XXXI. FEJEZET
Viszontlátás és jutalom

Rakamaznál meglepetés várt az utazó hölgyekre. Ott találták Blumevitz ezredest; aki három hét óta lót-fut a felesége után elõre-hátra az országban, mint a veszett csikó, míg végre rátalál a karmazsinpiros hintóra a Tisza-parti vendéglõnél, s ott megragad, várva, míg annak az utazói megint visszakerülnek a hintajukhoz.

Nem is hagyták azt ott.

Hanem a lovag dühös volt Korponaynéra.

- Én nem úgy értettem azt, mikor kegyelmedre bíztam a kis feleségemet, hogy mármost hurcolja magával ungon-berken keresztül, pusztákon, mocsárokon át, lóhalálában; hogy én majd futóbolonddá lettem az utána való szaladgálásban.

Korponayné nyugodtan válaszolt neki; de némi keserûséggel.

- Pedig bizony higgye el kegyelmed, hogy hálával tartozik nekem azért, hogy a feleségét magammal hurcoltam.

Krisztina is iparkodott a férjét megengesztelni.

- Az atyám megkegyelmeztetése miatt járunk. Lásd, itt van az amnesztialevele nálam. Ezért fáradtunk.

- Ejh - szólt bosszúsan Blumevitz -, mit nekem a te bolond apádnak az amnesztialevele? Azért, ha megkapják valahol, ha száz amnesztialevél van is a számára nálad, leütik a fejét.

Erre a szóra sírva fakadt az asszonyka.

Juliánna neheztelve szólalt fel.

- No, ez ugyan szép gavallérság kegyelmedtõl, az elsõ viszontlátásnál azon kezdeni, hogy megríkatja a feleségét. Már elfelejtette kegyelmed, hogy mit tett ez a kicsi, gyönge portéka a kegyelmedhez való szeretetbõl, mikor éjszaka a föld alatti úton kiment a berekbe, hogy fölkeresse.

- No, hisz az az emlékezet meg éppen nem tesz hajlandóbbá az öreg iránt. Elfeledjem talán a ketterhäuschent? Nem akarta-e lenyakaztatni a saját leányát? S most ez a megkínzott, halálra üldözött, meggyalázott teremtés még maga töri magát Ponciustól Pilátusig, hogy egy ilyen eszeveszett bolondnak a fejét megmentse.

- Ismerje meg kegyelmed a maga kincsét; aki még akkor sem tagadja meg a szeretetet, amikor azt gyûlölettel viszonozzák.

- Én pedig nem akarom, hogy a feleségem mást is szeressen, mint engemet; még az apját sem. Én nem akarom õt tovább a kegyelmed iskolájába járatni.

- Kegyelmed keresi az összeveszést velem? - kérdé Juliánna harcias tekintettel.

Erre aztán Blumevitz elnevette magát, s kezét nyújtva, mondá Juliánnának.

- Dehogy keresem, szép asszony; hiszen mi régóta jó cimborák vagyunk; egyik kéz a másikat mossa. Lehet még egymásra szükségünk. Hanem a feleségemet nem kölcsönözöm ki kegyelmednek többé használatra. Ezt az egyet bocsássa meg. Ismerjük mi egymást! No nevesse el magát, kérem, ne húzza úgy össze a szemöldökét! Emlékezzék csak vissza arra a bizonyos légyottra közöttünk. - Ezt tudom, hogy nem mondta el a feleségemnek.

Juliánna kénytelen volt elnevetni magát. Amire aztán Krisztina megdöbbenõ gyanakodással bámult nagyot.

- Az szép kis tête-a-tête volt! - folytatá Blumevitz. - Igazán tüzes találkozás! Az istenasszonyok legszebbike azon kezdé, hogy egy kétcsövû pisztolyt irányzott a homlokom közepének.

Krisztina ijedten takará be a tenyerével a férje homlokát, s zila tekintettel nézett a kedves barátnéjára.

- Aztán úgy enyelegtünk tovább; õ a pisztoly ravaszán tartva azt a szép rózsaszínû ujjacskáját, én meg a pisztoly csöveibe kacsingatva.

