ÖTÖDIK FEJEZET,

MELYBEN EGYETLEN HÉTKÖZNAPJÁNAK, 1909. SZEPTEMBER 10-ÉNEK
MOZGALMAS ÉS TANULSÁGOS LEÍRÁSA FOGLALTATIK, S MEGELEVENÜL
AZ AZ IDÕ, MIKOR MÉG I. FERENC JÓZSEF ÜLT A TRÓNON, ÉS BUDAPEST
KÁVÉHÁZAIBAN CSAK KÜLÖNBÖZÕ IRÁNYOKHOZ, ISKOLÁKHOZ SZÍTÓ
MODERN KÖLTÕK TANYÁZTAK

Esti délelõtt tizenegykor még mélyen aludt azon a díványon, melyen lakásadói ágyat szoktak vetni neki.

Valaki hozzáért. Erre kinyitotta szemét.

A világból, melyet az álomban elvesztett, elõször azt a zord alakot vette észre, aki díványa szélén ült.

- Fölébresztettelek?

- Dehogy.

- Verset írtam - mondta Sárkány, mint izgatott futár, aki egy másik bolygóról érkezik. - Meghallgatod?

De nem várta meg a választ, máris olvasta, gyorsan:

A hold, ez ájult, légi hölgy, Csókolja a vad, néger éjszakát, Pezsgõt ivott...

- Szép - dünnyögte Esti.

Sárkányt zavarta a megjegyzés. Úgy viselkedett, mint az, akit csókolódzás közben szakítanak félbe. Bosszúsan rátekintett. De miután megértette a szó értelmét is, arcán hálás mosoly suhant át.

Esti megkérte barátját:

- Kezdd újra.

Sárkány újra kezdte:

A hold, ez ájult, légi hölgy, Csókolja a vad, néger éjszakát, Pezsgõt ivott és kócos, bús haja Reá borul...

Bal kezében noteszbõl kitépett, kockás papirost tartott, jobb kezét az arcára szorította, mintha kissé fájna a foga. Így olvasott.

Ez a fiú egy boldogtalan cigányprímáshoz hasonlított. Sötét volt és lángoló.

Sápadt fejét kormos haj koszorúzta. Szája piros volt, szinte véres. Szõrös mutatóujján sárgaréz gyûrû csillogott.

Vékony nyakkendõt viselt. Kivágott, lila mellényt. Kopott, de vasalt fekete ruhát. Vadonatúj lakkcipõt. Orchidea-illatszert használt. Ettõl beszagosodott az egész szoba.

Esti hunyt szemmel hallgatta a költeményt.

Tegnap este együtt sétálgattak, bámulták a holdat a ferencvárosi bérkaszárnyák és a vasúti raktárak fölött. Most ez a hold újra megjelent Esti zárt szemhéjai mögött, az elsötétült szemgolyóján, akár a tegnapi égbolton. Ott úszott a hold, a költemény holdja, mely az 1900-as évek divatja szerint kissé ki volt pingálva, kissé kacér volt és piperés, de sokkal szebb, mint a valóságban.

- Nagyszerû! - kiáltott Esti, amikor a költemény véget ért, és fölugrott a díványról. - Nagyszerû!

- Igazán?

- Igazán.

- Jobb, mint az Õrült hinta?

- Össze se lehet hasonlítani.

- Esküszöl?

- Esküszöm.

Sárkány még mindig reszketett a verse lüktetésétõl. Azt érezte, hogy valami nagyon jelentõs esemény történt.

Esti is ezt érezte. Széttekintett hónapos szobája rendetlenségében. Amíg harisnyáját kereste a földön, megkérdezte:

- Mikor írtad?

- Éjjel. Ahogy hazamentem.

Egy kicsit hallgattak.

Sárkány feléje fordult:

- Te nem írtál verset?

- Nem - szólt Esti csüggedten. - Tegnap nem. Hová adod?

- A Független Magyarország-ba.

Leült Esti íróasztalához, hogy versét letisztázza tintával.

Esti ezalatt lassan öltözködött. Míg nadrágját húzta, elolvasta a reggeli lap tárcáját és verseit. Arcát kissé megnedvesítette. Nála a mosdás ekkoriban csak ennyibõl állott. Annyira ragaszkodott egyéniségéhez, hogy átallotta lemosni a napközben rárakódó rétegeket. Azokat, akik a túlzott tisztálkodás babonájának hódoltak, tehetségtelen embereknek tartotta.

