XXIV. FEJEZET
Azok a kis ágyúk

Amint a tavaszi napok hosszabbodtak, úgy fogyott percenként Zsófiának az életereje.

Óhajtotta azt, amitől rettegett: férje hazatértét.

Mi fog történni akkor? Minő lesz a találkozás a bátya és az öcs között? De hát még a férj és feleség között!

Azt is megtudta már a nő (a cselédek mindent kibeszélnek), hogy Miklós megírta a bátyjának a választ a levélre, s abban szemére hányta neje iránti hűtlen, csapodár életét, s tudatta vele, hogy ő erről Zsófiát értesíté, maga Korponay János levele által. Azért csak maradjon ott a lőcsei szép asszonynál, mert idehaza semmi jó sem vár rá.

Ezalatt a vár megtelt fegyelmetlen mezei hadakkal. A zabolátlan fegyveres kurucnép lármája mindennap behatolt Zsófia szobájába. Termek, tornácok tele voltak már mindenünnen összecsõdült hajdúsággal. Egész éjjel hallhatá a danáikat, mosdatlan szájú szátyárkodásaikat.

A szobáját nem hagyta el többé. Nem volt már annyi ereje, hogy az ágyból fölkeljen. Az egész étele csak kóstolgatás volt. Csak a lelki erõ tartotta még életben; orvost messze földrõl nem lehetett kapni, olyan orvost pedig, aki az õ baján segítsen, sehol a világon. Az akkori idõk rende szerint minden háziasszony maga volt a háznép gyógyítója, a patika az õ konyhájához tartozott. Vastag kötet könyvek voltak a háziasszonyok rendelkezésére, hogyan, mivel gyógyítsák a csodálatos nevezetû bajokat. Fõ-fõ tudomány volt a betegségek signaturáit a gyógyfüvek signaturáival összeegyeztetni. Ami növénynek kõmagja van, az jó a kõbetegség ellen; a birsalma leve, minthogy a gyümölcse bolyhos, meggyógyítja a kopaszságot; a süketséget meggyógyítják a csigák, mert a csigahéj a fülre tartva zúg; a dió hasonlít az emberi koponyához, azért az abból készült quinta essentia meggyógyítja a fejfájást; a nyilallások ellen segít a bogáncs, mivelhogy tövises a levele; a veres cékla, mivel veres, elállítja a vérzéseket; az antimonium, mivelhogy az aranyat megtisztítja, tehát a beleket is megtisztítja. Az irámszarvas, mivelhogy a hátulsó lába patájával szokta a fülét megvakarni, mégis állva tud maradni, annálfogva, ha valaki az irámkörömmel a fülét dörzsöli, a nehéz nyavalyától megszabadul. A rókának a tüdeje meggyógyítja a tüdõbajokat, s a szarvasmarhák szívébõl készült eszencia igazi gyógyszere a szívfájdalomnak. Ez volt az akkori orvosi tudomány.

Nem csoda, ha Zsófia nem folyamodott a szarvas szívébõl készült eszenciához. Az õ halálos baját nem gyógyították meg sem az aqua vitaek, sem az aurum potabilek, sem az oleum philosophicumok, sem a spiritus ardentis saturni, sem a balsamum coeleste, sem a balneum Mariae, minden theriacok, julepek és vincetoxiconok, amikkel tele volt az õsi almárium. Nem az õ baja ellen voltak azok feltalálva. De talán még ma sem tudják az orvosok, mi ennek a bajnak az orvossága.

Ha tudták volna, sem segített volna semmi rajta. Nem akart meggyógyulni.

Egy este, mikor a gyermekeit imádkoztatta Zsófia, az ágya mellett térdepeltetve, nem kerülte ki az éles figyelmét, hogy a Ferkó fiú, mikor az ima végén ezt kell mondani:

„Adjon Isten nyugodalmas jó éjszakát édesapámnak, anyámnak”, az „apám” szót elhagyja a fogai közt elmorzsolt mondásból.

- Te nem imádkoztál az apádért! - szólt hozzá félig kérdezõ hangon.

- Nem! - felel a fiú dacosan.

- Miért nem?

- Megtiltotta Miklós bátyám.

- Megtiltotta, hogy az apádért imádkozzál? Miért?

- Azért, mert hazaáruló lett.

Zsófia arcra fordult az ágyában, és sírt keservesen.

Ez volt a kegyelemdöfés a szívének.

A kisebbik fiú rátámadt a bátyjára.

- Miért ríkattad meg az anyámat?

