ELSÕ FEJEZET,

MELYBEN AZ ÍRÓ BEMUTATJA ÉS LELEPLEZI ESTI KORNÉLT,
E KÖNYV EGYETLEN HÕSÉT

Már túljártam életem felén, amikor egy szeles, tavaszi napon eszembe jutott Esti Kornél. Elhatároztam, hogy meglátogatom, s fölújítom vele régi barátságunkat.

Tíz éve nem érintkeztünk akkor. Hogy mi történt közöttünk? Isten tudja. Nem haragudtunk mi egymásra. Legalábbis nem úgy, mint a többi emberek.

De miután elmúltam harmincéves, terhemre kezdett lenni. Sértett a léhasága. Untam ódivatú, magas-nyitott gallérjait, vékony-sárga nyakkendõit, és vastag-zöld szójátékait is. Fárasztott az eredetieskedése. Állandóan kisebb-nagyobb botrányokba kevert.

A sétaúton például, amint egymás mellett haladtunk, minden magyarázat nélkül kirántott kabátja belsõ zsebébõl egy konyhakést, s a járókelõk ámulatára élesíteni kezdte a járdát szegélyezõ keramitköveken. Vagy egy szegény vak embert szólított meg igen udvariasan, hogy venné ki szemébõl azt a porszemet, mely imént hullott belé. Vagy egyszer, mikor csupa elõkelõ embert vártam vacsorára, akitõl sorsom és pályám függött, fõszerkesztõket, politikusokat - méltóságos és kegyelmes urakat -, s õ szintén hivatalos volt hozzám, cselédjeimmel orvul befûttetett a fürdõszobába, vendégeimet nyomban érkezésük után félrevonta, értésükre adta, hogy az én házamban valami régi, titokzatos - sajnos, nem részletezhetõ - családi hagyomány vagy babona azt követeli, hogy a vendégek a vacsora elõtt kivétel nélkül megfürödjenek, s ezt a képtelen ügyet oly ördögi tapintattal, agyafúrtsággal és ékesszólással védelmezte, hogy a jóhiszemû áldozatok, akik elõször és utoljára tiszteltek meg jelenlétükkel, tudtomon kívül valamennyien meg is fürödtek, a hitvesükkel együtt, aztán a rossz tréfához jó arcot vágva az asztalhoz ültek, mintha mi se történt volna.

Az ilyen diákcsínyek hajdan szórakoztattak. Most, férfikorom kezdetén, inkább bosszantottak. Attól tartottam, hogy esetleg veszélyeztetik az én komolyságom is. Egy szót se szóltam neki. Mégis - bevallom - nemegyszer pirultam miatta.

Õ maga hasonlóan lehetett énvelem. Belül, a lelke mélyén, valószínûleg lenézett, hogy ötleteit nem méltányolom annyira, amennyire megérdemelnék. Talán meg is vetett. Nyárspolgárnak tartott, mert elõjegyzési naptárt vásároltam, naponta dolgoztam, s belehelyezkedtem a társadalmi közszokásokba. Egy ízben szememre lobbantotta, hogy elfelejtettem fiatalságomat. Hát ebben lehetett némi igazság. De ez az élet rendje. Mindenki ezt teszi.

Lassanként, észrevétlenül idegenedtünk el. Én mindezek ellenére értettem õt. Õ is engem. Csakhogy titokban már bírálgattuk egymást. A magyarázkodás, hogy értjük egymást, de mégsem értjük, idegesített mindkettõnket. Ki-ki ment a maga útján. Õ balra. Én jobbra.

Tíz hosszú esztendeig éltünk így, anélkül hogy életjelt adtunk volna magunkról. Azért természetesen gondoltam rá. Alig akadt nap, amikor el ne tûnõdtem volna, hogy mit mûvelne-mondana ebben vagy abban a helyzetben. Föl kell tennem, hogy õ is gondolt rám. Végre múltunkat az emlékek oly eleven és lüktetõ érrendszere hálózta át keresztül-kasul, hogy az nem sorvadhatott el ily gyorsan.