Fésût, kefét se használt. Haját, melyhez a párna pihéi tapadtak, ujjaival kócolta össze, hogy másképp legyen zilált, mint éjjel, s a tükör elõtt mindaddig igazgatta fürtjeit, míg meg nem pillantotta benne azt a fejet, melyet egyszer elképzelt magának, s legszívesebben sajátjának vallott. Még csak nyakkendõjét kötötte föl, nagy gonddal.

Sárkány, aki elkészült a másolással, egy kabarédalt dúdolt.

- Csitt - mondta Esti, fejével az ajtóra mutatva, melyet egy szekrény torlaszolt el.

Mögötte laktak a háziak, két korosabb hölgy, a fõbérlõk: ellenségei az albérlõknek és az irodalomnak.

Mind a ketten elszomorodtak. A szekrényt nézték, s abban a valóságot látták, mely mindig gyámoltalanná tette õket.

- Mit csináljunk? - kérdezgették suttogva.

Elõttük egy nap, egy új nap, a korlátlan szabadságával és lehetõségével.

Mindenesetre lementek, beültek a közeli vendéglõbe, egy szálloda éttermébe.

Itt még maguk voltak.

Az étterem fehérlett. Ívlámpák lila fénye zizegett a frissen mosott patyolat abroszokra, a bontatlan, szûz oltárokra, melyeknél még senki sem áldozott. Pincérek sürögtek ragyogó ingmellel, a munka elõtt üdén, báli gavallérok módjára. Fölvonó kattogott a szálloda falai között. A félig nyitott ajtón kilátás nyílt az elõcsarnokba, bõrkarszékekre, pálmákra. Egy szobalány ásítozott, a véletlen szerelem isteni ígéretével. Gyönyörködtek a délelõtti csöndéletben. Azt képzelték, hogy most, mikor kívülük senki sincs itten, mindez az övék, s minthogy ezt képzelték, valóban az övék is volt.

Egyikük se volt éhes, de elhatározták, hogy megebédelnek, csak hogy túl legyenek rajta. Sárkány az új versére hivatkozva, melyet már délután háromkor, de legkésõbb hat és hét között okvetlen eladhat a kiadónak, két koronát kért kölcsön, becsületszóra. Ajókagyûrût ettek, zsömlével mártogatva ki az olajat, õzcombot, áfonyával, vaníliakrémet. Hosszúlépést ittak. Elszívtak egy-egy zöld pettyes, világos Médiát.

Delet harangoztak, mire kiértek a Körútra. Budapest, az ifjú város tündöklött. A szeptember eleji nap aranylemezekkel rakta ki a házak homlokzatát. Süttették fejüket a verõfénnyel. Az ég kék volt, elhasználatlanul kék, ahogy az újonnan pingált lakások mennyezete, mely még ragad és illatos a festéktõl. Minden ilyen új volt körülöttük. Ekkor kezdõdtek az iskolák. Elemisták tipegtek táskával hátukon, szorongatták a levonóképeket, melyeket ajándékba kaptak a papírkereskedõtõl.

Esti és Sárkány egyszerre megállott.

Velük szemben egy fiatalember közeledett, háttal nekik, visszafelé, rák módra haladva, de nagy gyakorlottságra valló, igen gyors ütemben.

Feje búbján bazári szalmakalap táncolt. Porcelánnadrágot hordott, szürke, vastag posztókabátot, hússzínû kaucsuk kézelõt. Vasbotot lóbált.

A következõ pillanatban maguk is megfordultak, és úgy igyekeztek feléje, háttal, szaporán iparkodva.

Amikor szembe kerültek vele, elröhögték magukat.

- Szervusz, te marha! - kiabáltak neki, és összeölelkeztek.

Végre együtt voltak, õk hárman, Kanicky, Sárkány és Esti, senki se hiányzott, a kör bezárult, a világ kiteljesedett: találkozott az egylet, a Balkán-egylet, melynek elsõrangú föladatai közé tartozott ilyen és ehhez hasonló mûveletek szabad, bátor, nyilvános gyakorlása.

A járókelõk rosszallóan, némi megvetéssel, de leplezett érdeklõdéssel szemlélték ezt a három vidám fickót, ezt a három léha, éretlen frátert. Nem értették õket, tehát gyûlölték.

