CSAK EGY KIS FEHÉR KUTYA

Egy kis állomáson - a fürdõtelep mellett - pont egy óra huszonhárom percig kellett várakoznom a legközelebbi gyorsvonatra. Hamar eluntam magamat. A sínek mellett, a kavicsokon járkáltam, s néztem a fák között felcsillanó vizet, amely a hajnali órákban redõzte magát, mosdott, toalettet csinált. Álmos utasok várakoztak a padokon. Nyaraló ifjak, puha, fehér ingben, leányok rakettel a kezükben. Nemigen érdekeltek. A flörtjük kezdetleges stádiumban volt. Inkább sétáltam a fûben, a pálya mellett nyíló pipacsok tövében, amelyek mint a tilosra állított jelzõlámpák, pirosan meredtek az érkezõ vonat elé, és hivatalos tekintéllyel hajlongtak. Minden esemény az volt, hogy megjelent egy zsömleszínû macska. Utána az állomásfõnök lánya, pongyolában, a teraszra ült, ásítozott és tejet reggelizett sok kaláccsal. Ijedten gondoltam arra, hogy mit csinálok ezen az unalmas állomáson egy óra huszonhárom percig?

Ekkor tûnt fel az idegen kutya.

Az idegen kutya egy családdal jött, amely szintén a gyorsvonatra várt. Fehér, rövid szõrû, fiatal foxterrier volt, virgonc stréberszemekkel. Elegáns kutya, egy kissé vidékies, a nyaklánca fogyatékos ízlésre valló. Látszott rajta, hogy gondozzák, ismeri a polgári jómódot, de automobilt még sohasem ugatott meg.

„Mindegy - mondottam magamban -, a vonatindulásig eljátszom vele. Emberekkel úgysem szeretek ismerkedni.”

A kutya gyors iramodással a sínek mellé jött, és néhányszor körülkarikázott. Azután megállt elõttem, és felületesen végignézett a kedves, fekete szemeivel. Édes kis dög volt. Határozottan tetszett nekem, szerettem volna megsimogatni a fülét, az okos homlokát, a karcsú, arisztokratikus derekát.

Csettintettem az ujjammal. De a kutya - se szó, se beszéd - továbbment.

Vállat vontam. Késõbb azonban csendesen utánasompolyogtam. A vasúti sorompónál értem utol.

- Kutya - mondtam neki, már nem egészen elfogulatlanul, és csodálkoztam, minõ zavart és félszeg szavakat dadogok.

A kutya nedves orrával megszagolta a nadrágom szélét, reám bámult, és elfordította fejét. Körülbelül ezt gondolhatta:

„Ez az ember nem is olyan fontos.”

De én erõsködtem. A kutya pedig a fejét rázta, s megformálta rólam végleges eredményét.

„Nem igazi kutyabarát. Csak afféle amatõr. Életét szenvedélyek, hiú ambíciók fûtik, könyveket és verseket ír, s csak üres óráiban gondol a kutyákra, amikor egyáltalában nem tud mit csinálni. Most jó lennék neki, hogy elûzzem az unalmát. De engem egy csöppet sem érdekel, faképnél hagyom, maradjon magának.”

Ment elõre, és én követtem leplezett, de intenzív bosszúsággal. Hosszú, fehér nyaka kinyúlott, roppant tevékeny és fontoskodó volt. Most láttam, hogy a kutyák mennyire pózolnak. Egyetlen õszinte mozdulatuk sincs. Azt hiszik, hogy õk intézik a világ sorsát, szemlét tartanak minden felett, az önhittségük határtalan. Lám, ez a kis fehér kutya is úgy sétál itt az állomáson, mintha õ engedné be a vonatot. Nézi, hogy rendben vannak-e a dolgok s úgy látja, hogy nincsenek rendben, kétszer, háromszor is visszatér ugyanarra a helyre, szagolja a levegõt, tüszköl, s aztán már rendben van minden. Azok a kölykek, akik magukkal hozták, biztosan elkényeztették. Ostobaság foglalkozni vele.

Cigarettára gyújtottam, s az erdõ felé mentem. Egy pillanat múlva ismét elõttem volt a kutya.

- C... c... c - kedveskedtem neki, összecsücsörítve a szájamat.

- Ostoba - mondta a kutya -, még a nyelvemen se tudsz. Hisz így a macskákat hívják. Megvetlek.

Szégyelltem magamat. Csakugyan rosszul szólítottam meg, s elgondoltam, hogy roppant komikus lehettem elõtte, amint édeskedve affektáltam a becézésre illesztett szájammal.

- Gyere ide - mondtam természetesebben -, gyere, drága kutyuskám.

A kutya azonban azért se jött. Pár lépéssel megállt elõttem, és kérdõen emelte fel a fejét:

- Mit akarsz?

- Szeretlek, drágám - mondtam neki könnyedén. A kis kutya egy lépést közeledett, és bizalmatlanul csóválta a farkát:

- Nem hiszek neked. Te könnyelmû embernek látszol. Nem megyek oda.

- De ha szeretlek, te kedves dög. Magammal viszlek a vasúton. Nálam fogsz lakni, és jó dolgod lesz.

- Lemondanál érettem a kényelmedrõl, a buta és üres ambícióidról?

Kicsit gondolkodtam, és tudatosan füllentettem:

- Le.

