ÖREGURAK

1

- Kiadó szoba?

Az öregasszony bólintott, és kinyitotta az ajtót.

- Tessék besétálni.

Két félénk, különös öregecske állt az ajtó elõtt. Mózes és Dániel.

Mózes egészen kopasz, sötétzöld télisapkát visel, és sárga sállal köti át a nyakát.

A másik deresedõ, szõke és magas.

Mind a kettõnek hatalmasan vert a szíve, mikor beléptek a szegényes, ferencvárosi diákszobába. A fájó délután sárgaságában a tárgyak éles és fekete körvonalakkal rajzolódtak elébük. Megszorították egymás kezét.

Azóta semmi se változott.

A homályos ablakok elõtt szédületesen ágaskodott a tûzfal, mely egykor roppant arányokat öltött, s valami elátkozott várkastély, vagy egy õrködõ fellegvár álmát keltette fel bennünk. Ez volt az. A padlásablakokban rongyfigurák bóbiskolnak, melyek távolról boszorkányoknak látszanak. Messzebb egy kétemeletes ház. A túlsó udvaron a teniszpálya. Még a szoba bútorzata is ugyanaz. A falszekrények, a nagy asztal, az ágyak. Az almáriumon befõttek - piros paradicsomok, zöld mandulák - és hátul egy óriás üveg, zavaros ecetággyal. Itt a kancsó és a poharak. A zöld csíkos, sötét pokrócok. Egyik asztalon egy abbahagyott kötés. A vízvezeték pedig altatóan, ájulatos unalommal csöpög most is, mintha el se zárták volna azóta.

Bámultak, és nem tudtak szóhoz jutni.

Az asszony megigazította pápaszemét, és keményen arcukba nézett. Itt, a Ferencvárosban, nagyon vigyázni kell a pénztelen lakókra, akik csomag nélkül érkeznek, s a szegény, gyámoltalan öregasszonyokat irgalom nélkül becsapják.

- Tetszik? - kérdezte erélyesen.

- Igen - mondta a kopasz, és rögtön letette az elsõ havi bért. - Vidékrõl jöttünk. A pályaudvaron van a poggyászunk. Estére beköltözködünk.

Azzal köszönt a két öreg, és zavartan mosolyogva mentek ki.

A lépcsõn azonban megeredt a beszédük.

- Láttad?

- Igen. Ez az.

- A mi kedves szobánk.

- A lámpaernyõ.

- A függöny.

- Az óra.

- A kötés az asztalon.

- Minden, minden.

Hadarva beszéltek. Boldogok voltak. Ruganyosan és majdnem fiatal lépésekkel mentek az aszfalton. Csak ez hiányzott még a tervükhöz. A két öreg úr, az elsavanyodott filozófus és a botanikus, akik egyetemi éveikben lakótársak voltak, úgy tervezték, hogy harminc év után otthagyják az unalmas, vidéki fészket, és újra feljönnek lakni Budapestre, s élnek szegényen, diákosan, mint régen. Szerencsére üres volt a régi lakásuk. Mózes, aki a mélyebb filozófiában nem volt egészen járatlan, lelkesen beszélt:

- Az élet, a fiatalság nem annyira bennünk van, mint inkább a környezetben. Lásd, csak mi változtunk. Itt újra megtalálunk mindent, amit elveszettnek hittünk. Ugye, Dani?

A botanikus nevetve intett. Furcsa, hórihorgas, kopott fiú volt ez a Dani, aki úgy viselte diákos nevét, mint egy kinõtt nadrágot. Csak õ öregedett meg, a neve nem. De most, hogy homályos örömmel haladt elõre, meglepetve és tájékozatlanul, kezében Budapest mérnökileg hitelesített térképével, egy diáknak tetszett, hogy öreg gyereknek, azokhoz a vidéki gólyákhoz hasonlított, akik szomorúan bódorognak az emberek között, s próbálják emlékezetükbe idézni az utcák és a körutak szeszélyes kacskaringóit, melyeket apjuk a búcsúestén szivarhamuval rajzolt ki az abroszra. Bizalmatlanul nézett az emberekre. Nagyon félt, hogy becsapják. A kereskedõket gyûlölte. A pincérekre pedig, akik ügyesen forgolódtak a kávéházi asztalok körül, úgy tekintett, mint a gyilkosokra. Ez az érzése már megvolt réges-régen, mikor elõször jött a fõvárosba. Most újra fölébredt benne.

