|
Három angol
érkezett a szigetre. A tenger egész éjjel viharzott. Úgy, hogy mikor
kiszálltak a partra, mind a hárman sápadtak voltak, összeharapták a fogukat, és
káromkodtak. Az egyik angol, a legfiatalabb, izgatottan ment elõre a sziget
virágágyai között, az õszi csendben, krétafehér sávok és mélylila árnyékok
között. Õ volt a legkíváncsibb. A másik kettõ inkább epés és hitetlen.
Vörhenyeges arcbõrük meg se rezzent. A kikericsek és az õszi rózsák mellett
szivaroztak és beszélgettek, bosszankodtak, hogy még eltévednek, vagy
találgatták, hogy él itt a fogoly a patkányok és a négerek között. George, a
lámpagyáros, egy ötletet köszörült magában, amit alkalmas pillanatban közölni
akart vele. William kétmétereseket lépett.
- Azt mondják, szatócsoknak nevezte az angolokat.
- A „szatócsnemzet”, mondotta egykor.
Mind a
ketten nevettek. Némán mentek elõre, csendes kárörömmel. Azután megszólalt
George.
- Mekkora?
William
kivett a zsebébõl egy mérõvesszõt, a körmét rátette egy vonalkára, és mutatta:
- Ekkora.
- Csak?
- Igen. Inkább kicsike. Egy barátom látta Párizsban, s azt
mondta, hogy alacsony. Kövér. Az arcképeken sokkal magasabb. Magas sarkú cipõt
visel, s a palást, a korona is nagyította. Alapjában csak egy jól táplált
patkány.
Ezen megint nagyon jól nevettek.
Az elülsõ
angol intett a másik kettõnek.
- Itt
vagyunk.
Kis földszintes, fehér ház sütkérezett elõttük a délután
sugaraiban. Tiszta, egyszerû és rendes volt ez a ház, s egyáltalán nem
hasonlított ahhoz a börtönhöz, melyet a hosszú tengeri út alatt elképzelt a
három angol. Minden megilletõdés nélkül álltak ott. Vállat vontak,
türelmetlenkedtek, és kerestek valakit, aki bevezeti õket. Nem jött senki. Így
múlt el vagy tíz perc. Méltatlankodtak a hivatalnokok gondatlanságán, mert a
házat mind a hárman úgy tekintették, mint valami múzeumot, melynek ajtait
földig hajló szolgák tárják ki az idegeneknek.
Egyszerre kinyílt az ajtó szárnya. Egy alak lépett ki,
zsinóros egyenruhában. Montholon tábornok volt, a császár fõmarsallja.
„Az õr” - gondolta magában George, és hozzálépett.
Tapintatosan félrevonta, egy aranyat nyomott a tenyerébe, elõkelõen és hanyagul
s azzal a parancsoló hangsúllyal, mellyel a pincértõl valami ételt rendelünk,
ennyit mondott csak:
- Bonaparte.
A tábornok megnézte az aranyat, királyi módra zsebre dugta,
meghajolt a három angol elõtt. Tudomásul vette a megrendelést.
- Most alszik - mondotta. - Tessék befáradni az elõszobába.
Egy óra múlva.
Amint közeledtek a lépcsõkhöz, néhány kerti virág akadt a
lábuk elé, melyet kegyetlenül tépett le valamely erõszakos kéz.
George
felemelt egy virágot, a tábornok felé fordult.
- Most,
ugyebár, csak ezeket öldösi?
A tábornok értõ mosollyal honorálta az angol
szellemeskedését.
Az elõszoba nem volt barátságos. Hideg pompa terjengett
mindenütt. Az óriási empire-székekben barátságtalan ülés esett. Valósággal
szédültek a merev, katonás, mértani formák között. Illedelmesen köhintettek,
szájuk elé tartva a zsebkendõiket. Fönn az ajtó szemöldökfáján egy színpadiasan
összetépett s átlyuggatott zászló, néhány kard a falon, kétségtelenül múzeumi
értékek, melyek a fogoly dicsõségét hirdetik. Általában kellemetlenül érezték
magukat. Sokszor azt hitték, hogy valami titokzatos útvesztõbe kerültek, és
szerettek volna menekülni. Alig beszéltek. Bámulták az empire gyümölcsös
koszorúit. Savanyú szájjal ültek ott, mint a fogorvos elõszobájában. A koraõsz
bágyadtsága ereszkedett le, melankolikusan dúdolt egy beteg legyecske, az
árnyak és a fények bújócskáztak. Meleg is volt. Arthur fejfájásról
panaszkodott.
