A sápadt asszony

Fertőyné arca csak egyre haloványabb.

Neki bezzeg nincs szüksége liliomkenőcsre, hercegnők vizére; neki van egy tündére, aki éjszaka mindig eljön, s egyre fehérebbé festi orcáját; olyan már, mint a liliom.

Volozov herceg nem tehet arról.

Ő igazán önfeláldozó imádó; ő csak dicsvágyból hódít. Tetszik neki az, hogy a világ azt beszéli, miszerint a legszebb, legelmésebb asszony az ő kedvese.

Csak egy hibája van a legszebb, a legelmésebb asszonynak; az, hogy mért nem pirosabb. Volozov herceg országokat adna érte, tele muszka parasztokkal, ha Fertőyné arca pirosabb volna.

Az gyűlöletes dolog, ha az embernek a kedvese blazírt. A felesége lehet az; de a másik, a vidámabb társ, az legyen életkedvű.

Volozov herceg nem bánta volna, ha Szerafin akármi áron deríti fel kedélyét.

Hogy mi az az akármi ár? Azt csak a férfiak tudják.

Azt nagyon jól tudta, hogy férjét teljes szívéből gyűlöli ez asszony; hiszen éppen azért választotta férjéül.

Az pedig lehetetlen, hogy egy nő, aki férjét gyűlöli, akármilyen halavány is, valakit ne szeressen a világon.

A herceg tudta azt nagyon jól, hogy ezen valaki nem ő. Tehát más.

A szép nő elfogadja udvarlásait, karján sétál, vele táncol, páholyában ül, keresztnevén szólítja, ha egyedül van; tud mulatni vele; elpanaszolja, ha valamije fáj; hanem hogy valaki más van lelke rejtekében, aki őt elfoglalva tartja, azt mindennap jobban kezdte tudni.

Ezt a mást fel kelle találnia.

Miért? Talán hogy megölje? Talán, hogy féltése dühével üldözze? Éppen nem; ezt a valakit fel kelle találnia azért, hogy Szerafin hadd legyen egyszer boldog; a halavány arc hadd legyen egyszer piros.

Bálokban, fürdőkön, divaturacsok rajongák körül a nőt, de a herceg egyikben sem találta azt fel, akinek láttára a fehér arc egyszer elpirul.

Egyszer a színházban voltak; Szerafin páholyában ülve, szokása szerint nem nézte az előadást, hanem a közönséget; a herceg szemközt ült vele, s egy pillanatban úgy tetszék neki, mintha az a hajnalpír, mely oly idegen vendége a liliomarcnak, elborítaná azt, s Szerafin egészen titkolózva üdvözölne ott alant a földszinten valakit. Máskor föltűnőleg szokott köszöntgetni új ismerősöket, ezt csak rejtegetve.

A herceg követte Szerafin szemjárását, s észrevette azt, akinek az üdvözlés szólt. Nem kérdezősködött felőle Szerafintől, hanem amint új látogató jött a páholyba, búcsút vett tőle, s lement a kaszinóerkélyre, helyet foglalva Dombay Elemér mellett, aki semmiről egyébről nem nevezetes, mint hogy minden embert, asszonyt, leányt, férfit kivétel nélkül ismer, akit csak a színházban látni szokás; még tán a karzaton ülőket is.

– Te Elemér, mondd meg nekem, ki az a fiatalember ott a földszinten, aki a negyedik páholy alatt áll, a pálcájára támaszkodva.

– Az ott, abban a manchester paletotban? Az egyik színésznőnek az ura.

– De patvart! Az túlnan rajta. Abban a chamois kabátban.

– Úgy? Az is egy színésznőnek az ura.

– De hogy híják?

– Lávay Béla.

– Miféle mesterember?

– Boldogabb időkben publicista; – ilyenkor ügyvéd.

– Te? De ki ne nevess azzal, amit mondok. Ez az én rejtélyes kertészem.

– Hogyan? Akiről azt mesélted, hogy egyszer Fertőyt az üvegházadban belelökte az akváriumba, s azzal megugrott?

