VII. A BETELT FOGADÁS

Kukucsné ezalatt valahány követ ment az ő határán keresztül a seraskiertől, vagy hozzá, azokat mind elfogatta, bezáratá, s a nálok található irományokat elszedte.

Ezek folytán, mint előre sejté, sajátságos tervezeteknek kezde nyomára jönni. A seraskier levelezésben állt a moldován herceggel, ki hatezer moldvai lovas élén Ismail basa táborához volt rendelve, mely a Rába partján a római császár magyar és német hadaival állt szemben, s ottan parancsot kapott újabb hatezer embert vonni maga után Moldvából egyenesen Erdélyen keresztül.

Egy napon tehát jön egy követ Magyarországból, kinek lefoglalt iratai között ily tartalmú levél találkozott.

- „Nagyérdemű seraskier, dicsőséggel teljes Baruch Tavaif.

Amire még otthon létemben kértelek, azt ne felejtsd el. Meg vagyok felőle győződve, hogy te a keresztyének romlásának most sem vagy óhajtója, s ennélfogva nem átallasz nekem módokat szolgáltatni, hogy mindazon törekvéseket, melyek az ő elpusztításukra vannak intézve, mint igaz keresztyén, ha erővel nem is, legalább erőtlenséggel meghiúsítsam. Egyszersmind azonban kérve kérlek, hogy eljárásod által gyanúra ne szolgáltass okot, mert az igen siralmas állapot lenne, ha másokat akarva szabadítani, magamat veszteném el. Ezen levelemet vivő embert azonnal küld vissza válaszoddal, s ne engedd senkivel beszélni, hogy valamit ki ne fecsegjen; azon tízezer aranyból pedig, melyet neked hála fejében ígértem, ötezret most mindjárt átvehetsz ispánaimtól, a többit majd, ha visszatérek. Egyúttal tudakozódjál a feleségem felől, ha nem betegedett-e még le. Lekötelezett barátod és legalázatosabb szolgád *** U.i. E levelet, amint olvastad, küld vissza megnyugtatásomra.”

Katalin újra lepecsételé szépen a levelet, s egy meghitt szolgájától elküldé azt a Baruch Tavaifnak. Néhány nap múlva visszaérkezék az, magával hozván a herceg levelét s a választ rá a derék seraskiertől, mely is eképpen hangzott:

„Becsületes keresztyén úr (itt az „úr” helyett az állott, hogy „kutya”, amit a seraskier szójárásból ejtett oda, hanem aztán kitörölt), nekem legalázatosabb szolgám!” (Gondolta a seraskier, hogyha a herceg maga is így nevezi magát ez lesz a leghelyesebb címe.)

„Megértettem a leveledet, és azt találtam benne, hogy nekem a te keresztyénségedhez semmi közöm, akár éltek, akár haltok; hanem azt a tízezer aranyat nem bántam volna, ha egyszerre lefizetteted, mert ámbátor véghetetlenül tisztellek, attól tartok, hogy megcsalsz. Ami az óvatosságot illeti, ne taníts te arra engem; tudván, miszerint te úgy kívánod, hogy az újabb hatezer ember hozzád ne juthasson, akként fogom intézni a dolgot, hogy előre kitudom, mely úton akarja őket utánad szállítani az effendi. Ha ő a Bozzai szoroson át rendeli a bevonulást, az én dolgom levén az élelmi és fegyverbeli szereket utánok küldeni, ezeket a Tömösi szoroshoz utasítom. Azok ott várni fognak a poggyászra, fele a várakozásban elszéled, s akkor az effendi vagy élelmezés nélkül bocsátja őket Erdélynek, amidőn a székelyek szanaszét fogják őket verni, és soha azokból egy sem jut el hozzád, vagy megtudja a tévedést, s odaküldi őket a Tömösi szoroshoz, de mire odaérnek, már akkorra én, mintha legnagyobb szorgalommal tenném, a Borzai szoroshoz küldtem a poggyászt, s ők ismét annyira vannak tőle, amennyire voltak. Ilyenformán a hiba egyikünkre sem fog áramlani, csak te magad vigyázz magadra, s amint ezen levelemet vivő ember hozzád érkezik, nagyobb biztonság okáért rögtön vetesd fejét, hogy senkivel ne beszélhessen. Ami végre a feleségedet illeti, ahhoz nekem semmi közöm. Allah írtson ki minden asszonyi állatot e földről.”

