A ROSSZ BABA KARRIERJE

1

A húgom utolsó babáját mi magunk kereszteltük el Bolinnak. Nem tudtam, mit jelent ez a név, és ma se tudom. Hiába bújom át a meséskönyveket, a szótárakat és a lexikonokat, nem találom bennük, és arra is emlékszem, hogy otthon sohase hallottam. De a névvel mindnyájan meg voltunk elégedve. Idegenszerû volt és pajkos. Kifejezte azt, hogy a baba jó családból származó, úrikisasszony, bár nem egészen idegen tõle a szófogadatlanság, a csintalanság bocsánatos bûne.

Én nem sokat foglalkoztam vele. A leányokat és a játékaikat általában megvetettem. Mit lehet egy babával csinálni? Lefektetjük, felöltöztetjük és újrakezdjük az egészet. Néha legföljebb levest fõzünk neki, amely vízbõl és egy kevés porcukorból áll, aztán kenyérmorzsákat aprítunk beléje. Ezt a babalevest egyszer megkóstoltam. Émelyítõ kotyvaléknak találtam.

A baba kék selyemben ült a gyertyák mellett. Karácsonyra érkezett meg, amikor én a kis színházat és öcsém a tengerészkatonákat kapta. Fekete harisnyát és fekete harisnyakötõt viselt, és egy kis ezüst keresztet a mellén. Anyámnak szigorú neveléstani elvei voltak. Ezek az elvek itt is teljesen érvényre jutottak. Illedelmes baba volt, szerény és szemérmes, mint egy iskolakönyvi olvasmány. Csak a szempillái hosszabbak a rendesnél. Ez azonban nem enyhítette az ellenszenvemet, amelyet a közönye, a tartózkodása, a szõkesége már az elsõ pillanatban fölkeltett, és késõbb a dühig feszítette az, hogy a húgom áhítatos kultusszal vette körül.

Bolin este hat órakor lehunyta kék üvegszemét, és aludt.

- Csitt! - mondták nekünk, midõn a babaszoba körül lármáztunk. - Csitt, a baba alszik.

Láttuk, hogyan alszik. Teljes toalettben feküdt, cirádás babaágyon, ami az apám lombfûrészmunkája volt. Még a kalapját se tette le. Csak a csipkés szoknyái világítottak a homályban.

Különben folytatta a maga unalmas babaéletét. Nem kopott meg, a ruhái ragyogtak, és ragyogott az üvegtekintete is. Gõgös és önhitt volt, mint minden tárgy. Akkor nem értettem, miért. Ma már tudom. Ez azt jelentette, hogy én meghalok, de õ nem hal meg soha.

- Nézd - mondtam egyszer az öcsémnek -, minõ ronda. Elfintorítottam az arcom, és köptem.

Közben pedig arra gondoltam, hogy egy vaskalapácsot szerzek valahonnan, s feszült karral, teljes erõvel a fejére sújtok, ízzé-porrá töröm a száját, a rózsaszínû viaszpofáját, és aztán a lábaimmal tiprom ki belõle a fûrészport.

2

A babát egy év múlva mégis elfelejtették.

Én se gyûlöltem többé. Húgom zongorázni tanult, és ahelyett, hogy szalagokat kötött volna rá, a skálák együgyû és gyerekes futamait cifrázta. Bolin még ott pompázott a babaszobában a kék ruhában, de alig beszéltünk róla, és aki ismerte az emberi dolgok sorát, az tudta, hogy a csillaga hanyatlóban van.

Csak egy forró, nyári délután került elõ.

Jolánka érkezett meg, a húgom barátnõje. Kedves és vásott kislány, szeles és ideges gesztusokkal. Különös lány. A szeme fekete, de távolról sötétkéknek tetszik. Emlékezem, hogy a barna haját is sokszor szõkének láttam az Auer-égõk derengésében. Mi nagyon szerettük õt. Anyám azonban nem szerette, mert tegezõdött velünk, és a cselédektõl illetlen dolgokat tanult, amelyek a fiatalság erkölcseit olyan korán megmételyezik. Azt is kifogásolta, hogy cukrot eszik, és parfümözi magát. Mindig kócos volt. Mindig éhes volt. Mindig jókedvû volt.

A babára hamarosan rávetette a szemét.

- Meg kell verni - mondta.

Azzal megragadta, és letépte a kalapját. Húzta a karját, forgatta a fejét, nyomorgatta a tagjait, és kínozta édes és vérengzõ ujjakkal. Nem láttam világosan, hogy mit csinált. Halkan tett-vett, gyorsan cselekedett, macskaügyességgel. Kezében egy nagy bontófésûvel, nekiesett a frizurájának. Egy pillanat alatt megváltozott a baba. Szerényen hátrasimított haja kecses bodrokban hullott a homlokára, és a kibontott sûrû hajfonatok körülviharzották egész testét. Most láttam csak, mekkora a haja. A boszorkányos fésû egy fordulattal csinos kontyot kavarintott, és a baba, amely elõbb egy kövér lúdnak látszott, borzasan nézett maga köré a szétbontott hajjal, mint egy részeg lány, majd pedig kedvesen, a szõkesége aranyfényében, kacér fürtök, pikáns tincsek varázsában. A termete is megkarcsult. Szeme huncutul kacsintott.