– Ugyanaz, tökéletesen ráismerek, s most már értem az egész rejtélyt. Fertőy arról beszélt az akvárium előtt, hogy az a lótusz bizonyosan Lávayné nevét viseli, s erre kapta azt a furcsa felköszöntést.

– No ez derék! Holnap mindjárt megkérdezem ezt Bélától.

– Te ismered?

– Nagyon jól. Igen furcsa gyerek az.

– Hát tudod mit? Ne hozd neki elő ezt a dolgot. Más szándékom van vele. Tegyünk úgy, mintha semmit se tudnánk az azonosságról. Mi szükség nekem egy mai gentlemanben egy hajdani cselédemre ismerni, ki politikai okokból öltött livrét? Én szeretném őt jogigazgatómnak választani.

– Azt jól teszed. Rendes ember, és nem csal meg. Egyébiránt én kitalálom, hogy miért jöttél e percben erre az ötletre.

A herceg kétkedve tekinte szomszédjára.

– Nem azt.

– Fogadjunk.

– Jól van. Ezer rubelbe.

– Eredj, ne légy bolond. Nem vagy most otthon.

– Hát fogadjunk egy fertálybankóba.

– Áll. Teneked ez a bizarr ötleted jött most: az én Fertőy barátom, azon rendületlen barátságnál fogva, mely engemet az ő házához köt, nagyon sokszor megtisztel azzal, hogy pénzügyi viszonyainak mibenlétét velem bizalmasan megismerteti; olyankor én őt mindig a fiskálisomhoz szoktam utasítani, s az megért mind a kettőnket. De milyen mulatságos fordulat lesz az, ha Lávay Bélát nevezem ki jogigazgatómnak, s jövőre Fertőy barátomat a legártatlanabb orcával küldözöm őhozzá, hogy értekezzék vele, ha tetszik.

A herceg kacagott a vége felé. Az ötlet mulatságos volt, de nem az ő agyában szülemlett. Kacagott, de a fejét rázta; az igazi indok nem volt eltalálva. Hanem – ez a magyarázat nagyon jó volt arra, hogy a valódit eltakarja mindenki szeme elől. A világ azt fogja hinni, hogy szatírát lát, és nem veszi észre mögötte az idillt.

Volozov engedte diadalmaskodni szomszédját; mosolygó malíciával vett elő tárcájából egy újdonatúj egyforintost, azt négyrét hajtotta, nyelvével a hajtás széleit megnyálazá; s figyelmesen leszakított belőle egy negyedet. Ez is egyik politikai divat volt.

– Megnyerted – szólt Dombay elé téve a nyereményt.

Az anekdota még az előadás alatt megtette a körutat a kaszinóban.

Mindenki igen zseniálisnak találta a módszert, mellyel egy szerencsés udvarló egy terhére válni kezdő férjnek megnehezíti a szekrényéhez vezető utat.

Volozov pedig kiegészíté magában a történetnek azon részleteit, amiket a világ nem ismert.

Midőn ő a vélt gonosztevő kertész után akart lőni, Szerafin megfogta a kezét, és visszatartóztatá a lövést.

Szerafin egyedül volt akkor az állítólagos kertésszel a téli kertben, s gyakran eltűnt máskor is, hogy őt fölkeresse.

Szerafin egyszer elmondá előtte, hogy Lávayné egykor közeli ismerősnője volt, egy városban laktak, ablakaik átellenben; a város azt is hitte, hogy vetélytársnők.

Most már emlékezett arra is, hogy Szerafin nagyot sóhajtott, mikor azzal végzé leánykoruk regéjét: „Most Judit boldog.” Volozov azt hitte, hogy érti az egészet, s azt gondolá: „Jobb lenne, ha Szerafin lenne boldog, és Judit egy kicsit boldogtalan.”

Mert hiszen utoljára is az egész asszony-boldogság csak emberi tréfa és sorsszeszély.

Szerafin majd vígabb lesz, ha élni kezd, a művésznő pedig annál művésziebben fog játszani, ha egy kis szenvedés éri.

Másnap Dombay Elemér meglátogatta Bélát.

