KÉT VILÁG

A nászutasok este hétkor érkeztek vissza Nizzából. Az állomáson senki sem várta õket. Kiszálltak az elsõosztályú fülkébõl, bérkocsira tétették a két sárga angol bõröndöt, és rögtön a lakásukra hajtattak. A gumikerekû elegánsan suhant végig a körúton, s a fiatalasszony a várakozástól kipirultan nézegette az esti Budapestet félig csukott szemhéja alól.

- Hol a lakásunk? - kérdezgette ezerszer is, és vékony porcelánujjaival törülgette az ablakra csapódó izzadságot.

Zsitvay hallgatott. Azután a kocsi robogott még egy darabig, bekanyarodott egy kis utcába, s egy térre gördült ki. Az orvos átölelte a feleségét, és megcsókolta.

- Itthon vagyunk.

Zsitvay oly könnyen emelte ki az asszonyt, mint a pelyhet. Erõs, fekete magyar ember volt. Látszott rajta, hogy egész élete munkában telt el. Húsz küzdelmes év után végre kinyújtózhatott saját lakásában, melyet ízlésesen, selyemmel és állatbõrökkel párnázott ki. Örült az életnek. Majdnem kacagott a boldogságtól, mikor a sötét szobában ledõlt a süppedõs pamlagra, és csöndben elszívta esti szivarját. A bútorok, a képek, mind oly kedvesek és ismerõsek.

Az asszony trillázva repdesett a szobában. Zsitvay karon fogta, fölemelte, és sietve mutatta meg az új fészket.

- Ez itt a szalon.

- Ez a zöld az ebédlõ.

- Ott van a hálószoba... itt a társalgó...

A fiatalasszony mohón itta be magába az új benyomásokat. Minden olyan különös és érdekes volt. Néhol még a friss festékszag is érzett. A társalgószobában virág illatozott, és halványkék lámpa égett. Otthon sohasem látott ily ablakokat, ily bútorokat, ily merész, új képeket. Minden csecsebecse egy új élet ismeretlen mámoráról beszélt. Az asszonynak fejébe szállt az öröm, lehemperedett a puhazöld, bozontos szõnyegre.

- Olyan friss, olyan selymes, mint a fû. Akárcsak mezõn lennénk...

Zsitvay kiragadta a porcelánvázából az ibolyacsokrokat, s a feleségére szórta:

- Itt vannak a virágok is. Virág esik... virág záporozik... - A szoba szagos tavaszában zajosan nevettek is, csókolództak, két féktelen, boldog gyerek.

Az asszony türelmetlenül rohant tovább egy kis szobába.

- Itt minden oly édes, oly ismeretlen!

Azután a kilincsre tette a kezét, és izgatott sietséggel tovább akart menni. Az ajtó zárva volt.

- És ez?

Az orvos kissé zavartan felelt:

- A rendelõszobám.

- Mutasd.

Zsitvay vállat vont, és nevetett.

- Miért?

- Akarom látni.

- Majd holnap.

- Kérlek, nagyon kíváncsi vagyok rá.

Az orvos összeráncolta a szemöldökét, és gondolkozott. Már a zsebébe nyúlt a kulcsért, de egyszerre valami mást gondolt. Karon fogta a feleségét, azután átölelte, és erõsen, sokszor megcsókolta. Azt hitte, az este hangulatát megzavarná, ha végigmennének ezen a szobán.

Az asszony azonban odatapadt az ajtóhoz, és nem akart tágítani. A kulcslyukon bekukucskált.

- Itt egészen sötét van.

- Természetesen.

- Hideg csap az arcomba... Nem fûtenek benn?

- Ne képzelõdjél. Menjünk.

- Várj csak. A sötétben valami acélállványt látok, meg egy üvegszekrényt. Mik ezek?

- Majd meglátod.

A kis asszony csüggedten vette le szemét a kulcslyukról, s sápadt, ideges és türelmetlen volt. Szemei forrón és nedvesen világítottak, és érezte, az elsõ félreértés rögtön bekövetkezik, ha nem uralkodik magán. A titokzatos szoba küszöbje elõtt állott. Egy idegen szoba, ahova nem volt szabad belépnie.

A társalgóba mentek át, s a férje zongorázni kezdett. A díványra ült. Lehunyta a szemeit. Millió és millió alattomos, sunyi kérdés férkõzött a szívébe. Egyhangúnak, kopogónak, gyászosnak tûnt föl neki a zene. Hidegen surrantak hozzá a fürge zongorafutamok, mint a rövid lábú gyíkok, és összeborzongott, mintha végigmásztak volna a nyakán, a karján, és mérges tajtékkal köpték volna be testét. Miért nem szabad bemennie a titokzatos szobába? Valami borzasztót sejtett. Egy hideg tónusú, barátságtalan szobát látott maga elõtt, ahol garmadával hevernek a fényesre sikált tiszta ollók, vésõk, fûrészek, csövek, tûk, kanalak, tükrök és más különös mûszerek, melyek mind meleg emberi húsban fürödtek, s most is gyönge vérillatot árasztanak. A boldogságok fészke pedig e szoba mellett van. Ez lesz az õ otthona. Az orvosságszag beveszi magát a bútorokba. Kétségbeesetten küzdött a rémképekkel. Feje sápadtan billent hátra. A szoba rémületes feketeségben, tágan és szomorúan meredt reá. Olyan volt, mint egy örvény. A gyanútlan ismeretlen mosolyogva halad a márványszobros és pálmás szobákon át, s egyszerre csak belebukik a halálos ürességbe, a szenvedés és a kín szobájába.

