A CSÚF LÁNY

Bella, a csúf leány, levelet írt.

„...Máskülönben többnyire itthon vagyok. Esténként meggyújtom a gyertyákat a zongoraszobában, és zongorázom. Sokszor egészen éjfélig. Anya rendesen már alszik, mikor lefekszem. Reggel pedig többnyire elõbb kelek, és jó reggelt kívánok a kertben az én édes kis virágaimnak. Azután a konyhába megyek. Így telik az életem...”

Félbeszakította az írást. Újra elolvasta a levelet. Már nyolc oldal tele volt írva, sûrû gyöngyös betûkkel. Mégis mintha valami hiányzott volna belõle. Az ismeretlen tisztelõ arra is kíváncsi, minõ az arca, a haja, a szeme, sõt arcképet is kér tõle. Bella zavartan nézett maga elé. Felkönyökölt az asztalra. Megint írni kezdett.

„...A hajam szõke, és azt mondják...”

Nem tudta tovább folytatni. Micsoda furcsa kívánság, hogy valaki leírja magát. A szépség elvégre ízlés dolga, és õ még sohasem gondolkozott arról, hogy szép-e vagy sem. Nem is nagyon fontos. Sok-sok év alatt megtanulják, hogy a tükör valami utálatos, gonosz fényesség, amelybe rossz belenézni, különösen ha egészen világos van, havas téli délben vagy tavaszi reggeleken. Ez a tapasztalat szokássá és életbölcsességgé finomult benne. Aztán néha egészen különösen érzett. Hasonlót a szédülethez és az ájuláshoz. Találkozott az utcákon szemtelen és vidám fiatalemberekkel, akik karonfogva robogtak az aszfalton, és minden nõre rámosolyogtak. Néha õt is üldözõbe vették. Mikor azonban eléje értek és rátekintettek, egyszerre lassabban mentek, és kihûlt a vidámságuk, megijedtek a saját nevetésüktõl. Majdnem tisztelettel néztek reá. Bella ilyenkor felemelte a fejét, és tettette, hogy nem veszi észre õket. Ment csendesen. A társaságban pedig lehetõleg árnyékos fotelekre ült le, pálmák alá, ajtók mellé, s csak akkor szólt, ha kérdezték, és óvatosan, nagyon tapintatosan közeledett szótalan fiatalemberekhez, akik visszaadták neki azt a nyugalmat, ami belõle áradt. Most azt kérdezik tõle, szép-e?

Ez egyszer farkasszemet nézett a tükörrel. Kegyetlenül, dacosan, harcra emelt fejjel. Minõ csúnya volt. Istenem, minõ csúnya ez a fénytelen szõke haj, ez a szeplõs arc, ezek a vizes szemek. Dühösen, kéjelegve tobzódott a csúfságában. Most végre egyedül van, nem kell játszania, nem kell takargatnia a szégyenét. Lesimította homlokáról a haját, és mohón bámulta gömbölyû fejét, ezt a szegény, csúf golyót, amely haj nélkül még ijesztõbbnek tetszett. Minõ komikus így. Simogatta a száját, és szorította és kínozta, mint ahogy néha fájó sebünket piszkáljuk, hogy még jobban fájjon és még csúnyább legyen, ha csúnya volt eddig. Csak ne bizseregjen és viszkessen alattomosan. Gyûlölte a száját, mint egy utálatos varangyot. Bella most majdnem boldog volt.

A levelet azonban meg kellett írnia. Kedvesen és szerényen közeledett hozzá a fiatalember, aki valamelyik erdélyi városkában éppen az õ apróhirdetését böngészte ki a sok közül. Ott volt az asztalon az õ levele is. Kacskaringós vonások, lelkiismeretes hivatalnokírás. De a papiros illata kedves. A stílus igénytelen és mégis friss. Bella boldogtalannak érezte volna magát, ha így hirtelen megszakad az ismeretség, és többet soha, sohase hozna a posta levelet.

Újra leült az asztalhoz. Most már nyugodtan és gyorsan írt. Befejezte a levelet. Kinyitotta a szekrényt, kivette belõle a húga fotográfiáját, s hirtelenül belecsúsztatta a borítékba.