Az az igen becsülendő gyöngeség megvan az embereknél, hogy ha valami jó hírt tudnak meg előbb, mint akit az közvetlen érdekel, sietnek elsők lenni, akik azt tudassák vele, s olyanforma genezist adni a történetnek, mintha annak megindításában nagy részük lett volna. Márpedig egy tekintélyes urodalom jogigazgatóságát csak úgy egy álom alatt elnyerni egy fiatal ügyvédnek, csakugyan a szerencsés esetek közé számítható.

– Barátom, jó újságot hozok; tegnap Volozov herceg előhozta, hogy a tagosztályi ügyek nagyon megnehezültek a jószágain, s a bécsi doktor, ki eddig minden peres ügyét vitte, annyit ért a tagosztály, úrbér, majorsági földek, regálék és remanenciák kérdéseihez, mint a tyúk az ábécéhez; kénytelen magyar ügyvédet választani jogigazgatónak; kit ajánlanék neki? Én, tudva azt, hogy az urbariális ügyek neked különös tanulmányaid, téged neveztelek meg neki, s ő mindjárt kezet adott. Nos, barátom?

Béla pedig nem adott olyan hamar kezet.

– Hát mi a patvar!? Gondolkozol tán rajta, hogy elfogadd-e? Barátom, ha én ügyvéd volnék, két kézzel kapnék az ilyen alkalom után. Mit gondolsz? Egy ilyen állás szerencsédet alapítja meg. Mai világban már nem élhet az ügyvéd másképp, mintha vagy a váltók után szaladgál, vagy az urodalmi ügyek vezetésének nyugalmas pozíciójába teszi le magát.

– Tudod – szólt Béla kitérőleg –, van valami kellemetlen az ajánlott helyzetben, amit én neked meg nem mondhatok.

– De amit én neked elejétől végig elmondhatok. Te, mint politikai bujdosó, a sok álarc között egyszer felvetted a kertészlivrét is; szolgáltál Volozov kastélyában; nem is igen szépen váltál meg, mert búcsú fejében a hercegnek egyik úri vendégét, minthogy nődet rágalmazta, úgy beledobtad az akváriumba, hogy most is benne volna, ha ki nem húzták volna. Ezt tudja minden ember, pedig te nem mondtad senkinek. A herceg azonban nem fog rád ismerni, ha ismét találkozol vele. Más arcod is van most, és őnála soha nem fogod észrevenni, hogy emlékezik rá, miszerint már valaha találkozott veled; egyébiránt őt akár esztendőszámra ne lássad, kivéve mikor a helyszínén kell megjelenned, hogy a parasztjaival kiegyeztesd.

– Jól van; majd gondolkodni fogok rajta.

– Ami annyit tesz nálad, hogy majd közlöm elébb a feleségemmel. Jól teszed barátom; ő okos asszony; több esze van, mint neked, meg nekem, meg az egész famíliádnak, in ascendenti et descendenti; boldog ember vagy. Két fejed van; amit az egyikkel ki nem találtál, megkérdezed a másiktól. Úgy is illik. Nőd bizonyosan azt fogja mondani, hogy fogadd el.

– Azt nem tudom.

– No hát tudd meg minél elébb, és aztán közöld velem.

Amint Dombay eltávozott, Béla rögtön sietett át Judithoz.

– Kedvesem. Volozov herceg uradalma jogigazgatásával kínáltatott meg; mit szólsz hozzá.

Judit gondolatokba merült.

Azután hirtelen megfogta Béla kezét, és így szólt:

– Most fogadd el. Végezd be legfontosabb ügyeit, amily rövid idő alatt lehet. És akkor mondj le.

Béla megköszönte a jó tanácsot.

Hiába, a nők tapintata legfinomabb.

Egy kis világi mendemonda, egy kis látszat, egy kis féltékenység, s a sok apróságból oly általános tömkeleg támad, amiből az ember jó híre ki nem igazodik. Pedig vannak emberek, akiknek a jó hírük drágább a mindennapi falatnál. Ha Béla elutasít ily fényes ajánlatot, mindenféle bántó találgatások raját támasztja fel maga és neje ellen. Egy ügyvédférj, aki nem fogadja el a főurat kliensének, ki koszorúkat szokott hajigálni a színésznőnek, aki az ügyvédnek neje. Óh, ebből olyan szép láncos szillogizmusokat tudnának szőni, fonni.

