XXX. FEJEZET
A hajporos hölgy - A kaszált rend a majthényi pusztán

Andernach lovag Illésházy magyarországi korlátnoknak a legbizalmasabb embere volt, tehát nemcsak azt tudta jól, hogy mit tartalmaz az általa nagy sietséggel küldött levél, hanem arról is értesülve volt, hogy ennek minő fordulatot kell okozni a két ország történetében. A háborút folytatni fogják, ami most már nem végződhetik másként, mint a kurucok teljes leveretésével. Az egész kuruc hadsereg nem tesz már többet tizenháromezer lovasnál, a gyalogság a várakba bezárva vagy kapituláció alatt, a maradvánnyal könnyű lesz elbánni. S akkor aztán prédára esik mindene a legyőzöttnek: („vae victis!”) ingóbingója, még a hazája is. A hívek meglépesednek!

Nagyon szépen ki volt ez a terv főzve.

Magának Andernach lovagnak is kilátása volt bizonyosan valami bitang dominiumocskára vagy talán egy egész mezővárosra, olyanformára, mint Hódmezővásárhely vagy Szarvas, vagy legalábbis egy olyan falura, mint Békés-Csaba (akkor még falu volt, tízezer lakossal).

És mindezeket a szép légvárakat, légkastélyokat, légfalvakat ellopta a „du verfluchter” Pintye Gregor.

Életében sokat rabolt ez a hírhedett haramiavezér, de még ekkora zsákmánylást nem követett el, mint most. Aztán ezúttal is úgy tett, mint hajdanában, hogy mikor egy kereskedőkaravánt kifosztott, az elrablott posztót kiosztotta a szegényparasztok között, rőf hiányában egyik fától a másikig mérve a sing hosszát.

Andernach lovag sorba bámult a nevetõ arcokon. No, ilyen nyíltnak nem képzelte ezt a társaságot, minden embernek beleláthatott a szájába, úgy kacagtak körülötte. Talán nem kacagnának, ha megmondaná nekik, hogy ami abban a levélborítékban volt, az a császár halálhíre! - De hátha éppen azért kacagnak, mert tudják már, és fel vannak rá szabadítva, hogy mégse tudják? Itt a talány!

Nem elõzhette-e õt meg mégis valaki? Az a bivalyos szekéren hátrahagyott hölgy csakugyan egy személy-e azzal, aki Bécstõl Domahidáig õvele versenyt futtatott?

Egyszerre megakadt a szeme egy arcon a társaságban, melyre nem ragadt el a nevetés.

Több hölgy is volt jelen a teremben (a nádor kíséretéhez tartozó fõurak nejei talán vagy olyan hölgyek, akiket a nádor közbenjárásra használt föl a királypártiak s a kurucok között) nemzeti viseletben vagy divat szerint öltözve. Azok között volt egy magas, karcsú alak, széles abroncsszoknyában, bouffantsokkal, szalüppel, toronymagas frizurával, a haja fehérre beporozva, az arca etikettszabály szerint kifestve, s a szokásos szépséglegyecskékkel ellátva, szemöldei és szempillái feketék (lehet, hogy kínai tustól azok), könyökig meztelen karjai, a recés kesztyûn villogó alabástromfehérek, s kezének ujjai, amiket a félkesztyû fedetlen hágy, azzal az elõkelõ finomsággal bírnak, ami ritka adomány; szép arc, termet, mindennapi jelenet, de egy szép kéz tünemény.

S ez az egy nõ nem nevet Andernach lovag tréfás helyzetén. Mikor Pintye Gregor képmása kézrõl kézre jár, õ is átveszi azt azokkal a visszahajló végû, rózsaszínbe játszó ujjaival, s azt kérdi a mellette álló dámától hideg ábrázattal:

- Qu’est que cela? C’est drôle!

- Pokolra szekerezzek - dörmögé Andernach lovag -, ha ez a hölgy nekem a múlt este paprikás csirkét nem készített. Ezek a rózsaszínû, hátrahajló ujjak! Nagyon megnéztem õket, mikor a galuskát szaggatta a fõzõkanállal.

