XXII. FEJEZET
Az elátkozott ünnepnap

Andrássy Istvánnak születésnapjára virradt a krasznahorkai vár.

Ezt a napot minden évben fényesen meg szokták ünnepelni.

Néhány évben maga az ünnepelt várúr is jelen volt; de már négy év óta nem látták õtet e vár falai.

A viszontagságos hadiélet hordozta magával. A háború alatt bizony sokszor ágyúval harangoznak be a karácsonyra, s mikor valaki alól két lovat kilõnek az ütközetben, akkor szokták mondani: „No, ennek nevenapja volt ma!”

Négy év óta nem látta férjét Zsófia.

Az a kegyetlen hadjárat olyan nagy sivatagokat tud tolni az egymáshoz tartozó szívek közé.

Csak sivatagokat? Hát azt a kis átjáró fülkét, ott a lõcsei szomszéd házak között?

Zsófia belenyugodott e távollétbe. Ott volt a két szép gyermeke. Kárpótlás a távollevõ apáért.

Tehette volna õ is, amit más asszonyok tettek, hogy a gyermekeit maga mellé véve, az urát hegyen-völgyön keresztül kövesse, s a táborélet viszontagságain megosztozzék vele. De ezt õ nem tartá helyesnek. - Minek csimpajkozzék az asszony a harcoló férje nyakába, mikor annak legjobb hitestársa a kivont kardja? Asszonysopánkodás, gyermeksírás csak gátolja annak a vitézi munkáját. A nõ küldetése az, hogy nevelje az új ivadékot; ha mikor kidûl a törzs, ott legyenek helyette a nálánál nem rosszabb sarjak.

Más asszonyok bizony egész udvari személyzetükkel kísérték, városról városra a vezérségen levõ uraikat, s azt tartották hõsi önfeláldozásnak: Zsófia az ellenkezõt tette, s az övé volt a verseny pálmája.

Hozzá csak a hõs diadalainak a híre járt el. Õ csak a fénykört látta, mely férje alakját körülburkolá. Mindazok a kisszerûségek, emberi fogyatkozások, amik a nagy emberek bal keze szennyét képezik, ismeretlenek voltak elõtte. Õelõtte a férj csak a régi bálványkép volt; fölülemelkedett minden földi gõzön a középlény az Isten és az emberek között; nem az akiért, hanem aki által imádkozik a nõ.

Mit is hihetett volna egyebet, mint hogy ahányszor õ gondol arra, annyiszor sóhajt az vissza õhozzá; ahogy az õ lelke meg van telve annak a képével, úgy jár az is a távolban, egybeolvadva az övével.

Andrássy István születésnapjára szólt a várban minden harang; kora hajnalban elkezdték már; éppen akkor kezdett volna el elsõ álmot aludni a dervisgenerális.

- Mire kolompolnak olyan veszekedetten? - kérdé felriadva.

- A brigadéros generális születésnapja van! - felelé a csatlósa.

- Ördögadták! Húzzátok hát a szenteket a lábaiknál fogva le az égbõl; de ne az én hajamnál fogva!

Az egész éji tivornya után úgy érezte minden haja szálát, mintha külön húzogatnák.

S a mámoros hajfájásnak nincs más orvossága, mint újra kezdeni az ivást.

Miklós felkelt bosszúsan a ki nem aludt álomból, s nagyokat ásítva, kiadá a rendeletet, hogy az ünnepnapra el kell hát kezdeni az ágyúzást az öregágyúkból. Ha már lárma kell a parádéhoz, hát legyen istenigazában.

A trombitásokat felrugdalta az elõszobában: azok is csak akkor aludtak el.

- Ti murmutérok! Nem látjátok, hogy hasatokra süt a nap? Gyantázni frissen! Ünnep van. Szent brigadéros napja. Bátyám uram, a kocsmagenerális ma rúgta szét a hordót! Keressétek elõ a Szent Dávidné zsoltárait.