Hogy ki volt õ nekem és mi volt, azt bajos volna tövirõl hegyire elmondani. Ilyesmire nem is vállalkozhatnék. Emlékezetem nem oly régi, mint barátságunk. Ennek kezdete még csecsemõkorom õsemberi homályába vész el. Mióta az eszem tudom, közel volt hozzám. Mindig elõttem vagy mögöttem, mindig mellettem vagy ellenem. Imádtam vagy utáltam. Közönyös sohase voltam iránta.

Egy téli estén vacsora után a szõnyegen színes kockákból tornyot építettem. Édesanyám le akart fektetni. A dadát küldte értem, mert abban az idõben még szoknyában jártam. Már indultam vele. Ekkor egy hang szólalt meg hátam mögött, az õ feledhetetlen hangja:

- Azért se menj.

Hátrafordultam, s boldogan-ijedten õt pillantottam meg. Elõször láttam. Bátorítva vigyorgott felém. Belékaroltam, hogy segítsen, de a dada kitépett karjaiból, s hiába toporzékoltam, lefektetett.

Ettõl kezdve naponta találkoztunk.

Reggel a mosdótál elé ugrott:

- Ne mosakodj, maradj szutykos, éljen a piszok!

Ha az ebédnél szüleim kérésére-könyörgésére, jobb meggyõzõdésem ellenére kanalazni kezdtem a „tápláló és egészséges” lencsefõzeléket, fülembe súgta:

- Köpd ki, okádd a tányérra, várd meg a pecsenyét, a süteményt.

Nemcsak otthon volt velem, az asztalnál vagy az ágyban. Az utcára is elkísért.

Lojzi bácsi jött szembe velünk, édesapám régi jó cimborája, akit én addig nagyon szerettem és tiszteltem, a százkilós törvényszéki bíró. Kalapom megemelve illedelmesen köszöntem. Kornél rám rivallt:

- Öltsd ki a nyelved - és õ ki is öltötte a nyelvét, úgyhogy az álla hegyéig ért.

Szemtelen fickó volt, de érdekes, nem unalmas.

Kezembe adott egy égõ gyertyát.

- Gyújtsd meg a függönyöket - unszolt. - Gyújtsd föl a házat. Gyújtsd föl a világot.

Kezembe adott egy kést is.

- Döfd a szívedbe - kiabált. - A vér piros. A vér meleg. A vér szép.

Nem mertem megtenni, amit tanácsolt. De tetszett, hogy ki meri mondani, amit gondoltam. Hideglelõs mosollyal hallgattam. Féltem tõle, és vonzódtam hozzá.

Nyári zivatar után egy ázott verébfiókot találtam a rekettyebokor alatt. Ahogy a hittanórán tanultam, tenyeremre tettem, s az irgalmasság testi és lelki cselekedetét gyakorolva, bevittem a konyhába, hogy a tûzhelynél szárítkozzék. Kenyérmorzsát szórtam elébe. Rongyokba bugyoláltam. Karomon dajkálgattam.

- Tépd ki a szárnyát - suttogta Kornél -, szúrd ki a szemét, dobd a tûzbe, öld meg.

- Te õrült - ordítottam.

- Te gyáva - ordította õ.

Sápadtan meredtünk egymásra. Reszkettünk. Én a fölháborodástól és a részvéttõl, õ a kíváncsiságtól és a vérszomjtól. Odavetettem neki a verébfiókot, hogy tegyen vele, amit akar. Kornél ránézett és megszánta. Remegni kezdett. Én gúnyosan elbiggyesztettem a szájam. Amíg így viaskodtunk, a verébfiók kisurrant a kertbe, eltûnt szemünk elõl.

Õ sem mert hát mindent. Szeretett szájhõsködni, hazudozni.

