Történelmi befejezés

Aki azt hitte, hogy regényt olvasott, az jól teszi, ha nem olvassa tovább a következő lapokat, amik már csak a történetbúvárt érdekelhetik, aki e rendkívüli ember életviszontagságaiban egy érdekes korszak illusztrációját fogja megtalálni.

Amint az agyonkínzott Ráby a szeretetteljes ápolás mellett annyira magához jött, hogy lábon tudott állni, hazasietett Szentendrére, a házát rendbe hozni, megszüretelni. A házában már lakókat talált, s a szőlőjét leszüretelve. Nagy lármát csapott, hogy mi dolog ez. Arra előjött a szolgabíró, s tudtára adta, hogy mindenféle kártételekért, a vármegyének okozott költségekért, a börtönben való tartásdíjért, különösen tizennyolcezer forintnyi adósságért a házát és földeit bíróilag lefoglalták.

Ráby tudta, hogy senkinek sem adósa. Hanem azért nem jött indulatba. Egész nyugalommal arra kérte a szolgabírót, hogy küldje át hozzá azokat a periratokat, amikben az említett tartozásokért el van marasztalva, ő készpénzzel kifizet minden követelést.

A szolgabíró belement a kelepcébe, s elküldte neki a nagy percsomagot. Csakugyan szabályszerű processus volt az, polgári perrendtartás szerint, amit azalatt folytattak ellene idekinn, amíg odabenn a criminális eljárás kezét-lábát vasban tartá. A követelések rendesen instruálva voltak, exceptivák, replicák, duplicák, apellaták szépen következtek egymás után – csakhogy minden instrumentum „hamis” volt. Kötelezvények, császári rendeletek.

Ráby nem gondolkozott rajta sokat, összenyalábolta az egész, hamisítványokkal teljes aktacsomagot, s minden servus humillimus nélkül vágtatott fel vele Bécsbe. Meg akarta azt mutatni a császárnak.

Hanem a császár nagybeteg volt; Rábyt nem eresztették eléje. A magyar udvari kancellárhoz lett utasítva.

Annak előadta az egész szentendrei ügyet; végighallgatták kegyesen. Akkor azt mondta neki a kancellár:

– Önnek tökéletesen igaza van. A szentendrei elöljáróság százötvenezer forintnyi sikkasztást követett el. Ezt ön adatokkal bebizonyította. Ez összegből önt illeti egyharmad mint feladórész. Itt az utalvány, fizettesse ki magának a kincstárnál.

Erre nemhogy örömében összeütötte volna a bokáit Ráby Mátyás, hanem még felfortyant.

– Nekem nem kell a feladórész! Én nem a pénzért fáradtam, szenvedtem, hanem a nép felszabadításáért. Én nem kérek magamnak jutalmat, azért, hogy a bűnt felfedeztem, hanem megtorlást és büntetést azoknak, akik a bűnt elkövették.

A bolond! Ahelyett, hogy a gyönge ötvenezer forintokat beseperte volna a táskájába, s azzal örök időkre „karsamadinert” mondott volna az egész udvari és dicasteriumi pereputtynak, csak azt követelte, hogy neki állítsák vissza a becsületét! Mintha nem régen meg volna írva, hogy „pénz – becsület!”

Erre aztán vállat vont a kancellár, s azt mondta neki, hogy no, hát adja be a memorandumát a kancelláriához, aztán lássa, hogy mi lesz belőle.

Beadta, és járt utána.

Az pedig éppen olyan mulatság, mint mikor valaki egy mókust szelídített meg, s azt elereszti a gyümölcsöskertben. Azt azután kergetheti egyik fárul a másikra, csalogathatja dióval, mézeskaláccsal, hogy újra kézre keríthesse. Sohase fogja azt el!

Expeditor, registrator, protocoll-director, egyik a másikhoz utasítgatta a memoranduma keresésében, mikor már azt hitte, hogy no, most leborítja a sipkájával, huss! Megint a másik fára szaladt fel a memorandum. Utoljára nem találták sehol – bizonyosan bebújt valami lyukba.

Ekkor egyszer egy napra megnyílt ismét a controllor-folyosó.

A császár annyira felgyógyult, hogy a panasztevőket újra személyesen elfogadhatá.

Itt látta őt újra Ráby. A császár még jobban össze volt törve, mint ő. A betegség halált jósló rózsái égtek az orcáin.

