|
Kisöcsém alig élt huszonnégy órát. Szemei kinyíltak a
tavaszra, és meghalt. Szemei is kékek voltak, mint a tavasz. Halálában volt
valami derûs, egyszerû, boldog.
Az üvegburás barokk órát egyszer se kellett fölhúzni, s az õ
kis szíve már lejárt.
Másnap reggel házunk halottasházzá változott. Kék takarókat
hoztak, ezüst rojtokkal, lepleket, s bevonták velük a kis tisztaszobát. Egy
fényezett asztalra állították az érckoporsót, mely inkább játékdobozhoz
hasonlított. A kisgyerekeknek
pici a játéka, s picike a koporsója is.
Valami megdöbbenés és enyhe - nem kellemetlen - szomorúság
vett rajtunk erõt. Apám fekete ruhákban, sötéten járkált a szobákban.
Sóhajtozott, de bánatában - észrevettem - sok erõltetett, színpadi volt, nem is
hittem neki. Csak anyám sírt keservesen. Mi némán álltuk körül a koporsót:
néném meg a jegyese, húgom meg én. Egyik öcsém hangosan dobolt, trombitált künn
az udvarban, a tulipánok között.
Én akkor
tizenhárom éves voltam. A latin könyvekkel éltem, templomi tisztaságban. Odaálltam
a halott elé, s ezt kérdeztem magamtól:
„Csak ilyen ez?”
Sokáig csodálkozva, fürkészve szemléltem a halottat. Amikor
pedig mindenki kiment a szobából, lábujjhegyre álltam, kinyújtottam kezem, s
azzal a félénk-vágyó mozdulattal, mellyel tilos tárgyakhoz, késhez, ollóhoz,
cukrászsüteményekhez ér a gyermek, ujjaimat a kisöcsém hideg homlokára nyomtam.
Órákig bámultam õt. Nem tudtam betelni a halál érzésével.
Messze, a másik szobában, az ablakmélyedésben, kék fátyolok
mögött mécs égett, s az elmosódó fény a lángoló verõfényben egy virrasztó
lélekre emlékeztetett, a házat templommá, a fájdalmakat mítosszá varázsolta.
Mégse fájt
nekem ez a fájdalom. Inkább belesápadtam, mint valami vágyba. Hiszen csak egy
kis vendég ment el, aki itthagyta névjegyét, kék-ezüst gyászjelentését.
Mindenki érezte ezt. A gyász mélyén, a szájak vonalán, a szavakban titkolt öröm
lappangott.
Este a
függönyöket leeresztették. Engem aludni küldtek. De egy óra múlva visszaszöktem
a szobába.
Margit,
fiatal, szõke szobalányunk, a gyertyák lobogásában állott. Könnyezett és
imádkozott, sóhajtott, és félt õ is, akár én. Arca viaszhalvány volt. Jólesett
mellette lennem, és félni vele együtt.
Hajnalra vörös szemmel ébredtem, álmatlan, párnák között. A
leányra gondoltam, aki olyan bánatos volt. Csüggedten öltözködtem. Mosdás
közben éles, szikrázó nap csiklandozta nyakam. Kimentem a parkba sétálni.
Fecskék énekeltek, verebek ugráltak a szeméten. Vidáman ropogott cipõm alatt a
kavics.
A délután
azonban rettenetes volt. Ilyenkor szobáink már homályosak. Lassan készülõdtek a
temetésre. Egyre többen és többen jöttek. A szemek ragyogtak, az arcok pirosak
voltak, a szájak melegek, és leheletük forró. Elgyötrõdve, idegesen húztam föl
fekete cérnakesztyûmet, s közben lepattogzottak róla a gombok. Indultunk a
temetésre. Elõbb kisuhantam a kertbe.
- Margit -
mondtam a leánynak -, jaj de halvány. - S ezt gondoltam: - Mint egy halott.
A leány sírt a tavaszi fûben. Mi indultunk. Elöl egy kocsin
szüleim. Utána a jegyesek, másik kocsin, egymáshoz simulva. Én a tréfás
nagybátyámmal, aki vadászni szokott, és a szüreten rakétákat enged föl.
Mire visszatértünk, besötétedett. Mindnyájan visszajöttek
hozzánk, a gyászházba, s az ebédlõben ültek le. Egy sarokban húzódtam meg.
