészen értéktelen tárgyról lehet csak szó.

- Megtiltom önnek, hogy ez értelemben hozzám több kérdést intézzen!

Fabriczius bíró e szóra hátrafordította a fejét, s az ökölre fogott keze hüvelykujjával a kínzókamarára mutatva, azt mondá csendesen:

- Figyelmeztetem a lovagot, hogy énnekem még más kérdezési mód is áll a rendelkezésemre.

Belleville lovag elsápadt. Andrássy pedig bosszúsan sütötte le a fejét, az ujjaival az asztalon dobolva.

- Adj száraz és komoly feleleteket, bajtárs! - súgá Korponay Belleville-nek.

- Tehát Belleville lovag úr - folytatá a fõbíró -, miután kegyelmed a matematikai kérdést ilyen jól megoldá; lássunk már most egy aritmetikai feladványt is. A robbanás történt pontban tizenkét és fél órakor. Jól megjegyeztem, mert ébren virrasztottam a városház szenátori szobájában. Az a lárma pedig, mely a piacra lemennem kényszerített, támadt tizenkét óra és ötven perckor. Ha kegyelmed a Herman-háztól futvást ment a tábomok lakásáig, ott gyorsan végigjárta a szobákat, sehol nem idõzött, akkor minderre öt percet leszámítva, mire használta kegyelmed a tizenöt percnyi idõt a Herman-ház kapujától a Thurzó-ház kapujáig?

- Erre aztán könnyû a felelet! Arra használtam ezt az idõt, hogy egynehány pimasz fickónak, aki nem tudom mi okból, utamat állni bátorkodott, kiporoltam a bivalybõr wammszát.

- Azok az útját álló fickók a ketterhäuschen õrei voltak, akik a robbanás után elszaladtak az égõ toronyhoz, onnan visszatérve a ketrecet üresen találták; a friss hóban nyomokat vettek észre, amik a Thurzó-ház kapujához vezettek, s azokat üldözve, ott találták kegyelmedet egy oszlop mögé elrejtõzötten.

- Lovagi becsületemre mondom, hogy én egy pillanatig sem voltam abban az órában a ketterhäuschennél.

- És a lábnyomok, amik a ketterhäuschentõl a Thurzó-ház kapujáig vezettek?

- Nem az én lábam nyomai voltak.

- Hogyan jutottak tehát a ketterhäuschen kulcsai a kegyelmed kezébe?

- De mi közöm nekem a kegyelmetek vasketrecéhez ott a piacon? S mi köze van annak a vasketrecnek a groszscherfeldi lõporos toronyhoz?

- Mindenekelõtt megjegyzem, miszerint nem azért vagyunk itten, hogy kegyelmed kérdezzen ki engemet, hanem hogy én kérdezzem ki kegyelmedet. Hogy pedig a ketterhäuschennek és a lõporos toronynak micsoda összefüggése van egymással, azt majd a tekintetes törvényszék fogja megítélni. Most kegyelmednek a dolga megmondani, hogy mi úton jutott a ketrecbörtön kulcsaihoz?

- Azt pedig nem fogja tõlem megtudni senki - hörgé rekedtségbe mélyedõ hangon Belleville lovag.

- Felszólítom kegyelmedet, hogy erre a kérdésre határozott választ adjon.

- Nem fogok rá választ adni! - rikácsolá indulatosan Belleville lovag.

(Csalfa asszony! Megérdemelte volna, hogy elárulják, de akiben nemes vér van, nem tudja azt megtagadni, mikor asszonyról van szó.)

Andrássy tábornok a vallatás alatt többször a hajához kapott a kezével, hogy megszokott módon kétfelé simítsa azt a halántékain; - a levágott haj aztán mondott neki valami történetet. Õ már kezdte sejteni, hogy mi úton jutottak azok a kulcsok a lovag kezébe. Még többre is rájött. - Ördöngös egy asszony! Ha egyszer valamit a fejébe vesz, képes játszani puskaporral, szerelemmel, becsülettel, mindennel, amibe tüzet dobni nagy veszedelem!

A bíró szigorú hangon mondá a lovagnak:

- Ha a vádlott makacsul megtagadja a feleletadást, én kénytelen vagyok ellene kínvallatást alkalmazni.

Belleville lovag epésen felkacagott:

- No hát ide azokkal a spanyolcsizmákkal! Hadd próbálom fel, a lábamra illenek-e?

A törvényszék kuruc tagjai közt halk morgásban volt észlelhetõ a visszatetszés.

Mindenki Andrássyra nézett, hogy mit szól, mit tesz most?

E tüskén ülõ feszengés alatt Korponay