Emlékszem, egy õszi alkonyon, úgy hat felé, kihívatott a kapunk elé, s ott titokzatosan-jelentõsen újságolta, hogy varázsolni is tud. Valami csillogó fémtárgyat mutatott a markában. Azt mondta, hogy az varázssíp, csak bele kell fújnia, s bármely házat a levegõbe emel, egészen a holdig. Azt mondta, hogy azon az estén a mi házunkat is levegõbe emeli tíz órakor. Azt mondta, hogy ne féljek, csak jól figyeljek, hogy mi fog történni.

Akkoriban már nagyobbacska fiú voltam. Hittem is neki, meg nem is. De feldúltan rohantam vissza lakásunkba. Folyton azt lestem, hogy haladnak óránk mutatói. Mindenesetre számot vetettem eddigi életemmel, megbántam bûneimet, s a Szûz Mária-kép elé térdepelve imádkoztam. Tíz felé suhogást hallottam a levegõben és zenét. Házunk lassan, egyenletesen emelkedett fölfelé, a magasban egy kissé megállapodott, aztán imbolyogva, de éppoly lassan, egyenletesen, amint fölemelkedett, visszaereszkedett a földre. Egy pohár az asztalon megkoccant, s lógólámpánk imbolygott. Pár percig tartott az egész. A többiek semmit se vettek észre. Csak édesanyám halványodott el, amikor rám nézett.

- Szédülsz - szólt, és ágyba küldött.

Kornéllal való barátságunk akkor mélyült el igazán, amikor homlokunkon feltünedeztek az elsõ pattanások, a kamaszkori tavasz bíborrügyei. Sülve-fõve együtt voltunk. Olvastunk és vitatkoztunk. Én ellene szegültem, hevesen cáfolgattam istentelen nézeteit. Annyi bizonyos, hogy minden rosszba õ avatott be. Õ világosított föl annak idején, hogy születik a gyermek, õ fejtette ki elõttem elõször, hogy a felnõttek sárga, dohányszagú, puffadt zsarnokok, és semmi tiszteletet sem érdemelnek azért, mert rútabbak, mint mi és hamarabb meghalnak, õ biztatott arra, hogy ne tanuljak, hogy reggel minél tovább lustálkodjam az ágyban, még ha elkésnék is az iskolából, õ bujtatott, hogy feltörjem édesapám fiókjait és kinyitogassam leveleit, õ hozott nekem vad könyveket s levelezõlapokat, melyeket a gyertyaláng elé kellett tartani, õ tanított meg énekelni, hazudni és verset írni, õ bátorított, hogy hangosan kimondjam a szeméremsértõ szavakat, valamennyit egymás után, hogy nyáron a fürdõfülkék repedésén lessem meg a vetkõzõ leányokat, s a tánciskolában illetlen kívánságaimmal zaklassam õket, õ szívatta el velem az elsõ cigarettát, õ itatta meg velem az elsõ pohár pálinkát, õ kapatott rá a testi örömökre, a torkosságra és a bujálkodásra, õ fedezte föl számomra, hogy a fájdalomban is titkos gyönyörûség van, õ tépette le viszketõ sebeimrõl a heget, õ bizonyította be, hogy minden viszonylagos, s egy varangyosbékának éppúgy lehet lelke, mint egy vezérigazgatónak, õ szerettette meg velem a néma állatokat és a néma magányt, õ vigasztalt meg egyszer, amikor a ravatal elõtt könnyeimben fuldokoltam, megcsiklandozva véknyamat, amire tüstént kacagni kezdtem az elmúlás buta érthetetlenségén, õ csempészte érzésemhez a gúnyt, kétségbeesésemhez a lázadást, õ tanácsolta, hogy azoknak a pártján legyek, akiket a többség leköp, bebörtönöz és felakaszt, õ hirdette, hogy a halál örökkévaló, s õ akarta elhitetni velem azt a kárhozatos hazugságot is, mely ellen kézzel-lábbal tiltakoztam, hogy nincs Isten. Romlatlan, egészséges természetem nem is fogadta el ezeket a tanokat soha. Mégis éreztem, hogy jó volna szabadulni hatásától, s végképp szakítani vele. Csakhogy erre már gyönge voltam. Úgy látszik, még mindig érdekelt. Aztán sokkal voltam adósa. Õ volt az én tanítómesterem, s most úgy tartoztam neki életemmel, mint az ördögnek az, aki eladta a lelkét.