Kukucsné, midőn e levelet olvasta, éppen kertjében sétált, s történetesen egy nagy bibircsós úritök akadván lábai elé, azt úgy találta felrúgni, hogy imitt-amott állt meg. Soha még lábbal gondolatot ki nem fejezett senki, amióta a pantomimica fel van találva.

E percben a seraskier feje nyilván alig állt erősebben a szárán, mint az a felrúgott dinnye - vagy mi.

S néhány nap múlva csakugyan ki lehete hallani, hogy a küldött segédcsapatok, félreértett rendelkezések miatt, nem indulhattak ki Moldvából.

Katalinnak ugyan módjában lett volna e félreértéseket a felfogott levelek által azonnal felderíteni, de attól tartott, hogy még akkor a seraskier pénzzel és helyrehozással tisztára moshatja magát, s engedte odáig haladni a dolgot, míg a sükertelenség dühre fogja gerjeszteni a vezéreket, s keresni fogják annak okozóját.

Ez is bekövetkezett nemsokára, csakhogy Katalinnak sokkal nagyobb rémület, mint öröm jutott benne.

Egy napon sebes hírnök érkezék a hercegtől, levelet vivén a seraskierhez, mely nem a fejedelem kezével, hanem annak íródeákja által volt írva; a felbontott levél így szólt:

„Érdemes - (ez - meg amaz:)

Futtában írom e sorokat, mint aki két nap óta le nem szálltam a lóról.

Hátunk mögött nagy a veszedelem, mert hajnal óta tart az ütközet. A múlt éjjel a janicsárok két hidat vervén a Rábán, azon észrevétlenül átmentek, s megrohanták a keresztyén tábort, mely az átelleni parton egy helység mellett (úgy gondolom, Szentgotthárd) elsáncolta magát, s hajnalra elfoglalták a sáncokat, s háromezer embert leöltek benne. Ekkor a vezér aga és Ismail basa riadót fúvattak az egész tábornak, s mindnyájunknak rohamra kelle menni a keresztyén tábor ellen. Nekünk sehogy sem jutott alkalmunk célunk kivitelére, mert a keresztyén gyalogság, mihelyt kétszáz lépésnyire értünk hozzá, mindenütt elkezdett futni, s nekünk amellett az a fatális helyzet jutott, hogy egyfelől Kucsuk basa, másfelől Feriz bég dandárai által voltunk közbeszorítva, kik félszemmel mindig bennünket őriztek...

Katalin szíve sebesebben kezdett dobogni, amint férje és fia neveit olvasta, s habozni kezde, ha tovább olvass-e? öröm lesz-e, vagy gyász ami ott következik? Erőt vett magán, és tovább olvasott.

