Mendemonda

Van egy híres városunk, melyről, dacára annak, hogy most kicsiny és szegény, egy időben a legtöbb telegramot hordták szét a világot összekötő sodronyok; melynek azonban jó híre nem egyúttal jó szerencséje is.

Azon időben, hogy történetkénk kezdődik, még több része volt a boldogságban, mint a dicsőségben; vasárnaponként a vidékről bevetődő utas igen jó fogalmakat szerezhetett magának a lakosság jólétéről, midőn a templomokból kijövő köznépet végignézte: csupa ezüstgombos férfiak, aranyfüggős, selyemruhás asszonyok, némelyik kék dolmánynak ezüst vitézlánc egyik vállátul a másikig, nagy római fejes csatokkal, a sötétkék dolmányok gombjai csiga alakúak, a világoskékeké laposak áttört munkával, a fekete ruháké filigrán; amazok a hajósok és molnárok, ezek a honoráciorok, közöttök a tanácsbeliek és táblabírák kardot is kötnek fel, sarkantyús csizmát húznak ünnepnapon, és az mind ezüst; gomb, lánc, sarkantyú és kardhüvely, valódi, igazi ezüst, nem hazudott, nem kínaezüst; és a piacokon ami pénz forog, az mind pengő, fényes új húszas és tallér, és abban a földszinti házakban is mindenkinek van ezüstje. Valódi ezüst korszak; nem a fényes, kérkedő arany idő, de az valódi, szilárd, komoly ezüst időszak, amiről csak Ovid meséiben olvasni még valamit.

(Most már ott is „lurida terribiles miscent aconita novercae”.)

Egyik, a főtérre vivő utcáján ez ezüstös városkának, ilyen ünnepnap délelőttén két urasági hintót is lehete látni, amint a templom felől jőve, két átelleni kapun begördültek. Az egyik hintónak magas kalapos kocsisa, inasa volt, ezüst hajtókás kék egyenruhában; a másiknak pörge kalapos kocsisa és veres zsinóros huszárja.

Mikor a kapuk ismét bezárultak a hintók után, azokon is volt mit tanulmányozni. Az egyik kapu sárgára volt festve, s egy óriási kétfejű sas terjedt egyik sarkától a másikig, a sas két csőrében egy fehér szalagot tartott, s arra a szalagra nagy kék betűkkel volt felírva e két szó: „SALVA GUARDIA.”

Az átelleni kapu pedig sötétzöldre volt festve, közepén nagy nemzeti címerrel, a görbült keresztes koronával s afölé fehér-veres lapidár betűkkel írva e szavak: „NEMES TELEK.”

Ezek a freskók pedig kívül a kapun nem csupán díszítményül vannak odafestve, nem is azért különböztetik meg a házakat a többi mellettök levő épületektől, hogy tulajdonosaik ködös időben hazataláljanak, hanem ezeknek mélyebb közjogi jelentőségük volt valaha.

Ez a szó „nemes telek” vagy mint még II. Leopold idejéből hagyva maradt: „Salva guardia” azt jelenti, hogy ezen a kapun városi hatóságnak be nem szabad tenni a lábát, sem azért, hogy katonát bekvártélyozzon, sem azért, hogy házadót beszedjen, sem, hogy benne akármiféle bírói ítéletet végrehajtani segítsen; mert ez nemesi kúria, városi hatóságtul, adózástul, bekvártélyozástul ment; közvetlen a megyei közigazgatás alatt áll; nem a város, de a vármegye földén épült, következőleg ezen a telken szabad lakni zsidónak, szabad kocsmát nyitni, húst kimérni; amiért is az olyan háznak, melynek kapuját ily hatalmas címer szárnyai védelmezik, kétszerte több az évbére, mint más szomszédaiké.

Az említett két ház azonban se zsidólakás, se kocsma, se mészárszék nem volt, hanem azokban tulajdon birtokosaik laktak, ami gyaníttatja gazdagságukat, mert az olyan háznak a levegője drágább.

Az, aki a sarokházban lakik, egy gazdag terménykereskedő özvegye, nagyságos Holdváryné asszonyság és családja; a honcímeresben pedig tekintetes Hargitay János úr, szintén becses családjával.