Mózes pár lépéssel elõtte boldogan ment. Úgy tetszett, hogy megfiatalodott. Ezeken az utcákon öröm és életkedv tombolt, melybõl neki is jutott.

A nagyvárosban van valami családiasság. Mihelyt megérkezünk, a szívére fogad, mintha várt volna reánk. Csak a kisváros zárkózik el elõlünk. Itt azonban ismeretlenül maradhatunk, és ismeretséget köthetünk. Mózes úgy érezte, hogy akik itt járnak, egytõl egyig ismerõsei. Betekintett a péküzletbe, és megtalálta a két öreg kisasszonyt, akiknél estente kenyeret és túrót vett. A kisasszonyok szürke ruhában voltak. A hajuk is szürke, s most is erõsen pomádézzák. Szorgalmasan pakolják a papirosokba a kenyeret, s mindenkinek hosszan és szívesen köszöntenek jó estét az õ fakó és halott hangjukon. Jó estét, drága kisasszonyok. A hentes elõtt is megállt. Lopva, mintha bûnt követne el. Egy kövér ember ragyogó késsel sonkaszeleteket kanyarított le a prágaiból, melynek rózsaszín bársonyát fehér szalaggal köríti a finom zsiradék.

Ezt látta egyszer régen is. A kövér hentes elõtte a bõség és gondviselés jelképe volt a hét szûk esztendõben. Mózesnek zúgott a feje az örömtõl. Azt hitte, hogy visszacsavarták az idõ kerekét, s a múltból él. Egy pillanatra elmélyedt. Hányszor kelt fel kora reggel ez a hentes télen, nyáron, hányszor állt itt a márványasztalnál, míg õ távol volt, rá se gondolt, hányszor kezdett bele ugyanebbe a munkába, talán csak azért, hogy másokban az élet folytonosságának a hitét fenntartsa. Valami hálát érzett iránta, és mindenki iránt, aki körülötte volt. Már nem volt idegen. Ezek az emberek befogadták, mint egy családtagot. Némán köszöntötték a szemével. Õ pedig meglophatta a titkaikat. Mózes mámorosan ment tovább.

Egy leány ment elõttük.

- Láttad? - kérdezte Mózes Dánielt. - A haja akárcsak a Marié. A szeme is. Az orra is. Csodálatos.

Mind a ketten megálltak, és csodálkozva néztek utána. A két öreg gyakran beszélt Mariról, aki egyszer diákkorukban felment hozzájuk, meggypálinkát ivott, és az asztal tetején táncolt. Aztán eltûnt a szemük elõl. Ez volt egyetlen kalandjuk.

Azóta minden lány Marihoz hasonlított.

Az emlékek minden fában és kõben felébredtek. Akárhova léptek, megelevenült az aszfalt, és zenélni kezdett, a múltak muzsikáját. Ott szemben lakott egy õsjogász, aki minden évben kötelességszerûen megbukott a vizsgán. A második emeleti ablak nyitva van. Ég a lámpa. Vajon most is õ lakik-e itt? Az ablakokat mindig nyitva szokta hagyni. A fûszerkereskedõ a pultnál ül, és számolja a pénzt. Meghízott és megkopaszodott.

Mentek, szaladtak, repültek. Nem is vették észre, hogy nehezükre esik a járás. A legnehezebb lehullott róluk. Nem érezték a testük súlyát. Harminc év volt mögöttük, és ez egyszerre semmivé lett, eltûnt. Fiatalabbak lettek harminc évvel.

Siettek, hogy kapuzárás elõtt érjenek haza. Elõbb azonban betértek egy külsõ-ferencvárosi olcsó kávéházba. Dániel helyeslõen nézte a síró tükröket, a fakó plüssdíványt, mely harmonikált és jajgatott, mikor ráültek, és a pincért, aki pecsétes frakkban bicegett eléjük, mert ezek biztató jelek, hogy itt a kávé olcsóbb, mint másutt. Elszívtak egy szivart, és aztán fizettek. Mind a ketten négy fillér borravalót hagytak a tálcán. A pincér mélyen meghajolt elõttük, feladta a kabátjukat, és kinyitotta az ajtót.

