XXIX. FEJEZET
Pintye Gregor képmása

Az út csakugyan elképzelhetetlen rossz volt a Nyírségen keresztül, a földárja tengerré változtatta az egész síkságot, amibõl nagy távol Tisza-Eszlár tornya meredt elõ. Azután feltünedeztek a sík láthatáron a többi tornyok (egyedüli útmutatók) Nyíregyháza, Nagy-Kálló, Nyír-Bátor, végtére Nagy-Károly. Ha az ember néhol szárazföldre talált, ahol nem tolta a tengely a sarat, ott az utasok leszálltak pihenni, s gyalog jártában igyekezett ki-ki egymáshoz illeszteni megint a szekérdöcögéstõl szétrázott porcikáit.

Még mindig nem érte utol Korponaynét a kancellár futárja. A patkót soha nem ismert szabolcsi lovak meg a bõséges borravalók csodákat míveltek. Éjjel-nappal szakadatlan tartott az utazás, még ha szakadt is a zápor.

Nagy-Károlytól aztán határozottan keletnek fordul az út s kezdõdik egy messze terjedõ szikes avar.

Gyönyörû, lefesteni való kép! A föld olyan fehér, mintha hóval volna borítva; ujjnyi vastagon takarja a szikpor, amiben zegzugos vonalakat rajzolnak a vízi gázlók meg a rókák sétanyomai; egy-egy kajla nyír ereszti búnak a virgácstermõ ágait valami emeltebb bucka tetején, hanem a messze rónaság tele van hintve apróbb-nagyobb tömpölyökkel, s azoknak a partjain díszlik aztán a buzogányos nád, az élesmosó sás s a zsurlók és páfrányok mindenféle nemzetsége. Az alkonyodó ég lángvörös, s annak a visszfényétõl a pocséták országa bíborpiros színben ragyog vissza, melybõl a vízinövények dárdalevelei feketén meredeznek elõ.

Juliánna is egészen szépnek találta ezt a látványt, egy tárgynak a kivételével. A hátrahagyott kanyargó úton fel-feltûnt elõtte, amint egy hepehupás halomra felkapott, egy magányos lovagnak az alakja; nem lehetett már közöttük nagyobb a különbség egy magyar félmértföldnél.

Kitalálta, hogy ez az õ embere!

Volt dolga a boros kulacsnak, hogy a kocsis kedve el ne aludjék valahogy.

Az északi láthatáron látszott közeledni valami rejtélyes sötétség, amit még az alkony bíborfénye sem volt képes megszelídíteni: az az Ecsedi-láp. Kelet felõl mered föl hegyesen Domahida kakasvégû tornya.

- Csak odáig elérjünk még éjszaka elõtt! Hajtson bácsi, hajtson! - biztatja a vén hajdúfuvarost Korponayné szívreható szóval.

- Odáig eljutunk, gyémántom! Hanem hogy aztán a vármegye gátján hogy gázol kegyelmed keresztül ezzel a szekérrel, azt én meg nem mondom.

A nap egészen lenyugodott, mérges sugárküllõket lövellve végig a háromfelé vágott égen; már a Kaszáscsillag is ragyogott, s az ég még mindig sávokra volt osztva, az egyik kék volt, a másik opálsárga. Egyszerre aztán rögtön beállt a sötétség, a láthatár eltûnt, csak a fekete vonal a fehér szikföldön mutatta, hogy merre van az út.

Juliánna gyakran tekintgetett hátra a szekér bõrernyõje alul. A vén hajdú kitalálta, mit néz?

- Az „ipse” is oda igyekszik, ugye? - kérdé fogai közé szorítva a makrapipát.

A hallgatást feleletnek vette.

- Német? - kérdé aztán kisvártatva.

Megint olyan választ kapott.

- No hát majd segítünk az „ipsén”, csak azon a hídon túl legyünk la!

