A kísértet

„Az ember, akit a gyalázat nyom, száll fokrul fokra alá”…

„A szépasszonyok szégyene rettentő szabadalom.”

Hajh bizony nagyon igaza volt Bélának, mikor Szerafint e szomorú bölcsességre megtanítá.

Fertőy nyomorultul elesett. Oly menthetetlenül elbukott, hogy még csak nem is védhette magát. Az egész politikai divat, mely őt felszínre emelte, avulóban volt már, más készült helyébe; s Fertőynek e rögtöni balesetében alig volt már kinél segítséget keresnie. Közélete gyűlöletes volt, még egészen alkalomszerűen jött, hogy egy magánéleti botrány miatt el lehetne őt ejteni. Kinek is volna kedve politikai ügyfelei közé számítani egy közönséges bűnöst? Ez már így szokott lenni. Aki elbukott, azt legjobban megtaszigálják azok, akik ki akarják irtani a világ emlékéből, hogy vele ismeretségben voltak. A törvény szigorú volt iránta. Úgy ítélt fölötte, mint a közvélemény.

Mi lehet aztán egy elítélt hamisító nejéből?

Mi lehet egy szépasszonyból, akinek már nem kell „nagyobb” szégyentől féltenie nevét?

Ugyan mi lehetne belőle?

Vagy egy szép hulla a Duna-parton, melyet egy reggel a hullám a fövényre fektet; – vagy pedig egy szép álarc, amely mosolygó képpel jár vigalomból vigalomba – kéjt, mámort keresve, és nem tudatva senkivel, mi féreg emészti belül.

Szerafin tudott élni.

Nagy híre volt. Más epithetont nem találunk számára.

Öröm, vígság, könnyelmű élet! Ki mondaná, hogy rosszul használta óráit?

Senki sem, csak ő maga.

Ismét azt vette már fel, hogy nappal aludjék. Tíz-tizenegy óráig színházban, cirkuszban mulatni, azután víg társaságot fogadni el, melynek hőse Volozov herceg; tánc, kártya mellett tölteni az éjt, s mikor a hajnalfény betör az ablaktáblák hasadékain, akkor aludni menni; ez volt szokott életrendje.

Alig töltött néhány órát ágyban, hanem azért délig zárkózva maradt.

De nem azért, hogy az újkori világszépítő vegyészek csalhatlan kozmetikumainak hatását tanulmányozza; – szép volt ő kendőzés nélkül is; hanem ilyenkor társalgott azzal a kegyetlen üldözővel, amit az érző ember saját lelkének nevez.

Mert hiszen, ha igaz volna az, amivel az anyag bölcsei oly szépen megnyugtatják hívőiket, hogy a lélek is fluidum, semmi más, milyen könnyű volna neki parancsolni: most örülj, most vigadj, most légy csendes, most aludjál; de az nem fogad szót, az gondol, az álmodik, mást, mint amit a reszketeg idegek szeretnének; az gyötör, az kínoz, és nem engedi magát elaltatni.

Azon idő óta, hogy Béla karjai kiragadták Szerafint a tűzhalálból, megszűnt naplót vinni álmairól. Ez álmok nem a halott visszatérő arcával vesződtek többé, ez álmok ábrándjairól nem volt szabad tudósítani még azt a papírt sem, mely pedig oly jó titoktartó.

Ama jelenet óta azonban, midőn Béla e szóval vált meg tőle: „önnek rossz szíve van”, a hideg álomrém újra elfoglalta régi helyét, újra ott volt minden elalváskor alakjának proteuszi változékonyságával, s egészen betölté a két ébrenlét közötti nyugtalan órákat.

Ez időtől kezdve ismét folytatta naplóját Szerafin.

Hisz azokat a kínos álmokat örökíteni kellett.

És azután az álmoknak is voltak új stádiumai. Ahogy a külélet alakult.

Egyszer egy kiterjedt amnesztia sokat azok közül, kik még e mozgalmas idők áldozataiul temetve voltak, feltámaszta börtönsírjaikból, s visszaadta őket családjaiknak.