- Ejh! Te gyerek vagy! Nem értesz ahhoz.

S ment dacosan lefeküdni.

A kisebbik ott maradt az anyja mellett, és kérlelte:

- Ne sírj, anyám! Hát hisz az Isten „egy” gyereknek az imádságát is meghallja: majd én inkább a bátyám helyett is elmondom.

Az a másik fiú pedig térdre emelkedett az ágyában, összekulcsolta a kezeit, s hõségtõl lihegõ szóval rebegé:

„Tartsd meg Isten a mi hazánkat, az édest; pusztítsd el minden ellenségeit, most és örök idõkre! Amen.”

- Óh, te rettenetes hazaszeretet! - zokogá a kínzott asszony.

Másnap csak egyedül jött be az esteli órában a kisebbik fiú az anyja szobájába. A Ferkó inkább akar a nagybácsinál hálni. A Józsi aztán magában nem is akart a maga nyoszolyájába feküdni, hanem odakérezkedett az anyja mellé.

Zsófia nagyon odavolt már a testi-lelki gyötrelemtõl, meg sem szólalt, az imádságot sem mondta el a kisfia elõtt, az maga dönögte azt el, kétszer is elmondva az apáért, anyáért szóló imát, egyszer a bátyja helyett. Zsófia szótlanul feküdt, mint egy halott, s nem viszonozta a gyermek hízelkedõ gyügyögéseit.

Egyszer aztán a nyakába borult a kisfiú s keserves zokogással kiáltá:

- Anyácskám! Ne halj meg!

Zsófia hirtelen fölnyitá a szemeit e szóra, s rábámult nagy, sötét szemeivel a gyermekre. A halálos beteg szemei messze látnak.

Megérté egy szóból, hogy azok odakünn sokszor mondogatják már egymás közt: „De jó járna, ha meghalna!”

Ha nem érné meg az ura hazajövetelét.

Magához ölelte a gyermekét s megcsókolgatá szelíden.

- Ha ti jók lesztek, akkor nem megyek el - suttogá a fülébe.

- Én nem eresztelek el! Beléd kapaszkodom. Nem hagylak elmenni.

Most aztán Zsófia kezdte el a gyermeket becézni.

Hogy elmulassza róla a sírást, a reszketést, az kérdezte tõle:

- Hát mit játszottatok, mit tanultatok ma egész nap?

- Célba lövöldöztünk a kis ágyúnkkal. Aki célba talált, narancsot kapott Miklós bácsitól.

- No és te hány narancsot kaptál?

- Egyet sem. Mind a Ferkó kapta.

- Hát te olyan ügyetlenke lettél?

- Készakarva nem céloztam jól.

- De hát miért?

- Hogy lássák, milyen rosszul lövök.

- Kik?

- Hát akik ott néztek bennünket, a hadnagyok meg Miklós bátya.

- S te azt akartad, hogy azok azt lássák, milyen rosszul lõsz te? Hát miért akartad te azt?

A gyermek odahúzta magához az anyja fejét, hogy a fülébe sugdoshasson.

- Én hallottam, hogy mit beszéltek a hadnagyok! Úgy mondták, hogy mi is halljuk. Tudod már, hogy apánk megjött?

A nõ szíve nagyot dobbant.

- Kitõl tudnám? Madár sem hozhat nekem hírt atyátok felõl.

- Hát én megmondom. Itt van már Szomolnokon, csak a hegy választ el tõle.

- Hát elkerülte a stracenói kelepcét?

- El ám! Hej, hogy szitkozódtak a hadnagyok!

- Engem szidtak érte? Megmondhatod. Nem haragszom érte.

- Óh, dehogy téged szidtak. A kassai kapitányt szidták. Arról beszéltek, hogy a szomolnoki úton nem kerülhetett volna apám Krasznahorka alá, ha a kassai út fel nem szabadult volna. Bizonyosan a kassai kapitány is hazaáruló már. Feladta a várost a császárnak. Haragudtak, rossz kedvük volt.

Itt aztán elhallgatott a fiú; nem akart tovább beszélni.

Zsófia azzal az éleslátással, ami az életvilágosság utolsó lobogványával jár együtt, kezdé magában a gyermek zila beszédének összefüggését keresni. - Rátalált. - Azt vélte, hogy kitalálta a rejtélyt. - Rémséges ötlet volt! Nem akart helyet adni e szörnyeszmének a szívében. Nem akarta, hogy róla álmodjék.

