EGY RÉGI, RÉGI TÁRCA

Hórihorgas, toprongyos öregember jelent meg a szerkesztõség ajtajában. A szolga elõtt mélyen meghajolt, a szerkesztõt karon akarta fogni, és bizalmaskodva kacsintott rá:

- Egy szóra.

A szerkesztõ hátrált, tovább ment.

Az öreg ott állt az egyik terem közepén, és nem vette észre, hogy magára maradt. Csontos, sárga kezét még egyre nyújtotta a szerkesztõ felé, ki eltûnt. Aztán nézelõdött, köhécselt, míg lassan és szomorúan - a megalázkodás szégyenében - visszahervadt a keze, és csöpögõ, zöld ernyõjén pihent meg. Sokáig tétovázott így. Pergamenszerû füle kigyulladt, szeme ragyogott. Pirulva hallgatta a szomszéd szobából áthangzó kuncogást. Nem értette a helyzetet.

Hozzá siettem. Akkoriban gyakran láttam ilyen félénk, vidéki embereket, kiknek minden lépésük botlás, szavuk becsületsértés, kíméletük gyöngédtelenség. Megsértenek szívességükkel. Ezek azok, akik a szoba egyetlen székét okvetlenül feldöntik, a vendégségben õk törik össze a legdrágább poharat, õk kiabálnak, mikor suttogni akarnak, õk riasztják fel az alvókat, ha lábujjhegyen járnak, és legelõször õk ülnek le a frissen festett padokra, melyekre oda van írva: „Vigyázat”.

Szegény öreget megszántam:

- Parancsol? - kérdeztem tõle.

- Egy tárcámat szeretném kikeresni.

Elmosolyodtam. Inkább valamilyen különc prófétát vagy világgyûlölõ természettudóst sejtettem benne, mint írót.

Intettem a szolgának, hogy adja át a régi köteteket. Az öreg az elõszobába surrant, csöndesen egy íróasztal mellé kuporodott, s elveszett a régi, poros kötetek között.

Fél szemmel figyeltem. Levette téli sapkáját, s szelíden ragyogott föl kopasz feje. Most már láthattam arcát. Ó, a szemei milyen érdekesek. Ezekbõl a világoszöld szemekbõl komoly, szenvedõ lélek tekint ki, melyben rendkívüli izgalmak bujkálnak. Mostan is nagyon izgatott. Egészen kipirult már. Bizonyosan korán kelt, hogy idején érjen a budapesti vonathoz, a vonat összerázta, megtörte, talán nem is ebédelt rendesen, s most gyengéden fáj a feje, és mégis folyton a tárcára gondol, lázasan szaglászva keresi régi újságok porfelhõjében. Különös ember. Izzadt kezén az évek piszka sárrá változott. Arca is sáros. Szemei pedig - szelíd, kedves, félõrült szemek - riadtan cikáznak egyik lapról a másikra. Még mindig nem találta meg.

Meguntam a szemlélõdést, és nem törõdtem vele. Elmentem vacsorázni. De hogy visszajöttem, az én öregem még mindig ottan ült a szerkesztõségben, egy íróasztalról lógatva lábait. Most már érdekelt az öreg. Mit akarhat avval a tárcával? Miért olyan fontos neki? Megtalálta-e? Mégse szóltam hozzá. Telefonoztam, megírtam a cikkemet, cigarettáztam.

Mikor hajnal felé hazaindultam, újra elém botlott, s most már õ szólított meg szorongó, fátyolos hangon:

- Nem találtam meg, kérem. Nincs sehol.

- Átnézte a köteteket?

- Át. Nem is egyszer. Mégse találtam.

- Lehetetlen. Akkor valószínûleg nem is itt jelent meg.

Az öreg mosolygott.

- Dehogynem. Határozottan emlékszem reá. A napra is, a címére is. Mintha most is magam elõtt látnám. Le volt nyomtatva. Negyven éve lehet. Akkor húszéves voltam.

Az ajtó újra kinyílt, és most éles, hideg léghuzam söpört át a szobán, s kigöngyölítette a lázas füstfellegeket, a porzó és tinta savanyú szagát, a viták visszhangját, az átélt gondolatok, harcok foszlányait, melyek még mindig köröttünk lebegtek. Aludni ment a szolga is.

Egyedül maradtunk. Szemembõl pedig egyszerre kiszállt az álom, hirtelen elhatározás szegzett az íróasztal mellé, hogy végzete legyek ennek a gyámoltalan embernek, és összeszorított szájjal, az erõfeszítés végsõ ájulatában tovább vezessem valamilyen ismeretlen pont felé, és - nem tudni miért - egész magamévá tegyem az õ titokzatos, kusza ügyét.

- Ha én azt megtalálnám - sóhajtozott, és összekulcsolta a kezét. - Mit adnék érte. Az életemet is odaadnám. Ilyen szépet sohasem írtak. Soha, soha. A fiatalságomat írtam meg benne. Évek óta járkálok mindenfelé. Éjjel és nappal kutatom. Most idejöttem. Ez az utolsó állomás. Itt kell lennie.

- De mirõl szólt a tárca?

Az öreg két nagy ívet írt a levegõbe végtelen szeretettel. Lehunyta szemét.

- Nem lehet elmondani. Szép volt. Nagyon szép. Gyönyörû.

