1856

Gina emléke

                  I

Szeretsz-e te, vagy szeretél-e már -
S ha nem - szeretsz-e valaha?
Forró-é a nap keble, vagy csupán
Visszaverõdõ sugara?

Lehet-e az, hogy csak egyet szeress
Te, kit egész világ szeret?
Talán - talán - hisz csak az bizonyos:
Szeretni nem fogsz engemet.

Méltatlanabbat fogsz szeretni majd,
Mint ez történik rendesen;
Ez átok az, mi végett soha nincs
Egész mennyország idelenn...

Ha engemet szeretnél! - oh hisz úgy
Kijátszanád a végzetet:
Az örökkévaló is irigyel
Ilyen mulandó örömet!...

                                    (1856)

                  II

Szeretsz-e te, vagy szeretél-e már -
S ha nem - szeretsz-e valaha?
Oly pazar a fény arcodon! - s nekem
Valami súgja: nem, soha!

Sötét, de édes a tapasztalás,
Mely vigasztalja vágyamat!
Te senkit sem szeretsz - oh mert hiszen
Hideg a szív a fény alatt...

                                    (1856)

                  III

Elfogy a nap, az én napom...
Közeleg a sötét óra...
Oh, ne kérdezz, mi bajom van?
Oh, ne nézz most homlokomra!

Szép vagy és hatalmas - hányszor
Mondtalak mindenhatónak!
Üres bók, édes hazugság...
Menj, kerülj, hogy el ne hervadj...

Ne tudd, hogy ez óra ellen
Tehetlen minden bübájod;
Hogy van, ami nagyobb annál:
A lelkemen fekvõ átok...

Ne kutass, ne nézz lelkembe...
Isten õrizzen meg attól:
Légy kacér, víg, csapodár, csak
Óvd magad a gondolattól!

Nézd a jégfelhõt az égen:
Észrevétlen hideg árnya
Halványan száll a gyanutlan
Örömben égõ virágra;

Keble áthül, megrázkódik...
Alig sejti, hogy mi érte;
Ragyog a nap, ragyoghat már!
A virágnak vége... vége...

Õrizkedj a gondolattól!
Ne nézz most lelkem mélyére;
Ha forrong, ha zúg a tûzhegy,
Vigyázz, hogy ne menj szélére...

Ne fürkészd baját, epéjét.
Kétségbeejt a sötétség -
Rémeitõl megõrülsz, vagy
Elõbb megfojt a nehéz lég.

Álmodozzál, ábrándozzál,
Szemlélõdjél, csak ne kérdezz;
Alkoss magad új világot,
Csak ne kérdd: hogy mind miért ez?

Hull a levél, hull a csillag,
Még se fogy el, tele föld, ég;
Mi közöd van hozzá, féreg!
Hogy mi végre teremtették?

Ne játsszál a gondolattal!
Ha bejársz e rengetegbe,
Benn egy kérdõ szörnyeteg van;
Ne kerülj - vigyázz - elejbe.

Meg nem fejti soha senki,
Amit e szörny kérdez tõled,
Bár izenkint, apródonkint
Szíja el fájó velõdet.

Isten veled, szép sudárfák
Andalító suhogása!
Árnyatokban volt szivemnek
Annyi édes álmodása!

Árnyatok sötétül egyre,
Közeleg az éj immáron!
Kiszenvedve, tévedésben
Fáradottan itt bevárom.

Adtál mézet, virágot is;
Megátkozzalak-e téged,
Hogy te sem adsz ingyen semmit;
Ernyõd ára: kígyó, méreg...

- Légy hiú, én gyöngyvirágom,
Légy hamis, begyes, rátartó:
Nyujtsd magasra fejecskédet,
Szökdelj, mint egy kis pillangó;

És ne kérdezz, mit morogtam;
Badar beszéd... kacagj, kérlek...
- Ah! ha birhatnám kis üres
Boldogságos fejecskédet!

                                    (1856)

            IV

Ver az Isten engem
Mind a két kezével,
Tüzes ostorával,
Tüzes szerelemmel.