A márványarcú hölgy azonban õt figyelmére sem méltatta; úgy látszik, neki volt valami komoly oka, hogy részt ne vegyen az általános derültségben. Instans nõ volt! Kiderült abból, hogy amint a kacajvihar egy kissé lecsillapodott, elegáns lengéssel odalebbent a nádor elé, szép kiejtésû franciasággal ajánlva még egyszer az ügyét õmagassága kegyelmébe.

A nádor kezet nyújtott a folyamodó hölgynek, s igen meleg hangon biztosítá õt kérelmének teljesítése felõl. Számolhat a leghatározottabb pártfogására. - És azután egész a terem ajtajáig kísérte õt, s méltóságos asszonynak címezte.

- Azért mégis ketten együtt törtük mi el tegnap a paprikás csirkének a sarkantyúját - gondolá Andernach lovag. - Furfangos tréfa biz ez - mondá aztán a nádorhoz fordulva. - Bizonyosan tudom, hogy hol tették meg rajtam ezt az elcsempészését a hozott levélnek, engedjen meg magasságod pár napi haladékot nekem, hogy utánajárhassak, s az elcserélt iratot visszakeríthessem.

A nádor egész jóakaratú komolysággal biztosítá a lovagot, hogy türelmesen fogja várni az elveszett levél elõtüntetését.

Andernach lovag sietett búcsút venni. Künn a várakozó teremben megkérdezte a nádor kamarásától, hogy ki volt az a szép hölgy, aki éppen most eltávozott.

Megmondták neki a nevét és állását: „Korponay Jánosné, született Garamszeghi Ghéczy Juliánna, kuruc fõstrázsamester hitvese”.

Most azután még jobban meg volt confundálva a lovag.

Ha ez a kuruc alvezér asszonya, akkor mit keresett volna Bécsben? S ha nem onnan jött, hogyan tudhatott volna valamit arról, hogy õ mit hoz Bécsbõl magával?

A legegyenesebb mód lett volna erre a kérdésre választ kapni, ha felkeresi Korponaynét, és kiveszi belõle ezt a titkot. Csak éppen újra kellene equipálnia magát, mert ilyen sárosan, szurtosan, mint staféta, prezentálhatja magát valaki a nádornál, de nem tehet látogatást egy elegáns úrhölgynél. - Görög bolt van Szathmáron elég, ahol kész öltözeteket árulnak. (Bizonyosan Korponayné is onnan kölcsönözte a divatöltönyét.) Hanem ezalatt elszalaszt valami más sakkfigurát, ez a bivalyos szekéren utazó hölgy.

Ez okvetlenül azonos azzal a rejtélyes személlyel, aki Bécstõl elkezdve, az egész úton õelõtte futott, akadályokat rakva mindenütt az õ útján keresztül. Ezzel neki találkoznia kell, mielõtt Szathmár-Németibe érkezhetnék, még az úton.

Sietett új lovat vásárolni, s amint az nyereg alatt volt, felkapott rá, s visszaügetett azon az úton, amit nemrég megtett.

Az ekhós szekeret csakugyan megtalálta még az Ecsedi-láp szélén. A nap forrón sütött, a bivalyokat csípte a légy, belefeküdtek a pocsolyába, csak az orruk látszott ki belõle; semmi ösztökélés ki nem bírta õket onnan mozdítani.

Az ekhós szekér kinn állt a parton, a zsombikok között, ahová ezt a béresek kivontatták, amíg a bivalyoknak méltóztatik a fürdést megelégelni, s a hivatalos órát újra megtartani. Az úrhölgy ott ült az ernyõ alatt, körös-körül tocsogó sömlyék volt, csak úgy ugráltak a ló lábai elõl a békák mindenfelé, amint Andernach lovag odaléptetett hozzá.