A két átellenes kapunak, ha nyíltak is, megvoltak a maguk külön sajátságai. A sárga kapun többnyire katonatisztek jártak ki és be, kik azon időben szolgálaton kívül nem viseltek egyenruhát, hanem jártak divatos fekete frakkban, magas tetejű kalappal, esős időben fekete karbonári köpönyegben, s csupán egészen simára borotvált arcaikkal különbözteték meg magukat a polgáriaktól, csak egy félhold alakú arcszakállt hagyva meg szabály szerint.

A zöld kapunál pedig azon nyalka ifjaknak volt jelenésük, kiket azon időben patvaristáknak és „vármegye urainak” szoktak nevezni; fiatal serkedő bajusszal ajkaikon, büszke öntelt kedéllyel hamvas arcukon, s ha néha-néha egy-egy tökéletes kiborotvált arc is közelített a zöld kapu felé, hogy az oroszlánfej fogai közt levő kopogtatót megemelje, s vele éppen oda, ahol a hármas zöld halomra a kereszt tövén a korona van festve, hármat kocogtasson, úgy az nagyon rossz szem lett volna, mely az első tekintetre fel nem ismerte volna benne, hogy az se nem pap, se nem katona, hanem színész.

Mind a két család bizonyos előhangot viselt a város egyik része előtt. Mind a két családnak volt egy hajadon leánya, ki az illető táncvigalmakban és társas körökben a bálkirálynői rangot tudva és öntudatlanul viselte.

Ilyenformán a két szomszéd kapu két tökéletesen organizált pártot képviselt, melynek voltak kortesvezérei és nyers tömegei, zászlói, előharcosai, csatái, győzelmei és veszteségei, sőt még az akkori korlátolt divatlapirodalmi üzlet mellett is külön moniteurjei; mindkét félnek meg levén a maga vidéki levelezői rangra emelt tollfogható embere, aki a „Pesti Divatlap” és „Honderü” hasábjain az illető magán- és közvigalmakat, műkedvelői előadásokat, az azokban működők bájait és toalettjét nagy buzgalommal leírja, nem kímélvén a magasztalást saját ügyfelétől s az oldalvágásokat az ellenfél számára.

Ahogy e divatlapi adatok nyomán meggyőződésre lehet jutni, úgy tűnik ki, hogy a sárga kapu pártja volt győzedelmesebb a fényes táncvigalmak, a kedélyes piknikek, s a feledhetlen emlékű házi estélyek csatamezején; míg a zöld kapu pártját találjuk diadalra jutottnak, midőn vándorszínészek pártolása, műkedvelői előadások, jótékony sorsjátékok s egyéb hazafias mulatságok kerültek szőnyegre.

Ezen vívmányokat ugyan mind a két fél ismét telhetőleg törekedett ellencáfolatokkal gyöngíteni, hanem a komoly és pártatlan szemlélő előtt meghamisíthatlan tény marad az, hogy midőn ** herceg, ki a portugalli királlyal rokon, itt keresztülutazott, a tiszteletére rendezett dalidóban Holdváry Szerafin kisasszonnyal nyitotta meg a táncot, s emlékül egy szép opálgyűrűt is ajándékozott neki, melynek kövében egy természetes kereszt volt alakulva; míg másfelől az is históriailag megállapított tény marad, hogy midőn a védegylet esztendeje volt, Hargitayné asszonyságnak a város szépeit kivétel nélkül sikerült odaterrorizálni, hogy a védegyleti vigalomban honi kelmékben jelenjenek meg.

Hanem az újabb időkben a zöld kapu egyszerre jelentékeny veszteséggel volt kénytelen visszavonulni, mely annyival leverőbb lehetett a hívekre, miután egészen véletlenül jött. A katasztróf onnan eredt, hogy Hargitayné asszonyság egy ízben, mindenre kiterjedő figyelme mellett, azon felfedezésre jött, hogy a városban tényleg létező koldusok szabályszerűleg mind, azonban szabálytalanul elütő variációkban rongyosok, – s miután azt emberi ésszel megakadályozni nem lehet, hogy koldusok legyenek a világon, mert ha a most meglevőket ma rögtön felszülné valami hatalom másvalami állásba, holnap újak lépnének az elhagyott állomásokba, eszerint az emberbaráti részvétek törekvései egyedül oda összpontosulhatnak, hogy a nyomorúságba némi organizáció hozassék be; úgy vélekedvén Hargitayné asszonyság, hogy ha a koldusok számára egyenruhát varratnának, az mind rájok nézve sokkal ildomosabb volna, mind pedig a közönségnek lehetővé tenné a megkülönböztetést, hogy ki az igazi koldus és ki a kontár.