El nem gondolhatom,
Mivel érdemeltem;
Csak szenvedtem eddig
Ebben az életben.

Szerelem: mennyország;
Legalább ugy mondják.
Én csak azt tudom, hogy
Nekem mártiromság.

Két szép szemefénye
A csalóka méreg:
Olyan erõs, mégis
Olyan soká éget.

Akárhogyan éget
El-elnézegetem:
Hogyan lehet oly szép s
Mégis oly kegyetlen?

Én uram teremtõm
Ijesztenél rája;
Tedd szivére szívem
Csak egy minutára:

Tudom, úgy hozzá ég
Egyszerre az övé:
Magad se veszed le
Soha onnan többé!

                                    (1856)

            V

Tied a dicsõség, hatalom;
Csak mulass emésztõ kinomon.
Kegyetlen fény ragyog szemedben.
Halálra itélt rab - szerelmem.

Rab vagyok én, rab, de olyan rab,
Aki zsarnokánál szabadabb.
Enyim az igazság s szenvedés,
Tied az önkény s a büntetés.

Szenvedek, de nékem nyugtot ad
Vigasztaló csöndes öntudat.
Téged fogva tart a nagy világ -
Enyim az örökkévalóság.

Összetépted az én szívemet,
A magadét el nem tépheted.
Megmarad az igaz bírónak,
Szerelmemért bosszuállónak!

                                    (1856)

                  VI

De azért ne hidd, hogy nyugtot ad
- Oh, nagyon is fáj a gondolat,
Hogy te magad, édes kedvesem,
Hogy te sem lész boldog sohasem.

Nem tudom én, hogy mit gondoljak?
Örömest látnálak boldognak.
Fájna a szivem úgy is; de talán
Csak a magam baját siratnám.

Alig merem én azt mondani,
Azzal ijeszt, üldöz valami:
Boldog lesz majd egykor kebleden
Más valaki - csak te magad nem.

Legyen átkozott e sejtelem!
Mint a szív az, melyben megterem.
Szívnek, melyet bánt e gondolat,
Maga a halál csak nyugtot ad!...

                                    (1856)

                  VII

Oh ha bájaidat szereted,
Szeress, kérlek, akkor engemet.
Mert hiszen legszebb vagy lelkemben,
Mint a nap a kristálytengerben.

Napvilágom, kelj föl énfölém!
Nézd magad lelkem tûkörén.
Mint a nap a miljom habokban,
Képed ragyog minden dalomban.

- Vagy igen - csak menj az utcára,
Ismerj rá e hitvány világra;
És azután vesd meg a sarat,
Mely nem fogja föl a sugarat!

                                    (1856)

            VIII

„Légy vidám, kétségbeesve;
Maradj büszke, megalázva.
Légy hideg, ha lánggal éget
Átkos szenvedélyed láza.”

„Meg se rezzenj, ha velõdbe
A féltés villámai ütnek.
Maradj józan, mikor ég-föld
Táncol és forog körülted.”

„Fojtogasd el minden üdvöd,
S ha tudod, felejtsd el õket,
Mikor éjjel siránkozva
Szellemeik hozzád jõnek.”

„És örökké sírod ássad
S mégse halj meg!” Én gyötrelmem,
Mert ohajtlak, mert szeretlek,
Ezzel átkoztál meg engem?...

                                    (1856)

                  IX

Mivel engem megátkoztál,
Viszont én megáldlak téged.
(Csak elmondom, hogy mi sors ér
Vágyaid ha mind beteltek).

„Érjen annyi jó szerencse,
Hogy ne tudj örülni rajta.
Környékezzen oly magas fény,
Hogy szégyeld magad miatta.”

„Majd ha szíved lángért lángol,
Hideg kígyó érintsen meg.
Ne gyötörjön féltés másért,
Féltsd magadat, gyúlt szívedet.”

„Láss körülted boldogságot,
S érezz gúnyt magadra benne.
Keress a multban vigaszt és
Ne találj emlékezetre.”