Egynehány cimbora, aki nem akart gyorsan felébredni, csillagot rúgott; papírost dugtak a lábujjai közé, s azt meggyújtották: így rúgatják a csillagot a tréfás emberek.

Azután megeredt a nagydob, a sípszó a várudvaron, a belevegyült ágyúzás pedig bevált volna Eger ostromának. Három napnak össze kell ragadni, hogy kiteljen belõle az örvendetes születésnapi ünnep.

Szokás szerint mint mindig, úgy ma is, megtelt a vártemplom áhítatos néppel. A jászói prépost maga tartotta ma itt a misét. Ez is, az egész káptalanjával együtt, a kegyetlen Heister elõl menekült Krasznahorkába. A császári generalissimusnak különös dühe volt a fehér ruhás barátok, a ciszterciták és praemonstratensisek ellen, mivelhogy ezek voltak a szabadságharc legbuzgóbb hívei.

A tíz órai csengetés után egy kuruc lovas érkezett a várkapu elé, megadva a szokásos jelt a kürtjével, a hídon át bebocsáttatott a kapu belsõ boltozatát elzáró vasrácsig.

Itt elébb kikérdezték, hogy ki fia, mi járatban van?

Elmondta, hogy Lõcsérõl jön a brigadéros úrtól; leveleket hoz a kegyelmes asszonynak meg a Miklós generálisnak.

Erre az igazságra felhúzták elõtte a csapórácskaput, s beeresztették lovastól együtt.

A kék huszárok közül való volt, a veres csákós bataillonból, ami a válogatott csapatot képezte.

- Merre találom meg a Miklós generálist? - kérdé a silbaktól.

Az a saruja hegyes orrával mutatta az utat.

- Hát merre találnád? Ilyenkor ünnepnap! Csak a templomban lesz. Ne félj, hogy rá ne bukkanj!

A huszár átadta a lovát egy ácsorgó suhancnak a kukta fajtából, hogy jártassa meg egy kicsit, amíg õ visszatér; azután elõkereste a nagy bõriszákjából a pecsétes levelet, ami Miklós generálisnak szólt, s lerázva a zúzmarát a kacagányáról meg a süvegérõl, indult arrafelé a sok boltozatú sikátoron keresztül, amerre utasítva volt.

Balra van a feljárat a templomba az udvarról, azon a kis kerten keresztül, mely a Szentháromság-szobrot körülveszi; egy sor meredek kõlépcsõ vezet fel odáig. A huszár annak indult neki.

- Nem arra hej! - kiálta utána a kapuõr nevetve. - Ne oda „tüled”-re (balra) másszál fel a Jákob lajtorjáján, abba a templomba. Nem ott van a dervisgenerális, amott „hozzád”-ra (jobbra) van a másik garádics; ott gurulj le! Az az õ temploma.

A biz a pince volt, a borospince, nem a kriptákba vezetõ tornác. Ezt hítta Miklós úr a maga templomának.

Ha odafenn amazok énekelnek, imádkoznak, hát õ is énekel és imádkozik.

Jó korán reggel hozzákezdett. A fegyverviselõ cimborák sokkal jobban szeretik ezt a „füstös misét”, mint azt a másikat odafenn.

A kuruc hírhozó alig tudta kivenni a pinceboltban tévedezõ alakot a nagy dohányfüsttõl. Az a három szál faggyúgyertya ott a fali tartókban nem is arra való volt, hogy a sötétséget elûzze, inkább csak tájékozóul szolgált, hogy az ember a falba ne üsse az orrát.