- De hát azért, hogy a hadnagy urak haragudtak, miért kellett teneked rosszul lõnöd a célba, kisfiacskám?

A gyermek, aki már eldugta a fejét a takaró alá, ismét elõbújt, s az anyja kezét a szívéhez szorítá.

- Apám levelet írt Miklós bácsinak Szomolnokról. Miklós bácsi fölolvasta azt a hadnagyok elõtt úgy, hogy mi is hallottuk. Apánk írja, hogy õ itt van egész hadsereggel Szomolnokon. Van faltörõ ágyúja is elég. De õ nem fog úgy jönni Krasznahorkára, mint ellenség; hanem mint a családjának apja. Egyedül, egymagában, egy hintón ülve fog a kapun behajtatni; s majd meglátja, és a szemébe néz, kinek lesz bátorsága õt akár golyóval, akár rossz szóval fogadni?

- S mit mondott erre Miklós? - kérdezé heves szívdobogások közt Zsófia.

A gyermek nagy lélegzetet vett.

- Hát ekkor azt mondá Miklós bácsi: „No, hát csak hadd jöjjön a hazaáruló! Egyedül, egymagában. Én sem állítok vele hadsereget szembe. Hanem odaállítom a várkapu elé a saját két fiát ezzel a két kis ágyúval, s a saját gyermekeivel lövöldöztetem meg.”

- Jézus Mária, irgalmazz! - sikolta fel a nõ kétségbeesetten, s oly erõszakosan szorítá kebléhez a kisfiát, hogy szinte megfojtotta az ölelésével.

A dervisgenerális képes beváltani a fenyegetõzését.

Hát a gyermekek?

Hisz a gyermekkedélyt legkönnyebb a fanatizmus lángjával felgyújtani. A természethazudtoló indulatok ragálya a gyermekszíveket lepi meg legkönnyebben.

Ez a kisebbik még visszaborzad tõle, de a nagyobbiknak a vérét áthatotta ez a szent miazma: halálos rajongás a hazáért, mely megtagadja az apát, az anyát, a testvért, s felgyújtja az õsi házat.

A kisebbik még csak azt teszi, hogy rosszul lõ, de a nagyobbik már jól fog a célba lõni. Azt mondják neki, az a célpont, a hazaáruló szíve. Oda fog célozni. Ha mindjárt az apja is az!

Zsófia reszketett a láztól.

- Látod, megbetegítettelek azzal, amit mondtam! - rebegé a gyermek.

- Nem. Nem. Jól tetted azt. Nem fogok én reszketni. Mindjárt vége lesz annak. Csak te ölelj meg, majd attól elmúlik.

S az anya és a gyermek szíve addig dobogott egymáson, míg elcsendesítették egymást.

- Hát ha azt akarod, hogy meg ne haljak, itt maradjak: légy te nekem jó kisfiam - suttogá Zsófia.

- Az leszek, anyácskám. Bizony az leszek.

- Szállj le csendesen, hozd ide az írószereimet az ágyhoz.

A gyermek kereste az írószereket. Toll, tinta lett volna, de papír nem volt sehol. Azt elvitette Miklós egyszer, mikor Zsófia aludt, a cselédjével, hogy levelet ne írhasson.

- Hozd ide az imádságos könyvemet - suttogá Zsófia.

Abból még kitelt egy levélnek való papiros.

A táblán belõl volt egy üres lap. Nem is egészen üres. Az egyik oldalára e sorok voltak írva: „Az én szeretett mátkámnak, Serédy Zsófiának, ajánlom szívembõl ezt az imádságos könyvet. Andrássy István. Anno 1697.” (Csak 14 esztendeje! - De nagy idõ!)

Ennek a lapnak a túlsó oldalára lehet még írni egy levelet, s aztán kiszakítani az imakönyvbõl, s szélnek ereszteni!

De hogyan szélnek ereszteni? Ki viszi azt innen oda, ahova szól?

Nagyon reszketett már a keze a levélírónak, s a szemei kápráztak, úgy táncolt elõttük minden betû. Pedig apró betûket kellett írni, hogy ráférjen a papírra minden elmondanivaló. Õ maga, elhomályosult szemeivel el sem tudta olvasni, amit leírt: a kisfiúnak kellett azt elszótagolni elõtte. Aztán még mindig jutott valami eszébe.

Az Isten irgalmára kérte Andrássy Istvánt, hagyjon fel azzal a szándékával, hogy Krasznahorkára jöjjön most. Ne engedje megtörténni a világon a legrettenetesebbet. Várjon a jobb idõkre. Majd elmúlik a harag.

