|
Hõsöm neve
ez: Kovács János. Sietve említem ezt meg, mielõtt szólnék róla. A lak- és
címjegyzékben legalább kétszáz embert találunk hasonló névvel. Ha elgondoljuk,
hogy ezeknek az embereknek semmi közük a pörölyhöz, az üllõhöz s a
kovácsmesterség egyéb kellékeihez, nem értjük, miért ragaszkodnak úgy a
nevükhöz, melyben valami végtelen szomorúság, a nyelv fantáziaszegénysége
nyilvánul meg. Az én emberem története is - azt hiszem - összefügg a nevével.
Kovács
szorgalmas hivatalnok. Fekete karvédõ van a kabátján, csíptetõ a szemén, és az
íróasztalra hasalva körmöl. Reggel háromnegyed nyolckor már megjelenik a
lépcsõkön, dörzsöli a kezét, kávét rendel, szerényen köhög, teregeti a ropogó
papírokat, és boldogan gondol arra, hogy esztendõre okvetlenül elõléptetik.
Mindenki szereti. Négy gyermeke van, akik nyafogva csikorgatják délelõttönként
a hivatala ajtaját, és van egy felesége, akit senki se ismer. Nagyon rövidlátó.
Ha a szolga asztalára teszi a hasas vizespoharat, melybõl a tejeskávét issza,
meresztgetnie kell a szemét, nehogy a tintatartóba aprítsa a kuglófot.
Mindenkinek elõre köszön. Mióta egyszer nem vette észre a hivatalfõnökét, a
szolgának is megemeli a kalapját. Nem szép ember. Az orra pisze, arcán fillér
nagyságú szeplõk. Bajusza hasonlít a purzicsán dohány száraz és fakó szálaihoz.
Egy havas
reggelen a hivatalában ül. Elõtte a kávé - hab nélkül - és a sárga
szõlõskuglóf. Midõn a kanalat belemártja a kávéba, elordítja magát, és aléltan
rogy a székébe. Verejték gyöngyözik a homlokán.
Egy
pillanat múlva mindenki a szobájába tódul.
Kocsira
teszik, hazaviszik, onnan a kórházba szállítják.
Délben a
hivatalban széltében beszélik a hírt.
-
Vakbélgyulladása van. Operáció lesz.
A fõnök a
mosdónál áll, habkõvel dörzsöli tenyerérõl a tintafoltokat, és atyaian rázza a
fejét:
- Szegény,
szegény.
Délután
Kovács kórházi ágyon fekszik. Már felvette a betegek szomorú mozdulatlanságát.
Száraz kezeit összekulcsolja, és észreveszi, hogy három óra, eszébe jut, hogy
máskor ebben az idõben hivatalban van, és az életet végtelenül üresnek találja.
Minõ búsan donganak el az órák. Szokatlan a délután, szokatlan a szoba,
szokatlan a nagy változás. Hasán jeges tömlõ. Mellette az éjjeliszekrényen egy
csengettyû gombja és a hõmérõ. Kovács nézi a csengõt és a hõmérõt, és egyszerre
sírva fakad. Könnyei végigfolynak a szeplõin.
Öt órakor
meggyullad a villany. Hat óráig semmi sem történik. Hatkor bejõ egy orvos,
megfürdetik, elõkészítik az operációra, és már viszik is a kipárnázott liftbe,
hogy a mûterembe felhúzzák. Itten valami névtelen keserûség fogja el, melyet
nem tud szavakba foglalni, csak gügyög és nyeli sós könnyeit, és az életre
gondol, mely gyors, kemény és kegyetlen.
A terem
vakítóan világos. Az orvos beszél hozzá, de nem érti, mit. Egy másodperc múlva
fején van a kloroformos sisak. Mit suttognak körötte? Ó, gyors, kemény és
kegyetlen az élet. A felesége, a négy gyereke, a hivatal, az akták, a számlák,
a boldog, szabad vasárnap délutánok, s végül ez, amit most szívdobogva sejt,
mit a szájával, az orrával, a fülével érzékel: a halál, a halál, a halál. Még
erõlködik, és tudja, hogy egy perc múlva már aludni fog. A levegõ vörös
körötte, mintha annak a láza lenne. Minden tárgy hallucinál. Messze, a halvány
vörösségben egy izzó és átható pontot lát, ez egyre jobban tüzel, mint a
cigaretta parazsa. Most kettõt lát, nemsokára hármat, aztán négyet.
Aztán nem
lát semmit.
Másnap
reggel.
- Jobban
vagy? - kérdezi tõle egy halk hang, és valaki óvatosan föléje hajol.
A felesége.
Egy sovány csirke, felborzolt tollakkal, kíváncsian forgó szemmel, sápadtan a
virrasztástól és az izgalomtól.
- Hogy
vagy? - kérdezi újra, még halkabban.
