FÉLIX

1

- És - kérdezte a tanácsos - tud ön kínaiul?

Végzetes csönd lett. A tanácsos szivarja bordó tûzzel égett. Sokan álltak a teremben, a zongora körül, teáscsészével, feketekávés findzsával kezükben, kik asztalbontás után odasereglettek beszélgetni, s ezek most mind körülvették a kis újságírót, ki a kérdés hatása alatt zavartan állt ott, horpadt arccal, mint egy lelottyadt léggömb. Vajon mit fog felelni? Nevetésre ajzott szájak bámulták, egyelõre szomorúan lefelé görbedve, hogy aztán annál nagyobb erõvel kunkorodjanak föl, kitágulva a kacaj föloldó enyhületében. Már lehetett is hallani a röhej indulását, mely a viszketõ torokban szunnyadt, csöndesen, mint az ágyúdörej, mikor a csõben a golyó, de még csak a kanóc serceg. Kíváncsi fejek bújtak elõ. Egy vendég a zongorára tette csészéjét. Néhányan, közelebbi barátai, aggodalmasan csoportosultunk köréje, és néztük, amint veszõdött, elsötétedett, de aztán fölragyogott, a szájukra fagyasztva a kétkedést. Önérzetesen, biztosan mondta:

- Tudok.

2

Mi, akik ismertük õt a kávéházakból és szerkesztõségekbõl, nem bírtuk elfojtani a kacajt. Egyszerre csak szétrobbant egy levegõvel fölfújt arc. Bujdosott a kuncogás, pukkant, rángatódzott, cikázott és kánkánt táncolt, hol itt, hol ott, mint szüretkor a lombok közé bújtatott békarakéták. Semmi sem volt oly mulatságos, hihetetlen, mint hogy a sárga Félix, a kezdõ újságíró kínaiul beszél. Ez a fiú hasonlított egy aszaltszilvához. Álláról gyér, sárga szõrök lógtak le. Szomorú, igénytelen jelenség volt, amint a szerkesztõség lámpája alatt gyötrelemmel fordítgatta - németbõl - a kínai novellákat, és aztán gondosan letisztázva, komoly homlokkal fölsóhajtott:

- Nincs más ország, barátom, csak Kína. Ott szeretnék élni. Ez itt nem élet.

- Miért? - kérdeztem tõle egyszer.

A felelettel adós maradt.

3

Az estély után vele mentem haza. Szótalan, mogorva volt. Észrevette, hogy mulattunk füllentésén. Valami láz röpítette, lebegett a széles utcán, mint viharban a ponyva. Szégyenét nagy kortyokban nyelte. Tele volt vele szája, orra, egész teste. Tréfára fogtam a dolgot, vigasztalni próbáltam. Ezt mondtam:

- No, te pompásan kivágtad magad.

- Hogy érted ezt? - kérdezte szigorúan.

- Az a szamár tanácsos most szentül hiszi, hogy te tudsz kínaiul.

Félix szemembe nézett, hidegen. Megrántotta száját.

- Tévedsz - dadogta -, én csakugyan tudok kínaiul. Nem dicsekszem vele. De tudok. Nem folyékonyan. De töröm a nyelvet.

Kapuja elõtt álltam. Kezet nyújtott, beszaladt. Én pedig egyedül maradtam az éjszakában. Eleinte nevetni akartam, de végigborzongott rajtam a hideg.

„Jaj de furcsa - gondoltam magamban -, ez már maga is hiszi. Szegény.”

4

A zavar zengõ hullámokban nõtt körötte. Egy hétig még évõdtünk vele. A másik héten vállunkat vontuk, ráhagytuk. Azután már daccal beszélt, senkit sem engedett közel magához, keresztülnézett rajtunk.

Egy remetére, vagy egy bolondos szentre emlékeztetett. Elmaradt társaságunkból, pontos és rendes lett, szótlanul jött-ment. Valami napkeleti méltóság ült rajta. Õ volt a kínai ember, az „orientalista”. Átvette a kínai politikát, a keleti érdekességeket, s hozzáutaltak mindent, verset, cikket és hírt, mely Kínára vonatkozott. Tovább fordítgatta természetesen a kínai novellákat is, németbõl, s egyszer valamelyikünk tréfából odaírta, hogy „kínai eredetibõl fordította”. Meg volt pecsételve a sorsa.