Végre kihullott a kezébõl a toll, nem látott a szemeivel többé. Halálos ájulás kerülgette az agyát.

Arra tért magához, mikor a kisfia a királynévízzel locsolgatta az arcát. Emlékezett rá a gyermek, hogy azt így tették máskor is.

- Hol van a levél? - kérdé a gyermektõl.

- Eldugtam már - a süvegem bélésébe - súgá a kis Józsi fiú.

- Hát te tudod, hogy mit akarok vele?

- Elküldeni apának.

- Megígéred nekem, hogy azt megteszed?

A gyermek csak a szempilláival intett.

- Tudsz valami hûséges embert, akire rá lehet azt bízni.

- Azt a cigányt, aki apámnak a levelét hozta Lõcsérül. Az szokott velem játszani mindig.

- Húzd ki a fiókomat, ott találsz egy szarvasbõr erszényt, amiben arany áll. Végy ki belõle tíz aranyat. Azt add majd a levélvivõnek. Vigyázz, hogy meg ne találják nálad!

- Óh, tudom én azt, hogy rejtem el: vannak nekem tolvajpolturáim.

- Mik azok, kisfiam?

- Hát te még nem tudod? Akkor, látod, én többet tudok, mint te. Vannak ilyen vastag polturák, amiket kétfelé lehet srófolni, belül üresek, hogy egy arany elfér bennük. Arról ismerni meg õket, hogy az írás, meg a fej a két oldalon egymás ellenébe van fordítva. Ezeket nekem egy vak koldus hordta össze, akinek mindig egy dénárt adtam érte cserébe. Õ az ujja hegyével ráismert a tolvaj-polturára. Azt mondta, az ilyeneket azért készítették, hogy a kolduló barátok elrejtsék benne az aranyaikat, a tolvaj ne lásson náluk mást, mint rézpénzt. Most ezekbe jó lesz nekem az aranyakat elrejteni.

Zsófia hálát emelt az Istenhez, hogy fiának nemcsak jó szívet adott, hanem éveit meghaladó észt is.

Azután tudott nyugodtan aludni.

Korán reggel felkölté a kisfiát, s kiküldte, hogy keresse fel azt a cigányt, akitõl a levelet el fogja küldeni.

Az izgalom új erõt adott az idegeinek. Fel tudott kelni, felöltöztette magát a frajjával, s odavezetteté az ablakzsámolyhoz, ahonnan ki lehetett látni a szomolnoki hegyek felé vezetõ útra.

Könnyebbnek érezte magát. Délfelé még azt is kérdezte a frajjától, nincsen-e még ebéd ideje?

Kiszámítá, hogy a déli harangszó után, amikor az õröket felváltják a kapuban, s a fahordó szekereket üresen kieresztik, akkor mehet ki azokkal együtt az õ levélvivõje is.

Azért várta olyan nehezen a déli harangszót.

Az elkongott már, de a szokott szekérzörgés még nem következett be.

Ahelyett gyors léptek dobaját hallotta közeledni a lépcsõn fölfelé, melynek gádorát csak egy fal választá el a szobájától, s egyúttal Miklós száraz, rekedt hangú kiáltozását.

Az ajtaját hevesen felszakították, s betoppant rajta a dervisgenerális egyik kezében a kis Józsit hurcolva karjánál fogva, a másikban Zsófia levelét tartva.

A gyermek rémült tekintettel nézett fel az erõszakos ember arcába.

- Tetten kaptalak most! - hörgé indulatosan Miklós.

Zsófiának az indulat annyi erõt adott, hogy föl tudott emelkedni helyérõl, s parancsoló mozdulattal nyújtá ki karját.

- Bocsásd el a gyermekemet! - kiálta, s még piros is lett az arca egy pillanatra. A szeretet lángja volt az rajta.

Miklós odalódítá anyjához a fiút, s aztán a kinyújtott tenyerébe fektetett levélre csapott az öklével.

- Micsoda ez? - rikácsolá.

- Mindenekelõtt tanuld magadat tisztességes ember módjára viselni egy asszony szobájában!

- Úgy? Elfeledtem, hogy szépen be kell kocogtatni elébb, s szerencsés jó reggelt kívánni. Majd máskor úgy teszek. Most nagyon sietõs dolgom volt. Röptében kaptam nyakon az árulást. Ha az édes apámfia tette volna ezt, fõbe lövetném érte!