Az eszme igen helyes volt, a terv kivitelére szokásos és kedvezékeny eszköz egy műkedvelői előadás rendezése, melynek tiszta jövedelme a jótékony célra fordíttassék.

A hasonló nehézségű vállalat akadályai szerencsésen leküzdettek. Sikerült egy színdarabot felfedezni, melyben minden részvevő tagnak olyan szerepe legyen, amilyent óhajt; a szerepek kiosztattak, betanultattak, az olvasó-, igazító-, emlék-, díszlet-, és jelmezpróbák megtartattak, az előadás napja is ki volt már tűzve, midőn éppen a határidő előtt egy nappal maga a fő indítványozó és rendező, maga a zöld kapu parancsnoknéja kijelenté, hogy leánya, Judit kisasszony nem fog fellépni. S hogy minden további rábeszéléstől, szabódástól, magyarázástól megmeneküljön, még aznap el is utazott családostul falura, elszántan mindaddig vissza nem térni, míg az ebből támadt zaj le nem csendesül. Járjanak miatta a koldusok ezentúl is szokott jelmezekben.

Ez elhatározás elég rejtélyes; azonban semmi titok sincs olyan mélyen elásva, hogy azt a szomszédok fel ne kutassák.

Egy arab példabeszéd azt mondja: „Ha meg akarod ismerni magadat, vessz össze a szomszédaiddal, majd azok aztán elmondják, hogy milyen ember vagy.”

Ha tehát okvetlen meg kell tudnunk, mi történik Hargitayék házánál, menjünk a szomszéd házba, ott majd mindent elmondanak felőlük.

A sárga kapus házban éppen víg dinnyeszüret van; válogatott társaság együtt, ennyit tudnunk szabad; és már most, miután az ablakvasra felkapaszkodnunk nem illik, hogy onnan leskelődjünk be, mi látni és hallani való van a házban; húzzunk szépen szalmaszín kesztyűt, s várjuk meg azt az ismerős barátunkat, aki amott jön az utcaszögleten, ő is ide tart, s majd az bevezet bennünket mint tisztes látogatókat illik.

Egy kissé ugyan meg fogjuk ezzel a barátunkkal járni, mert ő nagyon szórakozott ember, s majd csak az előszobában fogja észrevenni, hogy kesztyűit otthon feledte, s azzal homlokára üt, visszafordul, azt mondja, valamit otthon felejtett, s hazamegy kesztyűt húzni, minket pedig otthágy az előszobában az inasok között, kik az uraságok után hozott mantille-okat tartják karjaikon, s nagyot nevetnek a hirtelen jött és eltávozott vendégen.

– Hát ezt a csodabogarat mi lelte, hogy úgy visszaszaladt? – kérdi János, Blum Perflexné inasa. Nehogy pedig valaki azt gondolja, hogy ez a Perflex valami szittya keresztnév, se azt ne ítélje, hogy tán mint „perplexitás”-ra célzó gúnynév használtatik, meg kell magyaráznunk, hogy ez ettől jön: „Verpflegs-Kommissar”, ami „ellátási biztost” jelent; a lakosság által azonban röviden csak „Perflex” cím alatt van inaugurálva.

– Bizonyosan most vette észre, hogy nem ide akart jönni, hanem a szomszédba – felelt rá Jóska, Baraczkyék lakája, nagy kötött fehér kesztyűjében nyújtogatva az öt ujját, mintha szűk volna neki.

– De isz oda ugyan többet be nem megy; hiszen ki van tiltva a háztul.

– Óh, persze! Én a szobaleánytul tudom, hogy jegyben is jár a kisasszonnyal.

– No én meg a huszártul tudom, akinek ki van adva a rendelet, hogy ha Lávay jön, azt kell neki mindig mondani, hogy senki sincs otthon.