Ha pedig ott maradna az állomáson végig: mi lenne abból újra? Egy ügyvédférj, aki meggazdagodik egy főúri kliens mellett, aki koszorúkat szokott hajigálni a színésznőnek, amely színésznő az ügyvéd neje.

„Végezd el ügyét, amiért hívatott, s azután hagyd ott.”

Mikor Fertőy megtudta, hogy a herceg Lávay Bélával micsoda új ismeretséget kötött, így gondolkozott magában:

„A herceg szeszélyes ember; olyanok szoktak lenni a nagy urak. Judit szép asszony, művészi hírben áll; és ami több, abban a hírben, hogy férjéhez hű; ez csábító körülmény. Szerafin pedig napról napra hervad, s szeszélyei inkább untatók már, mint bámulatra méltók. A herceg megtudhatta könnyen, hogy Béla valamikor udvarolt Szerafinnek, s Szerafin sem volt iránta közönyös. Nem gondolhatott-e egy kettős cserére? A régi tüzet könnyű föléleszteni.”

Ez a kombináció nem elégíté ki Fertőyt.

Föltette magában, hogy mindkét nő erényét védeni fogja; Szerafinét Béla ellen, Juditét pedig a herceg ellen.

Lám tehát mégis vannak esetek, amikor az erényt is becsülik valamire!

Fertőy nagyon meg volt elégedve magával, mikor e védelmi hadjárat részleteit kifőzte.

A helyzet igen bonyolódott lehetett.

Fertőynek szép neje volt és szép unokahúga.

Szép nejének volt gazdag imádója, s ugyanaz szép unokahúgának távoltartott tisztelője.

Viszont szép unokahúgának szegény férje és ugyanaz szép nejének távol tartózkodó tisztelője.

Az gonosz escamotage volna, mely egyszerre elcserélné a fehér galamb és a fekete galamb fejeit.

Kiben lehet itt bízni? Egyes-egyedül Juditban. Az ő jelleme legerősebb valamennyié között.

Fertőy gondolt ki valamit, ami által Juditot a cselszövény gyúpontjába lehetne helyezni, s általa az egészet megsemmisíteni.

Hogy mi volt ez expediens? Azt nemsokára megtudjuk.

Annyiról tisztában lehetünk, hogy amikor Fertőy unokahúgára és annak családjára gondolt, mindig a tenger legmélységesebb fenekére kívánta annak öregét, apraját; és senkit sem gyűlölt olyan nagyon közte, mint magát ezt az asszonyt.

Sejtette talán, hogy ennél az asszonynál van az a lelki kapitális, mely fölér az ő gyűlöletével, hogy éppen oly engesztelhetlen szívet talál magával szemközt e nőben, mint amilyen engesztelhetlen ő maga?

Egy szép szüreti nap volt, midőn Béla a herceg kastélyába megérkezett. Jól ismerte a járást még korábbi időkből; a cselédeket is, akik ott voltak, de azok nem ismertek őrá; nagyon megváltozott. Csak a vén vizslakopó az előszobában nyihogott elé, mintha emlékeznék még valamire a jövevény múltjából.

A herceg után kérdezősködve, a vén komornyik a kertbe utasítá; oda mentek le ozsonnázni az egész társasággal. Sokan vannak itt a környékből; ma végezték éppen a szüretet.

Béla sietett a herceget fölkeresni a kertben.

Tudta, hogy annak kedvenc mulatóhelye egy vasból és üvegből alkotott kínai mulatólak, melynek oszlopaihoz még az ő idejében ültették a szőlővesszőket. Azok már terebély lugassá nőttek fel azóta, s befutották a pagoda tetejét, s úgy csüggtek le világoszöld indáikkal. E kéjlak hátulsó ajtaja egy kertlabirintra nyílt, mely mint tudjuk, azzal szokta érdemelni ez elnevezést, hogy fákat és bokrokat csigatekervény sorjába ültetnek, mely először befelé csavarodik, azután a górt elérve, onnan megint kifelé csavarog vissza.