Édesapám nem szívlelte.

- Hol az a pimasz? - rontott be diákszobámba egy éjjel. - Hol rejtegeted? Hová bújtattad?

Kitártam két karom. Mutattam, hogy egyedül vagyok.

- Mindig itt van - dörgött. - Mindig itt lebzsel. Mindig a nyakadon. Egy tálból esztek, egy pohárból isztok. Castor és Pollux. A barátok - gúnyolódott.

Kereste az ajtó, a kályha mögött, a szekrényben is. Még benézett az ágy alá is, hogy nincs-e ott.

- Hát ide hallgass - harsogta haragja tetõfokán. - Ha még egyszer, de csak egyszer is, beteszi ide a lábát, én összetöröm, kikorbácsolom innen, mint egy kutyát, és téged is, aztán mehetsz, amerre látsz, nem ismerlek többé. Szóval, át ne lépje többé a házam küszöbét. Megértetted?

Hátratett kézzel járkált le-föl. Nyelte indulatát. Cipõje csikorgott.

- Ez a léhûtõ. Ez a gonosztevõ. Nem tudsz különb barátot szerezni? Telebeszéli a fejed. Megbolondít. Vagy te is ilyen züllött akarsz lenni? Hisz ez senki és semmi. Nem lesz belõle soha senki.

Kornélnak nem volt szabad mutatkoznia. Még az utcánkat is elkerülte.

A városon kívül, titokban találkoztunk: a marhavásártéren, ahol nyaranta a cirkusz veri le ponyvasátrát, s a temetõben, a sírok között.

Egymás nyakát átölelve ballagtunk. Egy ilyen szenvedélyes sétánkon jöttünk rá arra, hogy mind a ketten egy évben és egy napon születtünk, sõt egy órában és egy percben is: 1885. március 29-én, virágvasárnap, hajnali pont hat órakor. Ez a titokzatos véletlen mélyen hatott ránk. Megfogadtuk, hogy valamint egy napon és egy órában pillantottuk meg a világot, azonképpen egy napon és egy órában fogunk meghalni, egyikünk sem éli túl a másikat, egyetlen másodperccel sem, s az ifjúság rajongásában arról is meg voltunk gyõzõdve, hogy fogadalmunkat kész örömest teljesítjük, anélkül hogy ez bármelyikünknek áldozatot vagy fájdalmat jelentene.

- Csak nem sajnálod? - vallatgatott édesanyám, hogy olajlámpám elõtt bóbiskoltam és Kornélra gondoltam. - Jobb ez így, fiam. Nem volt hozzád való. Barátkozz te más fiúkkal, jóravaló, tisztességes úrifiúkkal, a kis Méreyvel, Horváth Endriskével, Ilosvayval. Azok szeretnek téged. Ez nem is szeretett. Csak rontott, ijesztett, idegesített. Novemberben hányszor fölriadtál álmodból, hányszor sikítottál. Nem volt tehozzád méltó. Tartalmatlan volt. Üres volt. Lelketlen volt. Te, fiam, más vagy. Te jó vagy, nemeslelkû, mélyen érzõ - mondta, és megcsókolt. - Egészen más vagy te, fiam.

Így is volt. Nem volt még két oly különbözõ ember a föld hátán, mint én meg Kornél.

Annál inkább furcsálltam azt, ami e beszélgetés után pár napra történt.

Fényes délben siettem hazafelé az iskolából, összeszíjazott könyveimmel. Valaki utánam kiáltott:

- Kornél!

Egy zöld kabátos úr mosolygott rám.

- Nézd, Kornél fiam - kezdte, és arra kért, hogyha hazaérek, adjak be hozzájuk, a szomszédba, egy csomagot.

- Kérném - dadogtam.

- Mi az, fiam? - kérdezte a zöldkabátos. - Te, úgy látszik, nem értetted meg.