Akkor eszmélt föl, mikor a férje már elõtte állott, s a vállára tette a kezét.

- Álmos vagy?

Egy tompa és idegen hang felelt:

- Haragszom reád. Fáj, hogy bizalmatlan voltál.

Másnap az orvos már megkezdette rendelését.

Az asszony kíváncsi volt, hogyan telik el az elsõ nap, és figyelt, kémkedett, a legkisebb neszre is fölrezzent.

Délután két órakor berregni kezdtek a csengõk. Az inas egymás után bocsátotta be a betegeket a várószobába. Férje fölhúzta fehér kabátját, és magára fordította a zárat. Némán, nyugodtan várt. Zsitvay három óra hosszat volt a szobában. Az asszony elnyújtott, szaggatott nyögéseket, mély sóhajokat, köhögést és sírást hallott. Fehér ruhában, fehér arccal idegenül járkált a szobában, és egy ezüstcsövön erõs és finom parfümöt permetezett a bútorokra. Ruháiból a perzsa liliom fejfájasztó illata áradt ki.

Öt órakor rendesen vége volt a rendelõórának. Zsitvay gyorsan átöltözködött, és kisietett a feleségéhez.

Az asszony fázósan húzódott el tõle.

- Megint ideges vagy - mormolta ilyenkor Zsitvay, és kedvetlenül legyintett a kezével.

Az asszony egy fotelbe süppedt, és onnan nézte a haragvó férfit. Fekete szemei villámlottak. Mindegyik lábdobaja egy kis mennydörgés volt. Fájt neki a nagy erõ, és szerette volna a porban látni.

Gyûlölni kezdte az urát. Fájt a kézszorítása, a nézése, a hangja. Éjjel hangokat hallott, és táncoló színes foltokat látott maga elõtt. Egyszer, midõn vörös bélû narancsot evett, azt hitte, hogy vértõl pirosak az ujjai, és iszonyodva dobta el a narancs húsát, amely vérzett, mint egy tátongó, összemarcangolt seb.

A titokzatos szobába még mindig nem szabad volt belépnie.

Egy nap azonban idõ elõtt pattant föl a rendelõszoba ajtaja. Zsitvay felöltözködött, és elment hazulról. De a sietségben elfelejtette bezárni a szobát.

Az asszony dobogó szívvel lépett be, és rémülten hõkölt hátra. Aztán mohón tekintett körül. A szoba a sok fûrésszel, fúrókkal s háttérben a csontvázzal olyan volt, mint egy furfangosan berendezett kínzókamra. Kék, sárga és piros folyadékok álltak a kialudt benzinlámpák fölött. Ide jönnek tehát a szenvedõk. Itt fetrengenek vérben és könnyben azok a sápadt betegek, akik az elõszobában rémült szemekkel lesik az ajtó rebbenését, hogy õk is szenvedjenek a fekete ember kése alatt, aki kórházzá tette nászszobáját, s az összes emberi nyavalyáknak, fekélyes förtelmeknek találkozót adott benne. Rémület cikázott a szemeiben. Elõször nézett farkasszemet az ember feneketlen nyomorúságával. Valami halhatatlan bosszú keményítette meg a szívét. Az elkényeztetett úrileányok hahotájával, az egészségnek ösztönével gyûlölte ezt a betegszobát. Az arca, az õ kis gonosz arca pedig valami csúf mosolytól torzult el.

Aztán föltette a kalapját, és magára vette tavaszikabátját.

Künn langyos, márciusi délután volt. Vágyódott ki, az illatos, egészséges életbe, a kék levegõtengerbe. Lerohant a lépcsõkön, kiért az utcára. Haját elkapta egy csintalan szellõ. Két boldog, álmodó szeme az enyhe égbolton tapadt, mely szelíden és kéken nézett vissza reá. Kicserepesedett száját megcsókolta a napfény. Itt jobb volt.

Este kilenc órakor jött haza. Az ura már az asztalnál ült, és várta. Szótlanul vacsoráztak.

- Mi a bajod? - kérdezte az ura.

- Semmi - felelte az asszony.

De belül valami mardosó kínt érzett.

„Õket jobban szereti” - gondolta magában.