A lovag azt gondolta, hogy no most mégiscsak a kezében tartja egy fonalát annak a gubancnak, amibe belekeveredett. Belékötött a menekülésre képtelen hölgybe.

- Legalázatosabb szolgája, asszonyom! Nem Korponayné asszonysághoz van szerencsém?

A lovag nagyon csalafinta akart lenni, azt gondolta, hogy erre a névre majd valamiképpen reflektálni fog a delnõ.

Csakhogy Krisztina már akkor kijárta Juliánnának az iskoláját, be volt tanítva minden eshetõségre.

Aki csak hazudni tud, az nem tud hazudni, de aki az igazsággal tudja keverni a hazugságot, aztán hol alatta, hol mellette elsurranni, ez bírja az igazi tudományt.

- Nem, kapitány úr! - felelt Krisztina, a fátyolát hátravetve, hogy az arca még õszintébb legyen. - Én Blumevitz császári királyi ezredes felesége vagyok.

- Tisztelem, úrasszonyom. Én pedig Andernach lovag cs. kir. kapitány vagyok, én Korponay Jánosné asszonyságot keresem, akinek igen fontos izenetet kellene átadnom.

- Hát csak keresse, kapitány úr.

A lovag nem tágított:

- Ezer bocsánat, úrasszonyom! Nem asszonyságod volt az, aki Bécstõl kezdve folyvást elõttem utazott, egész a Tiszáig, egy karmazsinpiros hintón?

- De én voltam az.

- Ugyan örülök, hogy van szerencsém megismerkedhetni asszonyságoddal. Nem mondhatná meg nekem, miért igyekezett engem olyan halálos sietséggel megelõzni?

- Õszintén megmondom, kapitány úr. Én azért mentem fel Bécsbe, hogy õfelségénél szerencsétlen atyámért könyörögjek, aki fej- és vagyonvesztésre van ítélve, talán nevérõl ismeri kegyelmed, Fabriczius lõcsei fõbíró. Kegyelmet kértem a számára. Rémületemre azt a hírt kellett meghallanom, hogy a császár hirtelen meghalt. Ekkor az a gondolatom támadt, hogy lesiessek Pálffy bánhoz, aki a felség teljhatalmazottja, s tõle kérjem az atyám számára a kegyelmet, akinek ezt megadni egész addig hatalma van, amíg vissza nem hívják. Ezért akartam a kapitány urat megelõzni, mert azt hittem, hogy kegyelmed hozza Pálffy bánnak a visszahívó dekrétumot. Sajnos, hogy mégis megelõzött kegyelmed, s ezzel szegény atyámnak az ügye veszve van.

Krisztina szemében két könnycsepp ragyogott. A könny egészen igaz volt, hanem az alapjául szolgáló indok nem volt az. S Andernach lovagot megcsalták a könnyek.

- Ne keseregjen, úrasszonyom. Semmi sincs elvesztve a kegyelmed részérõl. Mehet egész csendességgel a bivalyfogatán Szathmárig, én nem hoztam Pálffy bánnak semmiféle visszahívó dekrétumot. Hanem elhoztam neki a Pintye Gregor figuráját.

Krisztina arcán az az õszinte, tudatlan elbámulás látszott e név hallatára, ami kétségtelenné tette, hogy õ sem a névrõl, sem annak a viselõjérõl nem tud semmit. Azután pedig rögtön az eltitkolhatatlan öröm ragyogása látszott rajta; egész hévvel kérdezé: „Hát nem hozta kegyelmed a visszahívó dekrétumot?”

- Nem ám.

- Menjünk, emberek, menjünk! - kiálta Krisztina a heverõ hadnak.

Sem ember, sem bivaly nem akart mozdulni.

Azzal Andernach lovag udvariasan üdvözölte a hölgyet, s megfordította a lovát - a vármegye gátja felé.

Újra meg kellett tennie az utat azon az elátkozott sártöltésen keresztül.

Megint este lett, mire a domahidai csárdához elvergõdött.

Ezúttal bevezette a lovát a pitvarba, s odakötötte a kantárját az ajtókilincshez.

