IV. A győri két nap¹

Mikor Tétnél a két fővezér összetalálkozott, János főherceg serege állt tizenhatezer főnyi sorgyalogságból, ötödfélezer stájer és osztrák honvédségből, kétezer-kétszáz lovasból és a két inszurgens lovasezredből. A nádor parancsa alatt álló inszurgens haderő ment tizenegyezer-száz emberre, aközött nyolcezernyolcszáz lovas.

Az inszurgensek egy része a Kárpátokat védelmezte a lengyel fölkelők betörése ellen, s zempléniek Galícia közepéig vitték zászlóikat. Ung, Bereg inszurgensei Vay Miklós alatt a kincstárnak milliókra menő vagyonát mentették meg; saját maguk szerezték még a fegyvereiket is. A Tisza melléki inszurgensek még útban voltak, s június 13-án keltek csak át a budapesti hajóhídon, a győri tábor felé igyekezve.

A rendes hadsereg halálra volt fáradva: a Piavétól elkezdve a Marcalig nem volt pihenő éjszakája, nem egy napja, amelyen az ebédet megfőzhette volna. Ember és ló el volt csigázva már, és testileg, lelkileg elcsüggedve.

Az inszurrekciót még fenntartá a lelkesedés, dacára a hiányos fegyverzetnek. A katonai fegyelmet pótolta a nemes büszkeség és elszántság, s azt a hiányt, hogy nem voltak gyakorlott tiszteik, betöltötte ki-ki a maga eszére bizakodással.

Az inszurrekciónak törvény szerinti fővezére volt a nádor, az ország főkapitánya.

József főherceg akkor a harmincas években járó daliás férfi volt; komoly, hosszúdad arcának magyaros jelleget adott az akkoriban csupán magyarok által viselt bajusz.

Az ő kedvenc alkotása volt az inszurrekció.

Csoda fordulatokat várt tőle, mind a csatatéren, mind a politikai helyzetben. El is nevezték érte a bécsi aulikus körökben „der neue Rákóczi”-nak.

Az ő ajánlata az volt, hogy az összegyűjtött tizenegyezer emberével, akihez még a Tisza-vidékieket is oda lehetett volna vonni, Károly főherceg nagy hadtestéhez csatlakozzék, s az inszurgens lovasságot egy tömegben működtesse a beközelgő eldöntő nagy ütközetnél.

S ebben volt katonai gondolat.

Teringettét! Kilencezer olyan lovas, akinek a két sarkantyúja „becsületérzés” és „hazaszeretet”, odavetve a March-mező rónáira egy tömegben, nekizúdítva a hatalmaskodó bajor lovasságnak, eléje tolva a nagy sakkjátékos gyors mozdulatainak, micsoda fordulatot adhatott volna az eseményeknek! Nem döntötte volna-e el másfelé a kockát?

Más volt írva a sors könyvében.

Azon a napon, amelyen a két sereg egyesült, a nádornak alá kellett magát rendelnie a tábornok főhercegnek. Hisz ez tábornok volt, ő pedig csak egy országnak a kapitánya. A nádor előre kimondta, hogy Győr alatt csatát elfogadni nem jó lesz. Az ellenség, a Rábán átkelve, az elsáncolt tábort megkerülte, s a síkságot a szomszéd magaslatok egészen uralják.

Az lett megállapítva, hogy a Csanak és Szemere közti erdős magaslatokat megszállják, s ott az ellenség rohamát egyszer visszaverve, az egész egyesült sereggel átkelnek a Duna balpartjára Némánál, vagy Komáromnál. A franciák maguk bevallják, hogy ez esetben visszafordult volna az alkirály serege.

Másnap korán reggel aztán arra a meglepetésre ébredt fel a nádor, hogy az olaszországi hadsereg már a győri elővárosok alatt áll. A reggelt sem várták meg: éjszaka jöttek el, anélkül, hogy valaki üldözte volna őket; benne voltak már a futásban. Nem is hagytak a hátuk mögött semmi hegyet, erdőt, mély utat megszállva. Egypár kompánia katonát el is felejtettek tudósítani a gyors elvonulásról; úgyhogy azok csak akkor vették észre magukat, mikor már körül voltak véve az ellenségtől.