A vitát félbeszakítja Venci megjelenése (ez a házi inas), ki a belső szobából jön ki, ahonnan nagy hahotahang tör elő; magának Vencinek is oly vidám mosolyra van nyitva a szája, hogy mind a két sor foga kilátszik, éppen mint Blaubart agyoncsiklandott feleségének a viaszbáb-bódéban; egy nagy tálcát hoz ki feldarabolt dinnyehéjakkal, messzire eltartva magától, hogy piros ruháját be ne fenje.

– Min röhögnek odabenn? – kérdi a Perflexné inasa.

Venci erre a kérdésre egyszerre elhagyja a mosolygást, s komoly arcot ölt; oly rögtöni átmenettel, hogy az ember alig ismer rá, mint lehetett amaz iménti keresztbe nyúlt pofából egyszerre ez a hosszú meredt szemű ábrázat. Vencinek ugyanis az a megbecsülhetetlen nagy erénye van, hogy soha, még tréfából sem szokott igazat mondani; ami aranyat érő tulajdon, ha applikálva látjuk egy belső cselédnél, akitől társai azt kérdik, mit csinálnak odabenn.

Most ugyan azt kérdik: mit nevetnek? de kérdhetnék máskor azt: mit suttognak? mit sóhajtanak? mit sírnak? mit pörölnek? s ugyan már minek mondaná ő meg ezeknek a parasztoknak az igazat? Egy perc alatt talált ki a számukra valamit.

– Hát hogyne röhögnének, mikor az a kékhajtókás cserepár tiszt azt kérdezte tőlem, mikor a görögdinnyét körülhordtam:

„Ugyebár, ez tök mazsolaszőlővel?”

Gondolja magában Venci: nektek ez is jó.

Jó is, mert nagyon nevetnek rajta; Venci velük.

– Hát ti min „mosolyogtatok” idekinn? Behallatszott.

– Azon, hogy Lávay úr az elébb benyitott, belépett, meg kilépett, s avval elszaladt, azt mondta visszajön.

– Hó! – kiált Vencel, egyszerre megint hosszúra kapva a pofáját – ezt meg kell mondanom odabenn; hisz éppen őrajta nevetnek.

Azzal a terembe tér, s néhány perc múlva visszajön.

– No mármost nevessünk tovább, hanem az uraság azt izeni, hogy idekinn szabad nevetni akármilyen nagyon, de nem fennhangon. Tehát rajta.

Venci próbát tesz le belőle, hogyan lehet kacagni, eksztázisba jönni, felnyitott állkapcával hanyatt dűlni a nevetés miatt – egy hang nélkül, amitől a többi cselédség majd szétesik, aki nem szokta még meg nevetni – némán.

A figyelmeztető bejelentés azonban úgy látszik, hogy használt, mert odabenn a teremben minden elcsendesült, alig hangzik annyi nesz, mintha valaki egy-egy pompás cantaloupot befalás közben magasztalna.

Lávay úr, ki néhány perc múlva kesztyűsen tér vissza, semmi nyomát sem találja az arcokon, hogy az ő balesetein mulattak. Az inasok az előszobában sietnek pálcáját átvenni, s hüledezve bámulják annak fogantyúján a furcsa faragványokat, míg Venci ismerős mosolygással nyitja meg előtte a terem ajtaját.

Odabenn mindenki örvendetes meglepetést mutat megjelentén, Szerafin kisasszony eléje lebben, s kezét nyújtja neki, egy valóban finom, selyempuha kezecskét, szép rózsaszín körmökkel, s közel hajolva hozzá, hogy szép szőke fürtei szinte arcához érnek, elbűvölő mosollyal üdvözli.

– Hozta isten. Már kétkedtem önben, hogy nem jön el.

– Éppen azt feledtem honn, amiért jönnöm kellett – szólt az ifjú ember, egy aranymetszésű könyvecskét nyújtva át Szerafinnek.

– Ah, amit ön ígért: Pusztafi költeményei. Köszönöm.