Végighallgatta Ráby szenvedéseit, s akkor azt kérdezé tőle, hogy volna-e bátorsága még harmadszor is visszamenni ellenségei közé.

– Harmadszor és tizedszer is! Míg megtorlom őket.

A császár ezúttal olyan biztosítékot adott Rábynak, ami csalhatatlanul megvédje őt minden bántalmazás ellen.

S jó sikere volt e találmánynak. Ráby keresztül-kasul járta vele Pestet, Budát, és senki rá nem tette a kezét. Leutazott Szentendrére is ezen „égisz” alatt, s ott fényes nappal járta sorba a zsellérházakat, ahonnan bizonyítékokat kellett gyűjtenie. A szolgabíró megtudva ezt a lábatlankodását, nagy hirtelen utánaküldé a két ismerős hajdút, az utcán találkoztak össze vele. Az egyiknek a kezében volt egy kötél, a másikéban egy lánc – Ráby engedte őket egészen közeljönni magához; akkor egyszerre szétcsapta a köpenye szárnyait előttük, mire mind a két hajdú megszeppenve húzta magát a falhoz, s dugta a kötelet meg a láncot a háta mögé; Ráby ezúttal a hajdani huszárezrede egyenruháját viselte, s a katonauniformis előtt éktelen respektusa volt mindig a digának.

– No, hát mit akarnak kendtek? – kérdezé tőlük Ráby.

– Csak tiszteletünket kívántuk tenni alássan.

– Örülünk, hogy jó egészségben láthatjuk.

– Furcsa kis öröm meg tisztelettétel: lánccal és kötéllel a kézben!

A huszáregyenruha ezúttal megőrzé mindenféle veszedelemtől. Szerencsésen beszerezte a szükséges bizonyítványokat mind, s azzal sietett vissza Bécsbe.

Mikor minden adattal felszerelve, egész diadalelőérzettel sietne a császári várlak felé, nagy néptömeggel találkozik össze, mely egy papot kísér, aki kezében a szent feszületet viszi, levett süveggel, előtte a minisztrans, a füstölővel és csengettyűvel. Kérdezősködésére azt a választ kapja, hogy most adják fel a császárnak a halotti szentségeket.

Ráby kétségbeesett. Minden reménye tönkre volt téve. Megfordult, hazasietett, s levelet írt a haldokló császárhoz:

„Uram! Mielőtt az Isten szigorú ítélőszéke előtt megjelennél, szolgáltass igazságot az elnyomott községeknek, hogy ne kelljen számadásra vonatnod ott fenn az igazság nevében meggyilkolt annyi ártatlan embernek véreért, s az özvegyek és árvák könnyhullatásiért!”

Ráby régi jó barátja, a kabinettitkár bevitte azt a levelet a császárhoz, s a császár elolvasta azt.

Ráby nyugtalan éjszakát töltött szállásán.

Reggel hat óra tájon, február 20-ikán az István-templom lélekharangja költé fel álmából. Sietett fel a Burgba.

Mire odaért, II. József már elköltözött e földrül.

A kabinettitkár könnyező szemekkel jött ki Ráby elé, s egy cédulát adott át neki, azt a császár diktálta véglehelletével. – Ez iratban bocsánatot kér tőle és minden alattvalójától, akinek életében panaszra adott okot. Ő is csak ember volt, mint a legszegényebb koldus, s minthogy e világtól megválva, az ártatlanul szenvedőnek többé elégtételt szerezni nem tud, utasítja őt az utána következő trónörököshöz.

Ugyanezek a kifejezések fordulnak elő II. Józsefnek a végrendeletében is, mit a kormány nyomtatásban is közzétett.

Ennél a katasztrófánál már csakugyan befejezhette volna a maga drámáját Ráby Mátyás; de még ekkor sem hagyta megpihenni nyughatatlan lelke.

Amint II. Lipót mint megkoronázott magyar király a trónra lépett, Ráby újra elővette a sérelmes ügyet. Leírta a sokszor kárba veszett memorandumot még egyszer, s azt átadta az uralkodó fiának, Ferenc főhercegnek. Rövid időn hívatta őt II. Lipót. Beléptekor így szólt hozzá:

– Ön az a derék férfi, aki az állam javáért vérét és vagyonát áldozta? Örülök, hogy önt láthatom.