A nádor rögtön lóra ült, s intézkedéseket tett, hogy a csanaki és Ménfő és Tenyő közti magaslatok elfoglaltassanak. E rendeleteit közölte Nugent tábornokkal, János főherceg táborkari főnökével, aki azokat bizonyosan végre is hajtotta volna, ha reggelire nem lett volna hivatalos a főherceghez, s nem lehet csodálni, ha aztán kiment a fejéből.

Andrássy két inszurgens ezrede tartotta még a ménfői magaslatot – a maga bölcs belátásából – megszállva. János herceg serege letelepült Szabadhegynél, s végre-valahára hozzájutott, hogy megfőzhesse a rég nélkülözött ebédet.

A jászkún hadosztályt, melyet az előőrsön feledtek, Józsa Imre káplár mentette meg, tizenkét társával a hédervári erdőben Zámoly és Újfalu közt elállva az utat az ellenség előtt, s addig viaskodva, míg a századosa, Vojnics Mihály összeszedte az egész eszkadront, s elvonulhatott vele.

A Rába mellett voltak Mecséry inszurgens tábornok csapatjai. Ki-ki helyet foglalt ott, ahol legcélszerűbbnek találta. Senki sem osztott rendeleteket.

A nádor sürgette, hogy csináljanak valami csatatervet, s a maga részéről minden jó tanácsot előadott; de a táborkari főnök, Nugent, sokkal sürgetőbbnek találta az ebédet; és tökéletes igaza volt, mert az ellenséget megkapja az ember akármikor, de a jó ebéddel sietni kell. Íme alig ülhettek le, már ott kellett hagyni az asztalt, az ellenség elkezdett Csanak felől ágyúzni, s a dörgés egyre közeledett.

A két főherceg erre fölkelt az ebédtől, s nyeregbe ült.

Az ellenség előhada már akkor a nevezetes „vörös keresztig” nyomult előre, s a csanaki hegyhátról az egész Győr-vidéket uralta.

A francia előhad és az inszurgens csapatok voltak egymással ágyúharcban, melyből lassanként lovassági csata fejlődött ki. Két újonc ezred került bele a tűzbe, a barsi és zalai lovasság, akik még e napig nem láttak ellenséget.

A barsi inszurgens lovasság, Jeszenszky János alezredessel a szakasza élén, bátran bevágott az ellenséges lovasság közé; az visszanyomult előle ravaszul, de csak azért, hogy odacsalja egy árok elé, melyben egy csapat gyalogság volt elrejtve, mely egyszerre sortüzeléssel fogadta a barsiakat, s arra rögtön visszafordult a hátráló francia lovasság, s körülfogta a zavarba jött inszurgenseket. Hanem emberére talált bennük; fel van jegyezve a nevük a derék férfiaknak, kik nem hagyták megcsúfolni a zászlójukat. Jeszenszky halálos sebeket osztva ellenfelei közt, kivágta magát a csoportból, s azzal összeszedve elszéledt embereit, újra rátámadt az ellenfélre, visszakergette a csanaki dombokig. Tormos Mátyás, Litassy Bálint, Gálos Károly, Nándory András ahol megjelentek, ott elszéledt az ellenség, vagy halva maradt. Ott azután elkezdtek rá ágyúzni; a barsi lovasság állta a tüzet nyugodt lélekkel egész besötétülésig, mintha kérdezné, hogy no, hát mit tudtok még? Első föllépésre megismerte a kardtusát, a puskasortüzet és az ágyúgolyót.

A zalai lovasságnak jutott a szerencse a legválságosabb helyzetben ismerkedni meg a háború zsengéivel: az inszurgens ágyúütegek fedezésére volt rendelve. A leggyarlóbban felszerelt lovasság: kötőfékkel kantár gyanánt, kard nélkül, pisztoly nélkül, csak a maga fokosával ellátva. Mégsem ingadoztak, s ha futottak, futottak előre, s visszaverték az ellent; pedig egyre süvöltött közéjük az ágyúgolyó. Egy teke az ezredesük, Kisfaludy fejéből csapta ki a csákót, magát is szédülten ütve le lováról, másik a kapitány, Foky Ferenc lovát lőtte ki alóla, utoljára egy gránát odatalált egy lőporos szekerükbe, azt felrobbantotta. A pukkanás lángja egy inszurgens tüzért egészen összepörkölt, s mind a két szemét kiégette. Ennek a nyomorult alaknak nevezetes, szomorú szerep jutott az inszurekció történetében, nem ugyan a mai napon, hanem a rákövetkezőn, amit majd sajnosan fogunk tapasztalni, ha rájövünk.