Mennyi ünnep volt akkor az egész országban! Hazatérők örömünnepe. Nő, gyermek, testvérek, barátok vártak az érkezőre, s csókolták az arcot, mely fekete szakállal vált meg, fehérrel tért vissza.

De hát azok a szomorú alakok, akikre senki sem várt már? Hát azok, akiknek visszatérésétől rettegtek?

…Egyszer Szerafinnek egy költemény akadt kezébe, mely valami hetilapban jött ki. Ez volt a refrénje: „Minek jön az vissza, kit már eltemettek?” Álnév volt aláírva.

Szerafin úgy szíven találva érezte magát e költeménytől.

Mintha maga előtt látnál állani azt, aki ezt írhatta.

„Helye rég betöltve, ruháit más hordja:
emléke a szélnek átadott pozdorja.
Boldog ember él itt,
Feledte a régit.
Gyászruhát, szerelmet egyszerre letettek.
Minek jön az vissza, kit már eltemettek?”

Kinek szólhatna e szemrehányás másnak?

„Özvegyasszony könnye rég le van törülve,
Új családdal régi asztal körülülve.
Nevét elfelejték,
Híre elveszett rég.
Hideg kísértettől minden ember retteg.
Minek jön az vissza, kit már eltemettek?…”

Ki retteg ama hideg kísértettől jobban, mint ő?

Ha csak egyszerre betoppanna, mikor legjobban szól a zene, a fényes társaság közé, s azt mondaná: „Velem is egy táncra!”

Szerafin addig járt utána, míg megtudta, hogy ilyen álnév alatt írt valami börtönben levő ember egy egész kötet költeményt, mely kiadótól kiadóhoz vándorolt, de mert nevét átalkodottan titkolja, s mert a publikum most hazafiúi bánatában semmi könyvet sem vesz, csak kalendáriumot, tehát a kiadók nem mertek belevágni; hanem majd aláírást próbálnak rá nyitni.

Szerafin rögtön átvett egy aláírási ívet, azt teleírta kétszáz költött névvel, s ennyi példánynak az árával biztosította a költeményfüzér megjelenését, mely azután nemsokára ily módon világra kerülvén, az ő kezébe is eljutott.

A könyv címe ez volt:

„KESERŰ DALOK.”

Írta egy „Kísértet.”

Szerafin annak minden sorát keresztültanulmányozta, azzal feküdt, azzal ébredt, s minden sornál jobban meggyőződött felőle, hogy ez a kísértet – „az ő réme”.

Mikor ezt mondja:

„Ha meghaltam volna,
Eltemettek volna,
Te is, én is, mind a ketten
De jól jártunk volna.

Én nyugodnám ott lenn,
Te siratnál itt fenn.
Én sem volnék, te sem volnál
Szerelmünkhöz hűtlen.”

Szólhat-e ez másnak?

Szerafin naplója elkezdett valódi antológia lenni e költemény szakaszaiból, miket ő abba átírt, észrevételeivel, vallomásaival kísért; mik ellen védte magát, vagy segített nekik a vádat súlyosbítani.

Egy névtelen vádló állt vele szemben egy láthatlan bíró előtt, mindennap, minden egyedüllétben, és ez a pör sokáig folyt így.

„Rongyos a mentéd; – befoldom, legyen jó;
Sebes a vállad; bekötöm, gyógyuljon:
Éhes vagy, fáradt vagy; – pihenj meg, lakjál jól;
De ha a szíved fáj; – nem bánom: hadd fájjon.”

„Igaz.” Írta utána Szerafin naplójába. Így tettem vele én. Ez volt az én nagylelkűségem. Azoknak, kik az államfoglyok számára ruhát, gyógyszert, pénzt gyűjtöttek, én is adtam pazaron; – de egy jó szót, egy kérdő szót nem ejtettem el érte. Elhittem egy ember szavára, hogy meghalt; egy hamisító szavára!

Most még Fertőy bűne is az ő lelkére nehezült.

Aki hamisított most, hamisíthatott akkor is, midőn Róbert halálhírét bizonyítá.

Szerafin tovább olvasott a költeményekben.