„Ohajts örök életet, ha
Majd jövõdet halva látod”...
- Oh, szeress! és átveszem mind,
Ami ez áldásban átok!...

                                    (1856)

             X

Szegény öreg koldus...
Csak az inség tartja.
Könyörülõ világ,
Könyörülj meg rajta!

Valakinek csendül
A lélekharangja.
Könyörülõ Isten,
Könyörülj meg rajta.

Az én szép szeretõm
Kiadott énrajtam.
Könyörülõ halál,
Könyörülj meg rajtam!

                                    (1856)

              XI

Legyek lealázva a porba,
Ottan elgyötörve, tiporva.
Akkor sem tiéd a gyõzelem;
Büszkén emelem föl még fejem.

Élj örömben, én meg bánatban;
Kedvnek, búnak egyszer vége van.
Azt tanítják mind a vértanúk:
Halhatatlan az, ki halni tud!

                                    (1856)

                  XII

Szól a zene, olyan szépen szól,
Csodálatos búból-bánatból.
Oly szomorú, mint az õszi szél.
Fogy a sugár, hull a falevél.

Honnan e bús hangok, mely tájról?
Messze, nagyon messze világból?
Fekete és gyászos üzenet,
Vége immár, vége mindennek!

Nem is szomorú már, de szilaj;
Nem is sohajtás, de kínos jaj;
Szivem tépik, fejem ingatják,
Mint a szél a fának sudarát.

Ide hamar azt a poharat!
Egyre vadabb, egyre szilajabb...
Majd sikoltva fölkacag, nevet -
Egybe szétveti a fejemet.

Most megint oly csöndes-búsan szól,
Mintha jõne mélybõl, föld alól.
Oh, de mért is marad életbe
Aki egyszer el van temetve!...

                                    (1856)

            XIII

Egyszer megölelni,
Egyszer megcsókolni,
Örökké ölelni,
Örökké csókolni!

Mit nekem e rövid
Elmulandó élet?
Örökkévalóság!
Amit tõled kérek.

Kedvesem, szerelmem
Az élet mulandó -
Játsszuk ki a halált,
Az örökkévaló.

Ölelj meg, csókolj meg,
S élek beléd halva -
Örökké ölelve,
Örökké csókolva!

                              (1856)

         XIV

Szerelem, szerelem...
Édes ölõ méreg;
Mulandó istenség,
Halhatatlan féreg...

Ég vigasztalása:
Gyönyörû szivárvány;
Teremtõ láng hídja,
Rajt a földre szállván...

Balzsama a sírnak,
Mely az enyészettel
Egy perc üdve alatt
Mindent kiengesztel -

Áldott az a szál is,
Melyet emléked szõ,
Sírba koporsónkat
Szeliden eresztõ.

Szerelem - örök nap,
Öröme mindennek -
Egyedül szivemben
Ostora istennek!...

                  (1856)

               XV

Mint az erdõ napsugártól,
Én szemedtõl meggyuladtam;
És elégek, mint az erdõ,
Melynek lángja olthatatlan.

Láttatok már erdõt égni?
Oh ez igen ritka látvány.
Szikrafényes füstje fölszáll,
Magasan, mint a szivárvány;

És a fojtó füstborúban
Ezer a sikoltás, a jaj.
Fészke fölött vijjog, rí a
Kétségbeesett madárraj.

Oda minden, oda minden!
Annyi boldogság reménye.
Maga a nap sirathatná,
Mennyi kárt tesz örök fénye...

Ahol egykor a vidámság
Édes epret szedett volna,
Kérlelhetlen mérgû tûzláng
Legel a gyepen ropogva...

Erdõ, erdõ! nem marad-e
Égett fádnak egy zöld ága,
Hol egy madár eldalolja:
Átkozott a nap sugára!

Átkozott a romboló láng,
Mely nem úgy hervaszt el kéjben,
Együtt élve, ott elhalva
Virágaid mézkelyhében.

S minden önzõ és hiú fény,
Mely nem érez, mégis éget,
Nem érez, hogy ragyoghasson;
Legyen átkozott tevéled!