Ettõl a sikertõl felvillanyozva mentek a pályaudvarra. Itt azonban csalódás érte õket. A csomagjukat nem kapták. Gorombán küldték egyik ajtótól a másikhoz. A hivatalnokok mogorván vagy mosolyogva utasították el õket, õk pedig rémülten néztek egymás szemébe. Akkor is úgy volt ez. Épp ily tájékozatlanok voltak. Az életben azonban sokat kell szenvedni. Örültek, hogy együtt szenvedhettek, és nem szégyellik magukat egymás elõtt.

Végre kezükben volt a poggyász. Lihegve, verejtékezõ homlokkal cipelték. A hordárokat gyorsan lerázták a nyakukról. Hiába volt pénzük. Azt tartották, hogy a hordárok gonosz és ravasz emberek, kik kizsákmányolják az utasokat, és hacsak lehet, nem kell velük szóba ereszkedni.

- Nem kell! - mondta erélyesen Mózes.

- Nem kell - ismételte halkan Dániel. Bementek a pályaudvarba, a peronra.

Mózes szerette nézni az érkezõ vonatokat, az utasokat, kik idegen nyelveken beszéltek, szeretett az álmos és tétova sürgés-forgásban elvegyülni, hogy õt is valami bús idegennek lássák, akit az élet hazátlanul ide-oda rángat.

- A pályaudvar - mondta mekegõ hangján - valami nagyszerû dolog. Nézd, milyen szép így estefelé. Milyen nagyszerû ez az üvegkupola. Ez a kagyló, mely a tengerek morajlását visszazengi. Minden út és minden távolság benne van, fel van göngyölve benne, és benne van a jövendõ is, s benne van a múlt. Nézd a síneket, milyen ijesztõen nyúlnak a távolságok felé. Akkor is látod, mikor a szemed már nem tudja követni, egy napsugár kinyúló ívén látod, beleszögelleni a végtelenbe.

Dániel ráhagyta, és intett. Egy szót se értett belõle. Mózes filozofált, s megszokta, hogy nem érti. A filozófia az, amit nem lehet megérteni.

De azért õ is elõrehajolt, és nézte, nézte a síneket.

2

A vonat Pétervárról reggel fél négykor indult. Elõzõ estén mind a ketten korán mentek aludni, hogy idejében fel tudjanak kelni. Elõbb azonban megvacsoráztak a kocsmában. Egy vörös abroszos asztalnál vörös bort ittak. Mózes rágyújtott a pipára, és köhögve szippantgatott. Ábrándosan simogatta szakállát, mely hellyel-közzel egészen megsárgult a dohányfüsttõl. Nézték az éjszakát és a holdat, mely ócskán, elhasználtan, vidékiesen lógott egy kerítésen, az eperfák lombjai között, mozdulatlanul. A por kaparta a torkukat. Néha átugrott a kerítésen egy egerészõ cica. Különben csend volt. Fizettek, elváltak, és aludni mentek.

De Mózes nem tudott aludni. Fájt a feje; nyugtalankodott. Éjfélkor felkelt, és teát akart fõzni. A kancsóban nem volt víz. Ki kellett mennie a kútra, egy ingben. Búsan ténfergett az udvarban. Azután bejött a szobába, leült a székre, és bámulta a lélegzõ spirituszlámpát. Micsoda unalom élni. A bútorok szinte megunták õt, elfáradtak és meggörnyedtek a keze alatt. A levegõ elposhad a leheletétõl. Jó, hogy elmegy innen. Másutt bizonyára szebb az élet. A hold is olyan közeli és unalmas itt. Szinte belép a szobába, mint egy vendég. Emlékezett, hogy azelõtt távolinak és fenségesnek látta. Kitárta karjait, és megigézve állt hideg fényében. Ez azonban elmúlt.

Lassan felforrt a teavíz.

Aludni késõbb se tudott. Álmatlanul hánykolódott a kis párnán. Mikor elõször utazott fel, épp így gyötrõdött az utazás izgalmában. Tervek zsibongtak az agyvelejében. Errõl gondolkozott, míg megvirradt. A hold még mindig ott állt az égen. Most valami fájdalmas rokonszenvet érzett iránta, hogy vele együtt virrasztott, és megvárta a hajnalt. Mosdani kezdett. Fél óra múlva a kapu elé gördült egy kocsi. Valaki megkopogtatta az ablakát.

- Készen vagy?