- Nem tesz semmit - mondták a barátai, s ideges kézzel
elõkotorták a szalmafonatos rumosüveget, melyet a tengeri úton hoztak magukkal.
- Igyál.
Arthur
ivott, és George is. William is. Reszketve és mohón ittak, mint a cselédek.
Amint az óra mutatója elõrehaladt, egyre jobban féltek. Tétován abban
reménykedtek, hogy a császár nem fog felébredni. Szerettek volna megszökni. De
a másik szobából zaj hallatszott. Sietõ lépések, suttogások, áhítatos neszek,
mint a templomban. A három angolnak kidagadt a homlokere, lüktetett a szíve, és
az ájulás környékezte õket. Egyszerre megdagadt a zaj. Kardcsörgés. Sok cipõ
súrolta a padlót. Arthur remegve támaszkodott egy székhez, s azt dadogta, hogy
õ kimegy innen. A másik két angol is az ajtó felé sandított. Ebben a
pillanatban azonban egy gárdista cikázott át az elõszobán, kitárta az ajtót, s
harsány hangon bejelentette a vendégeket, kiket udvariasan a belsõ szoba felé
tuszkolt.
Ezt nem így képzelték.
Ott állt a
császár, a fogoly, a legyõzött hadvezér. Gárdistái között állt, mereven és
peckesen, a tábornokai között, a zászlók lángoló mennyországában, melyeken
lõporfüst, arany és vér barnállott, a szeptemberi sugarak aranyzivatarában
állt, mintha még egyszer, utolszor színházat játszanék három kíváncsi
szatócsnak. Körötte hat lakáj ezüstös hímzésû zöld livrée-ben, csatos cipõben,
s a másik oldalon ismét hat lakáj. Hajtincse ördögien kúszott a homlokára.
Zömök termete egész a mennyezetig nyúlt fel. Egy utolsó csatát kellett
megnyernie. A gárdisták háromszor a földre koppantottak az aranyos botokkal, és
háromszor egymás után éltették a császárt, aki imperátori mozdulattal az
asztalra nyomta kövér hüvelykjét. Nagyon fehér volt. Arcán ott ült a halál
jegye. Ebben az idõben már a gyomorrák és a nyavalyatörés kínozta. Az éjjel se
aludt. Mégis minden erejét összeszedte most, a szemében villám, a száján gõg, s
reszketve nézett a diadal elé, a három angol kék szemgolyói felé, melyek
félelmesebbek voltak, mint egykor a sivalkodó ólmok.
Az angolok a rum ködén látták a császárt. Egy idegen bálvány
volt most, mely valaha a templomban állt, s millió kéz és millió száj
melegítette. Tanácstalanul hebegve, összezsugorodva nézték. George kereste az
ötletét, a csípõs, hitetlen, finom ötletét, és nem találta. William pózolt,
Arthur pedig félszegen, roppant komikusan megroggyantotta térdét, imádkozni
akart vagy kiabálni, mint a gárdisták.
Úgy szédültek ki az ajtón.
A szigeten már õsz volt. Egy levél gurult elõttük. Borzongó
fûszálak, ismeretlen növények, törpe gumifák zizegtek a szürkeségben. Lassan
mentek a hajóállomáshoz.
George félénken szólalt meg:
- Kissé nagyobb, mint ahogy leírják. Az adatok, úgy látszik,
hamisak.
Elõvette a mérõvesszõjét.
- Ekkora - mutatta.
William megtoldotta egy taglejtéssel.
- Ekkora.
Arthur a tengerre
nézett, s egy szót se szólt. Õsziesen reszketett a víz. Felszedte horgonyát a
hajó. Sóhajtottak a sziget elátkozott fái. A magány és bánat végtelenségét
lehelték.
Mielõtt
hajóra szálltak volna, hátratekintettek. Egy katonát pillantottak meg maguk mögött.
A császár elkísértette õket. Egy közkatona szalutált, a császár katonája, aki
reggelente friss fénymázat ken a császár cipõire.
A három
angol riadtan tekintett rá. Az egyik mélyen leemelte a kalapját. A másik földig
hajolt elõtte. A harmadik mély tisztelettel, áhítatosan közelebb lépett, s nem
tudott mit tenni. Majdnem kezet csókolt neki. Borravalót akart adni. De
meggondolta a dolgot, s inkább visszacsúsztatta a zsebébe.
A közkatona pedig tisztelgett, és várta a borravalót.
1911
|