Kanicky az aszfaltra köpött. Nyála fekete volt. Olyan fekete, mint a tinta.

Medvecukrot rágcsált.

A medvecukrot megtalálták a bal zsebében, a jobban pedig naspolya volt, papírzacskóban.

Tanyájuk felé tartottak, a New York kávéházba.

Sárkány útközben fölolvasta új versét Kanickynak is. Egy bútorkereskedés kirakatában hálószoba állt, két széles topolyafa ágy, megvetve, selyempaplanok, párnák, éjjeliszekrények. Gondolatban belefeküdtek az ágyba, a cipõjükkel. Maguk mellé képzeltek egy eszményi hitvest, akkorát, mint egy titáni porcelánbaba, sátoros hajjal, tussal festett szemöldökkel. Mindez oly távoli volt és valószínûtlen, hogy az ábrándozást elszégyellték, és félretették verstémának. Bementek egy állatkereskedésbe. Alkudtak egy majomra, megkérdezték, mennyibe kerülhet egy oroszlán. A kereskedõ, látván, hogy milyen vevõkkel áll szemközt, kitessékelte õket.

- Talán köszönjünk - indítványozta Kanicky.

Erre köszöntek mindenkinek, aki szembe jött velük. A három kalap egyszerre lendült meg, varázsütésre. Szemük becsületesen az üdvözöltek szemébe tekintett. Azok néha örvendtek, hogy ennyire köztiszteletben állnak, néha azonban meglepõdtek, észrevették a vásott csínyt, s végigmérve õket, tovább mentek. De az eredmény ezúttal elég jó volt. Tizenöt „ember” közül tizenegy visszaköszönt.

Ezt is abbahagyták.

Esti a Rákóczi út sarkán vett két léggömböt. A zsinegeket belekötötte gomblyukába, és sietett barátai után.

Nem messze a kávéháztól csoportosulás támadt. Azt mondták, két úr verekszik, az egyik meglökte a másikat, mindjárt pofozkodni fognak.

Izgatott szóváltás hallatszott:

- Kikérem magamnak!

- Szemtelen pimasz!

- Maga a szemtelen, maga a pimasz!

Kanicky és Sárkány halványan néztek egymással farkasszemet. Kanicky a kezét emelte. Egy higgadt úr közbevetette magát:

- De uraim, az Isten szerelmére, uraim!

Kanicky a higgadt úrra pillantott, s amint szokta ilyenkor, ezt kérdezte Sárkánytól:

- Mondd kérlek, ki ez?

- Nem tudom.

- Akkor gyere.

Belekarolt Sárkányba, mintha mi se történt volna, s a jelenlevõk ámulata közepette ölelkezve lejtett el vele. Esti hozzájuk csatlakozott.

- Bedõltek? - kérdezte õket.

- Be - mondták vihogva.

Az egyik léggömböt fölengedték.

Így értek a kávéházba.

A kávéház - az ebédszünet alatt - csöndes volt, elhagyatott. Takarítóasszonyok jártak ide-oda, seprûkkel, rocskákkal, törölgették a márványasztalokat. Elkésett reggeli kávézók fizettek. Egy cingár artista haladt át a hölgyszalonon.

Pörkölték a délutáni kávét. Aromája megcsiklandozta orrukat. Fönn a karzat, a csavart, aranyozott, barokk oszlopaival, mint egy buddhista templom, várni látszott valamit.

Itt telepetek le, a törzsasztalukhoz. Elõször is anyagi ügyeiket igyekeztek rendezni. Kanickynak tizenhat fillérje volt, Sárkánynak harminc. Estinek egy korona négy fillérje. Kevés, hogy megvívhassák a mai csatát.

Sárkánynak, akinek a legnagyobb kilátása volt a mai napon, mert megírta versét, odaintette a délelõtti fizetõt, leolvastatott vele húsz Princeszászt, feketét rendelt, aztán megmutatva kéziratát, melyet ma délután háromkor, de legkésõbb este hat és hét között eladhat a Fületlennek, tíz koronát kért tõle kölcsön. A fizetõ megadóan eléje tette az összeget. Esti dupla feketét rendelt. Kanicky szódabikarbónát, vizet, kutyanyelvet.