A hosszú tölgyfa asztalon volt egy roppant nagy, ezüstözött rézmedence, tele erõs lengyel pálinkával; az meg volt gyújtva, kék-zöld lángja a hozzá közel álló arcokra sírbolti fényt lobogtatott,

Krampampuli annak a pokolitalnak a neve. Fügét, mazsolát, kalmusgyökeret dobáltak a tûzfolyadékba, ami akkor is éget, amikor maga nem ég. A fehér barátcsuhás alak egy nagy öblös vaskalánnal merít a lobogó medencébõl, s tölti az égõ italt a feléje nyújtott ércfinakokba, s amellett az egész társaság danolja torka szakadtából ezt a szép nótát:

            Valahányszor az oláh

            Mondja „Szinetátye!”

            Mindannyiszor „binye Zeu

                   Binye binye binye Zeu

            Zsupánye fertátye!”

Ez biz elég kegyes nóta így ünnepnap reggelén; hisz benne van a „jó Isten” (Binye Zeu).

A hírhozó odafurakodik az osztogató alakhoz, s megrántja a csuhája ujját.

- Generális uram.

Miklós nem hallja a megszólítást, csak a ráncigálást érzi, odafordul a csendzavaróhoz a telemerített kanállal. Látja, hogy nincs neki pohara.

- Hát a markodba töltsem a krampampulit vagy egyenesen a Bebek kanalából akarod innya?

(Az a vaskanál most is ott van még a klenodiumok között, Bebek kanalának hívják; de az ám nem krampampuliosztogatásra használta, hanem a görögtûzhöz: - amint mondják.)

- Nem a! Nem ihatnám, generális uram.

- Hát hogy tudod, hogy én generális vagyok?

- Megismertem az épületes beszédjérõl.

- Cigány vagy te, ugye?

- Nem én. „Új magyar” vagyok. (Így hítta magát akkor a hû fáraóivadék.)

- Hogy olyan fekete a pofád!

- Pedig mindennap királynévízzel mosom.

- No hát, tanuld meg, hogy én csak odafenn vagyok generális, idelenn úgy hínak, hogy „szent atyám!” Hát honnan jössz Fáraó magyarja?

- Megkövetem alássan, Lõcsérõl. Levelet hoztam a - szent atyának attól a másik generális, akarom mondani szent atyától.

S odatette eléje a hosszú, pecsétes levelet.

Miklósnál még nem hajnalodott, egyre tartott nála a disznószívû jókedv.

- Hahaha! Lõcsérõl jössz! Hát mit csinál a szép asszony? Danolja-e még, hogy:

            Nem szeretem az uramat; hajajahaj!

            Csak a kisebbik uramat; hajahaj!

                        Arra is, ha megharagszom,

            Itt a csárda, majd beiszom. Thajahaj!

- Danolja, danolja: de nemigen hangosan - válaszolt húzódozva a hírhozó.

- Hát bátyámuram hordozza-e még „az Orbán süvegét”?

- Hordozza, hordozza; de nemigen magasan.

Miklós fejében csak most kezdett egy kicsit a köd felszakadozni; valami sejtelme támadt.

- Te, rajkó! Láttad azt a magas szál karót ott a kapuban felállítva, mikor bejöttél a várba?

- Láttam, igenis. Azt gondoltam, lakodalom van a háznál, azt jelenti.

- No hát tudd meg, fickó, hogy én megesküdtem, hogy aki ebben a várban énelõttem ezt a szót elõször kimondja: „Lõcse fel van adva!”, hát azt én, Isten Jézus, megváltó Krisztus, Teremtõ, teljes Szentháromság, boldogságos szûz Mária úgy segéljen, abba a karóba húzatom belé!

- Jaj csak még az ament mondta volna hozzá szent atyám ehhez a szép imádsághoz - rebegé a hírt hozó, kegyesen kezet csókolva a dervisgenerálisnak. (Hát hiszen éppen ezért választottak cigányt ennek a levélnek az elhozására, mert tudták Miklós úrnak ezt a kegyes fogadását. S csak attól függ, hogy elfelejtse, mielõtt végrehajtatná azt.)

Miklós hevesen törte fel a pecséteket a levélrõl, s a két kezével messze eltartva azt magától, hogy a medence lángja jobban belévilágítson, elkezdte azt olvasni.