Féltékeny volt rájuk. Ezt a féltékenységet még a káröröm se gyógyította, hogy most már tudja, mi van a titokzatos szobában. Másnap délután, mikor berregni kezdett a csengõ, és az ura komor homlokkal tûnt el újra, megfájdult a feje, s szeretett volna az ajtó elé állni, és tárt karokkal fölfogni a betegek ostromát, akik jöttek, seregben tódultak oda. Csak annyit érzett, hogy ezek más emberek, és rútak. Rútak és követelõdzõk. Követelõdzõk és türelmetlenek. Egy idegen világ, amelyet õ nem ért meg, tehát gyûlöli.

Egy este megint együtt ült a férjével.

- Mirõl gondolkozol? - kérdezte Zsitvay.

- Vezess be, oda.

Az asszony szerette volna nyílttá tenni a harcot. Kíváncsi volt arra, miért nem szabad átlépni a titokzatos szoba küszöbét, Zsitvay azonban nem felelt. Fölkelt a székrõl, és vállat vont. Aztán végigsétált a szobán. Csak ennyit mondott:

- Hiszen olyan boldog vagy. Te sohase voltál beteg.

Így múlt el a tavasz és a nyár. Õsz felé egy szüreti mulatságra voltak híva. Az asszony a szabadban táncolt, kiizzadt és meghûlt.

A betegség eleinte egész jelentéktelennek látszott. De a láz nem akart alábbszállani. Szép kis feje elgyötörten, forrón, pirosan hentergett a fehér párnák között. Férje szótlanul ült az ágyánál. Elõször csak nappal. Azután éjjel is. Az összes szobák ajtaját kinyitotta, a rendelõszobát is, és az egész lakás egy nagy betegszobává változott. Zsitvay a rendelést beszüntette.

- Mért nem csengenek a csengõk? - kérdezte az asszony egyszer délután, mikor felült az ágyában, és kifelé figyelt. - Mért nem mégysz hozzájuk?

- Kikhez?

- Hozzájuk... - mondta az asszony, és bágyadtan mosolygott.

Egy hónap után már szabad volt fölkelnie. Lesoványodott és megsápadt. Mikor benézett a tükörbe, alig ismert magára. Ez egy egészen új asszony volt.

„Sohase voltam ilyen szép” - suttogta magában. Aztán az urára gondolt. Az õ erõs, munkás urára, és ezt mondta:

- Sohase volt ilyen szép.

Egy este az asztalnál ült, és a lábadozók csöndes mosolygásával piskótát mártogatott a konyakba.

Zsitvay mosolyogva jött ki a szobából, és megölelte.

- Most pedig megkapod a jutalmadat. Mától kezdve szabad bejönnöd velem a szobába. Abba a szobába.

A karját nyújtotta neki, és bevezette.

A hideg, idegen, barátságtalan szobát meg se ismerte.

Minden tündéri fényben ragyogott. Sehol se érezte magát oly biztonságban, mint itt, és szépnek látta az életet, és boldog volt, és örült, mintha egy nagy utazásról jött volna meg, és végre hazaérkezett volna. Mindenen a jóság õrködött. A tisztaság, a nyugalom, az új élet, az áldás és megenyhülés e fészkében kacagva járt-kelt, és dalolni szeretett volna, valami földöntúli ismeretlen dalt, amely minden titkot fölold és összeköti õt az urával és minden, minden jó emberrel. Könnyezve borult a vállára:

- Most már megértelek. De látnom kellett.

- Mit.

- Hogy engem is úgy szeretsz, mint õket.

Karácsony táján vendégeik voltak. Éjfél után bontottak asztalt. A vendégek a pezsgõtõl mámorosan, szivarozva jártak végig a szobákban, s az asszony mosolyogva mutatta meg nekik a lakást.

- Az ebédlõ.

- És ez?

- Ez az én szobám.

A kövér tanácsos a rendelõszoba felé mutatott.

- Ez pedig...

Az asszony a tanácsos piros, egészséges arcára tekintett, aztán az urára, és nem felelt. De a tanácsos úr és a többi vendégek okvetlenül látni akarták a rendelõszobát is. Be akartak törni ebbe a szentélybe, és körülhurcolni profán érdeklõdéseiket, elnyúlni, emészteni és szivarozni az elviharzott szenvedések árnyékában. Az asszony összeborzongott. Aztán értõen Zsitvayra mosolygott. Mintha egy közös titka lenne vele. Érezte a határt, ami ezt a szentélyt elválasztja mindentõl, ami az egészségesek és betegek világát örökre elválasztja, s fázott a gondolatra, hogy idegen emberek lépnek ide szentségtelen cipõkkel, az egészségtõl kegyetlen arccal, s megtapodják a szenvedõk nyomait, és csöndesen eléjük állt fehér ruhájában, és határozottan fölemelte a kezét, és egy tiltó mozdulattal, amelyben erõ volt és gyöngédség, oly hanglejtéssel, amelytõl néhányan mindjárt visszahátráltak, olyan szemrebbenéssel, amelytõl a piros arcú mérnök elsápadt, a kövér tanácsos pedig nyomban kijózanodott, csak ennyit mondott:

- Ide, uraim, tilos a bemenet.

1908