A fogadására természetesen nem jött elõ senki.

A fogadósnak dolga volt odabent, dohányt vágott a hosszú asztalon egy kettétört fringiával, s tudomást sem igen vett a belépõ vendégrõl.

- Jó napot, korcsmáros! - köszönte be a lovag.

- Ha jó, edd meg! - dörmögé a bajusza közül a vendéglõs.

- Megint itt vagyok ám.

- Bánja a ménkü.

- Hát nem ismer tán kend?

- Ismeri a ménkü.

- Én vagyok az a vendég, aki tegnap itt hált!

- Vendég? Ezer vendég hál én nálam naponta, mit tudom én, melyik a kesely, melyik a fakó?

- De arra csak emlékezhetnék kend, hogy én vettem kendtõl tegnap egy rémonda lovat ötven aranyért.

Már erre a szóra csak kinézett a korcsmáros onnan a süveg karimája alól a félszemével.

- Hát talán visszahozta az úr a lovat, hogy most meg én vegyem meg?

- Hoztam a gutát. Eladtam én azt még Szathmárban.

- A lócsiszárnak?

- Dehogy a lócsiszárnak, cserzõvargának.

- No az jól járt vele, mert több volt azon a bõr, mint más lovon.

- Nem azért jöttem én vissza, hanem a kend feleségével szeretnék beszélni.

- Az én feleségemmel? Ha csak ez a kívánsága az úrnak, hát az megtörténhetik iziben. Hej Dorka, te! Gyere csak be! A kapitány úr akar veled enyelegni.

Erre a hívásra csak beállít a terembe az a vén banya, aki egészen hozzá illõ párja volt a korcsmárosnak.

- Tessék vele diskurálni. Akár magukra hagyom.

- Mi a csoda ez? Hát ez a kend felesége?

- Fájdalom, hogy az! Még pedig ötvenhárom esztendõ óta.

- De hiszen nem az volt a tegnapi, hanem egy szép, fiatal, karcsú termetû, kökényszemû, sáfrányhajú menyecske volt, aki itt danolt, sütött-fõzött, nekem tokaji bort töltögetett.

Erre a szóra a korcsmáros azzal felelt, hogy öklébe szorította a dohányvágó félkardot, s megfenyegette vele a vénasszonyt, olyan haragos pofával, amibõl kirítt a félelem, s mérgesen dörmögé:

- Heh! Te fertelmes gonosz csont! Már megint gonoszban törted a fejedet! No megállj! Feladlak a törvényszéknek, csak bekerüljek Szathmárba!

- De nem errõl a vén banyáról beszélek én! - szólt türelmét vesztve Andernach -, hisz ezzel csak annyi dolgom volt, hogy neki adtam oda a nyergemet meg a kantáromat, hogy tisztogassa meg.

- Ahun van ni! - kiálta fel erre méltatlankodva a fogadós, s ledobta az asztalra a félkardot. - Kegyelmed maga hát akkor a hibás! Minek az ilyen asszonynak nyerget meg kantárt adni a kezébe? Micsoda rettenetes nagy hiba volt ez már!

Aközben forogtak a szemei, hányta magára a keresztet, s dörmögött olyasmit, hogy „Tüske a talpad alá!”

Andernach lovag nem értette a dolgot.

- No, hát mi lesz már?

- Ni, hogy keresztbe állnak már a szemei! - dörmögé a korcsmáros, s úgy reszketett, majd a hideg rázta.,

Az igaz, hogy a vénasszony csúnyául tudott kancsalítani, az ember sohasem tudta, hogy melyik szemével néz rá?

- Hát hallja az úr - suttogá a korcsmáros -, megmondom az igazat, de adjon rá parolát, hogy nem mondja odább, egy teremtett léleknek sem.

- No, parolát adok rá.

Andernach lovag odanyújtá a kezét a vendéglõsnek, az a mutatóujjával elébb egy karikát rajzolt a tenyerébe, s azután belecsapott csattanósan. Ezt úgy hívják, hogy „karikás parola”, ez a rajzolt kör képviseli a L. S.-t (Locus Sigilli).