- Tedd azt az én fiammal is! Legalább együtt jön velem! Inkább kövess el te rajta testvérgyilkosságot, mint hogy az én gyermekemet lázítsd fel apagyilkosságra, istentelen!

Zsófia úgy állt ott az ablakban, mint egy szellem, mint egy földöntúli tünemény. Egy dúvadnak is meg kellett juhászodni tekintetétõl.

Miklós éppen úgy, magában morogva fordítá félre a fejét, mint azok a vadállatok, amik nem bírják kiállani a szelídítõ szemsugárzatát.

- Miért keltél föl az ágyadból? - zsémbelt, alábbhangolva a haragos támadást. - Mit erõlteted magadat? Mit állsz az ablakba, mikor olyan nehéz beteg vagy? Tán jelt akarsz adni annak az embernek, mikor közeledik: hogy fusson innen!

- Hogy ide siessen!

- Nem hiszed, hogy én beváltom azt, amivel megfenyegettem?

- Hogy te beváltod, hiszem, de hogy én meg fogom akadályozni, azt fogadom. Hiába zársz el. Ott fogok lenni. Ha élek, élve, ha halok, halva. Ott a fiam mellett, amikor ez égrekiáltó szörnyûséget el készül követni, s megragadom a kezét. Meglátod!

Mint egy látomány, mint egy éjféli kísértõ lélek közelített e szavaknál az a légben lebegni látszó alak Miklós felé, nagy ragyogó szemeibõl bûvöletet árasztva, ajkairól úgy hangzott a beszéd, mint egy túlvilági szózat.

- Esztelen asszony! - dörmögé Miklós, a fejét lesütve, s nem várta, míg hozzá közel ér, s az a kinyújtott kéz megérinti; megfordult és elhagyta a szobát.

Zsófia kimerülten rogyott az ágyára. A cseléd levetkõzteté, betakargatta.

- Ne félj, anyácskám - suttogá a gyermek, mikor a cseléd kifordult -, majd elviszem én azt a levelet magam az apámnak. Éjjel kötelet fonok lepedõkbõl, s leereszkedem az ablakból; elfutok Szomolnokig.

- Óh! a farkasok összetépnének!

- Nem félek én úgy a farkasoktól, mint Miklós bátyámtól.

- Hát aztán kim maradna nekem, ha te itthagynál? Sohasem látnál engem többet.

Erre a szóra a gyermek megbánta, amit elõbb mondott.

- Nem hagylak el anyám! De te se hagyj itt engem!

- Nem fiacskám. Bizony nem hagylak itt.

Ezzel aztán meg voltak nyugtatva mind a ketten; összeölelkeztek, együtt sírtak.

A nõ pedig érezte már, hogy jön közelebb az ég! Hangzik valami, amit nem a füldob, hanem a szív hall meg. Látszik valami, amit eddig nem létezett érzékek ismernek meg. Jön az a tudás, amit nem tanultunk...

Közeledik az a dicsõséges világ, aminek leírásához hiányzik minden szó, amit át nem ölel emberi gondolat.

És õ megígérte, megfogadta, hogy még azért a szentséges szent boldog túlvilágért sem hagyja itt ezt a ködök és árnyak világát, ezt az éjszakától körüljárt földet, ezt a felhõkbe takart földet, ezt a vérrel megáztatott földet, amelynek kerekségén a jajkiáltás egy percig el nem hallgat soha! Megígérte, hogy itt marad, megvédeni azokat, akiket oly nagyon szeret.

A gyóntatópapjáért küldött, s fölvette a halotti szentségeket.

Megkísérlé azután a cselédje által magához hívatni a nagyobbik fiát. Hasztalan volt. Miklós nem bocsátá a cselédet a gyermekhez. Annak most dolga van.

A frajj pedig mondá neki, hogy a bárónõ haldoklik.

- Ejh! Nem adják azt olyan könnyen! - torkolá le Miklós. - Hisz az elébb még kivert a szobájából!

Azután a gyóntatóját kérte fel Zsófia, hogy beszéljen a lelkére Miklósnak, bocsássa hozzá a Ferenc fiát. Bizony halála óráján való kívánsága ez.

A prépost fel is kereste Miklóst, s elmondá neki, hogy egy haldokló kívánságát közli most vele.

- Fungum! - ordíta rá a dervisgenerális. - Non facias mihi sculptile: verba sacerdotis sunt pura mendacia. Fui quandocumque ipse unus ex illis.

Ezzel aztán nem lehetett tovább folytatni a beszédet.