Az Ecsedi-lápnak egyik lefolyása fölé építtetett a vármegye egy dobogóhidat, ami jó magas ívre volt alkotva, hogy a vízáradás el ne vigye.

Mikor Korponayné szekere túljutott a hídon, azt mondá a vén hajdúkocsis:

- No nagyasszonyom: mármost hagyjuk abba az imádkozást s tegyünk magunk valamit. Ha tud segíteni, hát csinálhatunk egy kis tréfát.

Juliánna leszállt a szekérrõl s visszament a kocsissal a dobogóhídra.

Az bizony tiszta kriminalitás volt, amit az öreg tréfának nevezett; de azért csak megtették. Négy padlógerendát kiemeltek szépen három lépésnyi közökben a híd közepébõl, s azokat a mellvéd mellé rakták. A sötétben utánok jövõ lovasnak valamelyik résbe bele kell botlani, s akkor a lova menthetetlenül kitöri a lábát.

Olyan egyszerû ez, mint a Kolumbus tojása.

Akkor aztán felültek megint a szekérre, s nagy lelkinyugalommal csörtettek a sötétségben arrafelé, ahonnan egy kivilágított ablak vezérfénye pislogott eléjük.

Az a vármegye gátja elõtti fogadónak az ablaka.

A fogadós egyúttal bérlõje is a vármegyének, aki vámot szed az utasoktól, amiért az Ecsedi-lápon át szabad nekik menni szekérrel. Az a hír van felõle, hogy õnála elõfogatokat is lehet kapni, mely hírnek a valósága azonban egészen a körülményektõl függ.

Korponayné megérkeztekor például egészen ellenkezõ körülmények voltak napirenden.

A hosszú, nagy istállóban egyetlen egy ló sem volt található. Az okát is megmondták. Tavaly nem lehetett szénát takarítani a sok esõzés miatt: a boglyák, kupacok most is ott úsznak a vízben, fenékig elrohadva; a szüleség mind az utolsó szalmaszálig elfogyott a télen, a lovakat, ökröket mind ki kellett csapni a fûre: azok legalábbis két óra járásnyira vannak kinn a karámnál. Idehaza nincs más, csak a bivalyok: azok megeszik még a siskát is, csak legyen. De nem is viszi ám át a szekeret most semmi más négylábú állat a vármegye gátján, csak a bivaly.

Szép kilátás! Bivaly vontatta szekérrel ragadni el a verseny pálmáját.

Korponayné megkísértette a vén hajdúkocsist lekenyerezni, hogy ha a lovai kipihenik magukat, vigye õt tovább Szathmárig.

- Nem ettem bolondgombát - dohogott az öreg. - Hogy a lovaimmal nekivágjak a vármegye gátjának, hiszen mind az öt lovamnak a bõrét hoznám haza a hátamon.

Nem is volt tovább beszélgetésre bírható. Vette a bundáját, békóba tette a lovait, s kicsapta a fûre, maga ott rakott tüzet csereklyébõl, s lefeküdt melléje.

- Hát így is majd megélünk - mondá Korponayné. - Be kell hát fogni azokat a bivalyokat szaporán a szekerembe. Hány van itthon? Nyolc? Tehát mind a nyolcat!

- Még az éjjel tetszik? - kérdé a kocsmáros.

- Hát természetesen.

Azután elõvette az írószerszámját Korponayné, s hirtelenében néhány sort írt egy darabka papírra, azt összehajtotta, lepecsételte, s címezte Pálffy János nádornak.

Azután suttogva szólt Krisztinához:

- Fogd ezt a levelet, kicsikém; aztán ülj fel a szekérbe, ne félj semmitõl. Amint megérkezel Szathmárra, siess vele a nádorhoz, és add át neki.

Krisztina csak elhûlt erre a megbízásra.

- Nos! Csak nem bánt talán a félsz? Hiszen hajtottál te már ennél merészebb megbízást is végre. Emlékezzél csak a lõcsei föld alatti útra. Gondold, hogy most is úgy üldöznek mind a kettõnket.