A költő sötét kedélye mindenütt a legélesebb szarkazmusokban tört ki; egy utcára kitaszított őrjöngő volt az, ki sárral dobálja be azon ház ablakát, mely valaha az övé volt; egy csontváz kacagása hangzott rímeiben, ki az itthon maradtak örömeit gúnyolni kikelt lepedői közül.

„Tíz évi távollét után
A hű nő mint csókoland!
Hogy nyalja gazdája kezét
A vén eb, a hű bolond!

Viszontlátás titkaiból
Egyet megtanult a rab:
Nagy idő múlt! Nőd nem csókol,
És a kutyád megharap.”

Nem álomrontó volt-e e kép, melyet néhány vonás Szerafin képzelmébe rajzolt?

„Ócska sírboltot tisztogatnak:
Régi zsellérek hadd menjenek,
A vázak vigyék zörgő csontjaik,
Az áldott nap hadd fehérítse meg.

Ne fuss, szép hölgy, a koponya elől,
Mely ellöketve ott, feléd gurul,
Tán férjed volt az, és veled kíván
Beszélni föld alatti álmirul.”

Százszor elolvasta Szerafin e nyolc sort, s ismét újra visszatért reájok. El tudott mellette ülni óra hosszat és mindig ugyane tárgyról gondolkozni.

„Emlékezel-e rózsám, még mikor
Fehér ruhám volt s fekete hajam?
Mi szép fiú lehettem akkor én!
Midőn elváltunk búcsúzástalan.

Ha látnál most, vajon mit mondanál?
Rajtam most minden megfordítva áll:
Hajam fehér most s ruhám fekete,
Ilyen furcsa a holtak élete!”

Az alak mind egyre közelebb jött Szerafin izgatott képzelmében, a kísértet mind jobban körvonalazta magát.

Néha egészen alanyivá lett a költő alakítása; ahol a világ jelen állapotát saját kedélyében iparkodott visszatükröztetni, s olyankor még inkább ráismerni vélt Szerafin.

„Hajdan sas volt a jelvényem,
Most bogár szól dalaimba;
Hajdan pálma volt eszményem,
Mostan futó szederinda.

Pálmasudár, égjáró sas; –
Nagyratörő szívek kedve; –
Szederinda, parti bogár! –
Földön fekszem; – fedjetek be…”

Egy ember, akinek azt mondják, hogy keljen fel, s ő azt kérdi, hogy „minek”.

Az alak mindig elevenebben kezdte magát rajzolni:

„Találkoztunk már az utcán: –
Azt mondtad, hogy „ne egy krajcár…”
… (Rongyos koldus, rongyos tolvaj…)
… Te még most is olyan szép vagy…

Minden idege végig-végig borzadozott; visszaerőltette emlékezetét azokra a sötét, kapu mögé húzódó alakokra, akik nem tanulták még meg, hogyan kell az utcán koldulni, csak annyit mondanak: „uram” – „asszonyom”; – azt sem minden embernek, csak minden tizediknek, kiben bíznak, hogy nem fogja őket lenézni, elutasítani, nem mondja nekik, hogy dolgozhatnának még. Némelyiknek talán ősz haja is van már és fekete ruhája, amely kopott, rongyos és foltozott. Szerafin szokott nekik aprópénzt adni, ha megszólítják, de nem szokott rájuk nézni. Ezután, ah, ezután nem fog nekik adni semmit; mert nem fog merni előttük megállni, szemeit hozzájuk felemelni; hátha egyikben éppen őrá ismerne.

Végre ott volt e kegyelemdöfés.

„Még nyílik a partokon a nefelejcs:
Gyűrűmet, óh kedvesem, el ne felejtsd!

Holt szíve felett nefelejcs fűve zöldül
Csak gyűrűs ujja maradt ki a földbül.

Nézd, gyűrűdet, kedvesem, visszaadom!
– zeng táncterem; hallat a puszta vadon.”

Óh, ha tudta volna, aki e költeményeket szerzé, minő kegyetlenséget követett el egy nő iránt, aki neki nem vétett soha, mily irtóztató büntető ostort vett kezébe akkor!

Hiszen tudjuk jól, hogy e költeményeket nem írta Róbert, mert ő rég ott van, ahol mindnyájan megbocsátjuk egymásnak, amit vétettünk egymás ellen, s a mérhetlen kegyelmű úr mindnyájunknak azt, amit vétettünk őellene; és onnan senki bosszút állni vissza nem tér.