A halott kislány fotográfiája még most is üdén ragyogott. Ezt az arcképet sokszor órákig elbámulta. Volt benne valami távoli és ködös. Egy emlék, amely ittmaradt tõle, de ez az emlék az évektõl és a bánattól megszépült, és az arc sápadt lett, a kezek szinte törékenyek, a haj nehéz és szomorú. Nem is arckép volt ez, de egy templomi ereklye. Egy szelíd és fehér kísértet néz ki így a túlvilág ablakából.

Ha az ódon szekrényt kinyitotta, sóvárogva nézte a vonásait, az õ vonásait, a haját, a saját haját, a száját, az õ száját, amely az övé volt és mégis gyenge, pihegõ és nedves, mintha kristálypohárból patakvizet ivott volna, s miután betelt a hûvösséggel és az illattal, légies lázzal még egyszer visszaeped a pohár szélére. Csak a halottak fotográfiája ilyen. Azok, akik így néznek, hamar meghalnak. Õ is úgy ül a széken, mentegetõzve és szerényen, a tárgyakhoz alig érve, s a pillantása már egy búcsútekintet, egy átutazó vendég nézése, aki félti filigrán tagjait, üvegcsontjait, és integet az ittmaradóknak, hogy nemsokára elmegy innen, átadja a helyét nekik, és elröpül.

Ezt a képet küldje el?

Már nem lehetett habozni. A levél le volt ragasztva, és a levél sikerült. Bella feltette a kalapját. Kiment az utcára.

„Mégsem” - gondolta a levélszekrény elõtt. Egy pillanatra átborzongott rajta a gondolat minden szennye, utálata és förtelme. Ez az arckép most lázakat kelt egy idegen ember vérében. Egy erõs száj távol csókkal borítja el. Nem is tudja, hogy egy halottat csókol. Érezte a lehelete forróságát, a szenvedély nyálát, hallotta a becézõ szavakat. Mindegy. Ez mind neki szól. Az arckép úgyis céltalanul tespedt a szekrényben, távol az élettõl, molyok és szakadós ruhák között. Megöregedett és elhervadt, mint egy élõ. Élni kell neki. Még szépnek is tetszett a terv, hogy egyszerre belenyúl az életbe, az arca kiszínesedik, és a föld atomjait táncra serkenti. A halott föltámad.

Dobogó szívvel állt az utcán.

Egyszerre csak nagy zuhanással dobta be a szekrénybe. A levél és a halott leány arcképe még az éjjel elutazott az erdélyi városkába.

2

Bella elégedetten ment haza. A levelezés láza felvillanyozta. Eddig sohase levelezett. Régen, évekkel ezelõtt egy barátnõje levelét közvetítette. Egy erõs, féktelen és buja szerelem az õ szegény testén keresztül csattant át két emberbe, s míg a szerelmesek rózsaszínûek lettek és kigömbölyödtek, õ lassan égett, összetépázták idegeit a terhes és idegen csókok, mint a telegráfdrótokat a villám. Esténként maga elé tette a leveleket. Majdnem megpörkölték az ujjait. Aztán, mikor a párnája alá rejtette, attól félt, hogy lángba borítják az ágyát, az ingét, a haját, s reggel összeégve, feketén találják a szobájában. Lesoványodott, elgyengült, megráncosodott. Most azonban önérzetesen lépett be a szobába. Hisz õ maga levelez.

Az anyja siránkozva fogadta.

- Hol voltál, fiam?

A leány a vénkisasszonyok szomorú kelletésével felelte:

- Sétálni.

- Albertet nem láttad?

- Nem.

Az özvegy tanítónét mindig elfogta az idegesség, mikor eljött az este, s szerette maga köré gyûjteni a két gyermekét. Féltette õket az estétõl. A szerelemrõl a legszomorúbb tapasztalatai voltak. Egymásután látta, mint csalódott a leánya és a fia. Albert egyszer vidáman jött haza egy rózsaszínû szegfûvel a gomblyukában. Aztán egy éjjel nem tudott aludni. Hálóingben, alsónadrágban, harisnya nélkül sírt, egész éjjel sírt, úgyhogy sûrû és szép szakálla megdagadt a könnyeitõl, mint egy spongya. A leány is sírt. A régi szerelmét siratta. Az anya is sírt. A gyermekeit siratta. Némán nézte õket, és titokban igazat adott a szerelmeseiknek, akik elhagyták ezeket a bús, pisze embereket, és fulladozva sopánkodott:

- Mit akartok, édes fiaim? Szeressétek egymást, és maradjatok békén.