S mikor Ráby elő akarta adni az ügyet, azt mondta neki:

– Mindenről értesítve vagyok, a fiam, Ferenc elmondta az egész esetet. Legyen ön nyugodt. Igazságot fogok önnek szolgáltatni, hogy meg lesz vele elégedve. Meg is jutalmazom önt érdemei szerint! – Jöjjön vissza ön nyolc nap múlva.

Nyolc napig Ráby Mátyás a legboldogabb ember volt a világon. – A nyolcadik napon azzal a hírrel költik fel álmából, hogy II. Lipót hirtelen meghalt.

Ez is a sírba vitte a Rábynak tett ígéretét.

Most már csakugyan minden közönséges ember fia azt tette volna, hogy elfogadja a kínált ötvenezer forintot, s aztán fidibusnak vágja az egész szentendrei processust; de Ráby nem tartozott a kigyógyítható betegek közé.

Most már a meggyilkolt becsületét akarta föltámasztani.

Halottakat föltámasztani mindig emberfölötti küzdelem volt; pedig azoknak csontjaik, izmaik vannak; hát még egy megölt, eltemetett becsületet, ami egy megmarkolhatatlan fogalom: egy semmi!

És mégis vannak emberek, akik nem sajnálják úgy a koporsóban fekvő kedvest, nem az egyetlen gyermeket, mint ezt az eltemetett becsületet; akik viselik miatta a gyászt évről évre szakadatlan, akik nem beszélnek egyébről, csak erről a halottjukról – kik mindennap megzörgetik a kriptaajtót és hívogatják: Jöjj vissza! Támadj fel! És aztán ilyen kriptája az eltemetett becsületnek annyi van, ahány ember a nevüket ismeri; s mikor egy nagy társaságba belépnek, az egy egész temető. Minden embernél el van temetve az ő halottjuk.

Ráby valamennyi ismerőse arcáról leolvasta, hogy az tud annyit, hogy ő éveken át aljas gonosztevők közé volt elzárva nehéz láncok között, és azt senki sem tudja, hogy miért. Az emberek kitérnek előle. s vigyáznak a szavaikra; azt mondják róla, hogy „denuncians”!

Rettenetes szó! Utálatosabb a rablónál, a méregkeverőnél; a hóhérlegény, a kutyapecér szégyenlene egy asztalnál ülni vele! – És azokban az években hemzsegett Bécs, Buda ettől a fajától a kétlábú kígyónak; mindenütt jakobinusok, forradalmárok után leskelődtek, tele volt e mérges hüllőkkel minden szalon és lebuj.

S Rábynak éreznie kellett, hogy őt minden ember ezek közé számítja.

Addig könyörgött Ferenc császár-királynak, míg az 1792. március 9-én kiadott egy kabineti rendeletet, s azt megküldte minden dicasteriumnak, amiben az volt kimondva, hogy minden névtelen feladás olvasatlanul félrevetendő – csak az olyan méltatandó figyelemre, amelynek a feljelentő aláírja a nevét, s a bevádlottal szemtül szembe kész szavának állni. Végzi e rendelet e szavakkal: „mert amilyen utálatos az árulkodó, épp oly megbecsülendő az, ki a veszélyeket jókor felfedezi, amik az államnak rosszakaratú emberek vagy hanyag tisztviselők részéről kárt okoznak”. E rendelet a hamisan árulkodónak szigorú büntetést, az igaz bevádlónak jutalmat ígér.

Ráby azt hitte, hogy ezzel ő most ki van fényesítve. Rövid időn rájött, hogy nincs.

Valami peres ügyben tanúbizonyságot kellett volna letennie, s akkor a törvényszék előtt a szeme közé vágták, hogy ő nem lehet tanú, mert Magyarországon el lett ítélve gonosztettekért hosszú nehéz fogságra, amely alól csak a császár kegyelme szabadította ki.

Hogyne rohant volna ennél a szónál Ráby a fejével a Burg kapujának. Nem kellett már neki se pénz, se bosszúállás, csak az eltemetett becsületét követelte vissza.

De hogyan jusson annak a koporsójához?

Egy kulcsa volt a kriptaajtónak: a Pest megye által hozott ítélet. Ezt sohasem kézbesítették neki. És semmi utánajárásra nem tudott hozzájutni.