- De igen - feleltem. - Csakhogy tévedni tetszik. Nem én vagyok Esti Kornél.

- Micsoda? - ámult a zöldkabátos. - Ne tréfálj, gyerek. Hát ti nem a Gombkötõ utcában laktok?

- Nem, kérem. Mi a Damjanich utcában lakunk.

- Testvére vagy te a Kornélnak?

- Nem, kérném. Én az iskolatársa vagyok. Egy osztályba jár velem, s mellettem ül, a második padban. Kornél azonban a múlt félévben is kettõbõl bukott, dolgozatainak külalakja rendetlen, magaviselete kevésbé szabályszerû, én pedig az osztály elsõ tanulója vagyok, tiszta jeles, dolgozataim külalakja rendes, magaviseletem jó, azonkívül franciát, zongorát is tanulok, magánszorgalomból.

- Meg mertem volna esküdni - dünnyögte maga elé a zöldkabátos. - Furcsa - s magasba vonta szemöldökét.

Az is többször megesett, hogy mikor künn az erdõn túl együtt kószáltunk a vasúti töltéseknél, vándor emberek, idegenek szólítottak meg bennünket, s érdeklõdtek, hogy ikertestvérek vagyunk-e?

- Nézzétek ezt a kettõt - noszogatták egymást. - No, nézzétek már - és hahotáztak az örömtõl.

Egymás mellé állítottak, háttal összekoccantották fejünket, s méricskélték, tenyerüket fejünk búbjára téve.

- Egy paraszthajszál nem sok - bizonykodtak a fejüket csóválva -, de annyi különbség sincs. Hát érted ezt, te Bódi? Érted ezt?

Késõbb, hogy fölcseperedtünk s mind a ketten írogattunk, ki itt, ki ott, én magam sem értettem sok mindent.

Váratlanul levelet kaptam ismeretlenektõl, s arra kértek, hogy térítsem meg azt a csekélységet, melyet Kassán, Bécsben vagy Kolozsvárott bocsátottak rendelkezésemre a pályaudvaron, a vonat indulása elõtt, mert arra hivatkoztam, hogy erszényemet elvesztettem, s becsületszavamra fogadtam, hogy a kölcsönt huszonnégy órán belül visszafizetem. Ízléstelen telefonugratások, aljas névtelen levelek szerzõségével vádoltak. Legközelebbi barátaim tulajdon szemükkel látták, amint szakadó téli esõben órák hosszat csatangoltam rossz hírû sikátorok görbe utcáin, vagy amint holtrészegen horkoltam egy kültelki csapszék vörös abroszán. A Vitriol lebuj fõpincére elém tett egy számlát, amelynek kiegyenlítése elõl állítólag egy mellékajtón szöktem meg. Több szavahihetõ tanú hallotta, hogy magas méltóságokról, országosan elismert, koszorús írókról nagy társaságokban a lehetõ legtiszteletlenebbül nyilatkoztam. Párbajsegédek kerestek föl hetyke monoklival, hordárok a névjegyeimmel, leányok ártatlanságuk letört liliomával, s esküimet, házassági ajánlataimat tárták elém. Fölkeresett egy éltesebb, köpcös vidéki hölgy is, tegezni kezdett, s azzal fenyegetett meg az õ különös tájnyelvén, hogy gyermektartási pört indít ellenem.

Hüledezve bámultam ezekre a lidércalakokra, akik egykor valamilyen képzeletben, valamilyen életben bizonyára éltek, lélegzettek és izzottak, de most feketék voltak, halottak és hidegek, mint a piros parázs, miután kihûl, ellobban és hamuvá roskad. Nem ismertem õket. Õk azonban ismertek engem, és fölismertek. Valamennyit Esti Kornélhoz utasítottam. Erre elmosolyodtak. Kérték személyleírását. Erre csúfondárosan rám mutattak. Kérték lakáscímét is. Ezzel nemigen szolgálhattam. Barátom többnyire külföldön csavargott, repülõgépeken aludt, pár napra szállt meg itt és ott, s tudtommal még sohase volt rendõrileg bejelentve. Esti Kornél tényleg volt, de nem volt jogi személy. Bármennyire ártatlannak tudtam hát magam ezekben a förtelmes bûnökben, a pör nem jó kilátással kecsegtetett. Egy szembesítés kellemetlenségének - már csak Kornél miatt sem - nem tettem ki magam. Vállalnom kellett minden adósságát, minden csínyjét és becstelenségét, mintha magam követtem volna el.