- De hát mi volt az? - kérdé Krisztina, aki nem tudta, hogy tréfára kell-e ezt venni, vagy komolyan.

- Hát azt mi tudjuk ketten - szólt Blumevitz, mialatt Juliánna, mint afféle rajtakapott asszony, vonogatta a vállát -, s ha erre visszaemlékezik kegyelmed, szép tündérnõ, akkor egy levélkét hagyott az asztalon.

- Kérem, uram!

- Hiszen nem mondom el a feleségem elõtt, hogy mi volt a levélben. Hadd higgye, hogy billet doux volt az, s legyen kegyelmedre ezentúl féltékeny. Hanem azt el kell mondanom, hogy ennek a levélnek kegyelmedre nézve igen messzeható következése lett. A kegyelmed kívánsága belejött a lõcsei kapitulációs levélbe.

- Ah!

- Igen bizony. Itt van nálam az eredeti conceptusa annak az írásnak, ahogy azt azzal a másik úrral együtt elkészítettük, minden törlésekkel és igazításokkal együtt. Erre most már senkinek sincs szüksége; de kegyelmednek még lehet.

- Nekem?

- Az ám. Kegyelmednek. Mert nem lehet ám nekem azzal a szóval port hinteni a szemembe, hogy kegyelmed azt a mostani nagy lófuttatást a feleségem társaságában azért követte el, hogy pályadíjul a vén Fabriczius buksi fejét megtartsa a nyakához nõve; hanem inkább az én asszonyom segített kegyelmednek, ki tudja, hogyan, mi módon, a kegyelmed dolgát nyélbe sütni; aminek az alapja az a bizonyos lõcsei kapituláció.

- No, és ha úgy van? Valami vétket követtem el benne?

- Korántsem. Az egyik asszony az apját, a másik a fiát akarta megmenteni. Azért szökték meg az uraiktól. No én már visszakaptam a magamét, a múltakért amnesztiát adhatok. Kegyelmednek pedig, asszonyom, átadhatom ezt az eredeti egyezséget a lõcsei kapitulációról, aminek a marginális punctatiói kegyelmedre nézve olyan fontosak, hanem egy föltétel alatt.

- Mi az?

- Hogy tõlem a feleségemet soha el nem fogja szöktetni többé.

Juliánna nevetve nyújtott kezet Blumevitznek, ki az összehajtott nevezetes írást átadta neki.

De Krisztina duzzogott érte.

- Látod, te rossz ember vagy. Elszakítasz bennünket, mikor mi úgy szerettük egymást, mintha egy test, egy lélek volnánk.

- De én csak egyikteket akarlak szeretni. Vagy téged, vagy a másikat. Válassz!

- Eredj! Bohó vagy! Van õneki, akit szeressen.

Erre impertinensül elkacagta magát Blumevitz. A sértõ kacajra eleinte haragvörösre gyúlt Juliánna arca; hanem aztán csak õrá is elragadt a nevetés. - Hát hadd legyen! „Kinek van; - annak van!”

Ezzel aztán helyreállt a régi bizalmasság. Egy alföldi vendéglõ extraszobájában összeszorulva, egész kedélyesen cseveghetett a három tagból álló társaság mindenféle ügyeirõl s a világ folyásáról. Senki sem ítélte meg érte; senki sem tudott a kilétükrõl.

- Hát mármost a sok közül melyiket keresi fel legelébb, szép asszonyom? - kérdezé Blumevitz lakoma után boros kedvében.

- Még nem tudom - felelt az mosolyogva.

- Korponay János uramat, úgy hiszem, alig-alig...

- Az csak õtõle függ.

- Maradhat legutoljára, amíg eszéhez tér. Ha addig le nem vágják. Milyen jól illenék kegyelmednek az özvegyi ruha.

- Rossz órában legyen mondva.

- Egyiket a többi közül már utolérte ez a gyász. Andrássy István generális uram már özvegy ember lett.

- Ugyan? - suttogá Juliánna; egyszerre átmelegült tekintettel; úgy nézett a két karikára felnyitott szemével, mintha két telehold volna.