Dániel állt az utcán, és várt a kocsira, hogy a vonatra menjenek.

Mózes elfújta a lámpát. Összeszedte a csomagjait, s felült a kocsiba.

Az utazás mindjárt csalódást hozott számukra. A vonat zsúfolásig volt. A fülkében nem kaptak helyet. Sejtették, hogy valami rendkívüli és szomorú történik velük ezen a hajnalon, s az életük kizökken az útjából, és senki sem igazíthatja helyre. Némán álltak a folyosón. Majdnem sírva fakadtak. Fázott a kezük és a lábuk. A szájuk pedig hideglelõsen eltorzult. Nézték a távíróoszlopokat és a holdat, mely hálásan utánuk rohant. Aztán végre leülhettek a fülkében. Még mindig nagyon sokan voltak. Mogorva utasok aludtak a párnákra dõlve az elfüggönyözött lámpa s a virradás fényében, gonoszul és sötéten, mint a betörõk, vagy elfáradva, hörgõ horkolással, mint a halálos betegek. A levegõben szivar- és cigarettafüst kóválygott. Köhögni és prüszkölni kezdtek. Egyszerre melegük lett. A vonatfüst, a köd savanyú illata s az ülések meleg bõrszaga orrukba szállt, és szédültek. Áporodott gõzök terjengtek. Gyomruk émelygett. Fülük pirosra gyúlt az izgalomtól. Olyanforma érzésük volt, hogy minden elveszett és menthetetlen. Megnézték az órájukat. Hat óra volt. Ilyenkor szoktak rendesen kávézni. Most, hogy nem kapták meg a kávéjukat, céltalannak és sivárnak tetszett az életük. Kisiklott lábuk alól a talaj. De azután felkelt a nap. A friss barázdák aranyosan ragyogtak. Néhány madár röpült elõttük. A mogorva emberek is felébredtek, és beszélni kezdtek. Egyik kacagott. A kalauz szalutált. Minden jóra fordult. A korai felkeléstõl, a friss víztõl, a virrasztástól részegen néztek ki az ablakon, és lesték a diadalmas megérkezést, a célt, mely ködben, füstben, dübörgõ zajban integetett feléjük.

3

Nehéz nap volt.

Nem csoda, hogy elfáradtak.

A pályaudvarról táskákkal és csomagokkal érkeztek a lakásukba. Mindjárt siettek lefeküdni. Dániel belefeküdt a régi ágyba, s örült, hogy még mindig jó. Az asztalon két tejesüveg fehérlett. Hálóingben itták meg a tejet. Mózes pedig gyertyával a kezében az ágy alá nézett, és megtapogatta a szekrényeket, hogy nem áll-e valaki benne. Aztán elfújta a gyertyát.

Sokáig feküdtek szótlanul a sötétben. Így szokták diákkorukban is. Mózes megszólalt:

- Alszol?

- Nem - felelte Dániel.

Öt perc múlva köhintett Mózes, és megint megszólalt:

- Alszol?

- Nem.

Így múlt el egy negyedóra. Mind a ketten gondolkoztak. Az óra éjfélt ütött.

Mózes még egyszer kérdezte:

- Alszol?

Senki se felelt. Csak a falióra járt.

Dániel mindig elõbb aludt el. Ez Mózesnek valami fölényt adott. Mostan is örült ennek. Meggyújtott egy gyufát, és nézte a barátját, aki szelíden szunnyadt, öreges komolysággal, félrebillent fejjel, egyik kezét a paplanra nyújtva.

„Akkor is így aludt” - gondolta magában Mózes, és elfújta a gyufát.

Az alvó száján kedvesen és naivan csillogott két tejcsöpp.

4

Úgy tervezték, hogy másnap korán kelnek. A diákos élet nem tûri a lomhaságot. Megmosdanak hideg vízben, katonásan felöltözködnek, és azután dolguk után látnak. Mózes meg is igazította a keltõórát pont hatra. De mikor az óra rázendítette az ébresztõt, egyik se kelt fel. Fáradtak, álmosak voltak, és a falnak fordulva tovább aludtak.

A ház már ébredt.