A névtelen költő bizonyosan nem gondolt Szerafinra; tán nem is tudott annak élményeiről semmit. Képzelem volt az; egy magába zárt pók szövevénye, ki gyűjtött mérgéből szivárványos selyemszálakat ereszt; vagy tán egy más ember életének szomorújátéka, mely történetesen hasonlított – talán nem is egyedül Szerafin történetéhez.

A dorgált nő tán nem is neje annak, aki írta; talán meg is halt már! Talán nem is született soha. Ki venné szorosan a keresést a költők ideáljai után?

Szerafin pedig valóban betege, igen nagy betege lett e költeményeknek. Utóbb már gyalog nem is mert kimenni az utcára, s ha találkozott néha, ami ez időben nem volt ritkaság, egy-egy olyan félig megszürkült, de azért egy kissé ismerős alakkal, amilyenről rémlik az embernek, hogy látta valahol, fényesebb körülmények között, oly félve húzódott előle kocsija mélyébe. Ha ez találna lenni!

Szegény asszony! Alszik az már.

Egy hideg októberi reggelen Béla sietve jött haza valamelyik törvényszéktől, ahol már napi munkát végzett, s igyekezett hazafelé.

– Hahó, fiú! Fel ne taszíts! – kiálta rá valami rekedt hang, s egy sajátságos torzonborz alak fél kézzel mellbe ragadta. Béla meg volt lepetve a szokatlan megszólítás által. Rég ideje már, hogy őt „fiú”-nak nevezték, ahhoz is csak egy ember vett magának jogot. – Szemébe nézett az útját álló férfinak.

Nagyon elhanyagolt külsejű alak volt; haja és szakálla torzonborz, több közte már a fehér, mint a fekete szál; termete nehézkes és elterült, homloka barázdás, arcbőre rezes, mint aki erős italokkal vigasztalja magát. Azután minden ruha úgy állt rajta, mintha azt csak fogadásból hordaná, s normális időkben pőrén szokott volna járni. A csomóra hurkolt nyakkendő igen valószínűleg nem lehetett napok óta kioldva, sőt azt szétmetszés nélkül aligha lehetne is egyáltalában kioldani. Úgy tetszett, hogy most is vagy bor, vagy égett szesz, de valami erősen érzik rajta.

– No csak az kellene még, hogy te se ismerj rám! – dörögte fennhangon a szürke ember, hogy a járókelők megálltak a csodájára.

Erre azután Lávay Béla átölelte, nyakába borult, és megcsókolá.

– Pusztafi!

– No, bizony Pusztafi – szólt a torzonborz alak, keserűn nevetve. – No csak mégsem felejtetted el a nevemet. Látod, én rád ismertem.

– Nagyon megváltoztál.

– Meghíztam, ugye? Hja, a szegény rabok nagyon jól élnek.

– Nem, de megőszültél.

– Azt tudhattad. Nem tegnap óta vagyok kéjutazáson. Mondd ki igazán: nagyon rezes lett a pofám, amióta nem láttál.

– De jer hozzám, menjünk innen az utcáról!

– Hm. Minő megvetéssel beszélsz az utcáról! Könnyű neked. Eleget jártad. De énnekem tetszik az utca. Az emberek, akik jobbra-balra taszigálnak, a szép leányok, akik hátranézegetnek, s a nagy urak, akik rám se néznek. Ilyesmit nem élvez az ember ott, ahol én utaztam. De hát a mennykőbe is, azt ne gondold, hogy ezentúl a tömlöci élményeimmel foglak mulattatni, mint valami újonc mártír, akit hat hétre behoztak, s aztán már most minden disznótoron elmondja, hogy volt, mint volt! Sebaj. Jól van minden. Szép az élet. Hát vezess az odúdba, hol van.

Béla karjára ölelte rég látott barátját, ki oly büszke volt, hogy még vele sem tudatta soha, hol van. Ezért sok szemrehányást fog, kapni majd, ha magukra lesznek.