- A bizony, meghalt õkegyelmének a felesége. Isten nyugasztalja!

- Mikor?

- Éppen azon a napon, amelyen a generális haza akart menni Krasznahorkára. Engem hagyott hátra a szomszéd faluban a seregénél, s egyedül indult el a hintajával, minden kíséret nélkül. Aztán nagy hirtelen megint visszakerült. Nekem nem mondta meg, miért? Az öccsérõl beszélt valamit, aki félbolond, a dervisgenerálisról, s aztán szaladt egyenesen Lõcsére. Ott talán látta is kegyelmed? Csak késõbb tudtam meg, hogy a derék jó Andrássy Istvánné meghalt éppen annak a napnak reggelén.

Juliánnának egész tenger zúgott végig az agyán.

Tengernél is nagyobb az a mérhetetlen talány, hogy lehessen egy férfi, olyan nagy lélekkel, mint Andrássy István, aki azon a napon, amelyen a felesége meghal, a háza ajtajából egyszerre visszafordul, s egyenesen visszasiet ahhoz az asszonyhoz, aki még „él!”.

Ez több a varázslatnál! Ez az istennõk hatalma az emberi szívek fölött. Büszkeség töltötte el egész lelkét; mint aki csak most tudja meg, hogy milyen hatalomnak ura?

S aztán ezt a démonoktól eredt lángot hogy nem érezte õ meg a lobogásáról! Hogy felejtette õt ottan egy egész felgyújtott pokol közepette a poprádi vendéglõben; még csak meg sem állva a kedvéért, hogy megmondja neki, mi sietteti e kétségbeesett útra.

Az ijedelem, az önzés olyan fagyasztó erõvel bír-e?

Még csak egypár sorban, egy futó levélben sem értesítette róla, hogy mi oka volt õt ily hirtelen elhagyni?

A sebes szívdobogás vádolta belül.

Hátha kialudt már ez a láng, s csak hamuja maradt meg?

- Hol van most a tábornok? - kérdezé közönyt színlelve.

- Én bizony nem tudom. Mert én, amint Kassa kapitulált, s a mi hadtestünk a Szepességre visszavonatott, siettem fel Lõcsére, a feleségemhez. Ott hallottam meg, hogy kegyelmed elvitte magával az asszonyomat Bécsbe; azóta mind a nyomukat kergetem. Amíg Lõcsén voltam, Belleville-tõl hallám, hogy a generális a poprádi erdõkben medvére vadászik. No ha õt nem, hát Belleville-t mindenesetre ott fogja találni kegyelmed.

Juliánna bosszúsan csettentett a nyelvével.

- Van is nekem Belleville-re gondom!

- Ez nagy megnyugtatás a lõcsei puskaporos tornyokra nézve! - példálózék az ezredes.

Krisztina nem tudta, hogy mi nevetni való van ezen.

- Ha pedig egy várossal odább megy kegyelmed, szép asszonyom, teszem föl Kézsmárkra, ott megint megtalálhatja kegyelmed egy másik imádóját: a jó Czelder Orbánt. Hanem akkor jó lesz sietni, mert azalatt meglehet, hogy hûtelen lesz kegyelmedhez.

- Hogyan? Talán házasodik?

- Olyanforma történik vele.

(Czelder Orbán tudniillik halálra volt ítélve, fejét készültek venni; ez volt az az „olyanforma”.)

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Csakhogy már Eperjesen megtudá, hogy a tábornok nincs többé a Szepességen, hazament Krasznahorkára.

A donációs levelének a kihirdetését pedig csak úgy eszközölheté, ha elõbb a magyar kancellária meghagyását elhozza magával; anélkül az alispán a jószágba iktatást nem eszközölheti.

Juliánnának tehát most a legsürgõsebb dolga az lett volna, hogy a legegyenesebb úton siessen Eperjesrõl Bécsbe. Azonban ehhez mármost az egész asszonyi fegyverzetére volt szüksége: a Lõcsén hátrahagyott drágaságaira, fényes öltözeteire, amikre az úton semmi szüksége nem volt; de annál több lesz Bécsben, ahol ez alkalommal nem az esedezõk gyászköntösében, hanem a kegyosztásért hálálkodók rangbeli pompájában illik megjelennie.