A két újonc lovasezred akként tette le a próbát ezen az első napon, hogy az ellenfél tábornokának, Lauriston grófnak későbbi elbeszélése szerint az ellenük kiküldött chasseur-ezrednek kétszázhetven halottja s tizenegy tiszt vesztesége volt, úgyhogy azt másnap nem lehetett az ütközetbe vinni. Lauristonnak saját fia e csatában nyerte el a vállrózsáit. Őalóla kétszer lőtték le a lovat az inszurgensek, s ezrede őrnagyát levágták; másnap az ifjú Lauriston lett őrnaggyá helyébe. Ezt tette a két újonc lovasezred az első napon.

De még az inszurgens gyalogság is kimutatta mai nap a maga oroszlánkörmeit. A zalaiak állták meg vitézül a sarat.

Gyönyörű jelenet van följegyezve róluk. Két testvér volt a hadsorban: Berecz István és Ferenc. Nagyon szerették egymást, itt sem akartak elválni. Mikor az ágyútekék zúgni kezdtek a fejük felett, az öcs Ferenc azt mondta: „Bátyám, én most ide állok kegyelmed elé. Kegyelmednek felesége, sok kisgyermeke van, nekem senkim. Ha jön a golyóbis, engem hadd találjon!” – s jött a golyóbis, odaterítette Ferencet a bátyja lába elé. Erre Berecz István elkeseredetten kiálta: „No, francia, ha meglőtted az öcsémet, hát lőj meg engemet is!” Abban a pillanatban jött a másik golyó, s odafektette Berecz Istvánt is az öccse mellé szépen.

Déltől késő estig tartott az ágyúzás és a lovassági harc.

Ezalatt a nádor folyvást ott járt a csatatéren. Kíséretében voltak Kisfaludy Sándor, a nagy hírű költő, Nagy Pál, Csohányi: szárnysegédei, Beckers táborkari főnöke, Diószeghy, a nógrádiak, Kisfaludy János, Eölbey, a Vas megyeiek, s Nagy Gábor, a túróciak ezredeskapitányai s több alsóbbrendű tiszt.

Az ellenség nyolcfontos ütege, mely vágtatva érkezett meg Pápa alól, folytonosan a fényes csoportot tisztelte meg ágyúgolyóival. Ráismertek a nádorra aranyos díszöltönyéről, érdemcsillagai ott fénylettek mellén, mintha célpontnak rakta volna fel. És ő hidegvérrel nézte az ütközetet, melyet – senki sem vezényelt. A figyelmeztetésre, hogy ne tegye ki annyira az életét, csak egy szomorú mosoly felelt ajkain, az ellenség haubicai körülötte csapkodtak le. Egy ágyúteke a nádor közelében lovagló Stocker főhadnagy lovát sodorta el, egy másik Günsberg tisztnek a karját zúzta szét a kíséretében. Mégsem volt rábírható, hogy elhagyja a helyét. Mintha vasból öntött szobor állna ottan. Példa a többieknek, kik idejöttek, megmutatni, hogy készek a halálra.

A rendes hadsereg pihent azalatt, és főzte a maga húsait, mint akire ez az egész bolondság nem tartozik.

Csak a két gyönge lovasezred, a Hohenlohe dragonyosok és az Ott huszárok tettek egyszer – a maguk jószántából – egy kísérletet az alkalmatlan üteg elmozdítására. De azok is véres fejjel jöttek vissza, az ellenség kartácstüzétől megtizedelve.

E roham után egy jellemző epizódot jegyzettek fel a szemtanúk.