És azt nagyon jól tette, hogy karjára fűzte, mert a nemes kedélyű férfi lábai nagyon bizonytalanok voltak annak az elhatározásában, hogy melyik kőre kell lépni, s életnézetei szerint az utca igen szép ugyan, de nagyon szűk.

Béla szomorodva nézett rá, míg hazáig elvezette. Mi lett belőled!?

Az került még sok dolgába, míg a lépcsőkön fölvihette. Azt állította Pusztafi, hogy a lábai meg vannak dagadva az átkozott levegőváltoztatás miatt.

– Ah, hiszen neked már úri szállásod van – szólt Pusztafi, midőn Béla szobájába bevezette. – Nem olyan, mint az a kertre nyíló, amiben legutoljára láttalak. Hanem azt szeretem, hogy tükör nincs a szobádban. Nem férfiszobába való. Mert tudod sok olyan pofa van a világon, amivel nem örömest találkoznám; azok között első helyen van a saját magamé. Kilenc éve, hogy tükörbe nem néztem. De megint csak magamról beszélek; ostoba beszéd. Hogy vagy te? Beszélj arról. Még mindig a mézeshetek?

– Még mindig.

– Azt tudtam. Afelől nem aggódtam. Ami csomót én kötöttem, az nem szakad el. Van-e sok „új nemzedék”?

– Egy szál az egész hadsereg.

– Fiúcska?

– Az, de nagyon fiatal még.

– No, annak én leszek a nevelője.

– Dajka kell annak még, nem nevelő.

– Azt mondanám rá, hogy „no hát leszek dajkája”. De magam is dajkaságon vagyok. Csupán tejjel élek. A jámbor kocsmáros a Kék macskánál a kisdedóvó dajkám.

Béla nem tudta, hogy könnyekre vagy nevetésre fakadjon-e?

Pusztafi határozott. Elkezdett hahotával kacagni, hogy a szék rengett alatta, s a szemei kiveresedtek bele; amiket aztán egy nagyon tarka selyemzsebkendővel megtörülgetett.

– Látod, milyen bolond az élet, édes fiam – szólt azután elkomolyodva, hogy Béla mozdulatlan arcát látta, kire a nevetés nemigen akart ragadni. – Add ide a kezedet, hadd álljak fel, mert elfáradtam.

Béla fölemelé őt a székből.

Odahajolt hozzá a költő, és fülébe súgta:

– Tegnap este óta a mai találkozásunk órájáig folyvást ittam. Hol bort, hol pálinkát.

– Az istenért, hisz így elölöd magadat.

– Te is azt hiszed?

– Komolyan aggódom.

– Lásd, ezt nekem már sokan mondták, akikről azt hiszem, hogy jó barátaim: „Ha így folytatod az ivást, egy év alatt meg kell halnod.”

– S te nem hittél nekik?

– Hisz éppen azért teszem, mert elhittem.

– Ah, te megadod magadat.

– Ne beszélj bolondokat fiú. „Megadod magadat?” Látod, énnekem folyvást innom kell, hogy jó, csendes, alkalmatos ember legyek. Belőlem az ital szelíd, tréfás embert csinál. Szükséges ez nagyon. Mert hogyha csak egy óranegyedre kijózanodnám egyszer egészen úgy, hogy minden érzésemnek, minden gondolatomnak ura volnék, akkor őrülten kellene végigszaladgálnom az utcákon, s akit elől-utól találok, ismerőst, nem ismerőst, mint a veszett ló, rúgnom, harapnom, és kiállnom a piac közepére, és átkozódnom tele torokkal. – Jó szerencse, hogy nem vagyok józan soha. Amint fel-felüti bennem a fejét egy emlék a múltból, hajrá! egy pohár bort a nyakába; ez aztán elalszik. Majd meg a jövő posványából dugja ki egyszarvú fejét valami mítoszi remény szörnyalakja. – Bort a fejére! Bort, míg elmerül benne. Végre azután e jámbor, nyugalmas cilinderkalapos jelen vesz egyhangú zúgásával körül, mely máskor őrültté tett volna. Bort, mindig csak bort reá! Míg úszom az árban, mint a bolond, vízbe esett ember, ki amíg él, mindig a víz fenekére megy le, de ha meghalt, akkor fenn tud úszni a víz színén.