5

Fogalmam sincs, mi mehetett végbe a lelkében. Csak annyit láttam, hogy még jobban megkomolyodott. Talán örült is ennek a tallérnak, melyet - szegény koldus - vakon talált, kotorászva az életben. Fájdalmas honvágy élhetett benne a távol Napkelet után.

Egy este meglátogattam õt. Szobája most már egy tarka, rikító szarkafészekhez hasonlított, melyben roskadozva álltak a badar csecsebecsék, az utánzott, olcsó kínai holmik. Az asztalán tusos edények. Tao és Konfucius képei. Ágya fölött egy barna szobor, petyhüdt arccal, lógó emlõkkel, egy nyugalmas-ijesztõ fa-Buddha, ki közönyös, idegen szemmel nézett rám és a sápadt fiúra, kit egy szó, egy farsangi ötlet tett hívévé.

- Minden pénzemet ezekre költöm - mondta. Könyvtára a szenesládán csupa kínai könyvbõl állott. Érthetetlen ákombákomok, pergamenek, írások, egy kis polcon pedig másik vasszobor.

- A Pusztulás Istene.

Kezembe adta a szobrot. Kaján és kárörvendõ Gnóm volt, a táncoló és gonosz Isten, ki vigyorogva ujjong, ugrál életek és romok fölött, haraggal rázva hosszú varkocsát: a testet öltött Pusztulás. Majdnem leejtettem a földre.

6

- Fiúk - mondtam másnap -, kegyetlen a tréfa. Hagyjuk abba. Képzeljétek, ez a szerencsétlen most csakugyan tanul kínaiul.

- Óriási - harsogta a röhögõ kórus.

De a kínai emberen már nem lehetett segíteni. Mogorván tûnt el szemünk elõl kínai könyveivel és rongyaival. Pár hónap múlva már alig került szemünk elé, a szerkesztõséget otthagyta, rejtélyes életet élt. Egyszer valaki látta még egy vendéglõben, amint egy copfos kínai árus odament asztalához, és hamutartókat kínált neki. Állítólag kínaiul csevegtek, s örültek egymásnak. Mások szerint azonban ez a találkozás is mese. Rossznyelvek azt beszélték, hogy szegény fiú rettegett a kínaiaktól. Ha látta õket, otthagyva vacsoráját, borát, futott tõlük, hogy beszédbe ne kelljen elegyednie. Egyelõre a kínai nyelvtant bújta éjjel-nappal. Egy év múlt el, és nem láttam. Aztán egy éjjel találkoztam vele, hajnal felé, az Üllõi úton. Már majdnem csontvázzá aszott. Mikor köszöntöttem, nem ismert meg.

Akkor már nagyon messze volt. Kínában, a porcelántornyok között, vagy még távolabb.

Nem is igen lepett meg, amikor pár évre rá Pekingbõl kaptam tõle levelet. Azt írta benne, hogy jól van, sokat dolgozik. De szájamban keserû lett a szivar, egyszerre unalmasnak, értelmetlennek tetszett a könyv, melyet olvastam. Arra gondoltam talán, hogy egyszer majd azért kell meghalnom, mert valaki elneveti magát. Aztán sokáig semmi hír sem jött felõle.

Múltkor tudtam meg, hogy tavaly nyáron, forró augusztusban, elragadta a sárgaláz. Sokat nyomorgott. Tussal festett furcsa figurákat és ábrándokat nyersselyemre. Ebbõl tengõdött. A halált azonban nyugodtan fogadta, mint bölcs ázsiai emberhez illik. Egy apró teáscsésze állt a bambusznád asztalon, ágya mellett, és egy rézsútszemû kis kínai ápolónõ fogta le szemét.

Különben azt mondják, hogy az utolsó években már egészen jól beszélt kínaiul.

1911