A szódabikarbónát bevette. Lassanként, csupa szórakozottságból, megiszogatta az elõtte álló három pohár vizet, noha egyikbe Esti beleverte a cigarettája hamvát. Krokit kezdett írni, hogy pénze legyen. Hirtelen fölugrott, a fejéhez kapott. Sürgõsen telefonoznia kellett. Fényes homlokát ideges gondok rajzották körül. Megkérte barátait, hogy kísérjék le a telefonfülkéhez. Nem szeretett egyedül lenni.

Amíg leértek a földszintre, lökdösõdtek, vicceltek, ismerõsökkel találkoztak, és elfelejtették, hogy voltaképp mit akarnak. A telefonokon undok alakok lógtak piócák gyanánt, németül beszéltek, vén fráterek, negyven-ötvenévesek, akik nemsokára úgyis meg fognak dögölni. Kanicky fél óra múlva kapott összeköttetést. Diadalmasan jött ki a fülkébõl. A nõ eljön, délután háromkor. Sárkánytól kölcsönkért öt koronát, becsületszóra, s akkor Esti is megkapott az imént kölcsönadott két koronájából egyet.

Miután anyagi ügyeik valahogy rendezõdtek, könnyülten ültek vissza asztalukhoz. Kanicky pár mondatot írt a krokiból. Megint abbahagyta az írást. Hordárt hívatott, levelet küldött annak, akinek telefonozott. Cigarettáztak és sóhajtoztak. Nevettek és búsultak gyors egymásutánban. Integettek a tükörablakon át az utcán elhaladó nõknek. Amikor a pincér gyümölcsöket vitt elõttük, keresztneveket adtak a gyümölcsöknek. Az alma: Károly, a szõlõ: Ilona, a szilva: föltétlenül Ödön, a körte: a puhasága, élvetegsége miatt Jolán stb. Valami nyugtalanság viszketett bennük. Társasjátékot játszottak betûkkel, színekkel, hangokkal, összekeverve, tódítva-foldozgatva mindent. Fölvetették a legfurcsább kérdéseket, mi lenne, ha valami nem úgy volna, amint van? Nem, õk nem voltak megelégedve a teremtéssel.

Háromkor Sárkány az utalványért vágtatott. A kávéház zúgott, a zaj a karzaton egyre erõsödött. Ebben a harsány lármában érezték életük ütemét, azt, hogy mennek valahová, hogy haladnak elõre. Minden asztal, minden fülke el volt foglalva. A füstbõl viharfellegek tornyosultak. Jólesett elnyúlni ebben a gõzben, ebben a meleg pocsolyában, semmire se gondolni, figyelni, hogy fortyog és bugyborékol, s tudni, hogy azokat, akik benne lubickolnak, lassanként elernyeszti, megabálja, összefõzi, együvé kotyvasztja, egyetlen zsibongó korhelylevessé. Elszórva a különbözõ asztaloknál, bársonypamlagokon, székeken mindennapos ismerõseiket látták. Mind-mind megérkeztek.