Erdõ, erdõ! fiatal, szép
Égõ erdõ, hamvadozó!
Hozzád én szivem, szerelmem
Be hasonló, be hasonló!...

                                    (1856)

                XVI

Oh, hagyj békét a húroknak!
Ne is érintsd ujjaiddal.
Ha velõmet meggyujtottad,
Ne éleszd a szélviharral.

A te zenéd épen átkos,
Legalább nekem magamnak.
Tán a húrok ujjad alatt
Elváltoznak, elkárhoznak...

Mikor a te zenéd hallom,
Velõm ég, de szivem megfagy;
És egy gondolat rohan meg,
Mitõl úgy fáj a szegény agy.

Mert ki-utat, szót nem lel rá,
Csak úgy zsong, mint a szélhárfa.
És talán jobb! - sejtem, e szó
Vég gyászt hozna a világra.

Mintha a vén idõ mélyen
Azt sóhajtaná el benne:
Elég volt már! és azután
Többé a nap föl nem kelne!...

                                    (1856)

                  XVII

Ha szerelem nincs szivedben,
- Én a mennyrõl már lemondtam;
De a föld sem ad nyugalmat,
Jobb nekem már a pokolban.

Oh, gyülölj, utálj meg engem,
Tiporj édes lábaiddal;
Szörnyeteg az én szerelmem,
Mennykövezd le vad haraggal.

Diadalban kacagjon föl
Rá a világ, - mit én bánom!
Kivüled nem látok, hallok
Semmit, semmit a világon.

Szent György! irtsd ki ezt a sátánt,
Mely szivem lángjából támadt!
Ne teremjen tüzes ostort
Ennek a jámbor világnak.

Nem való az én szerelmem
Sem az égbe, sem a földre;
Nincsen az teremtve csöndes,
Olvadó szelíd gyönyörre.

Pallos és tûzláng kell annak,
Egyik átkos vérét ontja,
Mig a másik szünet nélkül
Megemészti sustorogva.

Gyûlölj hát - oh, csak ne hagyj el!
Szemedben a pallos és tûz,
Öld vele kínért sovárgó
Szívemet, és csak gyötörj, ûzz -

Ne hagyj itt a földi kínnak,
A közönynek, amely nékem
Utálatosb, mint minden kín
Lenn a pokol fenekében.

S majd ha a kínzást eluntad,
Gyuladjon el szép szemedben
Az isten gyilkos haragja -
Mert csak te ölhetsz meg engem!

                                    (1856)

                XVIII

Mikor éj van, sötét, néma -
Oh, gonosz, oh, szörnyû átok! -
Senki sem lát, senki sem hall,
Csak én hallok, csak én látok!

Ami van, azt látom, hallom,
De nem az fáj, nem az gyilkol.
Ami nincs, az kisért engem,
Amit izzó velõm gondol.

A pillangó szárnya rezdül,
A virág kelyhében alva.
Azt gondolom, õ sohajtott,
Gyönyörökben haldokolva...

És fölöttem a sötét ég
Ketté hasad, nagyot csattan.
Üt a villám egyre-másra
Vétkes, átkos gondolatban.

Megnyílik a föld alattam.
A pokol rám ölti nyelvét,
Azt a lángot, mitõl úgy ég
Lélek és test - de el nem ég.

Leggonoszabb, legfeketébb
Ördögei a pokolnak,
Kínaimhoz vad zenéül,
Szintúgy harsog, úgy kacagnak...

Hívok istent, hívok embert,
De nem segít rajtam semmi.
Egy szelíd hang szól a mennybõl:
Higyj! - de én nem tudok hinni...

- Oh, mért nem mered meg a föld,
S rajta minden úgy, amint van,
Pillangó, virág maradna
Mindörökre mozdulatlan!...

                                    (1856)

            XIX

Nem viszem bánatom
Meghalni közétek,
Nem hagyom - isten ments -,
Hogy eltemessétek.

Élni fog bánatom,
Mint nehéz nagy átok;
Látni, mint a rémet,
S hallani fogjátok.

Ahol még embernyom
A füvet nem érte,
Elviszem meghalni
Erdõ közepére.

