|
Fényes
délben a napszúrás úgy reszket a levegõben, mint valami hegyes, gonosz aranytû.
A kisváros
alszik. Házai fehérlenek, ablakai villognak a fény önkívületében, hasonlóan
valamely iszákos vagy õrült szeméhez, aki csak bámul a porba, s nem lát.
Távolabb a
huszárok lovardája, melynek eresze már ad valamicske árnyékot, a gyep, melyen
pitypangok nõnek, méhek, darazsak zümmögnek.
Lélegzetünk
ki-kihagy. Akár forró fürdõbõl jönnénk, testünk izzik, kezünk reszket. Néhányan
- tíz-tizenkét éves gyerekek - tornaingben, gumicipõben, harcra készen várjuk a
kövér bírót. Betegek vagyunk a kánikula örömétõl. A világ: egy sárga szédület.
A lovarda
eresze alatt összedugjuk fejünket, lüktetõ halántékkal hallgatunk. Mikor
elharangozzák a delet, a törvényszék hûvös kapualjából - mindig pontosan -
kiduzzad a kövér bíró hordószerû potroha.
Egyikünk
elordítja magát:
- Jön a
kövér bíró.
Odalapulunk
a lovarda kapujához. A csendben csak szívünk kalimpálása hallik. Nemsokára
összerezdül az aszfalt, ami azt jelenti, hogy mindjárt elõttünk a kövér bíró.
Egy pillanat, s már itt van. Porszín nyári ruhát visel, domború hasán vastag
aranylánc, ujján zöld pecsétgyûrû, kezében nádbot.
Homlokáról
keskeny patakokban ömlik a verejték. Vakondok-szeme hájpárnák mögül pislog
ránk. Mindnyájunkban forr a harag, de félünk, s gégénk úgy összeszorul, hogy
nem bírunk kiáltani.
Csak akkor
kiáltunk, mikor már tíz-húsz lépésre fújtat tõlünk, mint egy gõzmozdony.
Valaki
fölragad egy göröngyöt.
- Vágd
utána - bátorítják az illetõt. - Üsd agyon.
A göröngy
magas ívben röppen feléje, széttöredezve fröccsen szét a porban. A szeplõs
Torday, kit az iskolában „pulykatojás”-nak csúfolunk, fölajzza parittyáját, s
utánaküld még egy színes kavicsot.
A kövér
bíró hátrafordul.
Hunyorog a
napfényben, aztán továbbgurul. Mi kuncogva, dühös álpátosszal fogadkozunk:
- Ha legközelebb erre jön, nem viszi el szárazon. Ezzel verem be a fejét.
A
napfényben egy kézipisztoly vasagya villan meg. Mindnyájan elhûlünk, de
boldogok vagyunk, erõsnek érezzük magunkat.
Utáltuk a
csúnyaságát, gyûlöltük a betegesen pöffedt kövérségét, ahogy csak a gyermekek
tudnak gyûlölni.
Sohasem
láttunk ilyen torz embert. A lábak búsan tartották a potrohot, a törzs
beleveszett duzzadó, virágzó hájába, melybõl csak kopasz feje látszott ki, mint
egy minden pillanatban megpukkadni készülõ zsírgömb. Az arc közepén pisze,
tömpe orrocska szomorkodott, mely - úgy tetszett - pityeregve vádolta a
természetet, hogy egy embert így megcsúfolt.
Részvétet
nem éreztünk iránta. A varangyos békát éppúgy gyûlöltük, mint a kövér bírót.
Gyûlöltük, mint mindent, ami szokatlan.
Egyszer
délután arról vitatkoztunk, hogy mitõl hízott meg ennyire a kövér bíró.
- A kövér
bíró - mondta Pali - ökröket eszik. Egy egész ökröt fal minden ebédre. Az anyja
süti nyárson.
- Hát van
anyja? - kérdeztük, s a társaságon hitetlen moraj futott végig.
- Van hát -
erõsgette Pali. - Vele lakik együtt, itt a Tûzoltó utcában. Én ismerem. Ha
akarjátok, mindjárt elvezetlek benneteket.
Elindultunk
a különös kalandra. Rablóregényekben olvastuk, hogy bátor, nemes daliák az
ellenséget tulajdon fészkében keresik fel, s ott számolnak le vele. Mi is
ilyesmire gondoltunk, míg közeledtünk a csendes, zöld zsalus ház felé.