Itt volt Bogár, az ifjú regényíró, Pataki és Ürögi Dani. Itt volt Arácsy, a festõ, aki firenzei lovagruhában fényképeztette le magát, tõrrel az oldalán, amint zongorázik. Itt volt Beleznay, a híres mûgyûjtõ, Wilde és Rodin személyes ismerõse. Itt volt Szilvás, a „márki”, csontnyelû sétapálcájával, az utolérhetetlen csevegõ, aki legújabb csibészszavainkat dévajul és mesterien elegyítette a nyelvújítási szótárak, a régészek, az akadémiai székfoglalók avatag kifejezéseivel. Itt volt Elián, az idegorvos, Gólya, az iparmûvész, Sóti, a tudós, aki népmeséink eredetével foglalkozott, Boldog, a modern fényképész, aki Berlinben tanult, és Kopunovits, a tragikus színinövendék. Itt volt Dayka, egy nagybirtokos szõke fia, aki a neokantiánusokat bújta, és az ismeretelméletrõl beszélt. Itt volt Kovács, aki sohase beszélt, bélyegeket gyûjtött, és gúnyosan mosolygott. Itt volt Mokosay, aki már Párizsban is járt, Verlaine-t és Baudelaire-t francia eredetiben olvasta, s francia eredetibõl idézett, nagy lelkességgel és gyarló kiejtéssel. Itt volt Belényes, a „hites vegyész”, aki valami szabálytalanság miatt állását vesztette, most az újságok szerkesztõségeiben lebzselt, és adatokat szolgáltatott a leleplezõ cikkekhez. Itt volt Kotra, a dramaturg, aki a tiszta irodalmat követelte a színpadon is, a legtisztább irodalmat, s elõ akarta adatni mellette ülõ barátjának, Géza Gézának Halálvárás címû készülõ drámáját, melyben emberek nem is szerepelnek, csak tárgyak, s a kulcs a kulcslyukkal hosszú és mély metafizikai vitát folytat. Itt volt Rex, a képügynök, aki dacolva a közvéleménnyel Rippl-Rónait dicsérte és szidta Benczúrt. Itt volt Ikrinszky, a csillagász, Christian, a konferanszié, Magass, a zeneszerzõ. Itt volt Pirnik, a nemzetközi szociáldemokrata. Itt volt Scartabelli, az esztétikus és polihisztor, aki meleg basszushangján részint Wundtról és a kísérleti lélektanról értekezett, részint a budai kis utcákról, igen érzelgõsen, hangsúlyozva, hogy õ nem érzelgõs. Itt volt Exner, akirõl mindenki csak annyit tudott, hogy vérbaja van. Itt volt Bolta, aki nem tartotta Petõfit költõnek, mert Komjáthy Jenõ a költõ. Itt volt Spitzer, aki Max Nordaut tartotta a világ legnagyobb lángelméjének. Itt volt Wesselényi, egy széplelkû patikussegéd. Itt volt Sebes, akinek már két elbeszélése megjelent a napilapokban, s egy el volt fogadva. Itt volt Moldvai, a lírikus. Itt volt Czakó, egy másik lírikus. Itt volt Erdõdy-Erlauer, egy harmadik lírikus. Itt volt Vándor V. Valér, a mûfordító, aki minden nyelvbõl fordított, de egyet se tudott, az anyanyelvét is beleértve. Itt volt Specht, gazdag szülõk gyermeke, egy szerény, hallgatag fiatalember, aki nem írt semmit, de két évig kezelték zárt intézetben, és zsebében állandóan ott tartogatta a három elmeorvos által aláírt pecsétes bizonyítványt, hogy épelméjû. Itt volt egyáltalán mindenki.

Ezek mind egyszerre beszéltek. Arról, hogy van-e az embernek szabad akarata, hogy milyen alakú a pestisbaktérium, hogy mennyi Angliában a munkabér, hogy milyen messze van a Sirius, hogy mit értett Nietzsche az „örök visszatérés”-en, hogy jogos-e a homoszexualitás, és hogy Anatole France zsidó-e. Mindennek bele akartak hatolni az értelmébe, gyorsan és alaposan, mert bár nagyon fiatalok voltak valamennyien, alig többek húszévesnél, úgy érezték, hogy már nincs sok idejük.

Esti homályosan ismerte ezt a társaságot. Nem volt mindig bizonyos, hogy ki kicsoda, de ez nem is volt baj, az illetõk se voltak még bizonyosak, hogy kicsodák, hiszen egyéniségük, jellemük éppen most és éppen itt alakult ki. Megesett, hogy összetévesztett egy fényképészt egy költõvel, s az is megesett, hogy õt tévesztették össze egy fényképésszel. Ezt kölcsönösen nem vették zokon. Elmesélték életüket, emlékeiket, eddigi szerelmeiket, terveiket, aztán, ha jónak látták, be is mutatkoztak, formaságból, s esetleg meg is jegyezték egymás nevét.

Ott ült közöttük, hallgatta szavaik zsongását. Vonzódott hozzájuk. Ebben a zûrzavarban minden hang egy-egy billentyût ütött meg lelkében, rokon volt mindenkivel és mindennel. Õ nem értette az életet. Fogalma se volt, miért született erre a világra. Úgy gondolkozott, hogy akinek részévé jutott ez az ismeretlen célú kaland, melynek vége a megsemmisülés, az minden felelõsség alól föl van mentve, s jogában áll, hogy azt tegye, amit akar, például végigfeküdhet a kocsiúton, és minden ok nélkül elkezdhet jajgatni, anélkül hogy különösebb megrovást érdemelne. De éppen mert az életét a maga egészében értelmetlenségnek tartotta, a kis részeit külön-külön mind megértette, minden embert kivétel nélkül, minden magasztos és aljas szempontot, minden elméletet, s ezeket azonnal magáévá is tette. Ha valaki öt percig beszél neki okosan, hogy térjen át a mohamedán hitre, õ áttér rá, föltéve, hogy megkímélik a cselekvés nyûgétõl, a szaván fogják, és nem adnak neki idõt, hogy késõbb mégis visszatáncoljon.