Egy győri inszurgens lovas, Ugrinovics Lázár, kijött egymagában ütközetet látni. Senki se hívta ide, mert a hadosztálya valahol hátul feküdt a tartalékban; de hát az neki nagyon jó mulatság volt, hogy mikor egyes portyázó francia lovasokat megkaphatott, azoknak nekirúgtatott, s ha helytálltak, jól elpáholta, ha elszaladtak, „szakkerbokkert” kiabált utánuk.

A lovasság sikertelen rohama után észreveszi Ugrinovics, hogy három francia lovas egy földön fekvő osztrák dragonyos tisztet körülfogott, aki már meg van sebesítve, de mégis védi magát.

– Ejnye, hát nem hagytok békét annak a szegény párának! – rivall rájuk Ugrinovics, s oda vágtat, leüt egyet, levágja a másikat, a harmadiknak utána küldi a véleményét; azzal leszáll a lováról, felveszi a németet, felülteti a saját lovára, s mikor aztán viszi vissza, megszabadítva fogságból és halálból, azt veti oda hetykén: „Így tesz az inszurgens, mikor megharagszik!” A dragonyostiszt szeméből kicsordult a könny. Ő is ott lehetett Landsknechtsschild bárónő estélyén, mikor az inszurgenst paródiázták.

Utoljára aztán, hogy senki sem jött a csatát vezetni (a nádor csak közvitéz volt már, ő nem volt vezér) támadt egy elmés ember az inszurgensek között: Ertel alezredes. Ennek az a gondolata kerekedett, hogy ugyan mit pihennek azok az öreg ágyúk az elsáncolt tábor előtt, ahol nincs ellenség, s odavontatott belőlük hatot a Rába partjára, ahonnan az ellenséget szépen oldalba lehetett ágyúzni, s amint az elkezdett dolgozni gorombán, az ellenség átlátta, hogy ennek fele sem tréfa, s mindenestűl, ágyústul, lovastul visszavonult Ménfőre, s békét hagyott azután.

Ekkor itt lett volna az idő és alkalom szépen levonulni az egész sereggel Komáromhoz s ott átkelni a Dunán.

Hanem ehhez valami intézkedés kellett volna: valami vezénylet, vagy hogy híják?

Keresték is Nugent tábornokot egész éjjel, de biz azt nem találták sehol. Valószínű, hogy lefeküdt.

S ha azt tette, igaza volt benne. Sokat fáradt, s olyankor bizony jólesik az embernek, ha kedvére kipihenheti magát – ha mindjárt nem is a babérain.

Az egész éj tétlenségben folyt le, mialatt az átelleni hegyeken a francia tábor őrtüzei mutatták az ellenség messze kiterjedő haderejét.

Másnap reggel hét órakor a két főherceg már lovon ült, s annyira kedvezett nekik a szerencse, hogy Nugent tábornokot csakugyan feltalálták.

– De mármost itt az ideje, hogy tegyünk rendelkezéseket – sürgette a nádor.

– Minek az? – mondá a tábornok – majd rendelkezik az ellenség; s mi ahhoz alkalmazzuk a mienket.

Amiben megint tökéletes igaza volt.

Tehát minden csapat állt, és feküdt ott, ahova a mennyei gondviselés odarendelte.

A hadsereg hozzáfogott megfőzni a maga ebédjét.

Az inszurgens is ugyanazt tette volna, ha nem hiányzott volna az ebédhez két lényeges alkatrész, a kenyér és a hús.

A veszprémi és pesti ezredek már hat nap óta nem kaptak élelmet, a tarisznyájuk pedig már kiürült.

Nyolcvanezer darab kenyeret süttetett a nádor előre, hanem azt a generalissimus a megelőző napokon a főhadseregbe követelte be, abban a hitben, hogy az inszurgens sereg és az olaszországi had úgyis oda fognak csatlakozni.

Tehát nem volt mit enni.

Ekkor a nádor beizent Győr városába, Kisfaludy Sándor által, hogy ugyan az Isten szerelméért ne hagyják a polgárok éhen elveszni a felkelő nemességet! Amint a hősregék költőjétől ezt a szózatot megtudták a jó győriek, nosza minden háznál elkezdtek sütni, főzni az inszurgensek számára, bort is adtak össze nagy bőséggel; minden készen volt nagy hamar, csak érte kellett jönni.