- Fizetnél-e értem kutyaadót? Ott a fõvárosban (a kollégáimtól hallom) nagy a kutyaadó, és drága az élet. Tudnál-e értem szenvedni? Ha nyáron a legyek csípnek, elkergetnéd-e rólam õket, s télen, mikor a sötétben szûkölök, betakarnál-e a takaróddal? Vennél-e nekem új nyakláncot és hússal bélelt Fattinger-lepényt, amely jobb a jogtalanul magasztalt Gerbaud-nál? Azt mondod, hogy igen. De a gazdám is azt mondta, s most csak kolonc és mócsing kerül az asztaláról. Te egyszerûen csak szórakozni akarsz velem, sujet vagyok neked, fütyülök rád, te nyavalyás.

Ezzel megint eliramodott. Utánavetettem egy darab cukrot, amit a reggeli kávé mellõl csentem el. A kutya megszagolta, megvetõen otthagyta, és szaladt az állomás felé.

Mit tagadjam, hogy most már végzetesen érdekelt? Csak játék volt az egész, de komolyra fordult. Eszembe jutott, mennyit szaladtam utána, eszembe jutott a becézés, a szégyen, amit érte szenvedtem, és a cukor is, s most már minden energiámmal akartam a kutyabarátságot. Hiába vigasztaltam magamat, hogy csak egy kutyáról van szó. Éppen ezért akartam. Mit ér az életem, ha egy ilyen kutya is megvet? Nem azért dolgoztam és szenvedtem. Lassanként csak ezt láttam, és az életem legnagyobb fájdalma lett, hogy a kutya, a kedves fehér kutyus közönyösen táncol el mellettem. Nem, ezt nem szabad engednem. Minden áron meg kell ismerkednem vele.

A kutya ravaszul visszasompolygott a famíliához, a gyerekek ordítozva köszöntötték, s felugrott egyik pufók és lomha kamasz ölébe.

- Ami - beszélgettek vele, és õ kéjesen dörzsölgette homlokát az oldalukhoz.

Tehát Aminak hívják, francia név, és minõ banális, és minõ affektált. Ó, a sznobok. Mennyivel szebb nevet tudnék neki adni.

Tettettem, hogy nem veszem észre, nem törõdöm vele, de félszemmel odasandítottam. Most már égett a fülem az idegességtõl. Nem sikerült, amit akartam, s dühöngtem, mint az, aki húsz-harminc gyufát eltör a skatulyáján, anélkül hogy meggyulladna. Apró bosszúság, de annál fájóbb.

Lestem, mi történik.

Jött, ment a kutya, hol hozzám, hol a családhoz, csaholt, vakkantott és kapacitált, üljek közéjük, nem is olyan nagy dolog, és végre az õ kedvéért teszem.

- Azt soha - feleltem ingerülten.

- De ha kérlek.

- Pusztulj, te kerítõ - kiáltottam és elfordultam tõle.

A kutya a padra ült. Kissé haboztam még, de aztán én is melléje ültem. Egyik kamasz rám bámult. Már a könyökünk is érintkezett. Anélkül hogy észrevettem volna, a legnagyobb veszélyek között lebegtem.

A család antipatikus volt.

Az apa, egy pöffedt, szemüveges úr, valami úszómester vagy elöregedett tánctanító, zihálva lélegzett, asztma gyötörte, és az arca földszínû sárga volt, az öregkorral járó májbajtól. Fején egy ócska, egykoronás szalmakalap. Kevés ily undok embert láttam. Az anya szomorú, zöld arca letûnt éveit siratta. Díszes társaság. A gyerekek kék és piros csíkos tornaingben ülnek, úgy látszik, hogy buták és álomszuszékok, többnyire mozdulatlanok. Fogcsikorgatva néztem rájuk és a kutyára, aki csak azért se nézett rám. Az apa azonban felém fordult, és megkérdezte:

- Utazni tetszik?

- Igen - hörögtem bosszúsan.

Õk azonban nem utaznak. Csak a gyorsvonatot várják, amelyen - tetszik tudni - egy nénike jön, aki mindig meglátogatja õket nyáron, mert kedves, jó lélek, nincs is párja a világon. Milyen jó, hogy ideültem melléjük. Már régen figyelnek, látják, hogy unom magam, beszélgessünk együtt. Most meleg van, az ember izzad, nézze, milyen vizes az ingem.

A kisfiúk tanulnak, okos lurkók, a Pistike már tudja s Szózat-ot is, mindjárt elszavalja: Hazádnak rendületlenül légy híve, oh magyar! Az apa jól érzi magát, múltkor ugyan kelés volt a hátán, de elmúlt; mézet és hagymát, cukrot és sót rakott rá a felesége, aki a világ legáldottabb asszonya. Próbáljam meg én is, ha kelés lesz a hátamon, biztosan használ. Ami a kutyát illeti, az övék, a gyerekek szeretik, õ is szereti a gyerekeket, de idegenekkel nem barátkozik.

Erre vártam. A kutyát odavezették, hogy bemutassák. De õ most is végignézett, ásított, mintha ezt mondotta volna:

- Ah, megint az az unalmas fráter.

Eltorzult arccal, ökölbe szorult kézzel bámultam reá. Füttyentettem neki, de rám se hederített. Helyette azonban ismertem a családot, tegezõdtem az apával, megcsókoltam a gyerekek maszatos arcát, s megesküdtem, hogy mindenesetre küldök képes levelezõlapot, minden héten legalább egyet.

A vonat jött. Majdnem sírtam a dühtõl, amikor beszálltam.

„Csak egy kis, fehér kutya - dörmögtem magamban -, egy kutya, egy buta állat.”

Az állomáson a család kalap- és kendõlengetve búcsúzott tõlem. A kutya pedig a vonat elé állott, és fontoskodva jelt adott, mintha azt mondta volna:

- Mehet!

A vonat elindult.

1911