Lõcsén, a Thurzó-házbeli szállásán már nem találta Löffelholtznét. Doktor Cornidestõl megtudta, hogy a tábornokné Kézsmárkra költözött át, ahol a férje fõparancsnok a szepességi császári hadtestnél. Blumevitz felment Mármarosba, ahol még az utolsó kuruc vár ellenállt, annak az ostromában részt venni (csak színleges ostrom volt az már), a feleségét is odavitte magával.

Hogy a békekötés a császáriak és a magyarok között már alá van írva, s hogy annak a szövege mit tartalmaz, még ezen a vidéken nem tudta senki. A Majthény alól hazaballagó csapatok csak annyit mondtak el, hogy lerakta a sereg a puskát meg a zászlót; de hogy ezt valami rendes szerzõdés elõzte volna meg, ezt minden hazatérõ vitéz tagadta. Árulás volt az! Hogy ismerné azt el a közkatona, hogy õ kapitulált! Elárulták a tisztjei!

Lõcsén pedig még mindig Belleville volt a térparancsnok.

A beszédes doktor Cornides azt is elmondá Korponaynénak, hogy a szegény Czelder Orbán ugyancsak megjárta. Mivelhogy fegyverrel a kezében fogatott el, s mert korábban a császári hadseregnél szolgált, mint szökevényt a haditörvényszék elé állították, s halálra ítélték. Hogy még le nem vágták a fejét, csak annak köszönheti, hogy a két generális Löffelholtz és Heister, összeveszett az illetékesség fölött; az egyik Kassán, a másik Kézsmárkon akarja kivégeztetni.

Ez a hír megzavarta Juliánna útitervét.

Szegény Czelder Orbán! Ez is egyike volt a hét planétának. Eszébe jutott, hogy mennyit mulatott a furcsaságain ennek az õ leghívebb imádójának! Annak a veszedelme fölött elfelejtette a saját ügyének a sürgõsségét. Hiszen õ megmentheti ennek az embernek az életét! Könnyelmû asszony volt. Akármelyik imádóját ott tudta felejteni a szerelmi találkán, ha más tréfája akadt; hanem ha egy közülök halálos veszedelembe került, azt nem tudta elhagyni.

Nem sokat gondolkozott rajta, hogy mit tegyen. A bécsi útja elõtt átrándult Kézsmárkra Löffelholtzékhoz.

Löffelholtz tábornok, egy régi német nemesi család ivadéka, aki különben is sógorságban volt a magyarokkal, Absolon Dávidnak, Zrínyi Ilona titkárjának a leányát bírva feleségül, a többi császári vezérek között a legösszeférhetõbb kedélyû katona volt, aki a pallost nem örömest használta hátrakötött kezû emberek ellenében. Korponaynénak egyébiránt nemcsak a lõcsei furfangért, mely Löffelholtznak a generalmajori állást szerezte meg, hanem azért is jóakarója volt, mert a feleségének leánykori barátnéját ismerte benne.

Korponayné elõmutatta a tábornoknak a szathmári békekötés másolatát, amit õ Pálffytól kapott meg. Löffelholtz ebbõl értesült elõször a megkötött békességrõl.

Juliánna figyelmezteté a tábornokot a békeszövetségnek arra a pontjára, mely teljes bocsánatot biztosít minden fogságban levõ kuruc tisztnek, s az amnesztiát kiterjeszti a császári seregbõl átpártolt tisztekre is.

- Remélem, hogy kegyelmességed rögtön intézkedni fog, hogy a fogoly Czelder Orbánt azonnal szabadon bocsássák! - sietett azonnal az indítványát megtenni a szép asszony.

A tábornok csóválta a fejét.

- Madame csak úgy früstökre kéri tõlem mindjárt a gavallérja fejét.

- Inkább azt kérem, hogy hagyja meg neki! Nem vagyok én Herodiás.