- Nem magamért vagyok megijedve. De mi lesz veled? Te itt akarsz maradni?

- Itt bizony. Mármost akarom, hogy az az utánunk vágtató úr utolérjen. Kerüljünk hát egy födél alá! Azért válunk mi most ketté. Te elõremégy, én hátramaradok.

A vendéglõs komolyan hozzálátott a bivalyok befogatásához az utazó szekérbe. Úgy látszik, nem új dolog az ilyen éjszakai gyors utazás ezen a tájon. Fáklyavivõ béresek is vannak készen, akik majd elöl mennek gyalog, s megvilágítják az utat az Ecsedi-lápon keresztül.

Azalatt Korponayné szétnézett a tágas ebédlõben, aminek az egyik szegletét a bormérõ söntés foglalta el, a másikat meg egy nagy kandallóforma tûzhely, amelyen tõzeggel tüzeltek.

A vedlett falakon üvegtelen rámákban képek voltak felaggatva: Rákóczi, Thököly, Bocskai István, rikító színekkel kifestett rézmetszetek; egy arckép fejjel aláfelé lógott le a szegrõl: ez volt Ocskay Lászlóé, az árulóé. (Andrássy István szerencséjére nem került oda.)

De legnagyobb tisztességben részesült az a kép, mely a benyíló ajtajára volt felszegezve: az volt Pintye Gregor képmása, a hírhedett rablóvezéré. Ez volt a legtarkább színekkel kipingálva; amint félmázsás buzogányát a feje fölé emelve tartja az egyik kezében, a másikban pedig azt a húsz fontos láncos golyóbist, mivel az üldözõit szokta meghajigálni.

A talitarka kép alá gyönyörûséges szép versek voltak írva, amik a nép ajkán örökké élõ hõst, a nagybányai barlanglakó vitézt megéneklik.

Korponayné tisztában volt már egészen magával.

Mikor a korcsmáros lépteit közeledni hallá, odaállt Rákóczi arcképe elé, s a szemét törülgette.

- Szegény urunk! - sóhajta nagyot a csaplár hallatára.

- Szegény urunk! - dörmögé oda a vén csaplár: - miért volna õ szegény? Nem múlt még el a diószegi vásár. Lesz még szõlõ, lágy kenyér! Annyit a kerék fel, ahányat alá!

- Hiszen csak az én írásomat kaphatnák meg a magyar urak odaát, hamarább, mint a bécsi staféta ideér, tudom, hogy lenne még egyszer országos dáridó - mormogá fogai közül az asszony.

- Hát talán az ifjasszonyka izenetet hoz a mi urunktól? Ugyan mondja meg, mi van benne? Énnekem megmondhatja. Igazhitû hajdúember vagyok, ha kettéfûrészelnek, sem veszik ki belõlem.

- Nem is kell azt titokban tartani, de bár egy akkora trombitám volna, hogy az egész hajdúságnak egyszerre elkiálthatnám vele, hogy nem kell hinni a németnek. Vége van már a hatalmának. A francia háború megint kitört, a császár kénytelen minden hadait kihívni Magyarországból, s amint az meglesz, jön Lengyelország felõl a muszka a segítségünkre, csak minket le ne vegyenek addig lábunkról.

- De szeretem az ilyen szókat hallani. Eszem a lelkét az ifjasszonynak. Hát ezt írta meg a levélben? Na, ha azt tudom, magam megyek a szekérrel, s úgy elviszem azt a másik ifjasszonykát, hogy a lába sem éri a földet Szathmár-Németiig. De hát lelkem, maga mért akar itt maradni?

- Hát azt is megmondom. Azért, mert itt jön a nyomunkban a császár hírmondója, aki azt hozza a pecsétes levélben, hogy meg kell kötni a békét a kurucokkal minden áron, akármibe kerül; ígérni kell nekik mindent, csak hogy tegyék le a fegyvert. Azok le is teszik, ha biztatást nem kapnak.