Fizettem érte. Sokat fizettem. Nemcsak pénzt. Becsületemmel is fizettem. Görbe szemmel néztek rám mindenütt. Nem tudták, hányadán állnak velem, hogy a jobboldallal tartok-e vagy a ballal, hogy államfönntartó polgár vagyok-e vagy veszedelmes fölforgató, tisztes családapa vagy züllött kéjenc, s egyáltalán, ember vagyok-e vagy csak álomkép, részeg kétkulacsos, holdkóros madárijesztõ, aki még az uraságoktól levetett, rongyos köpönyegét is arra forgatja, amerre a szél fúj. Drágán fizettem meg én a barátságunkat.

Mindezt azonban egyszerre elfelejtettem és megbocsátottam neki azon a szeles, tavaszi napon, amikor elhatároztam, hogy meglátogatom.

Bolond nap volt ez. Nem április elseje, de közel hozzá. Bolond, izgatott nap volt. Reggel fagyott, jégtükrök ropogtak az utcai fák vasrostélyán, s kéklett az ég. Aztán olvadni kezdett. Csorogtak az ereszek. Köd borult a hegyekre. Langyos permeteg hullott. A talaj úgy párázott, mint egy agyonhajszolt, izzadt ló. Le kellett dobni télikabátunkat. Szivárvány pántolta át cifra abroncsával a Dunát. Délután dara esett. Megcukrozta a lombokat. Cipõnk talpa alatt latyakká kásásodott. Fütyült a szél. Élesen fütyült a szél. Fütyült a szél, fönn magasan, a kémények körül, a háztetõkön, a távíródrótok körül. Mozgott minden. Csikorogtak a házak, recsegtek a padlások, sóhajtoztak a gerendák és rügyezni akartak, mert fák voltak azok is. Ebben az indulásban, ebben a forradalomban vonult be a tavasz.

A szél füttyét hallgattam, s eszembe jutott Kornél. Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy mielõbb lássam õt.

Telefonoztam ide-oda, kávéházba, mulatóba. Késõ estig csak annyit sikerült kipuhatolnom, hogy itthon van. Gyalog, kocsin hajszoltam a nyomát. Hajnali kettõkor tudtam meg, hogy a Denevér-szállóban található. Mire odaértem, oroszországi hóvihar tombolt köröttem, s esõköpenyem gallérját teleaggatta borzas pihéivel.

A Denevér portása az V. emelet 7. alá utasított. Szûk csigalépcsõn másztam föl, mert nem volt fölvonó. A 7. szoba ajtaja tárva-nyitva. Benn égett a villany. Beléptem.

Egy üres ágyat láttam, megvetve, gyûrt ágynemûkkel, meg egy pislákoló villanykörtét az éjjeliszekrényen. Azt hittem, kiszaladt valahova. Leültem a díványra, hogy megvárjam.

Akkor vettem észre, hogy ott van velem szemben, a tükör elõtt ül. Fölugrottam. Õ is fölugrott.

- Szervusz - mondtam.

- Szervusz - mondta közvetlenül, mintha folytatni akarná ott, ahol abbahagytuk.

Egyáltalán nem csodálkozott, hogy ily késõn rontok be. Õ semmin se csodálkozott. Azt se tudakolta, hogy mi járatban vagyok.

- Hogy vagy? - kérdezte.

- Köszönöm. Hát te?

- Szintén - felelte.

Rám bámult, és nevetett.

Esõköpeny volt rajta. Az õ köpenyének a gallérján is hó.

- Most jöttél haza?