„A keresztyén sereg már-már verve volt, tábora prédára jutott, s maga az erdőbe kezde menekülni, s mi kénytelenek voltunk az elmaradandókat lovaink patkói által elgázoltatni, amidőn egyszerre végső kétségbeeséssel kiválik a futók közül két csapat lovasság, egyik Petneházy huszárjai, másik Toggendorf vértesei, s visszafordulva ránk, nekivágtattak Ismail basa mamelukjainak... Ez volt a pillanat, melyben tervünket kivihetők. Amint egy osztály huszárság vakmerően nekünk rohant, mi egyszerre, mintha ki nem állhatnók a rohamot, az egész dandárral visszafordultunk, s futni kezdtünk a part hosszában. Futásunk zavarba hozta a török tábort, s új erőt adott a keresztyénnek. Egy perc alatt sáncot vontak magok körül szekereikből, s iszonyú tüzeléssel fogadták a közel jutott oszmánokat. Az egész csata megfordult egyszerre, a támadókból támadottak lettek, s mi, amidőn futásunk közben egy halomról visszatekintenénk, már a keresztyének által láttuk elfoglalva a tért; Ismail basa dandárjai összetörve futottak a Rábának, s a vezéraga lófarkas zászlói közül nem láttam többet egyetlen egynél lobogni. Csupán Kucsuk Mehemed basa és fia, Feriz bég harcoltak még megáltalkodottan az összegyűjtött szpáhik élén; úgy látszott, mintha élve nem akarnák elhagyni a csatatért. Mi lett az ütközet vége, nem tudhatom, mert az éjszaka eltakarta szemeink elől a csatatért. A muzulmánok vesztesége igen nagy; a szultán dühös fog lenni; vigyázzon kegyelmed, az egekre kérjük, dolgainkból valami ki ne tudódjék, mert ha csak gyanú érhet is bennünket, sem a keresztyén, sem a török szentek minket a megfojtogatástól meg nem őriznek.”

A levél kihullott Katalin kezéből. Férje és gyermeke! ők voltak az utolsók a csatamezőn! mintha élve nem akarnák azt odahagyni...

A két gyermek fogadott anyjok mellett ült, míg ez a levelet olvasá, s aggodalmas tekintettel kísérék annak mindinkább elsápadó arcvonásait, s midőn végre a nő kiejté kezéből az elolvasott levelet, s kezeit könnyes arcára tapasztva elkezde hangosan zokogni, a két gyermek odaborult ölébe, s átölelve őt, ők is sírva fakadtak, anélkül, hogy tudnák miért, s midőn Katalin térdre borult kezeit imára kulcsolva, ők is letérdeltek mellé, ők is imádkoztak. Hangja, gondolatja nem volt az imának, de az, ki a szívek érzelmeiben olvasni tud, s ki előtt a néma sóhaj egy kitárt könyv s a gyermeksírás ékesen szóló beszéd, megérté a szótalan imát, s még alig borult el lelkeiken a vihar, melynek zápora könny, már utánaküldé a napsugárt, mely azt felszárassza.

Azon pillanatban robogott be az udvarra Ilk Hasszán, Kucsuk basa hírnöke egy levéllel asszonya számára.

A küldött néma volt és sánta. Ezért szokta őt Kucsuk hírnökül használni, mert semmit sem beszélhetett, s részt nem vehetett a harcban.

Sietsége tanúsítá, hogy még a harcból érkezik, csaknem utolérve a herceg futárját, ki legelső hagyta el a csatatért.

Katalin megismeré a levél borítékán fia vonásait, s reszkető kézzel és dobogó szívvel bontá fel annak zsinórjait.

„Kedves anyám! - szólt a levél. - Csatát veszíténk, de dicsőséget nem. Atyám megmenté zászlóit, én is az enyimet, még nyertem is hozzá egy sebet...”

Katalin felsikoltott! A heves fiú dicsekvék sebével, nem gondolva meg, hogy anyja nem dicsőséget, hanem fia vérét fogja látni abban.

„Árulás ragadta ki kezünkből a diadalt; - folytatá a levél - de hátra van a vesztést helyrehozni, s árulást megbosszulni. Isten veled. Fiad Feriz.”

- Láttad a fiamat? - kérdé Katalin a hírnököt aggodalmas arccal.

Az mutatá fejével, hogy „igen”.

- Hol kapta a sebét?

A hírnök mutatta kezével a vágás helyzetét, hosszát, alakját homlokán.

- Mindig a fején! Már ez a harmadik seb a homlokán. Éppen mint az apja.

A hírnök mosolygott, s ujjaival krikszkrakszokat csinált arcán, azt akarva mutatni, hogy hát még ha úgy keresztül-kasul lesz szabdalva arca, mint a basának, akkor fog még csak hasonlítani apjához!