Ott a szél, a madár
Dalod eltanulja -
Szivemnek nem ismert
Halhatatlan búja!

                                    (1856)

                  XX

Csak ostorozz, csak büntess engem
Oh, én öldöklõ angyalom;
Villogjon a gyilok szemedben -
Sok, sok az én bûnöm nagyon.

Az ég adott látást szememnek,
És én vak voltam - bárgyu vak;
Én hittem azt, hogy szép szemednek
Sugárai hõk, igazak.

Hamis bálványt imádtam. Hittem,
Hogy szemed fénye a napé;
Oh, égetõ, vakító szégyen!
Hisz az csupán csak - aranyé...

És én okoztam csak neked bút:
Szerettelek nagyon - pedig
Szivednek, mely szeretni nem tud,
Fájhat nagyon, ha szeretik...

Csak ostorozz, csak büntess engem,
Oh, én öldöklõ angyalom;
Villogjon a gyilok szemedben -
Sok, sok az én bûnöm nagyon...

                                    (1856)

                  XXI

Ha istenben hinni tudnál,
Mondanám, hogy isten áldjon;
De az úgysem hallgat már rám,
Mert te vagy az én bálványom.

Mit kivánjak én neked jót? -
Hogy beteljék legfõbb vágyod?
Isten õrizz! - Én tudom, hogy
Az a legsötétebb átok.

Oh, pedig áldásom fogna.
Érezem, hogy fogna rajtad.
Minden isten meghallgatja
Áldását a haldoklónak.

Megbocsátnám, hogy hideg vagy,
Míg szivem érted elvérez;
De hiába áldanálak:
Hogy azt érezd, amit érez.

Mégis, ha áldásom nem kell,
Vedd bucsúmat, vég bucsúmat;
Azután menj, rátapodva
A vérre, mit szivem hullat.

Majd ha egykor körülötted
Rád nevet és gúnyol a fény,
Fagyosan, mint most te engem:
Akkor jussak eszedbe én.

Ha gyémántod mind elszórtad,
S megátkoztad mindazokkal,
Kik hazudták, hogy szeretnek,
Istenkáromló ajakkal;

Ha majd egykor egy igazán
Hûn szeretõ szívre vágyol,
S keresed, de nem mutatja
Sem a közel, sem a távol:

Akkor emlékezz rám! s jõjj el
Ahová engem temettek,
S hallgasd ott, mit suttog a fû:
Szerettelek, szerettelek.

                                    (1856)

              XXII

Én teremtõm - milyen álom!
A felhõkben trombita szólt -
Gábor angyal trombitája -
S kétfelé hasadt az égbolt.

A mennyei sereg élén
Eljött a mindenség atyja,
A halottak föltámadtak:
Állott az itélet napja.

Az isten elválasztotta
A jókat a gonoszoktól:
Balra az elkárhozottak
És a jók ott álltak jobbról.

Mind el voltak már itélve.
Én maradtam utoljára:
Panaszteli szemmel néztem
A jó isten szent arcára.

Rám tekint a mindenható:
Én nyugodtan, búsan állok;
Térdre hullván, esdve mondom:
„Igazságot, igazságot!

Én szerettem, úgy szerettem,
Amiként te parancsoltad;
Szeretve volt minden féreg -
Engemet lábbal tapodtak!”

S oh, csodák csodája! - csak néz,
Csak néz a jóságos isten:
Iszonyú vád lehetett az,
Amit látott szemeimben.

Én úgy vettem észre, mintha
Szánakozott volna rajtam,
S megdöbbenve mondta volna:
„Nem, nem, én ezt nem akartam!

Itt csak annyit kell szenvedni,
Amennyit a menyország ér:
A te fájdalmad nagyobb volt -
A menny neked nem elég bér.

Legjobb fiam, szegény fiam!
Maradj még te itt e földön;
Élj, szeress, és szerettessél,
Uralkodjál hegyen-völgyön!”

És azután kedvesemet,
Ki már az angyalkarban volt,
Karjaimba vezette, és
Hogy szeressen, ráparancsolt.