Eleinte táncoltak elõtte a sorok. Minden betûnek keze-lába támadt, öklelõztek egymás között. A csuhája ujjával megdörzsölte a szemeit, s újra hozzáfogott.

A danolóknak mind a torkába szakadt a „binye Zeu”, amint észrevették a félelmes átváltozást a szilaj kedvû vezérnek az arcán, ahogy ezek a véres szemek kidülledtek, ahogy a ráncok vonaglottak a homlokon, ahogy a felnyitott ajk hebegve vacogott, ahogy az orrcimpák dühösen tágultak széjjel, az égõ szesz világa halottszínt adott az arcnak, aminek barázdáin gyöngyözve futott végig a veríték.

Mi lesz ebbõl?

Majd vad vigyorgásra torzulnak a vonások, a fogak összevicsorulnak, az egész fej rázkódik a dühtõl, míg végre éktelen haraggal tör ki ajakán az ordítás:

„Elárulták Lõcsét! Feladták a várost!”

- No hát csak húzassa magát karóba, szent atyám. Kend mondta ki maga elõször ezt a szót - azzal kotródik a hírhozó cigány.

Nincs most õrá gondja a dervisgenerálisnak.

Tépi darabokra azt a gyászlevelet, tépi tíz körmével, tépi a fogával, s aztán a rongyait odadobja az égõ borszeszbe. A meggyulladt papírrongyok egyszerre vérvilágosan lobbantak fel a sötét pinceboltban, abban a fehér csuha is lángvörössé válik; hát még az arc hozzá. Pogány isteneknek, rézbõl öntötteknek, tûzzel fûtötteknek nem lehetett hajdan iszonyúbb pofája, mint e minden tûztõl lángoló emberé volt.

- Elárulták Lõcsét! Megitták az árát! Hát ti is annak az áldomását isszátok? Naplopók, pernahajderek! Hát tivornyának a napja van ma? Lóduljatok a fegyvereitekhez! Tisztítsátok az ágyúkat! Állítsátok fegyverbe a csapatokat! Jön a német! Jönnek az árulók Krasznahorkára! A bátyám vezeti õket! Tüzet, tüzet elõtte, utána! Tûz a fejére! Tûz a talpa alá! Nem halljátok? Tüzet! Tüzet! Nincs több tivornya Krasznahorkán! Ez volt az utolsó!

S azzal megkapta két kézzel a nagy rézmedencét, nem bánta, hogy a forró fogantyúitól vargát ránt is a két tenyere, s az egész égõ borszeszt odazúdítá az érdemes convivák nyaka közé, hogy attól egyszerre mind tüzes emberekké váltak, s tódult aztán minden ember a pincegádor felé, összeperzselt bekecsprémmel, fél bajusszal, fél szakállal; míg Miklós, akinek még ez sem volt elég sietség, akit hátul kapott, azt ütötte agyba-fõbe a Bebek kanalával.

Mikor aztán maga is feltámolygott a pincelépcsõn az udvarra: széttekintett, hallgatózott.

Az átelleni magaslaton nyitva volt az ajtó, mely a templomba vezetett. A kálvinista hívek éneke hangzott ki rajta éppen:

            Az Úr énnekem õrizõ pásztorom.

Miklós rohant fel a templomajtóhoz vezetõ lépcsõkön. A lábai elõre vitték, a feje meg hátrafelé.

Az elfutott hírhozó cigány megelõzte már. Az úrasszony számára is hozott levelet, s amint megtudta, hogy azt a templomban találja, befurakodott a népségen keresztül. A cigányész sugallta neki, hogy ott a legszárazabb helyen lesz a bõre, ha a dervisgenerális csakugyan ellene zúdítja a vihedert.