- Csakhogy élnek! - sóhajta fel megkönnyebbült szívvel Katalin, nem sokat törődve azzal, hogy vesztettek, sőt némileg még örült is rajta: gondolva, hogy e veszteség kényszeríteni fogja a portát békekötésre, s férje és gyereke nem leendnek tőle többé távol. E reményét nemsokára igazolá azon hír, miszerint a porta és a római császár között a szentgotthárdi csata következtében tíz évi fegyverszünet köttetett, s mindkét fél szétbocsátá seregeit a vitatott térről.

Néhány nap múlva csakugyan hazaérkezék a moldvai herceg vert hadával együtt, s az ő megérkeztének tudomásával együtt vevé Katalin az örömhírt, hogy Kucsuk basa is útban van, s már Erdélyben kell lennie, s Feriz bég is utána sietend, mihelyt sebéből felgyógyul.

Mint örült előre e találkozásnak! Mennyi szépet gondolt el róla, egész nap felőlük beszélt fogadott gyermekeivel, kik annál közelebb látták atyjok szabadulását, minél közelebb jött az idő, melyben Kucsuk basának meg kelle érkeznie.

Egy napon azonban, midőn már órárul órára lesték a basa jöttét, azon hírt veszik, hogy Kucsuk régen megérkezett már Moldvába; de saját lakát kikerülve, egyenesen Jászvásárban szállt meg, s nejét nem is tudósítá megérkezte felől.

Katalint leveré e hír; mi oka lehetett férjének, ki nejéhez oly szeretettel viselteték mindenha, oly hosszú és veszélyes távollét után, - tudva mint eped, mint vár utána, - őt kikerülni, s szó nélkül haladni el mellette? Egészen zavarba hozta e gondolat.

Egy hírnököt külde rögtön Jászvásárba, hogy férjétől megtudja e megfoghatatlan mellőzés okát, s nem volt nyugta, míg az vissza nem érkezék. Három ló dűlt ki a futár alól; de négy nap alatt megjárta a hosszú utat.

- Beszéltél uraddal? Megtudtad idegenkedése okát? - kérdé tőle Katalin.

- Nem beszéltem vele, mert senkit sem bocsát maga elé, akit nem hívatott; de azért mindent megtudtam. A szentgotthárdi ütközet a moldvánok megfutamodása miatt veszvén el, a fővezér Kucsuk basát bízta meg, hogy tegyen vizsgálatot Moldvában, s ha bűnöst és árulást talál, azt büntesse meg; ekkor Kucsuk basa megesküvék a Korán szavaira, mik az ’Aja Sofia boltozatára arany betűkkel vannak felírva, hogy addig ne lássa családját, ne beszéljen nejével, ne hallgasson meg semmi kérelmet, s ne fogadjon el semmi ajándékot; hogy addig ajkait sem bor, sem asszony csókja ne érintse, füleibe zene ne hangozzék, és orcájára mosolygás ne térjen, amíg a bűnösöket fel nem fedezte! Ezért került ki téged, és nem fogod őt látni, amíg esküje be nem telt.

- Siettetni fogjuk annak teljesülését, - mondta Katalin, s még aznap útnak indult Jassy felé a két gyermeket magával vive.

Egész odáig akadály nélkül eljutott, s midőn férje szállására érkezék, maga elé hívatá annak legbizalmasabb szolgáját, vele értekezendő: mint lehetne némely iratokat annak kezére juttatni?

- Az nehéz lesz, asszonyom - válaszolt a szolga -; a basát annyira elkeserítik a hamis tanúk, hogy most éppen nem enged magához jutni mást, mint akit tegnap hívatott, s aki egy iratot adna kezéhez, fejével játszanék; mert azáltal meglehet, hogy ismét újabb csalódásra adna okot. Ha tehát valakinek van kockáztatni való feje, melyet átnyújtott írásával együtt a basa kezébe tegyen, az megtalálhatja őt, mikor kertében sétál.