- Mármost hát megmondom igazán. Ez az én feleségem boszorkány, valóságos céhbeli boszorkány, azoknak is a kapitánya. Ha ennek este, gyertyagyújtat után kantár meg nyereg akad a kezébe, akinek azt a nyakába veti, a hátára dobja, abból repülõ ló lesz egyszeribe, de hogyha embert vagy kutyát, disznót nem kap, amin legörömestebb nyargal, hát akár egy üres hordót is felkantároz, az is elrepül vele, csak azt mondja: hipp-hopp! Ott legyek, ahol akarok! Egy fütty alatt ott terem a Szent-Gellért hegyen, elhozza magával a bûbájos írt, amivel aztán ha bekente magát, egyszerre átváltozik csodálatos szép tündérré, az ember azt hinné, hogy farsangi új menyecske. Kegyelmed is így botlott rajta keresztül, köszönje a szenteknek, hogy meg nem ütötte benne a bokáját, szép szerével megszabadult.

- Dehogy szabadultam! Inkább nagyon is rajta vesztettem. Elbolondított a danolásával, leitatott a máslással!

- Danolással? A bizony, hollókárogással! Máslással? De bizony nyíri karcossal! Nem alszik el ettûl ember. Halottnak beadják, felébred tõle, olyan savanyú. Boszorkányság volt az. A csonka hegyrõl hozta, ahol a boszorkányok pincéje van.

- Bánom is én, akárhonnan hozta! Hanem az én tarisznyámból kilopta a levelet, amit Bécsbõl hoztam. Egy drága írást, amire nagy szükség van Szathmáron.

- Micsoda?! - kiálta fel a korcsmáros, kétfelé törülve a bajuszát. - Azt mondja az úr, hogy meglopták? Az én házamban? Tudja meg az úr, hogy én nemesember vagyok. Bocskai nemese! Engem ne merjen dehonesztálni. Az én házamnál soha egy gombostût el nem loptak.

(Gombostût az igaz, hogy nem.)

- Hát a lószerszámom! - kiáltá mérgesen a lovag.

- Azt sem lopták el! Minek adta az úr a boszorkány kezébe? Dorka te, Dorka! Becsüld meg magad! Szépen kérlek. A Herkópáter nevére! Hozd vissza a lovag úrnak a készségét. Ne bolondozz!

A vén banya bebújt a kályhalyukba, ott kaparászott, csörömpölt, s aztán csak elõbújt megint, az eltûnt nyerget és kantárt hozva nyalábban. Odadobta a padra.

A lovag bámulva ismert rá az elveszett holmijára. A pisztolyai is ott voltak a nyeregkápában, csak az egyikén volt a kakas felhúzva.

(Ezt bizonyosan visszaküldte Korponayné a vezetõ legény által, aki a mocsári úton került elõre.)

- Ez hát megkerült volna - dörmögé a lovag -, mármost bárcsak a levelem is elõkerülne, adnék érte kemény száz tallérokat, aki visszaadná!

- Száz tallér! A császár levele volt? - kérdé a korcsmáros. - (A száz tallér megint nagyot rendített a pártállásán.) Milyen volt az a levél?

- Öt pecsét volt rajta a császári sassal, de hisz a boríték nem is veszett el, a pecsétek is mind rajta maradtak, hanem a belét vették ki, s mást tettek helyébe.

- No ez már boszorkányság volt! - mondta fogvacogással a korcsmáros. - Ehhez tudnak a boszorkányok. Még a gyereket is kicserélik, mikor a bábaasszony keresztelni viszi, a maguk porontyát odaváltják a selyemtakaró alá, az úrfit meg eladják a cigányoknak. Hova tetted, te gonosz csont, a császár levelét? Add elõ mindjárt, vagy négyfelé hasítlak!

(Ellenben a kályháig retirált féltében a gazda.)