Így élni a nagy esztelenségben a kisebb esztelenségek közepette, véleménye szerint nem is oly ostobaság, sõt talán a leghelyesebb, a legtermészetesebb életmód. Ezenkívül szüksége is volt erre a vad összevisszaságra, erre a maró pácra. Írni akart. Várta a pillanatot, mikor a kétségbeesés és undor odáig fokozódik, hogy már öklõdnie kell, s ekkor minden kiszakad majd belõle, ami fontos és lényeges, nemcsak a mellékes és esetleges. De ez a pillanat még nem érkezett el. Nem érezte még magát elég rosszul ahhoz, hogy írhasson. Zabálta a nikotint, új dupla feketét kért, hogy paskolja szívét, hogy tovább gyötörje örökké kíváncsi, mohó és játszi szellemét, s lázasan figyelte magában a belsõ lüktetést, olvasta ütõerét, mely százharmincat vert, boldogan olvasta, mint uzsorás a pénzét.

Nõk vették körül. A „csongrádi asszony”, aki kéthetenként fölrándult az ura mellõl, és szabad idejét írók között töltötte, irodalmi leányok, áldémonok, egy halvány artistanõ, aki beteg lehetett s egy sárga arcú, puffadt nõ, nagy és rettenetes, mint Klütaimnésztra. Fehérben, kékben, feketében ültek itten, kivirágozva a forró mocsárban, akár Hévízen a tavirózsák. Mindegyiket megáhította. Tétova pillantása nyugtalanul cikázott közöttük. Élvezte a véletlen cselvetéseit és halálos szeszélyeit, melyek minden másodpercben megváltoztathatják életét, és végzetté lehetnek. Figyelte a „csongrádi asszony” kezét, puha ujjai végén a körmeit, melyeket rózsaszínre sikált s hegyesre nyírt, elképzelte, hogy esetleg ez a nõ is lehetne a sorsa, de idegenszerû körmeitõl, melyek gyöngéden karcoltak, mint a rózsatövisek, megborzadt, s a gondolatot riadtan utasította vissza. A „csongrádi asszony” megkérdezte, mire gondol most. Esti fölényesen elmosolyodott, hazudott valamit, úgyhogy a nõ mégis azt gondolhassa, amit õ gondolt.

Kanicky a barátja mellére hajtotta fejét. Õ nem minden nõt várt, csak az egyetlent várta, aki valami félreértés folytán nem jelentkezett, noha régen elmúlt három óra. A hordár se jött vissza, akit már délben elküldött a fontos üzenettel. Egy másik hordárt bízott meg, hogy a régit megkeresse. Átnézett a szemben levõ kávéházba s a Rabló nevû kisvendéglõbe. Visszajövet a telefonfülkében egy óra hosszat telefonozott különbözõ helyekre, eredménytelenül. Estinek intett, hogy mindennek vége. Rendelt egy kis-irodalmit, melyet jó étvággyal elfogyasztott, aztán újra szódabikarbónát vett be.

Hét felé megérkezett Sárkány, aki három órától kezdve elkallódott valahol. Sugárzott a boldogságtól. Elmesélte, hogy életében egészen új korszak nyílt meg. Találkozott azzal az állítólagos óvónõvel, akirõl már annyit beszélt barátainak, hogy õk talán jobban ismerték, mint õ maga, kibékült vele, és most végre-valahára minden, minden rendbe jön, véglegesen. Esti és Kanicky naponta hallották, hogy Sárkánynak új korszak kezdõdik életében, és hogy rátalált az egyetlen nõre. Inkább az utalványára voltak kíváncsiak. Sárkány arca elsötétült. Elsõsorban közölte, hogy minden pénzét elköltötte. Ami az utalványt illeti, az történt, hogy háromkor annak rendje és módja szerint fölkereste a kiadót, az rosszkedvében volt, félvállról odakiabált, hogy jöjjön hat és hét között. Hat és hét között meg is jelent, szelíden és udvariasan átnyújtotta a versét, könyörgött, hogy fizesse ki, mire a kiadó, ez a göndör és véres gazember, aki Heródeshez hasonlított, hallatlan gorombaságokkal fogadta, kéziratát megköpdöste, lábával tiporta, õt pedig a szó szoros értelmében kirúgta. Hogy mint folyt le ez a jelenet, egyéni elõadása alapján nemigen tudták elképzelni barátai, de azért fölháborodtak a kiadó tapintatlanságán.