– Az ember nemcsak magának tartozik az életével.

– Hát még kinek?

– Hazájának.

Pusztafi felkacagott, úgy hangzott a kacagása, mintha valami nagyon beteg ember köhögne egész erejéből.

– A hazájának? Hahhaha! Nem magyaráznád meg, kérlek, mi az? Város az, vagy vármegye? Vagy tán éppen egy egész helyhatósági terület? Gondold meg, hogy én a Vojvodinában születtem. Vagy szélesebb hazát értesz? Tán éppen az egész rhenusi szövetséget? Szűkebb hazámról beszélsz; vagy tágabb hazámról? Mert nem tudom, hogy melyiknek írtam alá az adóslevelet, hogy élni fogok érte.

Béla szomorúan fordult félre.

– Nono, jó fiú, ne haragudjál meg olyan könnyen. Ne fordulj félre. Látod, tinektek többieknek igazatok van. Azt mondjátok, legyünk hangyák, hordjuk össze morzsánként, amit a mennykő egyszerre szétzúzott, s beleedződtetek már a munkába; de én most estem le a felhőkből ide; olyan vagyok, mint aki egy évtizedet átaludt, s fölébredtében nem akarja elhinni, hogy más jelszavak igazgatják a napok történetét. Egy darab fölösleges eszköz vagyok a világon. Egy kőhajító gép a lőpor feltalálása után. Mit csináljak én itt tiveletek? Segítsek bélyeget ragasztani pörös okiratokra valamelyik prókátornál? Vagy nekiinduljak bús hazafiakkal együtt „Szózat”-ot énekelni ünnepélyes alkalmakon? vagy írjak megbolondult verseket szerelmes történetekről, meg épületes gyermekregényeket érettebb ifjúság számára? vagy tegyem magamat bolondnak, s vessek kilenc bukfencet, hogy mikor fejjel lefelé vagyok, elmondhassak egy kétértelmű élcet, mellyel a cenzúrát rászedhetem? Írjak Kínáról, a holdról, meg Liliputról allegóriákat, s magyarázzam magam mindenkinek, aki el nem találta, hogy mit értettem azok alatt? Vagy beálljak igavonó rabszolgának valamelyik lepedő hírlaphoz, s ott kapáljam az európai diplomácia tetteinek homokos, atkás, szikes krumpliföldjét?

– Nem. Azt egyiket sem szükség választanod.

– Hát mit?

– Kinevettél, mikor azt mondtam, hogy van hozzád joga a hazának. Tehát ha annak nincs, van nekem. Élj nekem.

Pusztafi átölelte Bélát, és sokáig magához szorongatá, és könnyezett.

– Bolond fiú vagy te, Béla. Mindig is az voltál. Mindig mondtam. Hogy én teneked éljek? Teneked?

– Az pedig igen rendes dolog. Régi történet az már miközöttünk, hogy mikor egy darab kenyerünk volt, azt kétfelé törtük, megosztottuk. Csak folytatása lesz ez. Látod, én is úgy vagyok a világgal, mint te; sokat járok benne, de csak e négy fal között élek. Maradj itt nálunk. Lesz egy kis csöndes szobád, ahol senki sem háborít, s akiket látni fogsz, mind régi, tűzpróbálta alakok: anyám, nőm és a kis Melchior.

– Nőd? – szólt Pusztafi, s arcát, mely már lágyulni kezdett, újra az elébbi gunyoros árnyék vonta be. Gondolt ilyesmit: „Majd én a te derék nőd nyakára ilyen iszákos cimborát engedek hozni, mint én!”

– Igen, nőm téged nagyon sokszor emleget. Hiszen alig van életünknek olyan korszaka, melyben te benne nem vagy. Ő igen fog örülni, ha nálunk maradsz, azt szívem szerint mondhatom.