- Most - bólintott.

Szétnéztem a szobájában. Nyomorúságos lyuk volt ez. Keskeny, rozzant dívány, két szék, egy szekrény. Az asztalon ötnapos újság. Egy hervadt ibolyacsokor. Egy álarc is, ki tudja, mire való? Cigarettacsutkák a földön. A hegedûtokban sárga szemüveg és birsalmasajt. Nyitott bõröndök. Néhány könyv, fõképp menetrendek. Toll, papír sehol. Rejtély, hogy hol dolgozik.

Édesapámnak igaza volt. Nem vitte semmire. Itt csak remeteszegénység van, szabadság és koldusfüggetlenség. Valaha én is így akartam. Szemem megtelt könnyel.

- Különben mi újság? - érdeklõdött.

Künn fütyült a szél. Élesen sivalkodott a metszõ, tavaszi szél. Egy tülök is sivalkodott.

- A mentõk - szólt.

Odamentünk az ablakhoz. A hóvihar már elállt. Kristálytisztán ragyogott az ég, s ragyogott a fagyos aszfalt is. A mentõkocsi tülke versenyt rikított a tavaszi széllel.

Alighogy elhaladt ez, tûzoltók robogtak valahová, villanyszekéren, villanyfáklyával.

- Balesetek - szóltam. - Ma egész nap téglák potyogtak, cégtáblák zuhantak a járókelõk fejére. Az emberek véreztek, elcsúsztak a síkos járdán, kezüket törték, lábukat ficamították. Meggyulladtak a házak és a gyárak. Mennyi minden volt ma. Fagy, hõség, köd, verõfény, esõ, szivárvány, hó, vér és tûz. Ez a tavasz.

Leültünk és rágyújtottunk.

- Kornél - törtem meg a csöndet -, nem haragszol?

- Én? - és vállat vont. - Csacsi. Terád én sohase haragudhatok.

- Pedig volna rá okod. Lásd, én haragudtam rád. Szégyelltelek a nagyképûek elõtt, törtetnem kellett, megtagadtalak. Tíz év óta feléd se néztem. De ma délután, amikor fütyült a szél, ellágyultam, és eszembe jutottál. Már nem vagyok fiatal. Egy hete múltam negyven. Aki nem fiatal, megpuhul, s meg tud bocsátani mindent. Még a fiatalságot is. Béküljünk ki.

Odanyújtottam a kezem:

- Na, te nem változtál - gúnyolt. - Folyton érzelegsz.

- De te megváltoztál, Kornél. Gyermekkorunkban te voltál a felnõtt, te vezettél, te nyitottad ki a szemem. Most te vagy a gyermek.

- Hát nem egy a kettõ?

- Épp ezt szeretem benned. Ezért tértem vissza hozzád, és most már vállallak, mindörökre.

- Mi lelt ma, hogy agyba-fõbe dicsérsz?

- Hát kit dicsérjek, Kornél? Hát kit lehet oly irigység nélkül szeretnem, mint téged? Hát kit bámulhatok ezen a ronda világon, ha téged nem, testvérem és ellentétem. Mindenben egy és mindenben más. Én gyûjtöttem, te szórtál, én megnõsültem, te agglegény maradtál, én imádom a népemet, nyelvemet, csak itthon lélegzem és élek, de te világcsavargó, nemzetek fölött röpülsz, szabadon, és az örök forradalmat vijjogod. Szükségem van rád. Tenélküled üres vagyok, és unatkozom. Segíts, különben elpusztulok.

- Nekem is szükségem volna valakire - mondta -, valami pillérre és korlátra, mert lásd, szétbomlok - és a szobájára mutatott.

- Tartsunk össze - indítványoztam. - Szövetkezzünk.

- Mire?

- Írjunk valamit, együtt.

Tág szemeket meresztett. A padlóra köpte cigarettáját.

- Én már nem tudok írni - mondta.

- Én pedig csak írni tudok - mondtam.

- No lásd - felelte, és keményen rám pillantott.