Különös, kaszárnyaszerû sárga ház volt, mely elsõ pillanatra barátságtalanul hatott a szemlélõre. Málladozó falai, ódon, kopott kövei a múltra intettek. De az udvar közepén a vörös márványkút, s néhol egy-egy színes üvegablak elfeledtette a szegénységet, a dohos szobákat, s néha, különösen ködös délutánokon, mikor lenn verklik nyikorogtak, messzire ragadták a képzeletet, mely ismeretlen életek, meghalt emberek nyomait és regényeit kereste itt. Mózes annak idején történelmi hangulatokat élt át itten. Egész nap régi könyvek közt ülve, régi írásokat lapozva, hajlamos is volt erre. Mikor Anonymusról szóló értekezését írta, nem is igen csodálkozott volna, ha kilépve az udvarra, találkozik egy középkori páterrel vagy holmi föveges és nyurga doktorral, aki az okulárén keresztül sandít reá, s mágiáról és köpölyözésrõl beszél.

Már magasan állt a nap, mikor felébredtek.

- Dániel! - kiáltott Mózes erélyesen. - Felkelni!

Zöldek és sárgák voltak a tegnapi láztól. Szótalanul öltözködtek fel. Az elsõ nap nem sikerült. Ezt rossz jelnek vették. Némi enyhe tántorgás is jelentkezett, mint a cigarettával átlumpolt éjszakák után. A déli napfény azonban ragyogó ködbe vonta a szobát. Szivárvány úszott a mosdókancsóban. Bolondul táncolt az ablaktól az ágyig vonuló poroszlop. Csillogtak a poharak, az üvegek, a gyertyatartók és a kilincsek. Csak karácsony reggelén éreznek ilyent a kis gyerekek, akik még látják a letûnt fényességet, érzik a megpörkölõdött fenyõfa szagát és a gyertyák elszálló füstjét.

- Dániel!

- Mózes!

Kiáltottak egyszerre mind a ketten.

Mohón birtokba vették a szobát. Lázasan motozták át a szekrényeket. Felkutattak minden zeget-zugot, félretolták a bútorokat, leakasztották a képeket, és keresték-keresték a múltat. Igaz, nagy pusztítás folyt azóta. Idegen lakók jártak itt, akik itthagyták a jelüket, beleégették a bútorokba életük sajátságos bélyegeit, beitatták illatukkal, érzésükkel és lelkükkel az egész szobát. Egy katonatiszt otkolonnal permetezett be mindent. Az új bambusznád arcképtartó is bizonyosan tõle való. A sok lakó közül pedig leginkább kivált egy gyógyszerésztan-hallgató, kinek az arcképét hûen össze lehetett állítani az otthagyott markáns és egyéni jelekbõl. Ez a fiú bizonyára nagy divatfi volt. Csupa széthullajtott emlék mindenütt. Szerette azonkívül a nyakkendõket is melyekrõl pontos listát vezetett a szekrény ajtaján, meghatározva, hogy a hét különbözõ napján melyiket veszi fel. Egy odafeszített cukorspárgára aggatta fel õket választékos gonddal. A szekrénybe különben egy nõi név van bekarcolva: Malvin. A falon is: Malvin. A tükrön is: Malvin. Ez a gyógyszerész hideg és kegyetlen kedvese.

- Ah, Malvin, Malvin! - kiáltottak mámorosan és gúnyosan. - Hol vagy, Malvin?

De a cserkészés tovább folyt. A pokróc alatt megtalálták a régi nyomokat, melyeket még õk hagytak ott, mikor egyszer éjjel boros állapotban baltával vágtak bele a padlóba. Megtalálták aztán a többi nyomokat is. Dániel egy papírnehezéket felejtett a szekrényen. Ez - úgy látszik - nemzedékrõl nemzedékre szállt, s a háziasszonyuk, mint a bútorzat nem értéktelen tényezõjét, átadta utódainak. Szeretettel simogatták. Maguk elé tették, és nézték, van-e rajta valami változás? Nem változott. Aztán kinyitották az ablakszekrényeket. Mózes érezte a málnabefõttek illatát, melyeket valamikor ideraktak, szépen sorjában. De a szegfûszeg is határozottan érezhetõ volt. Dánielnek egyszer nagyon fájt a foga. Mózes a patikába rohant, s a gyógyszerész szegfûszeg cseppeket adott. Az orvosság azonban szétlocsolódott a szekrényben, és ettõl kezdve szagos lett tõle minden, ez a szag uralkodott az elõszobában, a folyosón, még a lépcsõházban is.