Utoljára arra a vakmerőségre vetette a fejét, hogy álruhában, az arcát elváltoztatva, lement még egyszer Pestre. Ott álnév alatt felkereste a királyi tábla pertárnokát, aki őt sohasem látta. Annak elmondta, hogy neki Ráby Mátyás ellen valami nagy pere van, aminek a megnyeréséhez szüksége van a Ráby ellen hozott ítéletre. És aztán, hogy annál nagyobb sikere legyen az instantiájának, legyalázta a pertárnok előtt azt a Rábyt irgalmatlanul. – S ezzel járta meg legjobban. – A pertárnok jól összeszidta, hogy meri azt a derék embert rágalmazni? Ő nem ismeri a személyét, de az aktáit olvasva, azt meri mondani, hogy az egy derék, becsületes, jó hazafi, akivel igazságtalanság történt, azért annak az ítéletét nem is engedi elolvasni, takarodjék innen. Utoljára, hogy Ráby nem szűnt meg saját magát szidalmazni – a derék pertárnok annyira haragba jött, hogy kilökte őt az ajtón.

Meg volt tehát az az elégtétele, hogy saját magáért kidobták. Egyetlen jóakarójára talált rá véletlenül, s az meg a saját ellenségének nézte, s úgy megvédelmezte ellene, hogy nem férhetett hozzá.

Akkor aztán még veszedelmesebb módszert kísértett meg. Egyenesen a megyei pertárból akarta lemásoltatni bizalmas emberei segélyével az ítéletet. Ezen meg majd rajtavesztett. Neszét fogták, hogy itt lappang a városban; alig tudott a hegyeken keresztül elmenekülni gyalog Vörösvárig.

Ebbe egy esztendő beletelt.

Ráby már ekkor kezdett a becsületének a bolondja lenni.

Addig járt a királyra az igazoltatását követelni, míg I. Ferenc megtette azt, ami eddigelé hallatlan a törvénykezés történetében. Becsületbíróságot nevezett ki, mely Ráby Mátyás egész peres ügyét átvizsgálja.

A király előre figyelmeztette Rábyt, hogy gondolja meg a dolgot; mert ha csak egyetlenegy, ha csak a legkisebb vádpontban is bűnösnek fog találtatni, az végveszedelme lesz.

Nem félt tőle; kívánta a vizsgálatot.

A becsületbíróság állt két magyar és két német tanácsosbul, akikhez elnökül egy osztrák miniszter lett kijelölve (akit Ráby csak N. betűvel jelez).

A király megparancsolta, hogy Pest megyéből szállítsák fel Bécsbe Ráby Mátyás összes aktáit. Megküldték azokat egy egész tele szekérrel. A becsületbíróság nekiült.

Ráby a német tanácsosok részrehajlatlanságában bízott; de ugyancsak felsült velük. Azok gyávák voltak a magas dicasteriumokkal collisióba hozni magukat, s mind a ketten hímeztek-hámoztak; azt mondták, hogy nincsenek tisztában a dologgal.

Ellenben a két magyar tanácsos, akiktől Ráby inkább tartott, határozottan azt mondta ki, hogy Ráby semmiben sem bűnös, amivel vádoltatik.

Hátra volt az ötödik szavazat, az elnöklő miniszteré.

Hogy mennyire érdekelve voltak ebben az ügyben a legmagasabb körök is, bizonyítja azt, hogy a döntő szavazatú minisztert a bécsi udvari körök legünnepeltebb szépasszonya által akarták rávenni, hogy ejtse el Ráby ügyét.

A miniszter ellene tudott állni a szép szemeknek, s ő is a két magyar szavazatához adta a magáét.

Ki volt hát mondva a becsületbíróság által, hogy Ráby ártatlanul szenvedett. A miniszter egy huszonkét ívre terjedő előadást nyújtott át az uralkodónak, melyben Rábynak tökéletes igazsága fényesen ki volt derítve. A király erre maga elé hívatta Rábyt, s örömét fejezte ki megérdemlett diadala felett.

Az ítélet mellette szólt. S az igazságos volt, megtámadhatatlan, gyanúsíthatatlan.

Csak az kellett, hogy ezt az ítéletet mármost a kezébe kapja.

Hanem itt akadt fenn megint.