A herceg olyankor, mikor jól akart mulatni, leszedette a kéjlak első három ajtajáról a kilincseket, lebocsáttatá a festett kínai függönyöket, úgy hogy annak, aki be akart a kéjlakba jutni, elébb az egész kacskaringós csigautat végig kellett vándorolnia, hogy a hátulsó ajtóig eljusson, úgy hogy azon időtől, amidőn az ablak alatt elment, addig, amíg az ajtóhoz eljutott, valami ezer lépésnyi utat kellett tennie. Ez jó találmány rögtöni meglepetések ellen.

Béla ismerte már ez utat; maga nyeste eleget a labirint bokrait; nem tartozott azon vad vendégek közé, akik elébb minden szárnyablakot sorba próbálgatnak, hogy nem lenne-e belőle ajtó, amíg rászánják magukat, hogy az eleven sövényútnak nekiinduljanak.

A pagodában nagy férfizaj volt, pohárcsengés és hahota, egy-egy vidám női hanggal is élénkítve. A herceg unokahúgai azok valószínűleg.

Béla egykori kertészeti működése színhelyére érve, érzé, hogy önkéntelenül feltámadt szívében valami emlék: mit csinálnak a régi ismerősök, az általa ültetett fák?

Ah, az valódi szenvedély, amit a kertész fái iránt érez; szenvedély, melyben van szerelem, bánat, féltés, kéjérzet és sötét búskomorság; melynek van vágya a távollétében, öröme a viszontlátásban, keserve az elmúlás fölött.

Vajon megnőtt-e, vajon virágzik-e gazdagon az a tulipánfa, amit ő e tömkeleg közepébe ültetett? Ezóta egész terebélyfa lett már.

Béla kíváncsibb volt e percben a tulipánfára, mint az egész úri társaságra.

A tulipánfa azóta megnőtt, lombos lett és virágzott; a rotonda körül ültetett hibikfák összeborultak már, s a vadszőlő elszabadult indái boltozatként fonódtak össze a pompás virágfa gallyaival, mintegy élő barlangot képezve, melynek hogy driásza se hiányozzék, egy halavány hölgy támaszkodott a fának, egyik kezével annak kinyúló ágába kapaszkodva, másik kezét lehajtott feje fölé emelve, melynek selyemfürtei közé a vadszőlő éretlen zöld böngjei voltak virág helyett tűzve. Amint a nap keresztülsütött az átlátszó szőlőleveleken, a halványzöldes fény még bágyadtabb színt adott az élveteg arcnak, melynek piros ajkai, égető szemei úgy követelték még az életet.

Szerafin állt ott egyedül.

Béla is éppen úgy meg volt lepve, mint Szerafin, midőn a véletlen így egymással szembeállítá őket. A csigaút úgy hozta, hogy éppen csak akkor vették észre egymást, midőn már szemtől szemben álltak.

Szerafin, mint aki nagy mély merengésből idült fel, sokáig nézett merően a közeledőre, csak azután tért meg arcára az ismerős mosoly, midőn Béla üdvözlé.

– Ah, ön az Lávay? Ah!

És azzal pajzán nevetést erőltetett.

– Én valóban nem látszhatom másnak, mint aki vagyok – szólt Béla hasonló kedély hangján –, de kegyedet bátran nézhettem volna e liget hamadriádjának, ily egyedül és a falevelek beszédét hallgatva.

– Tudja, amit a falevelek beszélnek, az ennél a háznál a legokosabb beszéd. De mit keres ön itt? Tán eszébe jutott, hogy egy alvó szemet, amit kertész korában kötve felejtett, kibontson?

– Az is meglehet. Egyébiránt a herceg hívatott magához, igen prózai, de azért mégis igen magasztos ügyekben. A parasztjaival akar kiegyezni, s rám bízta érdekeit.

– Ah, az igen szép. Akkor sokszor fogjuk egymást látni. Fertőy két hetet szándékozik itt tölteni.

Ezt elég érthető gúnnyal mondá Szerafin, tudva, hogy Fertőy neve nem igen fogja Béla örömeit szaporítani. Béla elértette azt.

– Sajnálom a szép alkalmat, melytől a pörös ügyek halmaza megfoszt. Nekem gyorsan kell itt végeznem; otthon is kötelességeim vannak.