A főhercegek a kismegyeri kápolnához vitették ki maguk után a reggelit, s a nádor újra sürgette, hogy ideje volna egy hadirendet kigondolni.

Vállat vontak rá. Neki nem volt itt szava.

Abban a kéziratban, amelyből ez adatokat vettük, vannak több helyen kitörült sorok. Ezek a legtanulságosabbak. Egy ilyen kitörült mondatból ezt lehet kivenni: „E lemondásból lehetett megismerni az ő magas lelkét (a nádorét), ki a régi rómaiak mintájára, felülemelkedve a mostani katonai etiketten, ha királya úgy kívánta mint zászlótartó is kész volt szolgálni más vezér alatt.”

Az ebéd már meg volt főzve az inszurgensek számára, a veszprémiek, akik legközelebb érték, beküldték a maguk részeért a városba Fehér Mihály káplárt, Lampert és Csizmadia közlegényekkel.

A város kapujához érve, már felütötte az orrát a legénységnek a jó pecsenyeillat, ami minden konyhából üdvözölte őket, s ami a gyomorban oly kellemes fantáziákat ébreszt.

– Éppen délre harangoztak: jókor jövünk – mondá Csizmadia Péter.

Ekkor elkezdtek ágyúzni.

– Nem pajtások, már elkéstünk – monda Fehér Mihály. Nekünk ottan harangoznak!

S azzal megfordultak mind a hárman, otthagyták a jó ebédet, s étlen, szomjan, mint társaik ott kinn a mezőn, vágtattak vissza a csatatérre, s éppen jókor érkeztek, hogy részt vehessenek abban a vendégségben, melyben Fehér Mihály is kapott két sebet; az volt neki a jó áldomás, a lovát is lelőtték; az volt a pecsenye, de a két bajtársa nem hagyta ott veszni. Odavették a két lovuk közé, s egyik-egyik kezét fogva, úgy vágtattak el vele, az ellenséget jobb kézzel, bal kézzel hárítgatva el kétfelől.

A franciának aztán volt hadirendje.

Amint roppant lovassági tömegével elkezdett kiterjeszkedni Kis-Megyeren túl, s ugyanakkor gyalogságát rohamoszlopokra alakítá Szabadheggyel szemben, mindjárt ki lehetett találni a szándékát, hogy egyfelül az egyesült osztrák-magyar hadsereg derekát akarja keresztültörni, másfelől annak a visszavonulási útját Komárom felé elvágni.

Most azután az utolsó órában Nugent tábornok is átlátta, hogy valami intézkedést kell tenni. Abdánál állt még egy inszurgens hadtest Meskó tábornok alatt, egy másik a Szigetközön Keglevich tábornok alatt. Ezekhez gyorsfutárt küldött, hogy adjanak rendelkezésére még tizenkét svadron inszurgens lovast. Hogy mi történt ezekkel a lovasokkal? Azt majd érdekes lesz elnézni. Az egész két dandárt idevonni a főhadsereghez már nem volt idő. Még reggel lehetett volna.

A francia egy óra alatt készen volt a maga csatarendjével. Hiszen a mieink is készen voltak.

Szabadhegy előtt egy kiálló szögletet képeznek azok a dombok, amiknek a legmagasabbikán áll egy majorság. Itt lettek elhelyezve az ágyúk és a gyalogság.

Csak három inszurgens zászlóalj van a tűzben: Vas, Zala, Veszprém. A pesti és komáromi a tartaléknál volt, a többi az elsáncolt táborban.

Az első halott neve, akit az első francia ágyúgolyó lezúzott, Rózsás János, a veszprémi gyalog zászlóaljból. Mikor összerogyott, s látta, hogy bajtársai (akik még sohasem láttak meglőtt embert, vérző tagokat) meg vannak indulva (nagyon szerették, derék fiú volt, sok apró gyermeke otthon), lelkesülten kiáltott fel: „Ne törődjetek velem! Harcoljatok vitézül. Nem fáj a halál! Gyönyörűség a hazáért halni!” – S félrehúzta magát – és meghalt.

A franciának volt haditerve.