- Van nekem - szólt határozottan Boór Ádám fia. - Én szólok vele.

- Akkor estefelé bocsáttathatod a kert mellékajtaján. A basa leginkább a hosszú hárssor alatt szokott alá s fel sétálni. De ha magadra vonod haragját, rám ne vallj, mert én eltagadom, hogy bebocsátottalak volna, s kötélhágcsót akasztok a falra, mintha ott másztál volna fel.

- Ne búsulj, - mondta bizakodva a fiú -; fejestül fogok visszatérni.

Estefelé átadá Katalin az elfogott leveleket Károlynak, s megcsókolva annak homlokát, bebocsáttatá azt a kertajtón. De maga és a kis testvér ott maradtak az ajtó küszöbén ülve, s dobogó kebellel várták küldöttük visszatérését.

A bátor fiú, amint a kertbe lépett, széttekinte, megpillantá a kijelölt hársfasort, s amint a bokrok közül bekerülne, egyszerre véletlenül szemközt találta magát az ott sétáló basával.

A basa meglepetve tekinte a fiúra, ki most is azt gondolá, hogy Erdélyben van, ahol elég az emberek előtt megemelni a süveget köszöntés fejében, s nem szükség háromszor a földig borulni, mielőtt az ember beszédhez kezdene, s ennélfogva bátran lépett a török úr elé, s anélkül, hogy legkevésbé zavarba jőne, bizton megszólítá.

- Nemde, nem kegyelmed-e az én uram, Kucsuk basa?

A basa meg volt lepetve a fiú bátorsága által.

- Az vagyok, szolgám, hogy jössz ide?

- Kerítéseden másztam keresztül, hogy veled beszélhessek.

- Ej, ej. Könnyen meglőhettek volna őreim. S miért akarsz velem beszélni?

- Egy kérelmem van hozzád és egy ajándékom számodra.

- Fiú, te vakmerő vagy! Nem hallottál-e esküvésem felől, hogy kérelmet meg nem hallgatok, s ajándékot el nem fogadok?

- De meghallgatod a kérelmet, ha azon bűnös fejét kérem, s elfogadod az ajándékot, ha azon bűnös fejét adom, akit te keressz.

- Ifjú ember! veszélyes játékot kezdtél, ha az ügybe avatod magadat.

- Tudom, jó uram. Fejekre játszunk; én a másét akarom elnyerni, illő, hogy a magamét tegyem fel érte.

A basát mindinkább meglepé a fiú merész hangja.

- S ki legyen az, akit vádolsz?

- Az alseraskier! Baruch Tavaif.

- Valóban súlyos fejet kérsz.

- Ha testi súlyát vagy bűneinek terhét méred, akkor igen.

- Vannak bizonyítványaid?

- Íme lássad.

E szavakkal átadá Károly az elfogott leveleket Kucsuk basának.

A basa arca föllángolt, amint e leveleket végigolvasá, levont szemöldökei alól úgy szikráztak sötét szemei, mint felhőből a villám, minden íze reszketett az éktelen düh miatt.

- Ez az ember, - hörgé magán kívül -, ki a porból emelkedett ki hízelkedése által!... Allahra: porba fog visszaesni árulása miatt! - Mi jutalmat kérsz e tudósításért, ifjú?

- Apámat add nekem, kit a seraskier fogva tart magánál.

- Vidd a seraskier minden foglyait. Halála napján tieid leendnek.

- Akkor mind szabadok fognak lenni.

- Most távozzál, amerre jöttél: senkinek a titokrul ne szólj; mindaddig, amíg nem leend titok.

De a fiú nem távozott, csak állt ott, s a basa szemeibe nézett.

- Mire vársz még?

- Uram, te megesküdtél, hogy nődet látni nem fogod addig, amíg az árulót fel nem fedezted; ím amire esküdtél az már teljesült; most nincs többé okod, hogy nődet ne lásd.