Most, hogy újra beszippantották, megrészegültek tõle. A fiatalságuk parfümje volt ez. Bódító, iszonyú mámor szállt az agyvelejükre. Ugráltak. A díványra perdültek, körültáncolták az asztalt, s azután lepipiskéltek a földre, huncutul és ostobán, mint a játszó gyerekek. Elfeledkeztek mindenrõl. Nem érezték az éhséget sem, és nem vették észre, hogy az ebédidõt elszalasztották. Késõ délután mentek ebédelni. Nyomban visszajöttek. Estefelé kinyitották az ablakokat, s bámulták az udvar életét, a fiatal cselédeket, kik vasalókat tüzesítenek és diákokkal enyelegnek az emeleti ablakokból. Mikor besötétedett, csendesebb lett az udvar. A ház különbözõ szárnyain felhangzottak a hegedûk.

- Hallod? - kérdezte egyszerre Mózes.

Wieniawski Legendá-ja volt, melyet mind a ketten oly nagyon szerettek. Bánatosan és mély vágyakozással hangzott fel egy sötét diákszobából. Biztosan egy sûrû hajú és komor diák játszotta. Az ábrándozás és fáradtság egy negyedórájában játszotta, lámpagyújtás elõtt, mélyen a mellére nyomva a hegedût, folytatva ott, ahol a többiek elhagyták régen-régen, évekkel ezelõtt. Ezren állottak mögötte. Ezren állottak elõtte, kik egyszer majd átveszik tõle a hegedût, hogy tovább játsszák a dalt. Ez a feleselgetõ hegedûk koncertjében, a perlekedõ zûrzavarban a fiatalság, az örök fiatalság dala.

- Hallod? - mondta Mózes még egyszer, egy kicsit halkabban.

5

Valami mégis hiányzott.

Elmúlt egy nap, és a mámor enyhült. Elmúlt egy hét, és elfáradtak. Elmúlt egy hónap, és szomorúak lettek.

Valami hiányzott.

- Mi hiányzik? - kérdezték egymástól tanakodva.

- A sárga függöny - mondta Dániel.

Még aznap elmentek együtt egy vászonkereskedésbe, és vettek egy vég sárga vásznat, éppen olyant, mint amilyen akkor lógott az ablakukon. Mindjárt felakasztották. A szobára langyos sárgaság borult.

- Mit szólsz hozzá? - nevetett Mózes.

- Pompás. Csak egy kicsit más színû.

- Hogy érted ezt?

- Kicsit világosabb.

- Nekem úgy tetszik, hogy éppen sötétebb.

Nem itt volt a baj. Másnap este Mózes a homlokára ütött.

- A sakk.

- Igen, sakkozzunk.

Beszereztek egy sakkot. Nehezen indult a játék. Mind a ketten kijöttek a gyakorlatból. Dániel kicsit el is felejtette a lépéseket. Azután hosszú viták keletkeztek. Dániel most se akarta elismerni, hogy Mózes jobb játékos, s a játszma végén azt fejtegette, hogy tulajdonképpen õ nyert, amiben senkinek se volt oka kételkedni, hisz ékesszóló és meggyõzõ érveket hozott fel mellette.

Ezt is abbahagyták. Egy hétig fásultan feküdtek az ágyon.

- A nõ hiányzik - mondták egyszerre mind a ketten.

- A nõ, a nõ.

Rövidesen nõt kellett szerezniök.

Másnap este kiálltak az utcára, estefelé, mikor a munkáslányok hazafelé térnek a varrodákból, a kereskedésekbõl és a gyárakból. Dániel felhúzta cérnakesztyûjét, és õszirózsát tûzött gomblyukába. Mózes a drogériában parfümöt szerzett be és cukrot a fûszeresnél. Sokáig kellett várniok. Végre jöttek.

A vállalkozásuk azonban kudarccal végzõdött. Legtöbb nõ szótlanul ment el mellettük. Volt olyan, aki mérgesen elutasította õket, volt, aki vállat vont, aki nevetett is.

Csüggedten mentek haza.

Másnap megint korán lesbe álltak. Céltalanul. Harmadnap Dániel otthon maradt. Csak Mózes ment ki a vadászatra.

- Tudod, minõ fenegyerek vagyok - mondta.

- Te nem változol soha - ümmögte álmosan Dániel. - Te vén kujon.

Ezen az estén azonban Mózes ragyogó arccal rontott be.