– Tudod, pajtás – szólt Pusztafi elutasító gőggel –, ti nem nekem való emberek vagytok. Nekem olyan emberek kellenek, akik gyűlölnek, akik elhúzzák a székeiket, ha közéjük leülök, s bedugják a füleiket, mikor beszélek, s ha velem összevesztek, epelázt kapnak utána. Azok közé szeretek én járni, akik harapnak, s akiket én visszamarhatok! Akiket minden újabb találkozáskor mindig sárgább, mindig cserszínűbb pofával látok elém jönni; akik vasvilla szemekkel néznek rám, s várják, hogy melyikünk bosszantja ki a világból a másikat. Ha öten-hatan rohannak rám, mint a csahos ebek, amik kígyót hajtottak fel, de nem mernek hozzákapni, az énnekem a gyönyörűség. Olyan gorombaságokat mondok nekik, hogy a szívem tágul bele. Nem tudom, üdvösség előíze-e az vagy kárhozaté; de az valami túlvilági mulatság! – -Tinálatok én első nap elmetszeném a torkomat. Látni egy embert, aki becsületes, egy asszonyt, aki hű, egy jó barátot, aki szeret, egy sorsot, mely igazságos, egy háztájt, amely boldog… és aztán magamat, és körül a szürke világot… az engem megtébolyítana. Hagyj engem marakodni az emberekkel. Majd talán agyonütnek valahol. Ne félj, dehogy ütnek. Kikerül engem minden. Hiszen ellátogatok én hozzátok sokszor, mikor megtudom, hogy a feleséged a színpadon játszik, és te egyedül vagy. Mert tudod, a becsületes asszonyokat nem szeretem. Én csak olyannal állok szóba, akit meg lehet vetni. Aztán akkor majd elbeszélgetünk.

Egy tenger volt az, tele keserűséggel, melynek se partját, se fenekét nem találni!

Béla elbúsultan állt meg e szép rom előtt, melyet fölépíteni nem lehet többé. A művész, aki azt alkotta, maga se tudná azt tán újra kigondolni már.

– Azonban most adass innom; nono, félre ne érts. Ne bort adj innom; vizet. Még ma egy szépasszonynál kell látogatást tennem, s nem szeretném, ha a bor megérzenék rajtam.

– Te? Egy szépasszonyhoz készülsz?

– Igen, Fertőynéhez. Hisz neked is ismerősöd.

– Mi dolgod nála? – kérdé Béla csodálkozva.

– Hát, tudod, holmi ostobaságokat írtam össze álnév alatt, amikre a jámbor lélek kétszáz aláírót gyűjtött, azt meg kell neki köszönnöm.

– Te? Személyesen megköszönni, hogy műveidet megvették? Hová hagyott el büszkeséged?

– Büszkeség? – szólt Pusztafi cinikus gúnnyal. – Hát tenyésztik még ezt az állatot ez alatt a klíma alatt? Én azt hittem, hogy rég kiveszett már annak a faja is, mint a mopszlikutyáé. Hiszen ha egy quincunxnyi részecskéje a szemérmes büszkeségnek volna kiosztva milliomod dilúcióban e földön, minden férfinak lefátyolozott arccal kellene járni az utcán. Hát nem a legnagyobb potenciája-e az emberi szemtelenségnek az, hogy „mi” még élünk. Egyébiránt félre a szofisztikával. Titkot akartam előtted rejtegetni, s rajtavesztettem. Nem ez az oka, amiért Fertőynét fel kell keresnem.

– Hiába is mondanád, hogy ez az, mert nem hinném.

– Igazad van, én nem tudok megköszönni semmit. Ha van, van; ha nincs, nincs. Alios vidi ego ventos! Tizenhét krajcárja jár naponként egy státusrabnak, s az rettenetes pénz. Egy szőnyegész Josefstadtban, ki együtt volt velem bezárva, volt az az ember, aki életemben megszégyenített, mert az még nyolc krajcárt otthon maradt családjának küldött belőle, ő maga kilencből hercegileg élt. De kérlek, tedd meg azt, hogy valahányszor rávisz a bűnöm, hogy a börtöni élvényeimről beszéljek, üss jól, de jól oldalba. Nekem úgy látszik, mintha rám is ragadt volna belőle valami, hogy a fogságomból anekdota-kapitálist csináljak, s a kamatjaiból éldegéljek. Tehát Szerafinról akartam szólani.

– Az ám.

– Az ám. Hidegvérű férj! Egy szé