Andrássy Istvánné ott ült a cifra faragott támlás székében a tabernaculum alatt, a két fia elõtte állt. Mind a kettõn a ministránsfiúk piros rokolyája, s a fölé öltött csipkés fehér ing volt; õk szolgáltak a misénél, amit a prépost tartott.

A misének vége volt már, következett a kálvinista isteni tisztelet. Azt már nem kellett a fiúknak végigvárni; de az anyjuk még ott maradt; az õ jelenlétének kellett azt tanúsítani, hogy a türelem az elsõ erény a földön.

Megcsókolta a két fiacskáját, s elbocsátá õket a sekrestye felé. A kálvinista hívek rázendíték a maguk zsoltárját. Azok pedig erõs éneklõk: azt tartják, hogy ha az ember az Istenhez beszél, ne sajnálja a hangját kiadni. A dervisgenerális sokkal jobban gyûlölte õket még, mint a pápistákat; mert ha ezek vakbuzgók, hát kénytelenek vele, de a kálvinistákat senki sem kényszeríti rá, mégis azok.

Az éneklés alatt furakodott oda az úrasszony imaszékéhez a hírhozó. Odanyújtá neki a levelet.

Zsófia megismerte a férje írását, s ajkához szorítá a pecsétes írást.

Oly régen nem kapott már tõle semmi izenetet.

Két kör vette azt körül, egy vaskör meg egy bûvkör.

Az utóbbiról nem volt Zsófiának tudomása: sejtelme sem. Õ csak azt tudta, hogy a császári seregek erõs ostromzár alatt tartják a férjét Lõcse falai közt.

Alkudozni kezdett a lelkével. Illik-e, szabad-e felbontani egy levelet a templomban, s az Isten felséges színe elõtt olvasni olyan sorokat, amik a mulandóság számára vannak írva? - Megnyugtatta magát avval, hogy hiszen nem rontja vele a más áhítatosságát: ez a zsoltár nem az õ hitének a zsolozsmája; azalatt olvashat, senkit sem zavar meg.

A felnyitott levél pedig aztán egészen magának foglalta a lelkét. Hosszan leírta abban a férje a közelmúlt „pálfordulásának” történetét: Lõcse feladását, annak kényszerítõ körülményeit: némely dolog fölött röviden átsiklott. Voltak egészen kitörlött sorok a levélben. Annál hosszasabban kiterjedt az elõadása a királyi kegylevélre, mely õt és gyermekeit birtokaikban meghagyja, oltalomba veszi, kitünteti. Végül biztatja az asszonyt, hogy a béke nemsokára helyre fog már állni, mind a két hadviselõ fél óhajtja már azt a csendes idõt, ahol sebeit bekötözheti, rongyait összefoldhatja: nem messze van már az a nap, hogy õ is visszatérhet a kedvesei közé. Kész nála minden az útra, a megérkezés napját majd tudatja.

Zsófiának olyan nehéz lett a szíve e levél elolvasása után. A nõszív rejtelmei erõsebbek az okoskodásnál. Mi lehetett azokban a kitörült sorokban?

Kár volt azt a levelet itt a templomban felbontani.

Vissza akarta erõltetni az áhítatot a szívébe. Elõvette az olvasóját, s elkezdte az Úr imáját suttogni magában. De beleakadt a közepén. Nem tudta, hogyan van. Egy kitörült sor van benne. Nem tudja kitalálni, mi az. Nem a Miatyánkban van az a kitörült sor, hanem a férj levelében!

Egyszer csak kitárul a templomajtó, s beront rajta egy ijesztõ alak: a dervisgenerális.

Fehér csuháján még füstölögnek a perzselés foltjai; amint lelocsolta magát az égõ borszesszel. Arca halálsápadt; szemei az üveg merev fényével bámulnak elõre, elõttük jár az a fehér pont, mely az õrjöngés hirdetõje; ajkai fel vannak nyitva, szederjes színûek, a süveg hiányzik fejérõl, rövidre nyírott haja, mint a serte borzad szerteszéjjel.