– Lávay úr megint oly későn jött – szól az ozsonnaasztal végéről egy női hang úrias szenvelgéssel. A szót emelő asszonyságról nehéz volna kitalálni, hogy az Szerafin mamája, annyira elütnek egymástól. A mama alacsony, kerek termetű, fekete hajjal, apró fekete szemekkel; minden embonpointja mellett látszik rajta, hogy még nem mondott le minden igényéről a szépnek tartáshoz, amit divatos toalettje s csodálatos fantasie alkotta frizurája is bizonyítanak. Szerafin kisasszony pedig nyúlánk, szilfidi alak, halványpiros arc, villámló kék szemek, szellemdús metszésű száj, finom áll, szarkasztikus szemöldök és proteuszi alakulásra képes hang.

– Lávay úr mindig elkésik tőlünk – ismétlődik panaszos hangon a szemrehányás, mire Lávay úr egy hang mentséget sem képes felhozni, s annálfogva nagyon ügyetlen alakot mutatna a jól összeismerkedett társaság közepett, ha Szerafin ki nem segítené.

– Kérem. Lávay ezúttal az én vendégem, nem mamáé. Nem is lesz hozzá szerencséje a társaságnak, mert én elviszem magammal; nekünk van valami fontos értekezésünk.

– Ah! – hangzik erre a gunyoros félkacaj minden ajakról.

– Ugyan kérem – szól előre voltigírozva egy fiatal főhadnagy –, régi ez a viszony, Szerafin kisasszony?

– Azt önnek ugyan nincs oka kérdezni; de ha tudni akarja, hát nagyon régi. Gyermekkorunktól kezdődik.

– Úgy, Lávay úr nagyon fiatal ember.

– Aha – cseng közbe egy hölgyi hang –, higgye el, főhadnagy úr, hogy ők együtt jártak iskolába.

Ez Blumné szava; a legkedvesebb rágalmazóé a két víz közötti téren.

– Amennyiben én tanítottam Szerafin kisasszonyt olvasni – siete a magyarázattal Lávay.

– Valaha olvasni, most szavalni – jegyzi meg rá hamis mosolygással Blumné asszonyság.

– Óh, Lávay úr híres szavaló! – E magasztalással egy magas, daliás alakú férfi tör elő, kinek sima arca, kicsinyre borotvált bajuszkái, szépen előresimított hajfürtei, miket vendéghaj gyanúja terhel, egészen ifjatag tekintetet igyekeznek adni. Ez Fertőy Boldizsár. – Nagyon híres szavaló! A minap a vármegyegyűlésen ahogy szónokolt, bizonyomra, Anschütz nem szavalt volna jobban.

Ez aztán a tűszúrás! Egy megyei szónokot színészhez hasonlítani.

Már erre egy mély gordonkahang is megszólal. Ez Kolbay bácsi, nyugalmazott őrnagy. Magas, szikár vénlegény; ki most is azon divatot viseli mind kívül, mind belül, amivel nyolcszáztizenhatban elmaradt, folyvást ugyanazt a meggyszín huszárruhát, magas szárú csizmát, pedig nem tudja már maga se fel-, se lehúzni; azt a feszes lószőr nyakörvet, mely fejét egyenesre tartja; bajuszát, üstökét most is úgy kiviaszkolja, hogy ég felé áll mind a három; s a históriával is ott állt meg, ahol a bécsi kongresszuson a fejedelmek tiszteletére rendezett tűzijáték rakétái elpattogtak. E napon túl nincs történet, nincs eszme, nincs divat rá nézve; ott megállt vele a világ.

– Bizzon öccsém urram – szól az öreg, még most is kettősre véve minden mássalhangzót, mint mikor még eszkadront kommandírozott – csak az imént volt, hogy maga még mint kis diák nekem az egzámentben egzercíciumot hozott, s most már a vármegye dolgát is megegzercírozza. Tudja-e még, mikor úgy félt a vén zsidótul a szomszédban, hogy vérét veszi a gyerekeknek, s ihol van ni; ma már a zsidóemancipációrul beszél!

Az öreg úr rokokó észrevétele általános tetszésben részesül; maga Lávay is mosolyog rajta. Fiatal kedély nehezen érti azt meg, hogy mi a sértő.

Az elébbeni főhadnagyhoz most egy kapitány is csatlakozik, egy izmos vállú, idegen szabású férfi, erősen ragyavert veres arccal, de kinek szemeiből csupa ügyetlen jószívűség néz ki.

– Mutasson be hát bennünket egymásnak – sürgeti Szerafin kisasszonyt az első.