- Ugyan mit kap ezen a csúf madárijesztõn?

- Hát azt én tudom.

- Furcsa gusztus! - Egyébiránt én nem tartoznám tudomásul venni ezt a békeszerzõdést, amit kegyed közölt velem, mert nekem hivatalosan még meg nem küldetett, s ha akarnám, azonnal kivitethetném Czelder uramat a piacra a vesztõkõ elé, s úgy tehetnék vele, mint Krayval tett Heister, hogy leüttette a fejét, mikor már jött a staféta a megkegyelmezéssel.

- De azt a tábornok úr nem fogja tenni, mert kegyelmességed elõször is nem Heister, azonkívül pedig sokkal lovagiasabb ember, mint hogy énnékem szomorúságot akarjon okozni.

- Tehát igazán örömet csinálok vele a madame-nak, ha a kuruc vezért futni hagyom?

- Nekem örömet, Heisternek bosszúságot, s ez dupla ár.

- Maradjunk csak az elsõ rubrikánál. A madame kedvéért tudomásul veszem a szathmári békeszerzõdést, s azonnal szabadon bocsátok minden kuruc foglyot, aki az én kezem alatt van, köztük Czelder Orbánt is.

- Örök hálára fog vele lekötelezni, tábornok úr. Kegyelmességed tudja azt jól, hogy ennek az embernek a vére az én lelkemet terhelné.

- No emiatt ne legyenek lelkiismeretfurdalásai, madame. Ez az ember elõbb-utóbb el fog szakadni a fejétõl. Ha ma nem, holnapután. Nem az az ember, akit érdemes megajándékozni a saját fejével. Nem fog nyugodni, amíg azt viseli. Ezúttal hadd köszönje a megmaradását kegyelmednek. Hanem egy dologra kérem a szép asszonyt. Ne találkozzék a kuruc ezredessel a kiszabadulása után. Én ugyan elhiszem, hogy kegyed ideálját találja ebben a telegrafkelephez hasonlatos lovagban, de azért mégis türtõztesse az indulatát, s ne tartson vele semmiféle találkozót.

- Azt se tudassam vele, hogy én szabadítottam meg?

- De éppen senkivel se tudassa ön azt. Nem lenne hasznára. Kegyelmednek nagy pozíciója van az érdemek könyvében feljegyezve, arról legyen bizonyos, de ha kegyelmed apródonkint kiszedegeti a kegyelmet, majd egyszer azt veszi észre, hogy nagyon kevés maradt benn a kapitálisból. Ha ennek és annak kéreget kegyed az udvarnál hol egyet, hol mást, elkoptatja vele a szükséges jóindulatot odafenn. Azért még egyszer figyelmeztetem rá, hogy elhallgassa mindenki elõtt, miként eszközölte ki a kuruc vezér kiszabadulását. Arra is gondoljon, hogy ez a tüzesfejû ember minden bizonnyal bele fogja magát ártani valami galibába, amint kiszabadul, s akkor az azután történtekért nagyon rosszul fizetnének meg a barátságos kiszabadítónak.

Hanem azért Juliánna e bölcs tanács dacára nem állhatta meg, hogy legalább akkor, amidõn a foglyokat a börtönbõl kibocsátják, a hintajával oda ne hajtasson a börtön közelébe.

Sokkal inkább asszony volt, semhogy megállhatta volna, hogy mikor azt mondják neki valamire, hogy „ebbõl ne egyél, mert megárt!”, hát azt meg ne kóstolja.

Neki látnia kellett azt, hogy az õ pártfogoltja miként lép ki a börtönajtón.

Ez magában nem lett volna baj, hanem az is meglátta õtet. S aztán õt meglátni és minden haragot, gyanút, keserûséget, megkínoztatást, hûtlenséget, árulást elfelejteni, az egy dolog volt.

A kuruc vezér megint csak az imádott napját látta maga elõtt, akinek üstökös csillagává szegõdött. Az üstökösnek nagy elliptikus útja van, mégis visszatér a maga napjához. No, a lõcsei kapu küszöbérõl a kézsmárki vesztõhely grádicsáig való pálya szintén elég nagy ellipszisnek nevezhetõ.