Kovács jól
hallja, de nem felel. Felelet helyett kinyitja szemét, és nyöszörög. Egy
kanálka hideg, keserû teát kortyint, jeget nyel, újra a közönyébe süpped.
Az operáció
tündöklõen sikerült. Az orvosok meg voltak elégedve, akik a betegségben csak
közönséges iskolaesetet láttak, minden érdekesség nélkül, és közel se tulajdonítottak
neki oly fontosságot, mint a beteg. Pár nap múlva tudatták is vele, hogy minden
a legjobban van, egy hét múlva egészségesen hagyhatja el a kórházat, két hét
múlva pedig már bemehet a hivatalába. Kovács ezt szomorúan hallgatta.
Általában
annál inkább elszontyolodott, minél jobbra fordult a betegsége. Savanyú arccal
fogadta vendégeit is. Fejét a párnába nyomta, állát leejtette, szemhéjait
óvatosan zárta le, hogy egy kis résen, titokzatos ködben lássék a szeme lázas
golyója. Úgy feküdt ott, mint a haldoklók az utolsó órában.
- De hiszen
már egészen jól vagy - vitatkozott a barátja.
- Meg se
kottyant neki - szólt a fõnök, és kövér hasa rengett a nevetéstõl.
Kovács
megvetõen néz végig rajtuk. Torkát keserû düh reszeli, káromkodni szeretne, de
erre se méltatja õket, elmosolyodik, és a szájába fullad a harag.
Bicegve és sántikálva jön a hivatalba. A kutyák kényeskednek
így, midõn nagyon jól érzik magukat. Vastag sállal köti át a nyakát.
Mindenkinek külön, hosszan mesélte el az eseményt. Mert az nem úgy van, ahogy
mi, laikusok gondoljuk. Ez egy egészen különös és nagyon, nagyon veszélyes
eset, csoda, hogy kilábolt belõle, az orvosok is mondják. Tetszik tudni, a
vágás innentõl idáig terjedt. Persze, hogy elaltatták. Három orvos altatta. Úgy
aludt, mint a bunda.
A kollégák lassan kiszöknek a szobából, és faképnél hagyják.
Nézegeti a tükörben piros mellényét, melyet tegnap vett, s
úgy találja, hogy jól áll neki. Költségbe
verte magát, de az ember végre nem járhat rongyosan. Táplálkozni is kell. Híg
tojást reggelizik, sovány prágai sonkát és pirított zsemlét. Délben gyenge
húsokat, párolt almával. A gyerekei ezért nagyon tisztelik. Az iskolában
hencegnek, hogy az õ apjuknak piros mellénye van, ezer forintja van, és olyan
betegsége van, amilyen senkinek sincs, a többiek pedig irigykednek reájuk, és
nevetik, csúfolják, bojkottálják õket. A legkisebb fiú egyszer bömbölve jön
haza.
Kovács
büszkén és peckesen jár. Fejét fenn hordja, aranykeretes szemüveget vesz, és
vendégeket hív. Dagad az önérzete, amint újra és újra sorát ejti a mesének. Az
orvos egy kis üvegben odaajándékozta neki a kioperált testrészt, melyet az
almáriumba zárt, s áhítatosan mutogat mindenkinek. Ott áll a legfelsõ polcon.
Csendes kultusz övezi. A tót szolgáló riadtan tekint az almárium felé.
Egy reggel hiába csönget a hivatalában. Hol az
a szolga. A teremtésit neki.
Végül bejõ.
- A
sorvezetõt - ordít rá, a dühtõl fuldokolva.
A szolga,
aki sohase látta ily mérgesen, komikusnak találta az ártatlan embert, s
haragját, a színtelen hangját, melyet pulykarikácsolássá torzított a méreg;
elnevette magát.
Kovács
felkel, elsápad, csak az orra tüzel, kékvörösen, mint a pulykataréj. Kinyitja
az ajtót. Kidobja a szolgát.
Az eset
nagy feltûnést kelt a hivatalban. Kartársai csitítják, de õ nem tágít.
- Egy beteg
emberrel így beszélni - hörög -, egy beteg emberrel.
Kovács el
van keseredve. Annyival inkább, mert két kollégájával is összeszólalkozott, és
most már szentül meg van gyõzõdve, hogy mindenki az ellensége. Senkihez se
szól. Az eset a hivatalfõnöknek is fülébe jut.
- Nem értem
magát - mondja neki. - Miért játssza a beteget? Hisz majd kicsattan az
egészségtõl.
- Mit? -
felesel Kovács.
Azzal hátat
fordít neki, becsapja az ajtót, és hazamegy. Két hétig nem is mutatja magát a
hivatalban.
- Gazember
- sziszegi a fogai közt -, gazember.