– Ön igen ízetlen ember, Lávay; ahelyett, hogy azt mondaná: azaz, hogy ne mondana semmit. Mi szükség önnek mindenre felelni, amit én mondok? És abból a hangból felelni, amin én kezdtem. Az nekem jól jön, önnek rosszul. Ne beszéljen semmit. Én legjobban szeretem önt akkor látni, mikor hallgat; olyankor találgatom, hogy miről gondolkozik. – Mikor beszél, akkor nehezebben tudom kitalálni.

Béla nevetett.

– Tehát én mindig mást gondolok, mint amit beszélek?

Szerafin vállat vonított.

– Ön kiállhatatlan! Én önt sérteni akarom, s ön nevet fölötte. Csak azt tudnám, hogy mivel lehetne önt megsérteni?

– Kegyednek semmivel sem.

– Nono; vigyázzon magára. Én önt szeretném egyszer megharagítani; szeretném rám haragítani, hogy dühbe jönne, felcsapná előttem a kalapját, és veszekednék velem.

– No hisz akkor meg éppen nem hihetné azt, amit mondok; – gondolja meg: ügyvéd vagyok; annyiszor civakodom egy nap, ahányszor ügyfeleim óhajtják, pedig nem haragszom az ellenfeleimre.

– Jól van tehát ügyvéd úr, nekem is van egy perem. Szabad önt megkérnem, hogy vállalja el?

– Az a kérdés, hogy nem védencem ellen van-e. Kétnyelvű nem lehet az ügyvéd, mert nyelvzárt kap.

– Óh, ne törődjék ön most védencével, ha a herceget érti alatta. Azzal ön nem fog ma egy okos szót válthatni. Összeakasztott Fertőyvel, hogy ki issza le a másikat – fogadásból. Ahogy mind a kettőt ismerem, a vitézi torna nem fog „ma” elvégződni. Én eltűntem a csata színhelyéről; maradt még ott nő elég, aki a győztes homlokára a kivívott babért feltűzze. Van önnek kedve odamenni és besorozni magát a nemes küzdők rangsorába, vagy inkább itt maradni velem? Ugye keserű dilemma?

– Sőt igen kellemes a választás – szólt Béla, helyet foglalva Szerafin mellett, ki egy leszakított szőlőkacsot rágcsált fogai közt, a legfanyarabb növényt egy édességektől túlterhelt lakoma után. – Tehát lássuk az ügyet, amit rám akar kegyed bízni. Ki ellen van?

– Az egész világ ellen – szólt a nő, egy csomó éretlen szőlőt hajítva fel a levegőbe.

– Ah, az igen nagy úr! És micsoda jogalapon?

– Osztályújítás. Osztályt kérek abból a boldogságból, abból a becsültetésből, abból a nyugalomból, ami a világon mindenkinek kijár: cselédnek, parasztnak, bolondnak; mindenkinek, csak nekem nem; mindenkinek, aki utána nyúl.

– Kedves Szerafin. Ezek, az igaz, olyan jogok, amik mindenkit megilletnek.

– Jaj, kérem, ne akarjon okos színt adni annak, amit én bolondul beszélek. Miért nem nevet most, éppen most a szemem közé, még rám ragad a nevetése. Ön sohasem veszi észre, mikor tréfálok.

– Hát, lássa kegyed, én nem tréfálok. Hogy én kegyed sorsán igen sokat töprengtem, azt egy szavamból meg fogja ítélhetni. Én a múlt hetekben azon határozatot érleltem meg magamban, miszerint nekem múlhatatlan kötelességem kegyedet felszólítani egy nagy elszánásra. Nekem rá kell arra beszélnem kegyedet, hogy váljék el Fertőytől.

Szerafin arca egy pillanatra még halványabb lett, mint eddig volt, azután pedig elkezde kigyulladni, hogy szinte lángolt. Bámulva és remegve nézett Lávayra.

– Miért? – kérdezé.