Czelder Orbán, amint a hintajából kikandikáló szép asszonyt megismerte, felkapta a süvegét a fejérõl a magasra, a másik kezével meg a tarkójához kapott, lécalakjával valósággal azt a figurát képezve, mint mikor a régimódi távírókelep azt jelzi: „fegyverbe az õrség!” - s odakiáltott az imádott szép hölgynek: „Mire megújul a hold: a nap is meg fog újulni!”

Ez pedig olyan szó, mint az a csodálatos mustármag, amirõl a biblia azt bizonyítja, hogy pálmafa nõ fel belõle.

Juliánna hátravetette magát a hintajába, valami eszes állat (ami nem lakik az emberben, csak úgy körüle kóvályog) azt súgdosta neki, hogy nagy hiba volt ezt az õ kedves barátját nem engedni négyfelé vágatni.

Azzal aztán sietett a maga dolga után fel Bécsbe.

Ezt Löffelholtz tanácsolta neki, aki megértve a váratlan fordulatot, elõre látta, ami arra következni fog. Õ jól be volt avatva az udvarnál folyó cselszövényekbe. József király halálával egészen más kezekbe kerül az ország ügyeinek vezetése. S az írott papiros nem sokat ér, ha azt az, akinek a kezébe kellene venni, a talpa alá teszi.

Azzal a néhány nappal, amit Czelder Orbán kiszabadításával töltött el Juliánna, elszalasztotta azt az idõt, amíg hatalmas két pártfogóját, Savojai Eugén herceget és Wratislaw cseh kancellárt Bécsben feltalálhatá vala.

A bécsi kormány, a magyar szabadságharc megszûntével nem szorult többé a hõs hadvezér kardjára: itthon pedig egy ilyen magas piedesztálon élõ szobor nagyon alkalmatlan. Elküldték Angliába, a brit kormányférfiakkal értekezni. Mutassa meg, hogy hát a szájával milyen hõs tud lenni? Wratislawot pedig felruházták teljhatalommal, s elküldték Csehországba.

Bécsben a magyar fõuraké maradt a tér.

Semmi sem volt természetesebb, minthogy a nagy nemzeti háború bevégeztével azok a magyar fõurak kerüljenek az ország kormányára, akik az egész hosszú háború alatt folyvást hûségesen a trón körül csoportosultak. Hanem még a fõhivatalok magas székeivel nem volt rajtuk segítve. Õket a hadjárat alatt is a kurucok kizavarták birtokaikból, kastélyaikat felprédálták, istállóikat kiürítették, jobbágyaikat katonákká tették; jövedelmeik nagy része odaveszett, nevüket a proscriptionalis táblákra írták fel, s gyalázattal tetézték. A bosszú szomjas és éhes. A németekkel csak kibékültek a magyarok, de nem a magyarokkal, a bécsi magyarokkal.

Juliánna a Vág völgyén végigutazva, minden ismerõs kastélyban, ahová pihenõre beszállt, csupa aggodalmas arcokkal találkozott, a suttogásokból kiveheté, hogy rossz hírek szállonganak, a háborúból visszatért urakat kastélyaikból éjszaka elhurcolják, hasztalan hivatkoznak az általános amnesztiára, viszik õket Pozsonyba, az ítélõmesterek elé állítják, s úgy elzárják, hogy a hozzátartozóik nem is beszélhetnek velük. Ami foglyokat Löffelholtz a német generális szabadon bocsátott, azokat otthon - házaiknál fogdostatja össze Illésházy, a magyar fõkancellár.

Ezek a rémhírek elõéreztették Korponaynéval, hogy mi vár õrá, ha a bécsi fõurak gráciájára talál szorulni.

Rossz sejtelme növekedett, amikor Bécsbe érve megtudta, hogy sem Savojai Jenõ, sem Wratislaw nincsenek a rezidenciában, a magyarországi ügyekkel mindenkit a magyar kancellárhoz utasítanak, Illésházy Miklóshoz.