A basa arcán önkénytelen mosoly derenge át.

- Látod, már mosolyogsz is. Nődet nem kívánod-e látni?

S mielőtt a basa felelhetne kérdésére, megfogá annak kezét, s magával vonta a kert ajtajáig. Perc múlva megnyílt az, s a basát két gyöngéd kar ölelése fogadta, s három szerető szív dobbanása összhangzott az övével.

A seraskiernek gonosz álmai voltak az éjjel. Nálunk nemigen divat az álmokat elbeszélni; de az igazhívő muzulmán sokat ad azokra, s értelmeiket Allah nyilatkozatának s jövendők beszédének tartja.

Azt álmodá a seraskier; mintha ismét maga előtt látná azt a villogó szemű delnőt, azokkal a sűrű fekete szemöldökökkel, amint annak erőszakos kérelmére megesküvék, hogy elébb oda nem adja a rabszolgaságból a kétszarvú embert, hogysem tulajdon fejét, látta, mint fordul vissza a nő fenyegető arccal, szikrázó szemekkel, és monda: „Jól vigyázz hát arra a te fejedre!”

Jól vigyázzon a fejére! Könnyű azt mondani. Hiszen ha az embernek egyéb dolga sem volna, mint a fejére vigyázni; vagy azt rábízhatná másra. Ha elöl-hátul szemei volnának: akkor csak meglátná, ha valaki el akarja lopni... Furfangos gondolatja jött... Levette a fejét onnan, ahol állani szokott, s letette maga elé... Így bizonyos volt, hogy meg nem lephetik orozva; mert mindig ráláthat a fejére, ráteheti mind a két kezét, s őrizheti bizton... De hátha alunni fog?... Hm... Mit tegyen akkor?... Keresett, kutatott eldugó helyeket szobáiban; végre talált egy nagy vasládát, s abba elzárta a fejét; - azután megint kinyitotta azt, megnézni, hogy benne van e még? - ott volt; - ismét bezárta, s a kulcsot keblébe dugá... Azután azt álmodta, hogy lefeküdt alunni, s azt álmodta, hogy álmodik... A sötét szemöldökű asszony s a kétszarvú ember ki- s bejártak szobájában, melynek mindenütt volt ajtaja, ahol csak nekik tetszett... Ott elkezdték feszegetni a vasládát, a kétszarvú ember nekiakasztá szarvait, s addig lyukgatta, addig feszegette e hegyes szarvakkal a zárt, hogy végre fölpattant az;... ekkor nagyot ordított a seraskier, s azt álmodá, hogy felébredt;... hálát adott az Istennek, hogy csak álom volt, amit látott, s azzal ment a ládáját keresni. - Hát az igazán nem volt sehol. Kétségbeesve rohant végig minden szobán; nem került elő sem fej, sem láda. - Ordítva kérte a prófétát, hogy engedje meg neki, hogy amit most érez, az is csak álomlátás legyen, s hogy meggyőződjék felőle, ha nem álmodik-e, egy nagy fekete tükör állt szobájában, ahhoz futott, s íme, amint beletekinte, hát fej nélkül látta benne magát, termete a vállain kezdődött. Erre kétségbeesetten veté magát hanyatt, s beleüté a koponyáját úgy az ágya oszlopába, hogy most már igazán felébredt, de elébb mégsem győződött meg ébrenlétéről, míg a fekete tükörbe pillantva meg nem látá, hogy a keresett fej most is ott áll a törzsökén a maga rengeteg terjedelmében.

- Allah nagy! Mit jelenthet ez álom? Csak a próféta tudhatja a jövendő titkait.

Ez álmot éppen azon éjszakán látta Baruch Tavaif, melyen Boór Ádám fia átadta a veszélyes leveleket Kucsuk Mehemed basának.

Néhány nap múlva tetszett a prófétának megfejteni a seraskierrel láttatott rébuszt.