– „Zeleji Róbert főhadnagy”, „Artmann kapitány”, „Lávay Béla”.

Zeleji és Lávay erre kezet szorítnak, míg a kapitány, ki leveses kanállal pusztít egy tányérba halmozott ananászfagylaltot, jókedvű megjegyzéssel mond:

– Ah! ez a név nekem kedves; nekem is van egy kedves rokonom, akinek neve Bella, hanem az leány.

Újabb kacaj a jövevény rovására.

– Pedig én nem is tudom, hogyan jutott öccsém uram a Béla névhez – pattog a hadastyán. – Tudtomra Albertnek keresztelték.

– Magyarul Béla annyi, mint Albert – viszonza Lávay.

Szerafin erre karjába ölti kezét.

– Menjünk innen, ezek itt önnek mind ellenségei; egyik elvenné évei számát, másik jó hírét, harmadik nevét, negyedik férfi címét – ha lehetne.

– Engemet is e rablók közé ért? – kérdi Zeleji.

– Ön is elvenne tőle valamit, de amit éppen nem lehet fegyveres kézzel elvenni.

– Ez sok egy főhadnagyi szívnek! – kiálta fel Artmann százados tréfás részvéttel fordulva Zelejihez.

– S nekünk nem szabad e konspiráció titkaiba beavatkoznunk? – interpellálta Blumné Szerafint.

– Óh, miért ne? Szegény cselszövő volna az, aki minden kérdésre kétféle válasszal ne volna készen. E napokban fogja városunkat meglátogatni Pusztafi; arról értekezünk, hogyan kellene őt fogadnunk.

– Ki az a Pusztafi? – kérdé Kolbay őrnagy inkvizítori arccal.

– Sajnos, hogy azt a nevet magyar ember nem ismeri; ő jelenleg a magyar nemzet legelső költője.

– Ah! Hát versíró? Mint izé volt: az a Csokonai. Ismertem, az is nagy korhely volt; az is járt itt, mert itt szeretik a poétákat, a poéták meg a jó bort, s Neszmély ide közel fekszik. Hát legjobb is, ha Pusztafi fráter akkor kutyagol le ide, mikor a nádor keresztül fog utazni, akkor valami hasznát is vehetjük. Írhat mindjárt valami köszöntő verset, valami szép akrosztichont, ami elöl-hátul nagybetűvel megy ki, ha tud.

Lávay arca, mely eddig egészen közönyös volt, e szóra át kezde melegülni.

– Alig hiszem, hogy tudjon hozzá – szólt mosolyogva –, mert Pusztafi – republikánus.

– Micshoda? – kiálta fel a hadastyán magas pátosszal. – Rephublikhánush! S szabadon jár az ilyen dühös állath? Nem tartják azt kötve?

– Hiszen, kérem – magyarázá Lávay –, ez csak teória. Ez csak belső meggyőződés. Olyan, mint ha valaki racionalista; azért nem szűnt meg keresztyén lenni.

– De én kikérem az ilyen teóriákat! Tréfáljon, bolondozzon ilyenekkel a francia; nekünk nem valók. És én azt mondom, hogy úgy kerüljön valaha szemem elejbe az az ember, hogy…

– Valami nagyot ne mondjon, Kolbay bácsi – vágott szavába Szerafin –, mert pár nap múlva itt lesz, s akkor hozzánk is eljön.

– No – akkor én nem leszek itten.

– Az már más.

– Azért is itt fogok lenni!

Az ifjúság aztán nevetett az öregúr zélusán, csak Lávay nem, amiért ki is kapott az öregúrtól.

– Mikor minden ember nevet, csak öcsém uram nem nevet olyankor soha. Nem jó jel! Nagyon mély dolgokon töri a fejét. Nem szeretem az ilyen embert. Nem ott jár az esze, ahol másé. Pedig nem jó öcsém uramnak az a republikánus társaság, higgye el nekem. Már a szívére veszedelmet hozott általa, még a fejére is azt hozhat.

– Jerünk innen – suttogá Szerafin Bélához –, ne hallgasson rájuk! – s átsétált vele a mellékterembe, ott leültek egy causeuse-re, míg velük átellenben egy karszéken Charlotte foglalt helyet, ki nyomban követte a távozókat.