A dolog a minisztertanács elé került, s ott azt mondták, hogy az ugyan nagyon szép, hogy Ráby Mátyás ilyen igen ártatlan ember, de azért mégis neki azt az ítéletet nem lehet kiadni, mert ha a kezébe kapja, az azt bizonyosan ki fogja nyomatni, szétküldi a világba, még a hírlapokba is beiktatja. S ez most rossz vért fog szülni; a magas dicasteriumok megneheztelnek érte; azt pedig a mostani háborús, revolúciós időben nem szabad kockáztatni; tehát csak elégedjék meg a Ráby azzal, hogy ő maga tudja, hogy a becsületbíróság ártatlannak ítélte.

Ez meg nem akart abba belenyugodni. – A becsület nem olyan, mint a boldogság, ami azt akarja, hogy elbújjanak vele, az dicsekedtetni akar magával.

Ráby folyvást törte a fejével a Burg ajtaját; de már nem eresztették a király elé.

Végre rálesett egyszer a templomajtóban; ott nem parancsolnak az udvaroncok, ott vetette magát a lábaihoz, s megragadva a király kezét, úgy könyörgött neki, hogy ne tartsa tovább kriptába zárva a becsületét; hiszen él már, fel van támasztva.

A király azt mondta neki:

– Fiam, én most már nem tehetek semmit; holnap indulok az armádiához, hogy ennek a szerencsétlen háborúnak véget vessek, fordulj a palatinushoz, Sándor főherceghez; ő viszi távollétem alatt a kormányzás ügyeit.

Másnap már betört Ráby a palatinushoz, s követelte tőle a becsületbíróság ítéletét.

A nádor azt felelte neki:

– Azt az ítéletet nem lehet kiadni. Önnek a világ szemei előtt vétkesnek kell maradnia; mert azt lehetetlen kihíresztelni, hogy annyi magas hivatalnoka az országnak goromba vétségeket követett el önkényileg.

Ráby elkeseredésében kemény szavakat mondott a nádornak. Akkor azt tanácsolta neki, hogy indítson az ellenfelei ellen pert a királyi tábla előtt; mire így szólt Ráby:

– Ahhoz énnekem Matuzsálem életére, Crőzus kincsére s Jób béketűrésére volna szükségem. Én csak az Isten elé apellálhatok már, aki előtt mindnyájan állunk, aki nekünk és fenségteknek úgy fog igazságot szolgáltatni, ahogy fenségtek igazságot szolgáltatnak alattvalóiknak.

E vakmerő szavak után útjára ment Ráby.

A palatinus néhány nap múlva egy tűzjátékból eredt szerencsétlen felrobbanásnál halálra sebesült.

Rábynak azonban a rendőrfőnök által tudtára adatott, hogy minden további nyugtalankodástól eltiltatik, s ha még egy szót beszél a maga dolgáról, a rezidenciából el lesz távolítva.

Várnia kellett, míg a császár ismét visszatér abbul a szerencsétlen háborúból, amit nem végezhetett be.

Ismét megjelent előtte, kérve, könyörögve az ítéleteért.

Ekkor azt a választ nyerte, hogy a becsületbíróság munkálata mindenestül együtt elveszett, nem található sehol.

Annyi kézen ment keresztül, hogy nem tudni, merre tévedt el! Ráby most már kezdett futóbolond lenni. Egyik embertől a másikhoz futó. Egyik tanácsostul a másikhoz nyargalt, keresni azt az írást, amiben a becsülete helyre van állítva. Sehol sem találta.

Utoljára kezdett alkalmatlanná válni. Valamit kellett kigondolni vele, hogy megszabaduljon tőle a világ.

Mindig panaszkodott a magyar igazságszolgáltatásra; úgy volt helyes, hogy egyszer az osztrák igazságszolgáltatásbul is adjanak neki egy kis kóstolót, amitől kigyógyuljon.

Egy napon hívatják a rendőrfőnökhöz, aki elmondja neki, hogy, íme, azzal van vádolva egy bizonyos L** által, hogy őtőle száz forintot fogadott el egy magas államhivatalnok megvesztegetésére. Az ilyen bűntény pedig Ausztriában szigorúan megtoroltatik. Bizonyítsa be, hogy ártatlan.

Ráby nagyot bámult; az egész világon mindenütt a vádló az, aki bizonyítani tartozik, nem a vádlott! Nem hitték el neki. Az ő dolga bebizonyítani, hogy nem akart vesztegetni. Adnak neki három napot. Ha azalatt elő nem hozza a bizonyítékait, szabad lesz választania, hogy itt akarja-e magát elítéltetni Bécsben, vagy pedig odahaza a honi bírák elé akar állíttatni?