Mint valami sebzett dúvad töri magát keresztül a padok közeit elálló asszonytömegen, s odarohan a tabernákulum elé.

Az oltárhoz van támasztva a prépost ezüstös pásztorbotja, azt felragadja, s mint ahogy a betyárok szokták botvívásnál, megpörgeti azt az ujjai közt, s odarivall az éneklõ tömegre:

- Elhallgass! Égre kiabáló csorda! Ki innen! Ki a várból; sápítozó kolduscsürhe! Nincs több moslék a kutyáknak!

Mindenki azt mondja magában: „Ez most részeg!”

S csak annál jobban rányomják a falrepedeztetõ éneklést. Miklós szava elvész abban meghallgatatlanul.

A kálvinista pap kérlelõ szándékkal járul a dühöngõ elé; de még a megszólításig sem juthat el; Miklós olyat lök rajta a bal kezével, hogy a jámbor istenszolgája hanyatt esik tõle a papi székébe.

Ezzel a dühöngõ fel akar rohanni a katedrába. Onnan majd jobban meghallják, hogy mit beszél!

Csak Zsófia értette meg a dühöngést.

Bizonyára Miklós is megkapta az izenetnek a párját, amit õutána a templomba hoztak.

Õt abban a „másik” templomban találták meg vele, azért ez a féktelen indulat.

Zsófia elhagyta az imaszékét, s odasietett az ádáz emberhez. Megragadta kezét.

Gyönge, finom teremtés volt, mégis olyan erõ volt az, mikor Miklós kezét megragadta, hogy a felbõszült férfi, mint a leigézett, ott maradt fogva a kezében. Lehúzta a fejét, meggörbíté a térdeit úgy, hogy a vele szemben álló gyöngéd nõalak, magasabbnak látszott, mint õ.

Zsófia halavány arca fehér lángban látszott égni, szemei csillagokká nyíltak fel; jobb kezét tiltó mozdulattal emelé magasra.

E tekintetnek, e mozdulatnak olyan szörnyû varázsa volt, hogy még az éneklõ gyülekezetnek is torkába szakadt a hang; nagy csendesség támadt.

Zsófia csengõ hangon, mintha arkangyal volna, kiálta e döbbentõ csendben:

- Te a kaszárnyádban parancsolsz! Itt Isten parancsol!

E szóra vadul felegyenesedett a fehér csuhás alak, s arcát dacosan felvetve, kiáltá:

- Nincs már Isten!

Zsófia összerendülve bocsátá el a kezét, s visszahajolt az istentagadótól. A népgyülekezet elszörnyedése, mint a tengermoraj zúdult fel ellene.

De õ elõrelépett, s mind a két kezével a mellére ütve, kiálta, a népzúgást túldörgõ hangon:

- Aki el hagyta veszni Magyarországot: az nem Isten! Oda Magyarország! - Elárulta a hazát Andrássy István!

- Isten némítsa meg a szádat! - sikolta fel, halálérzõ fájdalommal Zsófia.

- Elárulta! Eladta a németnek! Hozza a vállán a kétfejû sast! Ez most az új Isten! Takarodjatok eléje! Nyaljátok a talpát! Ti minden úr szolgái! Áruló uratoknál van a szégyenkenyér: abból kolduljatok! Nekem nem kell több kenyérpusztító csõcselék! Nem kell több imádkozóház! Nekem kaszárnya kell! - Hazaáruló lett Andrássy Istvánból!

- Folytassátok az éneket! - kiálta Zsófia a gyülekezetnek.

S a nép rázendíté, ahol elhagyta a zsolozsmát, egyszerre: „És szép kies patakon legeltetsz!”, hogy a riadó, harsogó énekszóban elveszett a kétségbeesés átkozódó haragja.