– Azt most meg nem mondhatom, mert az az én titkom. De kegyednek el kell hinnie, hogy nem ok nélkül, nem semmiskedésből mondtam ezt. El voltam szánva kegyedet fölkeresni vagy levélben fölszólítani, ha a véletlen össze nem hoz. A múltak mindig kegyelt emléke, a jóindulat, melyet kegyed balsorsomon tanúsított irántam, kötelességemmé tették, hogy sürgessem kegyedet egy olyan lépésre, melyet tennie kell, ha ki akar térni egy olyan balsors elől, mely magával söpörné, ha szavamra nem figyelmez. Kegyed jövőjének tartoztam e szóval, Szerafin. Én kegyedet el akarom férjétől választva látni, és csak azután mondhatom meg, hogy miért.

Szerafin elmélázva tekinte Béla szemeibe, és azt hitte, hogy olvas belőlük.

Mint csalatkozott!

Szerafin önkéntelenül bocsátkozék le a lugas mélyében levő fehér kerti padra, mintha szédelegne valamitől.

Nagyon is nő volt, hogy egy gondolat elől elzárhatta volna szívét. Gyermekkori játszótársa ajánlja azt, hogy váljék el férjétől. Egy férfi, akire sohasem gondolhatott szívdobogás nélkül, kívánja, hogy hárítson el egy akadályt, mely kettőjük között áll.

Összetette kezeit, fölnézett Bélára, s oly könyörögve, oly benső remegéssel kérdezé tőle:

– Béla! Komolyan beszél ön most velem?

Béla meg volt indulva a halavány nő esdő tekintetétől, s megfogta annak összekulcsolt kezeit.

– Szerafin! Az a csapása az égnek érjen engem, amit soha nem mérhet rám: az emberek megvetése, ha nem tisztán, őszintén szólok kegyedhez. Higgyen nekem. Én tudom, hogy merész szó volt, amit kiejtettem, de kegyed „becsültetésről” szólt előttem. Fölösleges volt. Én tudtam azt, hogy nő, mint kegyed, ki a tisztelet napsugarában fejlődött, kinek vonására büszkeséget lehelt a természet, arra, ami az életnél nagyobb jó, nem lehet közönyös. Nekem nagy okaim voltak kegyed útmutatójának lenni. Nézzen úgy kegyed, mintha nem volnék egyéb, mint egy hideg kő, mely az utat mutatja: „Erre menj!” Annak hinne kegyed, s nem kérdené, vajon igazat mond-e. Nem győzhetem meg kegyedet okaim felől, mert abban a Nemezis keze van, aminek be kell teljesülni; de annyit mondhatok kegyednek, hogy oly jóvátehetlen balsors fogja kegyedet ez összeköttetésben érni, amelyből azután nincs több út kifelé.

– Ön megdöbbent.

– Óhajtom, hogy megdöbbenjen. Egykor igen jól meg fog kegyed engemet érteni, és akkor tisztán belátandja, hogy nem volt tőlem sem hóbort, sem cselszövény, sem idétlen érzelgés, ami e tanácsot adatta velem, hanem egy igen természetes, egyenes számítás, s hogy én előre tudva dolgokat, amik történni fognak, mindazzal lelkemben, ami kegyedre emlékeztet, nem hallgathattam, és ha szóltam, ezt kellett mondanom.

– Engedjen ön találgatnom. Fertőyvel fog valami nagy dolog történni. Ön Nemezist emlegetett. Vagyonában fog-e megbukni?

– Arról nem tudok. Nem is szólnék felőle. Jól tudom, hogy kegyed akkor éppen mellette maradna. A szegénység szégyen ugyan a mások szemében, de legalább a magunkéban nem.

– Tán a politikai hangulat változik, s Fertőy pályája hanyatló meredélyre jut?

– Azt tudja kegyed, hogy a politikáról ebben az országban senki sem beszél ez idő szerint.

– Vagy tán irányomban van Fertőynek valami ármánya? Tehet-e velem még több rosszat, mint amit már tett? Nem volnék-e miatta rég a másé, akárkié, az egész világé, ha a magamé nem volnék?

– Kedves Szerafin! Ne áltassa magát, egy nő sohasem egészen a magáé.

– Tehát egy részben kinek a birtoka?

– Birtoka annak a névnek, melyet a magáé helyett fölvett. Az fölemelheti, az levonhatja magával a sárba, anélkül, hogy tehetett volna