Vezérei: Grenier, Colbert, Lauriston, Narbonne Európa legnevezetesebb csatatérein tanulták a háború tudományát.

Míg ágyúi a mi hadsorainkat tizedelték, gyalogsága tömött oszlopokban rohant fedett hadállásaink megostromlására, s a gyalogság mögött vonultak a lovascsapatjai, a visszaveretés esetére helytállani.

A szabadhegyi halmok és a majorépületek körül folyt a leghevesebb csata: itt volt a három inszurgens gyalog zászlóalj s két magyar sorezred, az Eszterházy és Alvinczy.

A győzelem nem volt se könnyű, se olcsó.

A veszprémiek az Eszterházyakkal, mikor már az ellenség ágyúikat elfoglalta, szuronyszegezve rohantak rá, visszavették az ágyúkat, s kiverték az ellent Szabadhegyből, egy lövés nélkül; kapitányuk, Krantz Károly maga vágta le személyes viadalban az ellenség vezénylő főtisztjét, s az újra támadó ellenséget háromszor leszórta a megmászott halomról.

A zalaiak egészen fedetlen helyen álltak, lenn a síkon, ahol az ellenség ágyútüze és puskagolyói ellen nem védte őket semmi. Utoljára nem tűrhették tovább. Ezredesük, Ghilányi János leszállt a lováról, s kezébe ragadva a zászlót, rohamra vezette vitézeit. Rossz puskáik voltak; de jó volt a szurony, meg a puskaagy, s az ellenség kénytelen volt menekülni a haragjuk elől. Hanem ekkor egyszerre egy osztály lovas chasseur került a hátukba, s Ghilányi, ki elöl rohant a zászlóval, már körül volt fogva. Még a betanult sorgyalogságnak is veszedelme az ilyen lovassági roham. Hanem ezek helytálltak neki, összecsődültek a megtámadott ezredesük körül. Osterhuber, Sós, Vizy, Szigethy, Sólyom, Dervarics, Ádám, Taba: szuronnyal, puskaaggyal harcoltak körüle;! Dóczy főhadnagy nehéz fringiájával, s – szétverték a megtámadó lovasságot, s megmentették az ezredest és a zászlót.

Itt a tegnapi jelenet megint megismétlődött a két testvérrel. Hermány Antal és Péter együtt, egymás mellett estek el zászlójuk védelmében. A zalaiaknál jellemző volt, hogy annyi egytestvér volt közöttük együtt (kötelességen kívül). Három Kármán, négy Szeghy testvér lett kitüntetéssel jutalmazva.

Ezek már nem voltak újoncok, mert hiszen tegnap már részt vettek az ütközetben.

A Vas megyei inszurgens gyalog zászlóalj a második harcvonalban volt felállítva; mikor a francia gyalogság az első harcvonalat áttörte, s a sorgyalogság szétzavarva rohant hátra, otthagyva az ágyúkat: ez az újonccsapat útját állta a hátrálóknak, s míg egy része azoknak újrafelállításával foglalkozott, a másik részét a zászlóaljparancsnok, Erdődy Károly gróf szuronyszegezve vezette rohamra a győztes ellenség ellen. A roham sikerült, a franciákat visszavetették, Sipkovics László, Mesterházy Mihály és társaik utánarohantak az ágyúnak, amit az ellenfél már vitt magával, s szétverték az elfoglaló csapatot, s visszahozták az ágyút. Ekkor szokás szerint egy osztály lovas chasseur rohanta meg a csapatvezért és a zászlótartót. Zongor Mátyás káplár volt; hanem azért a nagy bajban ő is tudott vezér lenni; összeszedte a pajtásait, György Benedek, Sterniczky, Török, Váry megmutatták hogyan kell szuronnyal lovasok ellen harcolni, kiszabadíták zászlójukat, vezérüket, s minthogy ennek elhordta a lovát egy ágyúteke, felvették őt a vállaikra, úgy vitték ki a pusztító kartácstűz közül. Mintha csak restaurációban lettek volna!

A balszárnyon ezalatt a lovassági harc fejlődött ki egész terjedelmében; ott voltak a pesti és veszprémi ezredek.