Fejem lüktetett a friss föld, a tavaszi rögök életkedvétõl. Nyugalom
ereszkedett reánk. Egy fiatalasszony tettetett bánattal ült a pamlagon, ölében
egy csokor ibolyával. Az ura melléje bújt, s a kezük összeért. Akik itt
maradtak, mind-mind örültek.
A szoba
komoly volt, ünnepélyes.
Meggyújtották a lámpát. A pap az asztalfõn foglalt helyet.
Arca ragyogott a bronz fényben. Poharában fekete-vörös bor csillogott, s amint
ajkához emelte, szája szélét megnedvesítve vele, finom mosollyal, nem minden
grácia nélkül mondta:
- Egy angyal az égben, egy fehér angyal az Úr trónusánál. -
Hirtelen meleg lett körülöttem. A félelem és mámor fülledt érzéssel hömpölygött
végig rajtam. Szemem égett, torkom tüzelt. Kimentem az udvarba. Minden kék
volt. A kék égen pedig kétszer akkorák a csillagok, mint egyébkor.
Rengettek-hajladoztak az orgonabokrok.
A bokrok mögött két ember állt. Halálos bánattal hajoltak egymásra,
mintha sírnának. De csókolóztak. Dühösen, elszántan, mint eddig még soha. A
jegyesek.
„Õk is -
villant meg fejemben -, õk is félnek, szegények.” Futni kezdtem a kapu felé. A
sötét kapu alján - mint kísértetek - ismét egy pár. Egy katona meg egy leány.
Az utcán, a szomszéd kapuban még egy, mint az õrültek, sietõ csókkal, egymás
karjában.
Távol pedig forrt-izzott a kisváros. Az aszfalton széttiport
virágok és az erdõbõl hazatérõ kirándulók a porban, az alkonyatban. Fölöttük az
ég, az ég bársonyos, forró, szinte afrikai kéksége. Leányok mosolyogtak rám,
sokkal erõsebben, kedvesebben, mint egyébkor, ismeretlen emberek intettek a
virágos gallyal, melyet kezükben hoztak a délutáni sétáról. Összeesküvés
történt ezen a napon ellenem. Mindenki egyetértett. Csak én álltam egyedül,
egészen egyedül.
Szédültem tántorogtam vissza az udvarba.
„Ezt õ mûvelte - gondoltam -, õ, aki elment.”
A tavasz valósággal dühöngött. Kénköves pokol volt a tavasz,
kék leplek fönn kifeszültek és lengettek, az ágakon a rügyek zöld sebei
forrottak, s minden virágot, gyönyört, gyümölcsöt izzadt. Ördögök fûtötték
alattam a roppant katlant. Egy fához dõltem, és csöndesen sírdogáltam. Az
izgalomban, a virrasztásban lesoványodtam. Ha egy légáram megbillentette vékony
kabátomat, összeborzongtam. Körülöttem valami pogány ünnep készülõdött. A
bokrok bóbitái roskadoztak. Párák úsztak a földön, és füstölt az illat, a
részeg és õrjítõ aroma, ezer-millió szag, mint egy parfümgyárban. Mindez pedig
szomorú volt és édes. Kisöcsém járt az eszemben. Azon tûnõdtem, hogy most már
egyszer kisírom magamat, magamra öltöm a gyászt. Kiáltani szerettem volna,
visszamenni a temetõbe, utazni, messze, céltalanul, rohanni, elbujdosni
valahová, és sohase jönni vissza. Meghalni valahol egy síron.
Az udvar mélyén egy ablak világított.
Odasiettem.
Tükör elõtt a lámpafényben fésülködött Margit.
„Most -
gondoltam - megkérdezem, miért olyan halavány?”
Szorongva kopogtam az ablakon.
- Margit.
Kinyitotta az ajtót.
- Úgy félek - dadogtam. Csodálkozva nézett rám.
- A halottól - suttogtam rekedten. - Nem merek bemenni a
szobámba.
A leány babrált a fehér nyakán és terhes, szõke kontyán.
Éreztem, hogy elsápadok.
Õ is elsápadt. Haja, mézszín haja villogott, lángolt.
- Félek - mondtam.
És hozzáértem a hajához. És átkaroltam, hogy ne féljek. És leesett a kontya, a hosszú-hosszú
haja, majdnem a földre.
És téptem a
haját és a száját a szájammal.
1911
|