- Ne érts félre, Kornél. Én se dicsekszem, csak panaszkodom, akár te. Egészíts ki, mint régen. Azelõtt, amikor én aludtam, te ébren voltál, amikor én sírtam, te nevettél. Segíts nekem most is. Emlékezz arra, amit elfelejtettem, s felejtsd el azt, amire emlékszem. Én is segítek majd neked. Bennem is van érték. Amit tudok, rendelkezésedre bocsáthatom. Van egy otthonom, ott minden a munkát szolgálja, az a tied is. Szorgalmas vagyok, áhítatos és hûséges. Olyan hûséges vagyok, hogy azt, akivel az életben egyetlen szót váltottam, nem tudom megbántani, még gondolatban sem. Olyan hûséges vagyok, Kornél, hogy a kedves öreg kutyám miatt meg se simogatok más kutyákat, nem játszom velük, rájuk se nézek. Olyan hûséges vagyok az élettelen tárgyakhoz is, hogy tizenöt remek töltõtollamat mellõzve, olykor elõkotrom egyik kiérdemült, kaparós töltõtollam, mellyel gyötrelem írnom, s vele körmölök, hogy megvigasztaljam, s ne érezze - szegény -, hogy lenézem. Én vagyok maga a hûség. Te légy mellettem a hûtlenség, a csapongás, a felelõtlenség. Alapítsunk társascéget. Mit ér a költõ ember nélkül? És mit ér az ember költõ nélkül? Legyünk társszerzõk. Egy ember gyönge ahhoz, hogy egyszerre írjon is, éljen is. Aki megkísérelte ezt, elõbb-utóbb beleroppant. Csak Goethe bírta, ez a nyugodt, derûs halhatatlan, akire ha rágondolok, a hideg viszolyog a hátamon, mert nála még nem járt itt okosabb és félelmetesebb ember, ez a dicsõ, olimpuszi szörnyeteg, akihez képest Mefisztofelész is csacska széplélek. Igen, õ igazolta és fölmentette Margitot, akit a földi igazságszolgáltatás tömlöcbe vetett, a mennyországba emelte a gyermekgyilkos anyát, az arkangyalok, a tudós hitvallók közé, s rejtélyes karokkal énekeltette el örök védelmét a nõiségrõl és az anyaságról. Néhány év múlva azonban, hogy Weimarban mint székülõ tanácsosnak kellett ítélkeznie egy hasonló gyermekgyilkos anya fölött, Margit hajdani költõlovagja szemrebbenés nélkül a leány halálára szavazott.

- Szóval ezt is mennyországba küldte - dörmögte Kornél.

- Hiszen következetes volt önmagához.

- Úgy van - csaptam rá. - Csakhogy mi külön-külön képtelenek volnánk ilyen cudar és isteni bölcsességre. De ha összefogunk mi ketten, én meg te, Kornél, akkor talán a közelébe érhetnénk. Mint az Éj meg a Nap, mint a Valóság meg a Képzelet, mint Ahrimán és Ormuzd. Mit szólsz ehhez?

- Az a baj - panaszkodott -, hogy unom, kimondhatatlanul unom a betûket és a mondatokat. Az ember irkál-firkál, s végül azt látja, hogy mindig ugyanazok a szavak ismétlõdnek. Csupa: nem, de, hogy, inkább, azért. Ez õrjítõ.

- Ezt én majd elintézem. Elég, ha beszélsz.

- Csak magamról beszélhetek. Arról, ami történt velem. Mi is történt? Várj csak. Voltaképp semmi. A legtöbb emberrel alig történik valami. De sokat képzelõdtem. Ez is az életünkhöz tartozik. Nemcsak az az igazság, hogy megcsókoltunk egy nõt, hanem az is, hogy titokban vágyakoztunk rá, s meg akartuk csókolni. Sokszor maga a nõ a hazugság, és a vágy az igazság. Egy álom is valóság. Ha arról álmodom, hogy Egyiptomban jártam, útirajzot írhatok róla.

- Szóval útirajz lesz? - firtattam. - Vagy &