Utoljára a méregtarisznya Miklós odarohant a sokaság közé, s elkezdett a pásztorbottal ütlegeket osztani, aminek rá nézve igen kedvezõtlen kimenetele talált lenni. Az asszonynép vitézsége nagy. Az asszonyok körülfogták, belecsimpajkoztak; a pásztorbotot kicsavarták a kezébõl, a kardját letépték az oldaláról, a csuháját a fején keresztülhúzták, s utoljára „sok lúd disznót gyõz”, kitaszították a templomajtón.

S aztán énekelték tovább: „És vezérl engem igaz ösvényében!”

Miklós a szabad levegõn magához tért a nagy dühébõl. Átlátta, hogy biz ez sem egy generálishoz, sem egy hajdani baráthoz illõ fellépés nem vala: a templomban kiabálni, s aztán a koldusasszonyokkal verekedést kezdeni. Hiszen van annak más módja.

Nem is szólt többet semmit; csendesen összeszedte magát. Bezárta a pince ajtaját, azután a nagy magtár ajtaját, meg a lisztes hombár ajtaját, meg a mészárszék ajtaját, meg a tulokistálló ajtaját, meg a koldusmenedék ajtaját (egynehányan voltak is benne; azok dörömbözhettek!); valamennyi kulcsot mind egy karikára fûzött, s azt az öve mellé akasztotta.

Azzal felment a szobájába és lefeküdt.

Hát a szakácsok meg a bébillérek, amint hozzá akartak fogni a sütés-fõzéshez, akkor látták, hogy minden be van zárva az orruk elõtt. Felmentek panaszra az úrasszonyhoz, hogy Miklós úr mindent bezárt, aztán lefeküdt, alszik; nem lehet ebédet fõzni - ilyen nagy nevezetes ünnepnap! - a várbéli népség számára.

Zsófia megszokta már Miklós úrnak a rigolyáit (ámbár sejté, hogy ez a mostani aligha maradandóbb nem lesz a többinél), s nem igyekezett õt álmából felzavartatni; hanem felnyittatta a saját udvari éléskamráit s azokbul adott a szakácsoknak; a saját asztalára való mindenféle jókból. Legyen nagy ünnepük a nyomorultaknak. S ha Miklós elzárta elõlük a karcost, õ adott nekik máslást.

Aztán az egész napot azzal töltötte, hogy a két fiácskáját bevitte a belsõ szobájába, ahol az apjuk képe állt, a nagyapjuk, szépapjuk és a híres szépanyjuk sorában, s mesélt a két fiúnak e fényes alakok nagy tetteirõl, nagy szenvedéseirõl: hogy vezérelte ki az Isten õsapjukat Erdélyországból csoda módon; hogy menekült utána a hû felesége, sátoros cigányok által rejtegetve; milyen nyomorúság várt itten reájuk; minden ingó-bingó vagyonukat, nagy jószágaikat elvette az új fejedelem, aki a régit elûzte (akkor is ellensége volt már a magyar a magyarnak). Az õsapa vitézségével, hûségével szerezte ezt a várat, meg minden gazdagságát. De nagyon ifjan halt meg, élete virágában, egy kis fiat hagyva az özvegyével hátra. A szegény özvegyasszonyt egyszerre megtámadta ellenség, jó barát, el akarták tõle venni erõvel, elcsalni szép színnel Krasznahorka várát. De erõs szívû asszony volt az! Látszik a képén is a tekintetébõl, hogy ezt meg nem ejté se félelem, se csáb, nem fogadta el az új nászgyûrût, mikor férjhez kérték; csak a kis fiának akart anyja maradni; a kedves urát még a halott porában is oly nagyon szerette; s mikor aztán a visszautasított kérõk hadat hoztak ellene, összeszövetkeztek törökkel, tatárral, cseh martalócokkal: az özvegyasszony kezébe vette a férje kardját, s úgy szétverte õket, hogy azt se tudták, hányfelé szaladjanak. Úgy védelmezte meg a kis árváját.

- Hiszen lettem volna csak én az a kis árva! Majd