Egyformaság.

Konstantinápoly európai külvárosában, Perán, egy téli éjtszaka, játékházból jövet, befordultam a legtisztességesebb sörházba. Nemcsak azért, hogy egy kis álomadó italt szívjak magamba; de azért is, mert hazatérés előtt jól esett megpihenni valahol, ahol csönd, tisztaság és enyhe világítás van. Ahol nincsenek oláh hercegek, lengyel grófok, pávahangon visító orfeumi primadonnák, szennyes abroszok, bikabőszítő vörös falak és metsző fényű gázlángok. Minden korhely a tanúm, hogy ilyenkor az az egy-két pohár pale ale igazi tisztító nedű; kimossa az ember lelkéből azt a sok szennyet, azt a sok ocsmányságot, amit az imént látott. És az a néhány kései sörivó, aki ilyenkor egyesével meghúzódva üldögél az asztaloknál, jóleső vígasztalás, hogy íme vannak még becsületes, derék emberek is a világon. Mert aki éjfél után két órakor józanul, elmélkedve nézi, hogyan bizsereg poharában a fehér hab, okvetetlenül igen jámbor, nyugodt lélek; lelkiismeretét nem terheli semmi rossz, nem fél a holnaptól és nemsokára oly ártatlan, csöndes álomba fog merülni, mint a gyermek. Ezek az éjszakai, hallgatag sörivók mind jó emberek.

A szomszéd asztalnál egy csöndes öreg bácsi ült a pohár mellett. Észre sem vettem volna, ha szomjusága nem győzedelmeskedik nagy nyugalmán. Az álmos legények ugyanis nem hoztak neki sört, hiába ismételgette jó sokáig szép türelmesen: «Garçon, un bock!» Végre rájuk reccsentett és pedig egyszerre vagy hat nyelven, portugállal, olasszal, némettel keverve a görögöt, törököt és franciát: «Ferete mi zithon! Caramba! Arpa szu getir! Schweinkerl! Ancor un bicchiere di birra! Pezevenk! Un bock!» Aminek mind az volt az értelme, hogy sörre szomjuhozik a tisztes férfiu.

Megnéztem a sör nyelvtudósát. Szép, sima összakálú öreg úr volt. Barna bőréről itélve déli franciának vagy spanyolnak hittem volna, ha a szeme nem oly világoskék. Magas, sötétpiros fezt és kávészínű bőrzubbonyt viselt. Ez az északamerikai vadászruha igen bolondosan illett a török süveghez. A lábán ötujjnyi vastag, nemeztalpú kínai cipő volt, a nyakán indiai selyemkendő. Bő fekete bugyogója a norvég matrózok nadrágját juttatta az ember eszébe. Konstantinápolyban, e nagy álarcosbálban, minden nap annyi különös figurát látni, hogy végre ügyet sem vetünk rájuk; de ez a furcsa szerzet mégis izgatta kiváncsiságomat.

Méltóztatik tudni, hogy az éjfélutáni csöndes sörivókat valami csodálatos szabadkőművesség fűzi össze. Nem ismerik egymást, de azért nem idegenek. Ha egy megszólal, a másik azt hiszi, hogy rég félbeszakított beszélgetést folytatnak. Ezen a réven tíz perc múlva már tudtam, hogy kicsoda az én öreg szomszédom.

Meglepett, mikor elmondta, hogy redemptorista misszionárius; mert semmi papos nem volt rajta. Most épp Ceylon szigetéről jött és Perzsia felé törekszik. De ott nem marad sokáig, mert visszatér vagy Japánba vagy Dél-Afrikába, aszerint, amint majd feljebbvalói rendelik. Meglehet különben, hogy ismét az ausztráliai szigetekre küldik. Mindezt olyan egykedvüen, olyan félvállról mondta, mintha holmi kis kirándulásról volna szó.