- Szép? - ujjongott Jolánka.

- Nem - mondta a húgom félénken.

- De igen - kiáltottam. - Minõ kedves.

A baba iránt most már határozottan érdeklõdtem. Ezekben a perzselõ percekben egyenesen a reneszánszát élte. Izgató pillanatok voltak. Letéptük róla a ruhát, amely már évek óta a testéhez tapadt, és láttuk csipkés ingét, a rózsaszínû lábikráit, a pihegõ viaszmellét. Mennyivel szebb volt így. A babát bálványoztuk. Jolánka telelocsolta füllesztõ és terhes parfümjével, kivágott derekat varrt neki s egy sárga pongyolát nyersselyembõl. Egy hét múlva kész volt az új toalettje.

- Remek, remek, remek!

A kalapját sokáig terveztük. Óriási kalap volt, sárga és fehér selyemcsipkébõl, fehér virágokkal. Szõke hajához kitûnõen illett. Minden összhangzott, s a baba a halványsárga bársony-harisnyakötõtõl és a magas sarkú lakkcipõtõl kezdve a frufruig és a gyémántos kalaptûig az ízlés és raffinement remekmûve volt.

- Valami hiányzik - tépelõdtünk.

Jolánka fekete angoltapaszból szépségflastromot vágott, és odanyálazta a baba arcocskájára. Szemöldökeit bekormozta. Ajkain diszkréten végighúzta a pirosítót.

- Tündér!

- Angyal!

- Kis angyalka! - csodálkoztunk.

A kis angyalt beültettük a babaszobájába, és nyugodtan elmentünk hazulról.

Másnap reggel azonban az anyám ijedten állt a baba elõtt.

- Teremtõ Isten! - sopánkodott, és az apámat hívta.

A tárgyalás zárt ajtók mögött folyt, és csak annyit tudok, hogy a babát hamarosan kilakoltatták a szobából, és aznap szótlanul ebédeltünk.

3

Be kell vallanom, hogy nem voltam se az anyám, se a húgom nézetén. Nekem a baba most tetszett. Azt pedig, hogy kiûzték a hideg elõszobába, a paradicsomos-üvegek és az ecetesüvegek közé, módfelett igazságtalannak találtam, és meg voltam gyõzõdve, hogy ilyenféle elõítéletek csak a középkorban döntöttek emberek sorsa fölött. Egyszerre minden rokonszenvem a babáé lett. Lenéztem a többieket, akik elfordultak tõle, és órákig álltam az elõszobában.

A baba kétségtelenül züllött. Belepte a por, és a nyaka kissé elferdült. Búsan hevert a szekrényen, a cilinderesskatulyák, a régi újságok s egyéb apróságok között. Divatos kalapján még a régi fátyol volt, de mikor leemeltem, nemegyszer ereszkedett le róla selyemfonalán egy pók, amely sietve menekült el a parkett kockáin.

A számûzetés kártékonyan hatott az egészségére is. Arca beesett, teste soványodott, az éjszakázás megviselte. Hamuszürke szarkalábak sötétedtek szemei alatt. Ruhái, amelyek még mindig az édes és furcsa parfümöt lehelték, bepiszkolódtak. Nagyon hasonlított egy kis kokotthoz, aki valaha jobb sorban élt, és most csodálkozva köszönti a nyomort.

Különösen délelõtt társalogtam vele. Egy széket tettem a szekrény elé, és kíváncsian suttogtunk.

- Rossz vagy?

A baba mintha integetett volna:

- Rossz.

- Hazug?

- Hazug.

- Hiú?

- Hiú.

A kéjtõl elfulladva feleseltem:

- Te rossz, te rossz, te rossz.

A baba nézetei nagyon tetszettek nekem. Csodálkoztam, hogy csak most vettem észre, és megállapítottam, hogy a baba inkább a kisfiúk, mint a kislányok játékszere.

Azt is sejtettem, hogy a baba még rosszabb, csak szégyelli elárulni, és abban sem kétkedtem, hogy éjjelenként ki-kiszökik a szobából, és a tánctermekben hajnalig táncol.

Karácsonykor már a legjobb barátok voltunk.