Palit
elõreküldtük.
Pár perc
múlva röhögve jött ki:
- Gyertek.
Elõször a hûvös
tornácon kellett keresztülhaladnunk, melyet színes üvegkapu választott el az
udvartól.
Benn
kõrisek, jázminbokrok között, a hinta mellett, a padon egy sovány, bánatos
nénike kötött.
Még
viszketett a torkunk a nevetés ingerétõl, de a nénike megsimogatta fejünket, a
mi kezet csókoltunk neki, mint az édesanyánknak szoktunk. Mély, aranykarikás
tányérokon almát, körtét tett elénk. Palit felültette a hintára.
Elmondta,
hogy a hinta még a fiáé volt, mert valaha, mikor iskolába járt, nagyon
szeretett hintázni. Sok mindenrõl beszélt még. Hogy féltette, hogy várta, ha
néha elmaradt a pajtásaival, hogy megnótázott, megtáncolt a kis lurkó, ha a
hosszú õszi estéken unták magukat. Micsoda fürge, derék legény volt, és micsoda
táncos. Nem akadt nála különb madarász sem.
- Úgy ám -
ismételgette -, az én fiacskám is madarászott - és sóhajtott. - Az idõ múlik.
Maga elé nézett. Mi pedig õt néztük. Azzal jöttünk ide, hogy
valami tréfát csinálunk a kövér bíróval a saját házában, de a kedvünk elzápult,
a kánikula hõségében fáztunk.
- Meséljen még, néni - mondta Pali, álmélkodva. A néni most rápillantott.
- Ejnye -
szólt -, de rongyos az ingecskéd. Ki látta így járni?
Bement a
szobába. Kihozott egy csomagot. Ruhák voltak abban. Cipõcskék, kis nadrágok,
kabátkák. Meg egy tornaing.
- Ez mind
az övé volt - mondta a néni. - Ez az ingecske is. Nézd, épp illik rád.
- Ez is? -
kérdezte a Torday gyerek, s egy zöld lepkefogót emelt fel.
Mindnyájan
megdöbbentünk. A röhögés, mely a kapuban torkunkban bizsergett, most
csiklandozó, orrcsavaró zavarrá savanyodott, s pityergõssé torzította arcunkat.
Kézrõl
kézre adtuk a lepkefogót.
A fák
árnyában állottunk.
Néhányan a
hintára szálltak, sikoltottak, bukfencezni próbáltak a fûben. De nem jól
éreztük magunkat.
Valami fojtogatta
torkunkat ezen az alkonyaton, mint mikor az ember elõször nem bír aludni, s
észreveszi, hogy neki is fáj, ami másnak, és jobban fáj, mint másnak. Az
irgalom tündére szállt közénk, melyet eddig még nem ismertünk, s egy pillanat
alatt átvillant a fejünkön, hogy valaha a kövér bíró is gyerek volt, olyan mint
mi, madarászott, hintázott, és lepkéket fogott.
Amikor ezt
átgondoltuk, már nem voltunk többé gyerekek. Arcunk megöregedett, szemünkbe az
élet minden misztériuma ült. Álltunk egymás mellett, némán.
Egy dalba
kezdtünk, de ijedten - minden ok nélkül - abbahagytuk. Fekete bogarak koppantak
kalapunkhoz. Fejünk megfájdult a forró fû szagától.
Én a falhoz
támaszkodtam, s lehunytam a szememet. Kék mezõt láttam, melyen egy kis virgonc
gyerek hajadonfõtt ugrál, kezében a zöld lepkefogóval, egy ideges, fehér
pillangó után kap.
Megszégyenülve
somfordáltunk ki az utcára.
Forró és fekete volt az éj.
A sarkon dörgõ léptekkel jött felénk a kövér
bíró.
- Jó estét - szóltunk, és illedelmesen
leemeltük sapkánkat.
- Jó estét - mondta a kövér bíró, mint a
testvérünk, s õ is leemelte szalmakalapját.
Este sokáig nem tudtam elaludni kis ágyamban.
Amikor elaludtam, azt álmodtam, hogy a kövér bíró kék szalagos gyerekpólyában
sír, és szomorúan rám mered, mint egy nagy-nagy, pufók baba...
1908
|