Olaszul beszélgettünk. A misszionárius nyelve gyorsan pörgött; de egy-egy kifejezésnél elakadt, mintha keresgélnie kellene emlékezete dikcionáriumában. Gyakran használt francia, spanyol és portugál szavakat is, melyek elvesztek a rokon olasz szóáradatban; de néha angol, német, török és előttem egész ismeretlen nyelvű szókat is kevert beszédébe. Ilyenkor aztán hirtelen visszatért az olaszra és úgy nézett rám, mintha bocsánatot kérne feledékenységéért. Egyszer egy egész mondatot valami csodálatos idegen nyelven mondott. S mikor kérdő pillantást vetettem rá, mosolyogva szólt:

- Ne haragudjék rossz szokásomért. Harminc éve kóborlok a világban és fölváltva vagy húsz nyelven kell beszélnem. Francia vagyok, de magam sem tudnám megmondani, micsoda nyelven gondolkodom. Összezavarodott fejemben a tömérdek sok szó; azaz hogy jobban mondva: az erősebbek győztek. Vagyis mikor valamit ki kell fejeznem, mindig az a szó ötlik agyamba, amely szerintem a legjobban festi azt a fogalmat. Száz és száz dolog van, amit afrikai és ázsiai nyelvek sokkal különben tudnak nevén nevezni, mint a tökéletes latin idiomák. Vagy legalább az én fülemben jobban csengenek. Néha kínai, néha tamul, néha japáni vagy tatár szó kergeti el ajkamról az olaszt, nem is szólva az európai nyelvekről, melyek tizével kínálkoznak; ami elvégre nem is csoda, mikor európai emberrel, európai dolgokról beszélek. Mindig a célszerűség diadalmaskodik bennem. Ez az én zagyva nyelvem igen tökéletes; húsz egynéhány nép lelkének ereje egyesül benne... Vettem észre, hogy megbámulta különös ruhámat is. Uram, ez a legbölcsebb öltözék a világon. Hasonló a nyelvemhez. Megvan benne minden jó, amit különböző civilizációk teremtettek. Nincs jobb ing a javai selyemnél. A kínai saru a legkitűnőbb lábbeli; soha nem fárad el benne az ember. Az amerikai bőrzubbony maga a kényelem. A fez áldás, mert minden okos ember borotváltatja a fejét. Nincs nemzet, melynek a ruhája annyi jót egyesítene magában, mint az enyém.

Fiatal, kalandokra vágyó ember voltam én akkor. Ez a világlátott öreg irígységgel és érdeklődéssel töltött el. A Kelet elkábított. Azt hittem, hogy átlépve Európa küszöbét, egy új, idegen, fényes, tündéri mindenség tárul elém; minden lépéssel csodásabb, elragadóbb, meglepőbb. Félénken kérdeztem Père Mathieutől: hányszor utazta körül a földet?

Unott kézlegyintéssel felelt:

- Ötször vagy hatszor, magam sem tudom már. Elfecsérlett idő az.

Tudom, hogy a nagy utazók szeretnek kérkedni és örömest játsszák a fásultat, az egykedvűt. Az öreg pap észrevette kelletlen meglepődésemet. Harsány garçon, un bockot kiáltván a terem végén szundikáló legénynek, igazolni kezdte magát.