- De hát azt megkapják; már arról felelek. Azt a kurírt meg úgy lesomodorintjuk itt a nádasban, hogy a kutya sem ugat többet felõle.

- Azt nem jó lenne tenni, mert magunknak csinálnánk bajt vele. Inkább hadd járja meg a bolondját. Én teszem õtet meg. Van-e kegyelmednek valami szolgálója, akinek a ruhája rám illenék?

- De van bizony egy menyecske leányom; annak a gúnyáját mintha csak a termetére szabták volna az ifjasszonynak. Gyere elõ, Tercsa! Add rá az ünneplõ ruhádat erre az úri asszonyságra.

Mire a szekér elõállt a nyolcbivalyos fogattal, Juliánna is ki volt öltözve kackiás, hajdú menyecskének; a sárga haja bekötve tarka szélû, piros keszkenõvel, patkós piros csizma a lábán, kétszél kötény a csipejére kötve.

Mindjárt hozzá is látott a tésztagyúráshoz, úgy illett a kezébe a sodrófa, mintha mindig azt forgatta volna. Olyan hamar megteremtette a Terka segítségével a vacsorát, a paprikás csirkét meg a túrós csipedettet, hogy kívánni sem lehetett gyorsabban. Csak azon serénykedett, hogy a Krisztina vacsoráljon meg hevenyén, aztán induljon Isten hírével. A pincetokot az aszúborokkal hagyják itten.

A csaplár meggyújtatta a fáklyákat, s maga ment el vezetõnek egy darabon a szekérrel, megmutatni a dûlõutat, amerre a veszedelmes kátyút ki lehet kerülni mindjárt a kezdetén a vármegye gátjának.

Korponayné ott maradt a csárdában, s vígan dalolva mosogatta el a tányérokat a vacsora után: az a másik menyecske alig jutott tõle valami dologhoz.

Hát amikor már éppen a tüzet betakarni készülnének, nagy topogás támad odakinn a tornácon; valaki azzal a hangosan nyilvánított véleménnyel közeledik az ajtó felé, hogy ezt a világot az ördög teremtette.

Juliánna veszi az asztalon álló drótozott lámpást, s az ajtón kaparászónak eléje világít.

Õ az, a várva várt. Senki más, mint Andernach lovag. Siralmas egy alak. Ha a fülén túl volna valamije, még az is sáros volna. Csak úgy fújtat elpilledve a nagy fáradtságtól. A hosszú, egyenes kardját mankónak használja; az egyik vállán cepeli a nyerget, a másikon a zsabrákot meg a kantárt.

- Ördög teremtette pogány országotok. Azt hittem, sohasem jutok el idáig. Hol van a korcsmáros? Adjatok valamit innom, kiszakad a gégém!

Juliánna szaladt a söntésbe, s hirtelen elõhozott a szomorú vendégnek egy korsó sört.

- Hát a lova hol van? - kérdi tõle nagy gondoskodással.

- Hol hát? Ott van a pokolban, az átkozott lyukas hidatokon. Beleesett a hézagba, kitörött a lába. Magam cepelem egy mértföldrõl a hátamon a nyerget, hogy az isten nyila...

- No, no, lovag uram, minek az a káromkodás. Hát hiszen megesik az más emberen is, nem kell azért mindjárt úgy ungorkodni.

- Te meg ne trécselj! Hol van a gazdád?

- Kérem! Én vagyok a korcsmárosné.

- No hát, tekintetes korcsmárosné, hallja kend! Hol van az ura?

- Az bizony elment annak a nagyságos asszonynak a szekerét elvezetni a vármegye gátjáig, aki még az éjjel tovább akart utazni Szathmár-Németibe.

- Nagyságos asszony, ugye? Minden lovat magával vitt?