Az én szép kis vadgalambom
Még akkor is durcás képpel
Nézett föl a jó istenre -
S arra kérte, hogy: menjen el!

De aztán, hogy mind elmentek,
Ki pokolba, ki a mennybe -
S e világon magunk voltunk:
Ide simult az ölembe.

S együtt éltünk, éldegéltünk,
Csupa csókkal, öleléssel -
Galambom még Évánál is
Hamisabb lett egy kevéssel.

Én minden órában egyszer
Meghaltam, meg fölébredtem;
A halált az ébredésnél
Mondhatom, hogy jobb szerettem. -

Amíg végre a jó isten
Megsokalta boldogságom;
S magához vett mindkettõnket -
Én teremtõm, milyen álom!

                                    (1857)

                  XXIII

Én nem tudom, mi lep meg néha:
A nap az égen úgy ragyog,
Mintha különös kedve volna...
És én oly szomorú vagyok.

Oh, pedig énnekem ilyenkor
Oly szépnek látszik a világ!
Az élet egy lánc, melynek minden
Szeme új üdvösséget ád.

S mégis... szeretnék leborulni,
Hogy meg ne látna senkisem;
Szeretnék sírni mint a zápor,
Oly nagyon, oly keservesen.

De a falak visszhangozhatnák,
Szél elvihetné sohajom -
S ha tán nem volna szégyen a könny,
Szégyen, gyalázat a bajom.

Megátkozottabbnak Kainnál
Az ember arca rém nekem.
Gúnyos szemfényök a lángostor,
Mely ûz-hajt hegyen-völgyeken.

A földet ásom körmeimmel,
Hogy belé rejtsem arcomat;
A föld alá hiába búvok,
A sírok férge is kacag.

Nincs hely az égben, nincs a földön,
Hol én kisírhatnám magam:
Tengerfenéken, levegõben
A szerelemnek hangja van.

Isten jósága, nagy kegyelme
Megtölte minden kis zugot:
A temetõfüvek tövébe
Boldog fénybogárkát dugott.

Bujdosván kerestem szünetlen,
De nem találom a helyet,
Ahol ne volna semmi, semmi,
Hogy kinevessen engemet:

Mert szerettem, nagyon szerettem
S kétségbeestem én azért,
Kiért ha meghalok bár, engem
Soha nem ismer meg, nem ért!...

                                    (1857)

                XXIV

Emlékezem rá, hogy egyszer
Nagyon soká néztem én rád,
S te is soká néztél énrám -
Hanem csak ujjaidon át.

Mintha csak ma történt volna,
Olyan tisztán, hûn emlékszem;
És úgy rémlik mégis, mintha
Rég lett volna, nagyon régen...

Mintha kérdeztelek volna,
Hogy szeretsz-e hát valóban?
De már nem t’om bizonyosan,
Mondtam-e, vagy csak gondoltam?

És te mintha önfeledve
Hogy szeretsz, azt mondtad volna...
De talán csak visszhangom volt -
Olyan halkan volt az mondva...

Azután meg hogy mi történt,
Azt tudom csak: nagy mámortul
Égre, földre tekintgettem,
Azt gondolva, hogy fölfordul -

De te mindezt elfeledted,
Nem is kérdem, hogy mi volt az?
Az igaz, hogy rég volt, nagyon
Régen... talán nem is igaz...

                                    (1857)

                  XXV

Szeretlek, mert oly szép szemed van,
Hogy nappal van, hol az ragyog;
Még a lelkemben sincsen éjjel,
Pedig én oly sötét vagyok!

Szeretlek, mert fölfoghatlan vagy,
Bûvös-bájos fátyol föd el;
Szeretlek, mert olyan titok vagy,
Amiben mégis hinni kell.

Szeretlek, mert bár el nem érlek,
Tégedet látlak mindenütt:
Fûben, virágban, a harmatban,
Amelyre isten napja süt.

Mert te vagy az úr, te a minden
Minek nevét nem nevezi,
Kit nem ismer, csak sejt a lelkem,
Mert nagy hatalmad érezi.