- Nem láttam semmit... - dörmögé a vén banya, leülve a rokka mellé, s rákezdve a csepûfonást.

- Valld meg mindjárt, hogy mit dugtál a levél helyébe, vagy ciherre teszlek, hamuvá égetlek!

- Nem tettem semmit! - motyogá az anyóka, térdéig görbítve a lesunyt fejét.

- Dehogynem! - allegált a lovag. - Azt az átkozott zsivány figuráját tette a helyébe, azt húzta ki a borítékból a Pálffy bán, mikor felvágta a pecsétet rajta.

- Micsoda zsiványét? - kérdé meghõkölve a vendéglõs.

- No, hát azét a híres rablóét, a Pintye Gregorét, ami ide volt a benyíló ajtajára szegezve.

(A benyíló ajtaja akkor éppen befelé volt tárva.)

- Azt a verses képet innen az ajtóról? - kérdé a gazda.

- Hát persze, hogy azt az ebszülöttét!

Most már még a süvegét is lekapta a fejérõl a gazda, úgy hányta magára a keresztet.

- Szent Habakuk, ne hagyj magamra! - s aztán lábhegyen settenkedve lopódzott a benyílóig, a befelé tárt ajtót kihúzta, s odamutatott, babonás borzalommal. - Nézze a lovag úr, hiszen most is itt van.

Az biz oda volt kiszegezve most is, az a bizonyos Pintye Gregor, azokkal a szép versekkel, amiket valami falusi poéta esztergált.

A lovag bámulatában leült a padra, rámeresztett szemekkel.

- Du verfluchter Kerl!

(Persze, hogy ez is azon az úton került vissza, amin a lószerszám, a lovagot megelõzve.)

Most már csakugyan szentül hitte, hogy boszorkányság van a dologban.

- Mármost hát köttesse be kend a lovamat az istállóba, éjszakára mégiscsak itt kell maradnom ebben a boszorkányos hajlékban. Szólítsa a menyecske leányát.

- Tercsa te, jer elõ! Készíts jó vacsorát.

Még az a halovány reménysége volt a lovagnak, hogy talán ettõl a menyecskétõl tudhat ki valamit, hogy ki volt az a tegnapi „cifra asszony”, akivel õ olyan jól mulatott volna, ha el nem aludt volna; hanem a Tercsa, ha a fejét lefûrészelik, sem emlékezik másra, mint az „édes szülémre”, az pedig tegnap sem volt se szebb, se fiatalabb, mint ma.

- Így van ám az - magyarázá a gazda tudós jártassággal -, hogy ezek a gonosz boszorkányok úgy tudják magukat elváltoztatni, hogy csak az látja õket bûbájos cifra asszonynak, akinek a szemeit megbabonázták, a többi meg mind csak ilyen toprongyos vén csoroszlyát lát maga elõtt, la.

Ehhez aztán a Tercsa is tódított, amennyit csak tudott, s a vacsoránál úgy jól tartották Andernach lovagot paprikás bürgével meg boszorkányhistóriákkal, hogy annak a szája égett, a háta meg fázott.

A vén Dorka pedig hallgatta mindezt csendesen, s mekegtette egyformán a kecskerokkát; a fekete kandúr ott dorombolt mellette a kályhapadkán.

Mikor aztán lefektették a lovagot a dunnaverembe, s rácsukták a benyíló ajtaját, akkor összefogóztak mind a hárman: a gazda, meg a leánya, meg a vén Dorka, s úgy táncolták hármasban a kalamajkát.

Andernach lovag komolyan elhihette a boszorkányhistóriát, mert õ jó nevelésben részesült a vorarlbergi minoriták kolostorában, de ezek itt cudar, hitetlen eretnekek, akik nem hisznek semmit, még boszorkányokat sem.