Biztató alternatíva!

Az a háromnapi haladék világosan arra volt neki engedve, hogy szedje a sátorfát, s szökjék, amerre lát.

Bizonyos volt, hogy most már ilyen kigondolt aprólékos bűntettért akarják elítéltetni, becsukatni; akkor aztán, ha egy kis folt van ejtve a becsületén, mosogathatja azt már; rajtaszárad az örökké!

Nagy elkeseredésében elment egy jó barátjához, elpanaszolni neki ezt a keserves baját. Annál történetesen egy idegen is volt jelen, aki végighallgatva Ráby panaszát, amint a vádló L** nevét meghallá, diadalmasan kiálta fel: „Hisz ez egy notórius rágalmazó, ki a bécsi fenyítő törvényszék által hamis feladásért már el volt ítélve! Jöjjön velem, kikerestetem az ítéletét.”

Ezzel az ítélettel a kezében aztán visszament a rendőrfőnökhöz Ráby.

– No, lássa az úr – monda neki az –, ugye, hogy tud az úr bizonyítványt találni, ha keres. Ez hát rendben van. Ezúttal megszabadult az úr félesztendei tömlöctül. Hanem csendesen viselje magát, mert gyanúban van!

Ráby most már vehette észre, hogy vederbül cseberbe jutott.

Az alkalmatlan embert Bécsben is el tudják tenni láb alól, nemcsak Pesten.

E naptól kezdve minden lépten-nyomon titkosrendőrök kísérték. Az udvarnál levő titkos barátai tudatták vele nagy titokban, hogy fel van jelentve, mintha a jakobinusokkal állna szövetségben.

Egy ilyen gyanúper pedig akkoriban elég volt arra, hogy akárkit is elveszítsen. Egy suttogó szó: „ez is jakobinus”, veszedelmesebb fegyver volt, mint a szélpuska.

Átlátta, hogy neki innen futnia kell. De merre?

Hazájába lehetetlen, a külföldre útlevél kellene; de ahhoz semmi reménység. Egész Európában a megújult háború dühöng.

Úgy látszik, hogy barátjai között mégis voltak jakobinusok, mert azt tanácsolták neki, hogy meneküljön Franciaországba, s ajánlóleveleket is adtak neki a Konvent előkelő tagjaihoz.

Egy napon aztán szereztek a számára egy barátcsuhát, felöltöztették karmelitának, a kis inasára minisztránsruhát adtak, s úgy ment ki a lakásból, előtte a csengető gyermek a lámpával. A leskelődő rendőr azt hitte, valakit gyóntattak odabenn, s békével engedte őt odább menni.

Amint a vámvonalhoz ért, kegyes búcsújárónak adta ki magát, aki a passaui csodatevő szent szűzhöz zarándokol. Így nem kértek tőle útlevelet.

Passauban azután szereztek a számára egy vándorlókönyvet, amivel, mint könyvkötőlegény, a császári hadsereg vonalán keresztülhatolhatott.

Itt társzekerekkel szövetkezett, amik kereskedői málhákat szállítottak. Ulmnál mindenestül együtt belekerült a császári és francia előhadak heves csatájába, ami a franciák győzelmével végződött.

Azok aztán elfogták a fuvarosokkal együtt. Vitték a generális elé. Az sehogy sem akarta neki elhinni, hogy könyvkötőlegény. Mindenképpen osztrák katonatisztet akart belőle csinálni.

Vesztére, amint a többi innen-onnan összeszedett osztrák-magyar foglyokkal összeterelték, azok között egy Splényi-huszárezredbeli közvitéz ráismert mint hajdani hadnagyára, s ezt nem bírta eltitkolni.

Most aztán azt hitték róla szentül, hogy kém.

„Fel kell a legközelebbi fára kötni!” – ez volt felőle a vélemény. Ekkor vezette oda a sors La Roche tábornokot, a francia dandár főparancsnokát, aki azt mondta, hogy „Puszta gyanúra nem szabad egy embert elítélni!”

(Első szó, mely így hangzott bíró ajkáról Ráby feje felett.)

Rábynál megtalálták az egész életírását, melyben keserves sorsának változatai fel voltak jegyezve; csakhogy az mind magyarul volt. – A tábornok talált a kíséretében valakit, aki tudott magyarul, azt előhívatta, s átadta neki az emlékiratot, hogy mondja el annak tartalmát. Addig Rábyt fogva tarták az őrszobában.