Téged szeretlek én, imádlak.
Egyetlen, más nélkül való!
Oh, engedd el, ha mi bünöm van,
Tekintsd azt bennem, ami jó.

Szeretlek én, hiszlek, reméllek,
Mert nagyon büntetsz engemet;
S mert szenvedek, tûrök, hiszem, hogy
Meglátom egykor - mennyemet!

                                    (1857)

                XXVI

Énnekem már nem fáj semmi,
És örömet semmi nem ád.
Csak emléked fáj még... oh hogy
Örökké emlékezem rád!

Elfeledtem én már mindent.
Forog velem ez a világ,
De én nem is mozdulok, csak
Örökké emlékezem rád.

Oly homályos nekem minden,
Mint aki nehéz álmot lát,
És tünõdik, ha való-e?
Örökké emlékezem rád!

Mintha erdõn járnék, éjjel;
Elõlem futnának a fák,
És csak egy csillagot látnék...
Örökké emlékezem rád.

Néha kérdem, vagyok én még?
Álom-e ez, vagy valóság?
És tán nem is élek én már -
Csak a sírból emlékszem rád!...

                                    (1856)

            XXVII

Indulnak már a barna felhõk,
Az ég maholnap tiszta lesz.
A nap kisüt, és örömében
Csorogva sír a házeresz.

Majd eljön a víg fecske, gólya
És föllármázzák a falut.
Majd verni kezd az erdõ szíve,
Csörg a patak, szól a kakukk.

Majd jelt ad a kis dalkarmester:
A csalogány a lombokon;
És szól a dal, és égen földön
Áll a közös lakodalom.

Majd belerikkant a rigó is,
És mondja: Rajta, rajta, mind,
Siessetek szeretni, élni,
Hamar, hamar, tél lesz megint!

S majd illatoznak a virágok,
Szeretnek mind az emberek;
Szeret majd minden nyakra-fõre,
A pillangók és a - legyek...

És ennyi szerelem, gyönyör közt
Csak búsabb számüzött leszek.
Vigasztalan nagy bánatomnak
Nem találok csöndes helyet.

                                    (1857)

                  XXVIII

Eltakartam képed mint kit elitéltem
S emlékezetembõl haragom kivégzett.
Gyarló emberboszu igaz istenségen!
Hogy örökké éljen - föltámad emléked.
Hiábavalóság alakoskodásom.
Játszhatom-e hûtlent, ha szívem reped meg?
Nem, nem! Te vagy igaz, egyetlen bálványom;
S én vagyok, én, aki csak téged szeretlek!

Leveszem a fátyolt újra és örökre
Fenséges képedrõl - álljon az oltáron.
Amelynek forrását bûnbánat feltörte,
Elfojtott könnyeim, hulljatok immáron.
Szeretsz vagy nem szeretsz, megbocsátsz szivemnek,
Látlak-e valaha? - nem tudom, nem kérdem.
Azt se tudom, látsz-e, ahogy itt térdelek;
Nem tudom, hallod-e: itt vagyok, megtértem!

E világ - hiuság örök csatatére! -
Zajával engem is soká fogva tartott.
Biztam magamat is forgó szerencsére,
A világ szájából véve a parancsot.
Napja elvakított! - oh, én nehéz vétkem;
Nálad jobb szeretni a szátyár világot!
Hogy hiuságomnál kisebb volt szerelmem,
Kezed rá örökkön égõ sebet vágott.

S mégis most, midõn már, tudom, késõ minden,
Jólesik bánkódva megütnöm mellemet.
Panasszal, kínokkal úgy teli már szívem,
Hogy új seb fájdalma nyújt csak egy kis enyhet.
Leégett hiuság hamva homlokomon,
Szivemben aljas kéj büszke megvetése.
És ha vérem lángol: rólad gondolkozom, -
Tündért vesztve, nem kell földi ölelése!

A tömeg nevessen - akár megszakadjon! -
Megnyugtat, ha látom, hogy csak addig boldog,
Ameddig nem &ea