Nyár felé
egy vasárnap délelõtt a hivatalfõnök velõscsontot eszik a sörkocsmában, és
buzgón magyarázza az esetet:
- A
fegyelmi bizottság jövõ héten ül össze. Önök, kolléga urak, jól tudják, micsoda
atyai szívvel karolom fel mindnyájuk ügyét, de ebben az esetben nem lehet
engednem, márcsak azért sem, hogy hasonló esetekben példát statuáljak. Ez az ember makacs és hanyag. Az aktákat
elintézetlenül dobja vissza. Lustaságát pedig azzal tetézi, hogy hónapokig ok
nélkül kimarad a hivatalból, a nyakamra küldi a hitelezõit, akik botrányos
adósságokról suttognak. Végre is lehetetlen tûrnöm, hogy valaki ujjat húzzon
velem. Nem a saját személyemért. Hisz önök ismernek engem, s tudják, hogy nekem
igazán nem fontos, megbillenti-e a kalapját Kovács úr, vagy sem. Nem is döntök
ebben a kérdésben. A fegyelmi bizottság és a magas minisztérium bölcs ítéletére
bízom, kinek van igaza, s én nem kételkedem, hogy ezek a magas fórumok a
méltányosság szemmeltartásával is akképpen intézik az ügyet, hogy a hivatali
tekintélyen semmi csorba ne essék.
A
hivatalnokok csendesen helyeselnek. Szépnek találták a fõnök stílusát. Megitták
a sörüket. A fõnök letörülte bajuszáról a habot, s a jólét és a biztonság
röfögõ kéjével csemcsegte még egyszer:
- A magas
minisztérium.
Hónapokig
tartott a hivatalos huzavona. Egy kollégája még békítgetni akarta a hivatali
fõnököt, de sikertelenül.
Kovácsot
elcsapták, s mire esni kezdett az õszi esõ, künn volt az utcán, állás nélkül.
Nem tudott mihez fogni. Késõbb
cigarettákat töltött, külföldi bélyegeket árult diákoknak, és egy találmányon
törte a fejét, amely sehogyse sikerült. A családja éhezett. Egy sötét
ferencvárosi utcában laktak - albérletben -, két kis szobában, ahol nem égett a
kályha, kormosan füstölt a lámpa, és délután is megérzett, hogy mit ebédeltek.
Közben
Kovács betegeskedett is. Végigjárta az összes orvosokat, fájdította a tüdejét,
a lépét, a veséjét, s arról ábrándozott, hogy megint kiveszik valamelyik szervét.
Ha rajta múlt volna, a szívét kigyomláltatja, és kirakatja egész testét, mint
egy telt ruhaszekrényt. De az orvosok mosolyogva küldték el. Azt mondták, hogy
kutyabaja. Kovács csakugyan meghízott. A sok kenyértõl és burgonyától
felpuffadt az arca. Úgy látszott, hogy jót tett neki a nyomor.
A családnak
csak vasárnaponként volt jobb napja. Délután összeverõdött néhány ember. Kovács
a gyermekeivel körülülte a kerek asztalt, és egy vértanú arcával büszkén és
önérzetesen mesélte el az operáció történetét.
A gyerekek, akik századszor hallották a mesét, idõközönként
közbeszóltak, mert az egészet már könyv nélkül tudták.
- Most azt
meséld, apa, mikor elaltattak.
- Most a
doktorokat meséld.
Kovács arca
ragyog. Órák hosszat prédikál. Vallásos tisztelettel beszél a narkózis-ról, a lancettá-ról, az appendicitis-rõl.
De a vendégek elmennek, a kályha kihûl, a gyerekek lefekszenek.
Kovács ilyenkor elgondolkozik az életén. Nem volt szép az
élete. Folytonosan hivatalba járt, egyik napja úgy folyt, mint a másik, soha, fiatal
korában se ismerte a mámort. Csak egy mámorra emlékezett. Arra a mámorra, mely
a kloroform nehéz és édes illatából született, és arra a pillanatra, mikor egy
nagyon világos üvegszobában fehér kabátos emberek vették körül, s rózsaszínû
szublimáttal, érdes kefékkel sikálták a körmüket. Ez szép volt. Valahogy
hasonlított a mennyországhoz, az angyalzenéhez, a hõsi operákhoz. A levegõben,
mint bujkáló parfüm, halványan érzett a vér illata.
Sokszor
gondolja magában, hogy minden baj ezért szakadt rá. De nem bánja. Meg van
elégedve magával, és mosolyog. Csak még egyszer a sárga földig ihatná magát
kloroformmal.
Éjjel
elõveszi a barna üveget. A szeszben ott lubickol még a béldarabka frissen, épen
megõrizve az örökkévalóság számára. A gyertya lobog. Mindenki alszik.
Kovács az
asztalra teszi az üveget, és nézi.
1911
.oOo.
|