- Nem vitt biz az, lelkem. Nem járják lovas hintóval ilyenkor az Ecsedi-lápot. Nyolc bivalyt fogtak a szekerébe, úgy vontatják.

- Bivalyfogattal? Akkor frissen nekem egy hátaslovat ide!

- Ejnye no! Hát még csak vacsorálni sem akar nálunk?

- Lesz szalonna, kenyér; elköltöm az úton. Rögtön akarok továbbindulni.

- Abból pedig semmi sem lesz, édes lelkem, mert egy ló sincs a háznál. Mind kinn vannak a karámnál.

- No hát ki kell futtatni egy szolgalegényt a karámhoz, hogy hozzon be nekem egy lovat; nem bánom, ha táltos lesz is.

- Az ám, galambom, nyalka kurír, de egy teremtett férfilélek sincs a háznál, mind elment, ki bivalyt hajtani, ki fáklyát vinni a nagyságos asszonnyal; magunk vagyunk ketten idehaza a Tercsával; meg az öreg Dorka nénõ! De bizony mi egyikünk se kódorgunk ilyen sötétben ki a pusztára. Már csak meg kell kegyelmednek várni, míg az uram, a kocsmáros hazakerül a gát mellõl; nem soká tart az, régen elment. Addig bizony el is készíthetem a jó paprikás csirkét.

- No hát csak szaporán.

- Gyere, Tercsa, a lámpással. Segíts csirkét fogni a félszerben.

Andernach lovag ezalatt, amíg a két menyecske a csirkét vadászta, ríkatta, kopasztotta, ráért az unalmát ûzni, s ahogy tudta, végignézegette a falra aggatott képeket, leszótagolta a kés hegyével felkarcolt mondatokat a falról; végignézegette a korcsmáros albumát, már ti. azt a hosszú keresztlábú asztalt, amibe a vendégek belefaragták a neveiket, utoljára megakadt a figyelme a benyíló ajtajára szegezett piktúrán, Pintye Gregor képmásán.

Végigolvasgatta az egy szál faggyúgyertyánál azokat a szép verseket, amik a népies Herakles tizenkét facinusát (jelent hõstettet is, meg gonosztettet is) elzengedezik. Egyik hihetetlenebb, mint a másik, s mind igaz történet.

- Du verfluchter Kerl! - dörmögé Andernach lovag, a csudálkozás és bámulat önkénytelen támadó kifejezésével.

S aztán amíg egymagában volt, s hangosan fütyörészve járta végig a hosszú ivószobát, minden fordulónál megállt a rablóhõs képe elõtt fejcsóválva: „De jó, hogy már meg vagy lõve!”

Az asszonyok nemsokára elõkerültek a kopasztott csirkével. Egy görbehátú vén banya, akit Juliánna Dorka nénõnek szólongatott, egy nyaláb tõzegpogácsát hozott utánuk, új tûz élesztésére.

- Aztán hallja, kend, vén anyó! - kiálta a visszacammogó öreg után Andernach lovag. - Odakinn van a tornácon a nyergem, zsabrákom, lószerszámom, csupa sár mind - tisztogassa meg kend.

A vén banya bizonyosan süket volt - nem felelt rá semmit.

A sörös kancsó ezalatt kiürült, a lovag bort akart inni, elmondva a példabeszédet: „Sörre bor - mindenkor: borra ser - sohasem”.

- Átkozott rossz vinkó! - mondá rá, mikor megkóstolta.

- Hát biz a nyíri máslás ilyen! - tréfált vele Tercsa.

Ezalatt meg Juliánna a tûzhelyhez látott, s nemsokára kellemes, zsírba hányt hagyma illata tölté be az ivószobát, ami messzirõl is behívja a vendéget.

- Szereti a galuskát is a paprikás csirkéhez? - kérdé Juliánna a lovagtól.

Szeretett az most mindent, mert agyonéhes volt. De aközben az is szemet szúrt nála, hogy ej de szép gömbölyû karjai vannak ennek a korcsmárosnénak!