Másnap reggelig ráért a lovag álmodni róla, hogy mit tegyen mármost, merrefelé fordítsa a lova fejét? Elég diplomáciai jártassága volt felfoghatni a fatális helyzetet, amit a dekrétum elvesztésével okozott. Hazamenni Bécsbe s megint visszatérni, kétheti idõveszteség. Azalatt Pálffy és Károlyi azt tehetik, amit akarnak. A bivalyos szekér is megérkezett ezóta, s Blumevitzné tudatta az urakkal, hogy a császár meghalt. Hivatalos tudomást azonban errõl Pálffy nem kénytelen venni, s az idõhaladék az õ szövetségese.

Már kora hajnalban sietett nyergeltetni a lovag, azzal a szándékkal, hogy mégis visszatér Szathmárba, és élõszóval mondja meg a bánnak, hogy az uralkodó egy hét óta nincs az élõk között.

Amint azonban a vármegye gátjáig jutott, ott nagy népcsõdület állította meg; száz meg száz szekér, tízszer annyi paraszt, egy egész ezred granicsár. A szekerek meg voltak rakva rõzsekötegekkel, nádkévékkel. Lárma, kiabálás volt elég. Lovas szerezsánok segítettek a zûrzavart szaporítani.

Andernach lovag nem bírt közöttük elõrehatolni.

Nagy nehezen akadt egy granicsár õrnagyra, aki tudott németül. Attól megtudta, hogy nem szabad neki a vármegye gátján keresztülmenni. A bán parancsolta, hogy két nap alatt az egész gát, amilyen hosszú, járhatóvá legyen téve, mert az egész császári hadseregnek, ami a Kraszna túlsó oldalán áll, át kell rajta jönni Nagy-Károlyba. Addig pedig senkit a gátra ráereszteni nem szabad.

Ennek az intézkedésnek az okát aztán könnyû volt Andernach lovagnak, a politikai helyzettel való ismeretsége mellett, kihüvelyezni.

A királyi teljhatalmazott, Pálffy bán és Rákóczi meghatalmazott fõvezére, Károlyi Sándor, addig az alkudozások alatt a seregeikkel együtt farkasszemet néztek egymással, ha az alkudozás félbeszakad, a verekedésre azonnal készek. Ha Pálffy most a Kraszna jobb partjára átvonul a seregével, egész Nagy-Károlyig; ez azt jelenti, hogy a két meghatalmazott már megkötötte és aláírta a békét, s most már csak a befejezési parádéja következik a hosszú háborúnak. - A kurucok kevély népek: nem akarják letenni a fegyvert a csatarendben álló ellenség tábora elõtt. - Ezért küldi át a seregét az Ecsedi-láp túlsó oldalára a bán.

De még egyéb oka is volt annak, amit Andernach nem tudhatott.

Rákóczi Ferenc odakinn Lengyelországban éppen olyan gyorsan értesült I. József haláláról, s õ is azonnal gyorsfutárt indított Károlyihoz, azzal a paranccsal, hogy a fõvezér rögtön szakítsa félbe az alkudozásokat, s készüljön a had folytatására. Ha nincs király, nincs kivel egyezkedni.

A fejedelem futárja Korponay János volt.

Ápril 17-én halt meg József király.

Betegségének súlyos fordulata elõtt az özvegy császárnénak és a miniszterének megküldé írásban azon végóhajtását: hogy ha õ meghal is, Magyarországot kibékítsék; a nemzettel és Rákóczival igazságos békét kössenek, Wratislaw és Savojai Eugen csak az uralkodó végakaratát teljesítsék annak halála után. A becsület az õ részükön volt. A fondorkodás a Bécsben lakó magyar fõuraktól származott. Ezúttal a becsületes emberek csaltak. Szabad volt nekik: kötelességük volt.

Ápril 24-én érkezett meg Korponay Jánosné a bán fõhadiszállására a király halálhírével és a visszahívó dekrétummal. Nem lett az elsikkasztva; eljutott oda, ahova küldve volt. Juliánna átadta azt Pálffy bánnak. Abból megértheté a fõúr, hogy felhatalmazása vissza lett vonva; helyette Cusani tábornok lett kine