- Ne higyje, hogy hencegni akarok ön előtt. Valamikor én is reményektől dobogó szívvel indultam útnak, meglátni ezt a roppant, ezt a tarka, ezt a végtelen változatosságú világot. A hajón megraboltam az álom óráit, hogy csak ne mulasszak el semmit, amit látni lehet. De már az első utamon az a meggyőződés támadt bennem, hogy a tenger mindenütt egyforma, s a föld alakulásai mindenütt egyformák. Az Óceán olyan mint az Ádria, az Ádria olyan mint a Sárga-tenger. Nagy víz, melyet hol ilyen, hol amolyan színre fest a nap, a felhőkavargás. De csak víz, egyforma víz. És mindenütt egy a föld is. Engem eleinte meglepett, hogy Afrika északi partjai és az olasz keleti kontinens között semmi különbség nincs; hogy a Cordillerák szakasztott a svájci havasok, kivéve, hogy tenger van a közelökben; hogy Egyiptom fövénye azonegy a dán homokzátonyokkal. Lesújtott az igazság, hogy a föld csak föld, a hegy csak hegy. Keserű csalódás ért, mikor egy-egy ausztráliai sziget körvonalait épp olyanoknak láttam, mintha Corsica vagy Elba emelkednék ki a tengerből. És mindig egyforma volt fölöttem az ég is. Hogy a déli kereszt gyémántokból kirakott képe ragyogott-e a fekete boltozaton, vagy a mi göncölszekerünk, higyje meg uram, igen csekély különbség, mert a mindenség egy és változatlan. Kezdetben csodáltam, hogy a nap, a hold az egyenlítő alatt fényesebb és nagyobb, mint nálunk; de csakhamar meggyőződtem, hogy ez mégis csak a mi régi napunk, holdunk s az eltérés parányi csupán. Eleinte nagyon hatott rám a déli növényzet. Ah, a pálmaligetek, az őserdők, a kínai mangrove-szövevények, az indiai bozótok kábító szépek! Csakhogy az ember nemsokára érezni kezdi, hogy ez a nagy újság is megszokottá válik, s a vegetáció minden csodája csak lépcsőfok, árnyéklat a növényvilág egyetemében, a penésztől a libanoni cédrusig.

Az öreg most rágyújtott egy furcsa, fekete, szögletes szivarra.

- Az állatok? Hát az bizonyos, hogy elbámészkodunk egy kicsit, mikor először jön velünk szembe az utcán teve vagy elefánt, akit addig csak menazsériában láttunk. És nem mindennapi találkozás az első púpos ökör vagy tigris sem. De az állatvilág még könnyebben nivellálódik szemünkben, mint a vegetáció. Ausztráliában a kengurut, Afrikában a rinocérost, Amerikában a majmokat csakhamar oly egykedvüen nézzük, mint itthon a macskát, a lovat, a mókust... Az épületek? Aki egy-két évig utazik, hamar rábukkan arra az unalmas igazságra, hogy ház csak ház. A velencei Márk-templom, a renaissance palotái, a hindu bálványpagodák, a kínai tornyok, az izlam mecsetei, a rézbőrü indián vigvámja és az eszkimó sátor megannyi fokozata a civilizációnak s az emberkéz ügyességének; de egyikök sem elég erős arra, hogy kiragadjon bennünket ebből az egyforma világból, és elvigyen valahova, ahol azt mondhassuk: ez más csillagon van, nem a miénken. Ház csak ház, uram, higyje meg nekem. Az aranyos márvány Parthenon és az egyiptomi fellah iszapputrija két véglet; de megvan közte a folytonos összekötő kapocs, mely mindent eggyé, mindent azonossá tesz.

A pap lehajtotta fejét s elmélyedve nézett a levegőbe; pupillája alatt látszott a szeme fehére, mintha messze távolba tekintene.

- A legegyformább pedig a világon az ember. Az olyan apró különbségekről, minő a bőr színe, a koponya alkotása, nem is érdemes beszélni, mert elenyésző semmiség a civilizációk, társadalmak, szokások, erkölcsök, vallások, nyelvek határvonala is. Az a kétezer millió ember, aki e föld terein él, egy lelket hordoz testében. A szeretet, a gyűlölet, az indulatok, a bűnök, a jóság, a rosszaság, a boldogság hajhászása, a küzdelmek, a remény, a kétségbeesés, az öröm, a szenvedés egy mindenütt. És ez az egység legnagyobb a halálban. Álltam európai nagy bölcsek, lángelmék halálos ágyánál, és a vacok mellett, melyen emberevő vad haldoklott; láttam meghalni nemes hősöket a csatatéren, és kínai kalózokat, akiket kettéfürészeltek. Mind csak az ember volt; oly azonos, oly tulajdon egy a halandó a halálban.

Père Mathieu elhallgatott, megitta maradék sörét, majd az órára nézett és fizetett. Még csak annyit mondott, hogy reggel alkalmasint nagy köd lesz, aztán rövidesen köszönt és eltűnt a teremből kivezető homályos, hideg folyosóban.

.oOo.