Egyszer csak hangzott aztán a nagy kutyaugatás odakünn. A komondorok mind elmentek a gazdával, azért jöhetett be a lovag olyan észrevétlenül; most megint jöttek vele vissza, mint az avantgarda elõrerohanva.

- Itt az uram! - mondá Juliánna a lovagnak.

Az nagyon meg volt lepve, mikor a betoppanót megpillantá. Ejnye, ugyan hogy kerülhetett egy ilyen rücskös pofájú, bibircsókos orrú vén salabakterhez egy ilyen csinos menyecske feleségül?

Juliánna szóhoz sem hagyta jutni az öreget.

- Ennek a kurír úrnak egy hátasló kell a ménesrõl! - kiáltá eléje vágva, s azért félbe sem hagyta a galuskaszaggatást.

- Most? Éjszaka! Hát aztán ki legyen az a ló, aki azt a lovat elhozza?

- Kelmed maga! - igazgatá az asszony. - Ennek az úrnak nagyon kell, megfizet érte.

- Ötven aranyat adok egy lóért, innen Szathmárig, ott visszakapja kend - sietett az ígérettel Andernach lovag.

Ötven arany! Az nagyon szép pénz.

Az öreg kuruc hajdú minden szilárd elvei bomlásnak indultak az ilyen nagy ígéret elõtt. Aztán a Juliánna is odavágott neki a beszédes szemével, hogy csak menjen.

- „Másnak” száz aranyért se tenném meg! De hát ha a császár parancsolja! (Hát a mi urunk mit szól ehhez?)

Azzal csak vette megint a hosszú nyelû fokosát, nyakába veté a karikást, s kettõt a komondorok közül magával szólítva, kiindult a pusztára.

Juliánna aztán szépen felterítette a veres csíkos abroszt az asztal végére, cintányért, kalázlit, sótartót rendén odakészített, s még egyszer megforgatva a paprikás csirkét a galuskákkal együtt a tejfeles levében, odaállította azt bográcsostól a lovag elébe.

- No most lelkem, kurírocskám, vacsoráljon meg kegyelmed egész ápitussal; elég ideje van rá. Megtart két óráig az uramnak kicammogni a pusztára; amíg ott egy lovat elfognak, amíg azzal elõkerülnek, lesz másik két óra, bízvást lefekhetik kegyelmed addig a paplanos ágyba, jól fog esni a fáradt testének.

Andernach lovagnak valami villámlott az agyába, talán ennek a menyecskének a hamis két szeme sugára? A gazda vén toprongyos, a menyecske fiatal, tûzrõlpattant Éva leánya: lehet ebbõl kellemetes kaland. Az elkésés úgyis megvan, a helyrepótlás úgyis meglesz, lóháton a bivalyfogatot megelõzni, ha hat órai elõnyben van is, nem lesz nagy mesterség. Amit Isten adott, azt el kell fogadni.

- No hát gyönyörûséges szép korcsmárosné, ide nekem a legjobb borából! Arannyal fizetem.

- Hej én is „számlálatlan adom, számlálatlan veszem!” - dalolt csapodár negéddel a szépséges szép asszony, s hozott neki abból a borából, ami a pincetokban volt: az igazi tokajiból; azzal traktálta meg. Ízlett a lovagnak! Mind a vacsora, mind a bor, mind a szép asszony enyelgése, aki odaült mellé a padra, s nem haragudott érte, ha a lovagnak a keze a csipeje körül tévedt.

Andernach lovagnak pedig kezdett a feje egyre nehezebb lenni. Vajon aközé a megivott ser, bor közé nem tévedt-e egypár a doktor Cornides cynoglossum labdacsaiból?

Száz fortélya van az asszonynak!

Hogy megdalolt, mikor a paplanos ágyat megvetette a lovag számára:

            „Nem fekszem én nyoszolyára,

            Mert elalszom éjszakára”,

                        „Ne félj, majd felköltlek jókor;

                        Éjfél után egy órakor.”