Ez a Charlotte igen kellemes teremtés. A ház örök éber felvigyázója. Társalgónő, ki Szerafint sehol el nem hagyja, s amíg az ébren van, szemeit le nem hunyja mellette.

És arra nagy szüksége van, hogy szemét ébren tartsa, mert különben a jó kisasszony már húsz év óta nagyon süket; egy hangnak ő nem hallója; azért ő ugyan minden társaságban részt vesz, megfigyeli a beszélők arcán, miről lehet szó, s versenyt kacag a nevetőkkel a mondottakon, amikből ő egy szót sem hallott.

Amellett a horgacsoló tű soha el nem hagyja kezét. Akármilyen társaság van a háznál, ő ott ül az ablakmélyedésben, ahonnan mindenkire lehet látni, és horgacsol végtelen nagy mennyiségű csipkét és függönyt és egyéb haszontalanságot.

Felőle tehát Szerafin akármit beszélhet, de azért az illemnek elég van téve a világ előtt, Szerafin soha sincsen egyedül. Charlotte őrködik fölötte; s ha szavait nem hallhatja, figyel arcvonásaira, kitud mindent szemeiből, s ahány ifjúval beszél Szerafin, Charlotte mindannyiról nagy jóslatokat tesz, s mikor Blumnéval összetalálkozik, sejtelmes örvendéssel mondja neki: „Te Lina (ő mindenkit tegez a háznál), én rájöttem, meglásd ez az X. fogja elvenni Szerafint.” Persze másnap Y. Z. Q. stb. jön a kándidáltak sorába, s Charlotte mindannyiszor meg van győződve sejtelmei helyessége felől.

Lávay is a jelöltek sorába tartozik. Igaz ugyan, hogy félig-meddig a szomszéd házhoz van lekötelezve, de Szerafinnak csak egy mosolyába kerül őt idehódítani. Nem első eset ez.

Szerafin, amint a mellékteremben Lávay mellett helyet foglalt, megragadá az ifjú kezét, s mélyen szemeibe tekintett. S akkor így szólt:

– El fogja ön nekem azt mind hinni, amit önnek mondok?

– Föltétlenül.

– El fogja ön azt hinni ellenségeinek, amit azok jó barátairól beszélnek?

– Nekem most nincsenek jó barátaim.

– Én megígértem önnek, hogy ki fogom tudni, s őszintén elmondom önnek, mi okozza, hogy önt Hargitayék oly egyszerre szándékosan kerülni igyekeznek. Nem találta ön még ki?

– Túljár minden képzelődésemen.

– Nincsenek költséges szenvedélyei?

– Kegyed tudja, hogy még csak nem is szivarozom, s semmi kártyához sem értek.

– Nincs vagyoni zavarban?

– Anyám él, tehát saját vagyonom nincs, de terheim sincsenek; s előttem az élet, s velem a munkakedv.

– Nem jöhettek régibb viszonyára?

– Az nem volt soha.

– Ez rossz bók nekem – szólt nevetve Szerafin –, ki annyit játszottam önnel, míg kicsi voltam, s akkor mindig azzal fenyegetett, hogy ha makacs leszek, nem vesz el feleségül.

– Ah, Szerafin – szólt borultan Lávay. – Ön sohasem szeretett senkit.

Szerafin e találó szemrehányásra szomorún hajtá le szép fejét.

– Talán mégis: – az atyámat.

– Mert már meghalt.

– Azért, mert?… No de ön ne haljon meg, inkább beszéljünk másról. Tehát minthogy ön nem találja ki, mit vétett, én megmondom. Az ön viszonya Judittal gyógyíthatlanul szét van tépve azon beszéd által, melyet ön a múlt megyegyűlésen tartott a jobbágyfelszabadítás kérdésében.

– Ah!

– Nem olyan képtelenség ez, mint amilyennek látszik. Én magam is ott voltam, láthatott a hölgykarzaton, s elmondom, mi hatással volt az ön beszéde rám. Én, aki megszoktam az ön nyájas, biztató arcát, amit soha haragra nem bírt semmi gerjeszteni, és láttam azt átváltozni szemlátomást egy indulatra gerjedt villogó tekintetté, ön ismeretes lágy hangját valami előttem soha nem álmodott dörgéssé, mely fenyegetve, magával ragadva beszélt