A két testvér csakugyan megszerette egymást. Ettõl kezdve sokat voltak együtt, és hosszan, komolyan beszélgettek.

- A nõket mind össze kellene gyûjteni a Kálvin téren, és aztán egy nagy üstben megégetni, mint a középkorban - mondotta Albert.

- Igazad van - bólintott a leány.

A leány tódította:

- A férfiak se jobbak.

- Igazad van - bólintott Albert.

Mereven és gyászosan néztek egymásra, iszonyú nyomorúságban, fogcsikorgatva szidva a saját nemüket.

- Ne higgy a férfiaknak.

- Ne higgy a nõknek.

Ezt a gyûlöletet bevitték az õ szürke, tisztes és hideg otthonukba, ahol még mindig a tanító emléke élt. A tanító pedig már tíz éve meghalt. De ott hagyta bútorait, könyveit, puskáit, pipaállványát, dohányszitáját, s a fiú csendesen tovább szívta a kialudt pipákat, vadászott a puskáival, és olvasta a könyveit. Úgy beszéltek róla, mint egy élõrõl, aki pár hétre elutazott, de nemsokára visszajön.

A tanítóné türelmetlenül kérdezgette:

- Mibe ment ki Albert?

- A papa szalonkabátjában.

A papa élt.

3

Albert késõn jött haza.

A tanítóné mindjárt félrevonta, és szepegve mondta neki:

- Nekem ez a leány megint gyanús.

- Csak nem.

- De igen.

- Ugyan... - szólt Albert, és vállat vont.

Ebben a pillanatban igazán semmise volt elõtte olyan hihetetlen, mint hogy akad még valaki, aki beleszeret a nénjébe.

Bella vidáman vacsorázott. Tréfált és gonoszkodott.

Másnap pedig korán kelt. Frissen és boldogan ült a varrógépe mellé. Amint a tû zümmögött, és a gép ütemesen csattogott, és a gombolyagok fürgén forogtak, elgondolta, hogy nem is hazudott, mikor azt írta, hogy zongorázik. Dalokat muzsikált a varrógép. Ez a szegények olcsó és hasznos zongorája. A nehéz szagú vásznakat pedig szelíden teregette magára, és ezek betakarták, úgyhogy csak a mozdulatlan, sárga arca kandikált ki belõlük, mint a halotté a szemfödõbõl. Mégis boldog volt. Foga szorgalmasan és makrancos erõvel harapta a cérnát. Kezei ördögien motoztak a tûk és fonalak között. Ezektõl a cérnáktól és tûktõl csempültek ki a fogai, szurkálódtak össze a szegény, szegény ujjai. Bella fehérvarrónõ volt.

Izgatottan várta a levelét.

Harmadnapra megérkezett. Minden sora csupa tûz és könny. A fiatalember szíve fölött hordja a fotográfiát.

Bella szomorú örömmel futotta végig. Az öröme nem volt akkora, mint várta. Kicsit csalódott. Valami keserû ízt érzett a szájában. A levelet azonban százszor is elolvasta. Ezek a mámoros, hipnotizáló szavak mégis hozzá szólnak. A neve minden lapon elõfordul.

- A lélek a fõ - írta a kishivatalnok. - És a szív.

Sietve válaszolt neki.

Egy hónap múlva már mindennap váltottak levelet. A halottat pedig csendesen elfelejtették. A fotográfiáról már nem is ír a fiatalember, csak róla, mindig, mindig õróla. Igazán és nagyon szereti. A leány becézi és simogatja, a fiatalember öleli, öleli. Mindketten boldogok.

Bella arca ragyogott az örömtõl.

Mély délutánokon órákig állt egy zöld kertben, kezében egy becsukott könyvvel, csendesen maga elé bámulva.

„Hátha igazán megszeretett?”

Arról gondolkozott, hogy egy napon majd eljön érte, megismeri, és egy szót se szól az arcképrõl. Karját dereka köré fonja, s azt mondja:

- Ilyennek gondoltalak. A lélek a fõ. És a szív.