- Van nõ.

- Ne mondd.

- Egy drága, picike nõcske.

- Szõke?

- Eltaláltad.

Mózes vacsorázni kezdett.

- És képzeld, hogy hívják?

- Csak nem...

- De igen. Marinak hívják.

- Lehetetlen. Hisz ez mesés.

Nem fért be a fejükbe, hogy ezt is Marinak hívják.

Egy tündérrege minden bûbája szunnyadt ebben a névben.

Csak arról volt szó, hogy hol találkozzanak vele, mert vasárnapra találkát adott. Kiránduljanak a zöldbe? Mózes nem kedvelte a kirándulásokat. Gyászos tapasztalatai voltak. Az ember izzad, fuldoklik a porban, és tüzel a tyúkszeme. A villamosok tele vannak, s mindig ellenkezõ irányba viszik. Azután fõleg az élelmezési rendszer tökéletlen. Múltkor egy csirkét süttettek a háziasszonyukkal, melyet újságpapírba göngyölve kivittek magukkal. De a csirkébe bemásztak a hangyák. Nem tudták megkülönböztetni, hogy a csirke bõrét eszik-e, vagy a vasárnapi tárcát. Nem is ettek, hanem inkább nézték a szegény baromfi hulláját, a búsan elõrenyúló nyakát és megtört szemét, mely mintha azt kérdezte volna, miért ölték meg ily fiatalon, élete virágjában. Majdnem megsiratták.

Tehát nem fognak kirándulni. Inkább a lakásukba hozzák a leányt. Úgy, mint akkor. Ez bûnösebb és elegánsabb is.

Elhatározták, hogy három cukrászsüteményt vesznek. Hárman vannak, de õk inkább nem esznek, és mind a hármat a lánynak hagyják. Aztán málnacukrot is beszereznek és - természetesen - meggypálinkát is.

Vasárnap jött a lány. Egy félszeg és igénytelen lányka, valami buta és szótalan liba, akinek más kalandja nem akadt, s ennek a szomorú ígéretnek is örült. Nevetés közben mutogatta kis fogait és vérszegény, lila ínyét.

- Mari - suttogta Mózes érzelmesen.

A nõ köszönt és leült. Ez az a kis budapesti leány, aki már tudja, mi a jómodor, mi a vidékiesség, mi a zavar, de éppen azért elfogult.

Mózes társalogni próbált.

- Üljön le.

- Köszönöm, már ülök.

A beszélgetés ezzel elakadt.

Dániel köhintett. Merész elhatározása támadt. Feláldozza magát, s kimenti õket a zavarból.

- Igen? - mondta halkan. - Már ül? Érdekes.

És nevetett.

Most még nagyobb lett a zavar. Mind a hárman köhögtek. Mózes hirtelen a lány felé fordult.

- Mondani akart valamit?

A lány nyelt egyet, és csak ennyit szólt:

- Nem.

Most már nem volt menekvés.

Mózes kétségbeesetten, rettentõ szigorral nézte a falon függõ olajnyomatot. Ezen a képen egy vitorlás hajó bukdácsolt viharos habokban. Arra gondoltak mind a hárman, mennyivel szívesebben lennének azon a süllyedõ hajón, a biztos halál torkában, vagy akár a tenger fenekén, mint itt ebben a szobában, hol nyugalom van és meggypálinka.

Majd egyszerre, ostromszerûen, kínálni kezdték a leányt. A lány halálosan szabadkozott. Úgy látszik, maga se tudta, mit akar, és mikor látta, hogy a többiek se tudják, még jobban megrémült. Zavarba jött a zavarától. Az ujja hegyével csippentette el a málnacukrot. Majdnem leejtette a pokrócra. Nagy kérésre-könyörgésre végre a szájába vette. Mosolygott. Aztán olyan arcot vágott, mintha a nyelvébe harapott volna.

De intett a kezével:

- Semmi, semmi.

Nehéz pillanatok voltak. Dániel szívdobogást kapott az izgalomtól. A meggypálinka azonban segített. Vígan iddogáltak. Mózes egy régi dalt énekelt. A leány áhítatosan hallgatta, és nem tudta, gyászdal-e vagy induló, sírni kell-e rajta vagy nevetni.

Két óráig tartott a vizit. Végül elbúcsúztak. A lány megígérte, hogy gyakran eljön.