Az anyjánál maradt kisebbik fiú a sok sírástól elálmosodott, korán le kívánt feküdni.

Az anyja megcsókolgatta az orcáját, mikor lefektette.

- De aztán itt ne hagyj azalatt, amíg alszom - köté ki a gyermek.

- Aludjál csak. Én virrasztok.

Azzal a gyermek álomnak ereszté a fejét.

Pedig bizony itt hagyta õt az anyja azalatt, amíg aludt.

Reggel korán a lélekharang megcsendült a toronyban.

A dervisgenerális ébren volt, nem tudott aludni, jól hallotta.

- Ejh, hátha a harang is hazudik! Hisz annak a kötele is egyházfi kezében van!

Mégis bizonyosat akart tudni. Kiment az udvarra. Az úri lakosztály lépcsõajtajánál szemben találkozott a préposttal.

- Quid novi? - kérdé tõle.

- Consummatum est - felelt a prépost, s ment fel a templomlépcsõkön, rendeleteket adni.

Miklós a Zsófia szobaajtajában találta a jajveszéklõ cselédet.

- Meghalt az áldott jó asszonyunk!

Az ajtó félig nyitva maradt. Miklós a küszöbön megállva lesett be a szobába.

A szürkület fénye sápadt világot derengetett az ablak zöld üvegkarikáin keresztül.

A kiszenvedett mártír ott feküdt csendesen az ágyán. Mellette a kisfia. Mind a ketten aludtak.

Vajon melyiknek az álma volt mélyebb?

A fiúcska még arra sem ébredt föl, mikor a nõcselédek kiemelték az ágyból és átvitték a saját nyoszolyájába. Ott folytatta az alvást.

Hátha az a másik alvó többet tudott errõl a világról?

- Jól járt, szegény ángyom - dörmögé Miklós, messzirõl nézve a márványfehér arcra, melynek a halál felséges nyugalma királyi tekintetet adott.

Megölte õt az eltitkolt bánat. Mert eltagadta a szíve fájását, belehalt.

Nem hinné az ember, hogy ilyen semmitõl is meg lehet halni!

Miklós elhagyta a halott szobáját. Mélyen el volt keseredve miatta.

Milyen asszony volt! Csupa szeretetbõl alkotva! Mint a tûz a meleget, úgy árasztotta maga körül a boldogságot. S ezt a tüzet oltotta ki az, aki legjobban melegedett nála. Engesztelhetetlen haraggal gondolt a bátyjára. Neki, a hajdani szerzetesnek, az asszonyok felõl csak a gyóntatószékbõl volt tudomása, ahol azok az esendõ dolgaikat vallják meg, a titok szent zára alatt.

Hideg flegmával ítélt az egész nemrõl.

Ez az egy emelkedett ki az egész fajzatból, mint egy szent: ez egyesíté magában az asszonyok minden drága jóságait. És ezt az eszményképét a nõnek, fel tudta cserélni az, akit minden földi és égi láncok hozzá kötöttek, azzal a másik asszonnyal, aki nemének minden kárhozatos csábját éreztetni született - férfiak romlására. Ezt itt hagyta hervadni magában, hogy amazzal örömeit megossza. Tán ebben az órában is azt költögeti mámoros álmából, gyöngéd csókjaival, mikor ezt itten már fel nem költi senki. S ez a mártírnõ el tudta titkolni a fájdalmat, ami halála volt; még az utolsó világánál is földi eszméletének a hûtelen férj megszabadításában pazarlá el végsõ erejét.

Ide ne hozza most rossz végzete István bátyját! Mert bizony be fog rajta teljesülni a testvér fenyegetése!

Miklós felment a szobájába, mely a fõkapu fölött volt. Ugyanaz a szoba, amelyben Gyöngyösi rágta a pennáját, mikor Charicleát írta. Az összefutó csúcsívek magas boltozatot képeznek, melynek keleti oldalán két széles, nagy ablak nyílik, csak egy karcsú oszlop által egymástól elválasztva. Ez ablakból nagy messzeségig ellátni. A tölgyerdõs hegyek közül a falvak fehér házikói, karcsú toronytetõi kandikálnak elõ.

A szoba két fülkéjében két egyszerû hárságy volt, medvebõrökkel leterítve; az egyiken aludt Ferenc, a nagyobbik fiú.

Az éjjel sokáig fenn tivornyáztak a kuruc hadnagy urak a dervisgenerálissal együtt. A fogadott böjt ideje letelt, elkezdõdött megint a borivás, s a