Kedves tél jött. Szikrázott a fagy, az ablakokra csapódott, az udvarunkban hótól roskadó fenyvesek közt szánkáztunk. De a kis csizmám talpa kilyukadt, és én meghûltem. Így történt, hogy karácsony estéjén feküdtem. Nem is láthattam a karácsonyfát. Magas lázam volt. Az ágyamba hozták a borlevest, amelyet kelletlenül kanalaztam.

Megmérték a lázamat, antipirint adtak be, és eloltották a lámpát. A fejemben különös gondolatok kóvályogtak. Sokat gondolkoztam a babáról, aki a szekrény tetején fagyoskodik, és a leányok szemérõl, amelyek olyan különösek, hogy távolról kékek és közelrõl ijesztõen feketék és mélyek. Ez volt az elsõ szomorú karácsonyom.

Ilyen gondolatok közt aludtam el.

Éjfél felé, a csendben, megreccsent az ajtó.

- Te vagy az? - kérdeztem.

A baba biccentett a fejével.

Merészen az ágyam szélére ugrott, és lábait keresztbe téve, leült mellém. Az éjjeli mécses gyér világosságában alig láttam.

- Honnan jössz?

Egészen ki volt kelve magából. Arcát beteg pirosság színezte, mintha neki is láza lenne. Rekedten kacagott.

- De hiszen csuromvíz vagy. Te künn voltál a hóban, az esõben, és meghûltél. A hajad, a szép szõke hajad is sáros.

A baba közönyösen meredt maga elé:

- Táncoltam. Pezsgõt ittam. Akkora kis poharakból ittam pezsgõt, mint az anyád gyûszûje.

Egy icipici cigarettát vett elõ, és rágyújtott.

- Cigarettázol? - kérdezte, és megkínált egy másikkal. Az ámulattól dermedten ültem a párnám szélén.

- A lányok - dadogtam - nem szoktak cigarettázni.

- A lányok is cigarettáznak.

Felém nyújtotta a kezét, amely hideg és nedves volt, s jótékonyan hûsítette a lázamat. A szomorúsága oly jólesett. Egy angyali énekhez hasonlított a karácsonyi éjfélben. Lassan beszélt. Beszélt arról, hogy minõ unalmas a baba élete. Beszédét gyenge köhögés szakította meg. Ilyenkor finoman a szája elé tartotta zsebkendõjét, és a fehér batiszton pontocskák izzadtak át.

- Vér - susogtam sápadtan.

A baba nem figyelt rám. Igazgatta a frizuráját, és fásultan mondta:

- Meghalok.

- De én szeretlek - mondtam.

- Álmodol - mondta a baba.

- Igen, szeretlek - rimánkodtam, és a fejemet a szoknyája mellé nyomtam. - Nekem úgy tetszel te. A fakó arcod, a beteg, furcsa szemed tetszik, és az, hogy a többiek nem szeretnek. Hallgass rám. Én vétkeztem ellened. Egyszer egy vaskalapáccsal szét akartam zúzni a fejedet.

- Lázad van - beszélt a baba.

Kis hõmérõt vett elõ, és a mécs világosságába tartotta. A higanyoszlop magasan állt a vörös vonal fölött.

A betegségem sokáig tartott.

Csak tavaszra keltem föl az ágyból, amikor mindezt elfelejtettem. Lábadozva, a park kavicsain sétáltam, örültem az életnek, és a gyenge karjaimat nézegetve, mosolyogva gondoltam arra, hogy a baba fejére akartam sújtani.

Anélkül is vége lett.

Nyár felé az orgonabokrok alatt botoltam beléje. Széttárt kezekkel feküdt, s nem tudtam megállapítani, él-e, vagy már meghalt. Csak azt láttam, hogy a macskák elmennek mellette, meg is szagolják, a kutya ugatja, és õ mégse mozdul ki illetlen pózából. Arcát különben kiszívta a napfény. Ráncos és gyulladt volt, mint egy vénasszony arca, és vörös viaszkönnyek merevültek rajta.

Közönyösen fordultam el. Ez róla az utolsó emlékem.

4

Késõbb még csak egyszer gondoltam reá.

A sötét udvarban álltam, egyedül. Benn a szobában kibontott hajjal egy leány zongorázott valami könnyû és léha dalt, két égõ gyertya között. Kissé hátrabillentette a fejét, az ajkait lassan mozgatta, az ablakon keresztül láttam, hogy énekel. Mondhatatlan keserûség ömlött el bennem. A bokrok közé mentem, és rágyújtottam az elsõ cigarettára. Émelygõ rángás szorította a torkomat. Az életet utálatosnak láttam. Erõsen néztem a lányt. A szeme távolról kéknek látszott. Ekkor újra egy vaskalapácsot akartam, de sokkal nagyobbat, mint régen, egy súlyos, iszonyú kovácspörölyt, hogy feszült karral, a kétségbeesés minden erejével a fejére sújtsak, és ne fejezze be az énekét.

1911