Hogyne ismerte volna Korponayné Illésházy Miklóst?’ Õk egy tekintetben riválisok voltak. Ugyan két ellenkezõ pályán, de hasonló sikerrel futának.

Ahogy a szép Korponaynéról hírlelé a fáma, hogy minden férfit, akivel összetalálkozik, menten a rabszolgájává tesz, s nincs elõtte sem magas, sem alacsony, herceget, diákot egyformán meghódít, éppen ilyen szép híre volt Illésházy Miklósnak az asszonyi szívek ellen folytatott hadjáratában. Õróla is az a hír járt, hogy minden virágot leszakaszt, akár pálmafán nyílott az, akár tüskebokor alatt.

És így némileg versenytársak voltak. Úgy lehettek, mint két híres birkozó, akik közül az egyik Európában, a másik Amerikában nem talál ellenfélre, akit le ne gyûrjön, s végre vágyat kap egymással szembekerülni, s kockára tenni gyõzhetetlen hírét.

Illésházy Miklósnak még a rámában levõ arcképe is tanúskodik róla, hogy korának egyik legszebb férfia volt. Délceg, daliás termet, atlétai vállakkal, azon egy igazi Jupiter-fõ, csakhogy szakáll és bajusz nélkül, a fehér bodros parókával, szép metszésû szája, öntetszéssel teljes szegleteivel, hódító szemöldökei, varázsló sötét szemei, kevély, nagy, boltozatos homloka még így festve is elárulják azt a nagy bûverõt, ami ezt, a hajdani köznemesbõl grófi rangra s az ország legmagasabb méltóságára emelkedett férfit egykor ellenállhatatlanná tette.

Hanem ha a másik dalia, Andrássy István mellé állítják a képet, ott minden elõnye kárba vész. Illésházy szépsége kihívó, mesterséggel ápolt, cicomázott; Andrássyé természettõl eredt, egyszerû, keresetlen: - azért leigézõbb. Andrássy arcát az ábrándos rajongás, Illésházyét a követelõ önzés jellemzi. És aztán Andrássy a valódi magyar nemzeti típus képviselõje, míg Illésházy idegen; amannak az öltözete a kacagányos kuruc jelmez, ezé az udvaronc szabású divatviselet, amin csak a paszománt nemzeti. Andrássy Istvánban még a harci dulakodás után is, ha portul be van lepve, még a tivornya közepett is, ha bortul el van ázva, meg lehet találni az igazi nemest, akit a szíve jóságánál a gyermek is megfoghat, míg Illésházy Miklósban ott van az udvari ünnepélyek ragyogása közepett is az erõszakoskodó, dölyfös kastélyos-úr.

Korponaynénak elõre be kellett jelentetnie magát a hatalmas kancellárnál a kért kihallgatásra. Köszönettel tartozott érte, hogy nagyon meg nem várakoztatták.

Ellátta magát nemcsak a szépséget emelõ piperével, hanem az igazaihoz tartozó mindennemû okiratokkal is.

Illésházy kancellári palotája elõtt egész sora állt a hintóknak és gyalogszekereknek, amikor Juliánna megérkezett a kihallgatásra. Sokan megelõzték.

Mindamellett az elsõk között volt, akik a várakozási terembõl a kihallgatásra bebocsáttattak.

A magyar kancellár kihallgatási terme ugyanazon gobelinszõnyegekkel volt feldíszítve, amik mostanság a magyar delegáció gyûléstermét ékesítik: mitológiai képcsoportok, Venus és a gráciák, Ariadne és a bacchánsnõk, fürdõ nimfák a szerelmeskedõ istennõkkel, csakhogy akkor még elevenebb színeik voltak, a bútorzat luxuosus és luxuriosus, amely két szót gyakran összetévesztenek; nehéz granátszín selyemdamaszt függönyök az ablakokon, amik a szobát félhomályban tartják, hasonló színû kárpitok takarnak egy mélyebb alkovent, felbuggyant redõik alól kitündöklõ aranyozott, fehér bútorzatával; az oldalt álló velencei