A pesti lovasezredet sikerült a francia lovasságnak egy oldalrohammal az úgynevezett Viczay-ároknak nekiszorítani. A mély vízárok a távolból nem volt észrevehető, s a vitéz ezrednek könnyen lehetett volna az előre megásott sírjává.

A bőszült viadalban, mely, itt kifejlődött, elveszté már lovát a vitéz Jeszenszky s Teleky Ádám gróf; az árok tele volt már hanyatt-homlok lezuhant lovasokkal és paripákkal.

Az ezrednek volt két tábori lelkésze is, egy katolikus pap, Járossy Mihály, és egy protestáns lelkész, Varga József. Mind a kettő versíró ember volt, s a tábortűznél sokat versengettek egymással, hogy melyiknek a verse hathatósabb. A Viczay-ároknál is ott voltak mind a ketten lóháton.

– No páter! – kiáltott most Varga a másiknak e szorongattatásban – most fújjuk el a költeményeinket. Lássuk, melyikünké gyújt jobban?

S azzal hozzáfogtak ketten kétfelől harcosokat lelkesíteni szép rímes alexandrinusokban. S mind a két versnek egyforma hatása lett. A vitézek új tűzre gyulladtak.

Fekete József káplár bajtársaival elszántan közé rohant az ellenségnek, s először is a főhadnagyát, Jeszenszkyt szabadítá ki a fogságból, azután balra fordult, s Teleky Ádám kapitányát vágta ki a franciák kezéből, s lovat is szerzett neki, amire megint felüljön.

Clementis és Gyurikovics Vince hadnagyok és Halász őrmester Gosztonyi ezredes segítségére rohantak, ki az ezred zászlója körül elkeseredett harcot vívott, s szétverték az ellenfelet.

Baross János két főhadnagyát szabadítá ki a franciák közül, kiket már elnyomtak, Horváthot és Sárközyt.

Miskey Ferenc kapitány maga vágta keresztül magát a támadóin, senki segítsége nélkül, Máriássy Dénes tiszttársa követte a példáját.

Ezalatt Földváry Gábor és Antal, Szeles Józseffel, Zsámbokrétyvel a mély árokba hullott bajtársakat szabadíták ki veszedelmes helyzetükből, s csodálatos erőfeszítéssel kimentve valamennyit, újra a csatába vitték.

A legdühösebb küzdelem Rakovics Antal százados körül folyt, ki alól a tusában két lovat lőttek ki, a harmadikat Szalmásy Ferkó káplárja adta át neki, s maga gyalog harcolt tovább. Egyetlenegy férfi sem volt az ezredben, aki ellenféllel össze ne vagdalkozott volna. De az igazi inszurgens „hat vágás” Tisza Péterről van följegyezve.

Ez a hős lovag ebben a nagy tusakodásban először is a főhadnagyát, Ladányi Sándort csikarta ki az ellenség kezéből; akkor ő maga is olyat kapott a fejére, hogy lebukott a lováról. Ott hagyták halottul. De nemsokára felocsúdott. A francia lovasok ott toporzékoltak körülötte. Felugrott; egyet halálos csapással leütött. Akkor felveté magát annak a nyergébe. Aztán amerre nyílást látott, igyekezett kimenekülni a tágasba. Ekkor ismerős lónyerítés üti meg a fülét. A jó hóka lova nyerített gazdája után. Azt ő maga nevelte fel; nem is adta volna tíz más paripáért. „Dejsz az én hóka lovamat nem viszed el franciának!” – mondta Tisza Péter, s azzal megnyálazva a markát, kapta a fokosát két kézre, odavágtatott, szétcsapott a sűrűben, megkapta a hóka lova kantárszárát, átszökött annak a nyergébe: „Itt a lovad cserébe: tartsd meg!” – kiálta a franciának, visszavágtatva a saját paripáján a maga népéhez. Ezt se tenné más meg; csak az inszurgenstől telt ki az valaha napján!

S az egész hősi csata alatt harsogtatta a két tábori pap a maga lelkesítő versét kitűnő sikerrel. Ez azután taps volt: nem tenyerek, kardok csattogtak össze!

…Ilyen zenészeti és szavalati akadémiát se rendeznek többet