Ugyanis, éppen a Thora mennyből alászálltának napján egyszer csak híre futamodik a vidéken, hogy a seraskier házánál nagy ünnepélyt rendezett, s összehívatta rá a környék minden főurait, törököket és oláhokat.

Nagy lakoma fog lenni! A kert paradicsommá van átvarázsolva, a fákon aranygyümölcs, - hímes virág a fák alatt, - zengő tarka madarak arany kalitokban a bokrok között; - színes lámpák kínai lógókkal, a perzsaszőnyegek sátorul vonva egyik fától a másikig, - rózsavízből mesterséges szökőkutak...

Bejrútból tizenkét bajadér érkezett, - szépségre egy-egy huri mindegyik, s táncolnak és énekelnek, ahogy még senki sem látta és hallá...

Aleppóból jöttek szakácsok, kik oly ételeket főznek, hogy az ember azt sem tudja, húst evett-e vagy gyümölcsöt...

Az urak a kertben fognak lakomázni; - a népség a rácsozaton kívül fog állani, s onnan hallgatja majd a szép zenét, melyet a ház tetején elhelyezett zenekar kilenc dobbal s huszonhárom trombitával fog előidézni. - Ugyaninnen fognak cukros pogácsákat s kiivott poharakat hajigálni a sokaság közé.

Midőn ekképpen minden szépen el vala rendezve, utoljára odaizent a seraskier Kucsuk basához, hogy legyen ez s ez nap szerencséje hozzá, de a feleségét is hozza el magával.

Kucsuk basa el is jött szépen a kitűzött napra. A seraskier csak délre várta vendégeit, s a basa már délelőtt megérkezett.

A seraskier rangjánál fogva felette levén a basának, Kucsuk a szokott módon üdvözlé őt, mire a seraskier nagy leereszkedéssel leszálla hozzá, s gonoszul mosolyogva kérdé:

- Hát a feleségedet miért nem hoztad magaddal?

- Mi dolgod neked a feleségemmel? - szólt Kucsuk idegenül.

- Őt is meghívtam veled együtt.

- Én nem hívásodra jövök. Egyenesen Sztambulból érkezem a nagyúr fermánjával.

E szókkal egy pecsétes iratot vont elő kebléből a basa, a homlokához és ajkához érintve azt átnyújtá a seraskiernek.

A seraskier átvevé a fermánt, s mintha kedvesétől kapott szerelmes levél volna oly hangos cuppanásokat ejte rajta, szívéhez szorítá, homlokára tette, s azzal felbontatlanul visszaadta a basa kezébe.

- Megbocsátasz, szelíd basa, ha fogadásom tartja ez órában nem foglalatoskodni világi ügyekkel, ez óra imádkozásra van szentelve nálam.

- Jól van, tehát imádkozzál elébb, s azután olvasd a fermánt.

A seraskier bement szobájába, ott álló óráig a Korán előtt guggolt, s olvasott az Asorathból, akkor felkelt és kijött.

A basa ott ült ajtaja előtt a fermánnal a kezében.

- Megbocsátasz, jószívű basa, ha most nem olvasom még el a fermánt, szolgáim elkészíték fürdőmet: ha nem használom, elhűl, illatja elpárolog, s kénytelen leszek bosszúból szolgáim fejét elüttetni.

- Jól van, tehát fürödjél meg elébb.

A seraskier félóráig mosatta, lúgoztatta, dörzsöltette magát, s midőn kijött, a fürdőajtóban lelte a basát.

- Megengeded, hogy felöltözzem elébb?

- Ám öltözzél fel, ha jónak látod.

Az öltözés ismét egy jó óráig tartott: míg a fejét megborotváltatta, - a turbánját felköttette, - övet, papucsot, salavárit rendbehozatott; - úgyhogy mire kaftánját felvette, már a vendégek nagy része felgyülekezett. Kucsuk basa nézte mindezt rendületlen komolysággal. A seraskier nevetett magában; - gondolva, hogy milyen bolonddá