Nagyon tetszett a lovagnak ez a nóta!

Ennél szebb idillt már a poéták sem tudnának kigondolni.

Nemsokára horkolt a lovag a tarka dunnák közé eltemetve, de Juliánna nem dalolgatott az õ édes álmai felett. Hanem más egyebet végzett a kurír uram tarsolya körül, amihez még az ajtót is bezárta, hogy a Tercsa se lássa. Egyszer aztán lódobogást hallott közeledni. Kisietett a kisajtóba.

Két lovas volt kivehetõ a felkelõ hold világánál; erõsen ügetve jöttek. Nagyon is hamar megjárta a csaplár az utat, mintha igazán fiatal felesége volna otthon.

A másik lovas egy fiatal csikóslegény volt.

- Itt vagyunk la - dörmögé az öreg, a lórul leszállva. - Hol van az a kurír?

- Alszik az most, mint a bunda. Hadd horkoljon. Én viszem el azt a lovat.

- Hogyan?

- Hát úgy, hogy felülök rá.

- De hát az én ötven aranyam?

- Én adok kendnek a lováért százat.

- Isten áldja meg a mi urunkat! Tudtam én, hogy nem szolgálja az én lovam a császárt soha. Azért is hoztam kettõt. Az egyiken megy a fiam, útmutatónak.

Juliánna egy oldalpillantást vetett a fiatal lovasra. Igazi, eredeti betyár alak volt, csigákban leomló, fekete hajjal, karikára pödört bajusszal, lobogó ingujjakkal, tulipános szûrrel, rézgombos rájthuzlival, hosszú nyelû rézfokos a jobb kezében, darutoll a süvege mellett.

- Hát csak szaporán hozza ki a nyerget meg a kantárt, ott van az ambituson, aztán fel kell szerszámozni a lovamat.

- De hisz az a nyereg meg a kantár azé a kuríré odabenn.

- Hát, bánom is én akárkié! Nekem szükségem van rá; ott veszem, ahol kapom.

A csaplár a tenyerébe csapott.

- De szeretem, hogy egy hiten vagyunk!

Az õ tízparancsolatjában is így volt az megírva.

A fiatal legény még jobban pödörgette a bajuszát; neki is az volt a nótája: „Isten adta, nem vettem, szép szerivel szereztem.”

Az öreg bement a tornácba, kihozta a nyerget, lószerszámot, felszerelte vele a bojtorjános rémondát.

- Ez se hitte volna, hogy ilyen uraság éri.

Ezen aztán mind a hárman nevettek.

- Hiszen ha még csak a nyergét emelném el a jámbornak! - dörmögé bizalmaskodva az úrhölgy a csaplár fülébe.

Az elértette, hogy mirõl van szó.

- Hát máris megvan! Teremtuccse derék asszony! Kezet csókolnék neki, ha a hitem nem tiltaná, hogy valakinek kezet csókoljak. Hát csak elõre „hopp hírével”. Szép holdvilág süt.

Juliánna egy szökéssel fenn termett a lovon; férfi módra ülve meg a nyerget. Nem tesz semmit, hogy a piros csizmaszáron fölül a hófehér lábikrákból is kivillog egy tenyérnyi. Annak baj az, aki meglátja.

Egész jártas férfi módra szedte a bal markába a kantárt, megtapogatta a nyeregkápákat: ott vannak-e a pisztolyok; a kulacsot megtöltötte a maradék aszúval, a kengyelszíjat rövidebbre húzatta, s aztán onnan a magas lóhátrul adta oda a százaranyas tekercset a csaplárnak az elvitt lóért. Az még csak a süvegét sem billentette meg köszönet fejében; hanem ahelyett nagylelkûen átengedé a merész lovagnõnek a saját karikás ostorát, megtanítva rá, hogy az nem a lovat ütögetni való, hanem csak sebes