Az öccse sötét szemmel nézte a vidámságot. Sejtette a dolgot. Úgy érezte, hogy elárulták, egyedül maradt, és gyûlölni kezdte.

- Mit keresel a postán?

- Semmit - felelte Bella.

- Tegnap is láttalak.

- Mi közöd hozzá.

A gyûlölet szájukra fagyott. Albert lesett az alkalomra, hogy rajtakapja. A nénje ravaszsága sértette. Epésen figyelte, amint este hazajön, és önelégülten ül a vacsorához. Kétségtelenül megfiatalodott. Néha már majdnem bájos is. Világoskék ruhát hord. Nem áll rosszul neki.

Egy délután korábban ment el hazulról, s a szekrényeit véletlenül nyitva felejtette.

Albert mohón esett a leveleknek. A szeme villámgyorsan cikázott át rajtuk. El volt árulva.

Csúfondárosan nevetett a nénje szemébe:

- Ezeket hozzád írták?

Bella elsápadt, és nem felelt. A fogát összeszorította. Nem bírt szólni a szégyentõl, az utálattól és a megvetéstõl. Nézte az öccse arcát. Fehéren álltak szemközt, és gyûlölték, határtalanul gyûlölték egymást. Minden gyûlöletük a torkukba szállt, amit éreztek valaha. A nõ szemében az öccse volt a férfi, és a férfi elõtt a nénje volt a nõ, minden nõ, aki rátiport, elárulta és kinevette. Civódó tekintetek keresztezõdtek. Fuldokló haraggal martak egymásba. Dühös karjuk összeakaszkodott, és sokáig némán tusakodtak. Eltorzult az arcuk. Szemük kitágult. Szájukból a nyállal együtt mocskos szavak csordultak ki. A nõ haja pedig kibomlott, mint egy fúriáé.

- Te szegfûlovag.

- Te csúf... te szemét... te, te...

A tanítóné egy haldokló bús szemével nézte az éjféli jelenetet:

- Az apátok mindig mondta... mindig... Nem nektek való ez... Szegény apátok...

A pápaszemét elhomályosította a könny.

4

Albert ettõl kezdve gyakran kimaradt esténként. Éjfélfelé érkezett, erõsen beszeszelve. Egyszer csak megint a rózsaszínû szegfûvel állított be.

- A végzetes szegfû.

A tanítóné, mikor meglátta, sírva fakadt. Másnap, egész nap sírdogált a szobájában.

Ájuldozva mondta Bellának:

- Már megint kezdi.

- A szerencsétlen - mondta Bella.

Õ pedig írt a kishivatalnoknak, hogy küldje vissza az arcképet.

Az arckép megviselten érkezett meg a hosszú utazástól. Fásultan bámulta. A nagy lázban szinte pörnyévé égett, egy árnyékká fakult, egy gondolattá halványodott. De a halott nem haragudott. Szelíden, megértõen, bánatosan tekintett rá.

Bella bement a szobába.

Csúnya éjszaka volt. Szürke, poros, szeles nyári éj, az éjszaka minden szenzációja nélkül. Aki most kel fel, azt is hihetné, hogy sötét reggel van. Az égen messze, nagyon messze csillagok sírnak. A levegõ sûrû a portól. Álmosan dünnyögnek körülötte a kövér, véres szúnyogok, és zümmögnek és muzsikálnak éles fullánkjaikkal, mint a megelevenedett varrótûk. Szédítõen sok van. Szitával lehetne fogni õket. Bella nézte az éjet, és nyugodtan és szomorúan úgy érezte, hogy ez az utolsó. A többi már szürkeség lesz, por és szél, unalom és ásítás. Csak egy szegény bolond írja még tovább leveleit egy halotthoz, amelyekre sohase kap választ.

A szekrény elõtt állt. A fotográfiának egy kis fehér oltárt polcolt a tiszta ruhákból, s odatette a régi helyére.

Majd elõvette a saját arcképét is. Ez õ. Egészen ilyen. Csakhogy igazán látja magát. Ormótlanul áll egy virágos váza mellett. A fehér ruha reflexében kétszer olyan szélesnek látszik.

Megtörölte a képet. Gondosan lefújta róla a port. A lámpa alá tartotta.

5

Aztán csendesen odaállította a halott arcképe mellé.

1910