Azt hitte, hogy utolsó órája ütött. Emlékirataiból meg fogják tudni, hogy ő nem kézműves, hanem bécsi udvari hivatalnok, s a francia forradalmi bírák előtt elég valakinek megtudni a nevét és rangját, hogy a fejét elveszítse.

Néhány óra múlva egyike a veres huszároknak jött érte, ki őt az őrszobából egy nagy kivilágított terembe vezette, ahol egy hosszú asztal körül francia katonatisztek ültek.

Azt hitte, a haditörvényszék előtt áll.

Ekkor azonban egyike a katonatiszteknek hozzá ment, megfogta a kezét, s így szólítá:

– Testvér!

– Jó barátok között vagy! – mondának a többiek. Aztán a tábornok szólt hozzá:

– Bajtárs! – Bocsáss meg a tévedésért. – Leveleidből és irataidból megtudtuk, hogy üldözött szabadsághős vagy; részt veszünk sorsodban, s mindenben elősegítünk. – Addig is vacsorálj velünk!

Azzal leültette őt maga mellé az asztalhoz, adatott neki ételt és italt, s azután a legjobb ágyat a háznál, ahol Ráby, annyi idő óta először, nyugodtan alhatott.

Hajnal felé ágyúdörgés verte fel álmából, követve a dob- és trombitariadótul. Felugrott fekhelyéből. Az osztrákok támadták meg a helyet újból nagyobb erővel.

Ki akart futni a szobából.

Az ajtóban találta a tábornokot.

– Ne siess, testvér! Van idő. Mindjárt kész lesz a reggelid. Behozták. A verekedés a mi dolgunk, te csak kávézzál nyugodtan.

Azzal kezet szorított vele, s magára hagyta.

Ráby az ágyúdörgéstől reszkető ablakok zöreje mellett költé el reggelijét, s mire készen volt vele, már jött a tábornok hadsegéde hozzá, s átadott neki huszonnégy arany caroline-t útiköltségül, s egy útlevelet, mely így szólt:

„Polgár Ráby Mátyásnak megengedtetik Magyarországból Strassburgba utazhatni, amit jogosan megérdemel, mert hazafias elveiért üldözte ki őt hazájából a zsarnokság.”

Adtak neki egy lovat is, amin Strassburgig mehessen.

Itt érezte (saját szavai) húsz szenvedésteljes év után a szabadság- és emberjogok áldásait törvény által biztosítva.

Mindenütt tárt karokra talált, ahová fordult; barátja lett, aki megismerte. Elragadtatással beszél róla, hogy szenvedéseinek megtalálta minden jutalmát a jók és igaz nemesek elismerésében.

Itt fejezte be életrajzát, melyből a címzett regényt merítettem.

Ez egy terjedelmes nagy könyv, mely megjelent „a köztársaság ötödik esztendejében” (1797) Strassburgban kevés példányban, úgy, hogy a tulajdonomban levő példány a ritkaságok közé sorolható.

Azt mondja az emlékirat végén Ráby:

„Nem azért írtam le ezt a történetet, hogy az ifjú világpolgárt visszarettentsem attól, hogy a közjónak szolgálni törekedjék, hanem azért, hogy tanulja meg belőle, hogy az, aki testvérei, hazafiai jóléteért küzd, soha sincs a szerencsétlenségben magára hagyatva, minden becsületes ember szívében megtalálja mentsvárát. – Talán elő fogja mozdítani ez az én történetem hazám politikai reformját, a nagy erőteljes nemzetnek fölébredését. Talán érezni fogja e történet olvasásakor a szükségét boldogságának, szabadságának kivívása után. Talán szét fogja törni kínzói bilincseit, és szabad lesz! Csak akarat, bátorság és testvéri egyetértés kell hozzá, és bizony szabad lesz.”

Végül felhívja valamennyi ellenségeit és bíráit, hogy álljanak vele szembe Európa bármely törvényszéke előtt, s védjék magukat vagy cáfolják meg, ha tudják! Ő helytáll nekik bárhol és bármikor.

Mi történt a rendkívüli emberrel tovább? – Azt nem tudjuk.

Ráby Mátyásnak még a neve is el lett temetve.

Pedig magvető volt –, s a mag kikelt.