Pokoli éjszaka volt. Egymás után dobáltuk le a puffanó, porzó, füstölgõ köteteket. Kezünk mohón, szinte buján turkált a lapok közt, és valami hihetetlen vakbuzgalommal, az õrült lihegésével kerestük sárga lapok közt egy ember életét, azt, ami még értékes, az utolsó rongyot, az utolsó hazugságot. Siettünk. Úgy, mint néha sötét lépcsõkön sietünk minden ok nélkül, a félelem ösztönével, saját árnyékunk elõl. Talán attól féltünk, hogy a reggel nyomunkba lép, utolér és ránevet eredménytelen munkánkra. Cigarettára gyújtottunk, és rongyosra mart szivarok sötét parázzsal buktak ki szájunkból.

A percek egyre múltak. Lesoványodtunk, elkoptunk ebben a hajszában, s szájunk, arcunk szürke, piszkos lett a hamu kesernyés csókjától. Végre agyongyötörve hullottunk a pamlagra, és a kudarctól pirulva néztünk magunk elé.

A tartalomjegyzéket is átfutottuk. Nyoma se volt a novellának.

Az öregre pillantottam. Szepegve, nagyon illedelmesen várt, mint félõ gyerek. Arcáról eltûntek a piros lázfoltok.

- Menjen haza, öregem - mondtam csendesen. - Majd holnap.

Az öreg azonban meg se moccant.

- Meg kell találnom. Hiszen emlékszem reá. Most már emlékszem. Eszembe jutott minden.

Kíváncsian néztem reá. Beszélni kezdett.

- A mese a kék szemû és fekete szemû fiúról szólt. Ez a két fiú a legjobb barát volt. De egyszer megszerettek egy leányt. Nem tudták sokáig, minthogy mind a ketten valami furcsa álomvilágban éltek.

Finoman, csendesen mesélt az öreg.

- A kékszemû mindent kéknek látott. Kék volt elõtte az éjjel, a nap, az erdõ, minden. Kéknek látta még a lányok sötét szemét is. A feketeszemû pedig mindent feketének. Még a szõke lányok haját is. Így mentek egymás mellett, egyik a kék, másik a fekete végtelenségben, míg egy este a kapu elõtt álltak meg, és megtudták, hogy meg kell halniok, el kell búcsúzkodniok örökre, és elbujdostak a kis vidéki város éjszakájában. Ott, a fáradt folyócska partján ültek és sírtak. Lelkük, az õ picike, törékeny üveglelkecskéjük pedig meghasadt, zenélve, sziporkázva, trillázva ezer darabra tört. Átölelték egymást, és a gyöngyvirágok között haltak meg.

Az öreg lassanként tûzbe jött. Álmosan hallgattam. Most már láttam, hogy csak a mérges hajnal mutatja neki ezeket a képeket, és hagytam beszélni.

- Ön nem tudja, milyen volt ez a lány. A haja rozsdaszõke, és a bõre porcelánfehér. Máriának hívták. Szemei melegek, barnák, mindig csodálkoztak, és ha rámeredtek valakire, gyengén kacsintottak. De ez csak szebbé tette. Ez a gyengéd kacsintás parfümje volt az arcának, édes vanília illat, altató tömjén. Feje pedig fáradtan ült isteni nyakán, mintha sok-sok párna támasztotta volna, és õ is unná fejét, szép szemeit és az életet.

Kissé összeborzongtam. Ez az ember nem tudja, mit beszél. Valami emlék kergette ide, amelynek most nem tudok végére járni. Hiába is akarnék. De egyszerre látom, hogy mi tartott eddig ébren, mi kergetett bele a bolond virrasztásba, a céltalan hajszába, és hamar szerettem volna szabadulni a különös képzelgõtõl, ki egyre lázasabban beszélt.

Künn már gyöngén virradt. Szemben egy tûzfal fehérlett, s a hajnal mozdulatlanságából egyenesen arcunkra világított. Láttam, amint a piszkos folyosó lámpája küszködött, fellélegzett és meghalt. A csend ijesztõ volt. Ez a hajnalodó házak hangulata, mely dermesztõen fekszik mindenkire, úgyhogy az ébrenlevõk se mernek zajt csapni, s halkan járnak, halkan beszélnek, mintha igyekeznének az alvókhoz hasonlítani. Megtöröltem a homlokomat. Ásítottam.

- Feküdjön le, édes barátom. Aludja ki magát. Hiszen ezt a mesét most gondolta ki.

Az öreg fölrettent, tágra nyílt szemmel nézett rám.

- Igen, maga sohase írta meg a tárcát - mondtam.

Elhangzott a szavam, a végzetes szó. Csönd lett. Vendégem sem tiltakozott. Leült egy székre, az íróasztal mellé, és szomorúan lelógatta fejét. Sohase láttam nála koldusabb koldust. Úgy ült ott, mint akinek semmije se volt már, kifacsarva, összegyûrve, megsemmisülten, és siratta életét, hiábavaló, ostoba éveit, és a tárcát, az egyetlen szép álmát, amit sohasem írt meg.

Feje az íróasztalra bukott.

Könnyei odapotyogtak az itatósra, az antracéntinta friss foltjai mellé.

Az itatós felitta.

1910