Itt álltak tehát hárman, egy vas nélkül, hátuk megett rengeteg feketével, cigarettával, hordárköltséggel, a kis-irodalmi fölvágottról nem is beszélve, s elõttük az üres, kilátástalan éjszakával. Valamit tenni kellett. Az élet közönyösen hullámzott. Scartabelli a Bhagavad-gitáról meg a Nirvánáról beszélt nekik, mérsékelt érdeklõdés közepette. Vándory V. Valér egy francia regényt fordított. Az iránt tudakozódott a jelenlevõktõl, hogy mit jelenthet magyarul: derechef. Mokosay a kiejtését kifogásolta. Elkérte tõle a könyvet. Azon a véleményen volt, hogy ez egy olyan virág neve, mely nálunk nem is nõ. Mások egy trágárságra gyanakodtak. Legtöbben azt tanácsolták, hogy hagyja ki a szót, mire Vándory V. Valér kihagyta az egész szakaszt, és tovább dolgozott. Ekkor lépett hozzájuk Hannibál, az éji árus, az ólompofájával, száján a megfagyott vigyorral, malac képes levelezõlapjait ajánlgatta, s utána mindjárt az óvszereit, mintha e levelezõlapok puszta megtekintése is ártana egészségüknek.

Esti fölkelt, megkereste az éjjeli fizetõt. Tíz koronát vett ki belõle. Egy aranyat kapott. Ezen osztozkodni kellett volna barátaival, akiknek régebbrõl szintén tartozott, s bonyolult számítások után az üzletet félig-meddig jónak is gondolta, remélvén, hogy legalább rögtön visszakapja azt a koronát, melyet Sárkány máról még mindig nem adott meg. De másként döntött. Egyszerûen megszökött. Rohant-rohant az utcán. Úgy tervezte, hogy bemegy az Írói Körbe, legalább hatvan koronát nyer, azt testvériesen három felé osztja, mindenkinek húsz-húsz koronát. A bakkasztalnál, a koporsó elõtt Homona ült, a híres nyerõ, egy tekintélyes hírlapíró, aki abból élt, hogy a bankokat zsarolta. Ezt rossz ómennek tartotta. A kerek, csábító aranypénzt mégis odadobta a zöld mezõre, egy összegben. Tétjét minden feltûnés nélkül besöpörték.

Ezt azonnal megállapíthatta. De vagy tíz percig állt meredten, mintha arra várna, hogy egy világforradalom megváltoztatja a sors föllebbezhetetlen döntését, s akkor az aranyát majd visszaadja a bankár.

A kávéházban úgy várták, mint egy megváltót. Kanickyt két hordár fogta körül, aki visszaérkezett és követelte a pénzét. Õ egy darabig észokokkal próbálta magyarázni nekik, hogy nincsen igazuk, majd bevett egy aszpirint, öt perc alatt lekente krokiját a hordárok fedezete mellett, s eladta, szintén a hordárok fedezete mellett. Még pénzt is hozott haza, és dobott valamit barátainak.

Elmentek a Mária utcába Sárkányhoz, aki levelet várt az óvónõtõl. Elmentek Kanickyékhoz, ahol teát ittak. Egyetlen óriás szobában tartózkodott a család. Kanicky egyik nénje festett, a másik zongorázott, a harmadik mindaddig, míg a vendégek ott voltak, arccal a falnak fordulva állt, nem tudni, miért. Az apa, egy szeretetre méltó, kedves öregúr, a szoba közepén ült és írt, az aggkor higgadtságával, bele-belemártotta tollát a kalamárisba, óvatosan lepöccentette hegyérõl a fölösleges tintát, és nem törõdött a körötte tomboló zajjal. Kapuzárás után lejöttek. Kanicky Az ember tragédiájá-ból szavalt hangosan. Egy sötét téren valami kocsisféle parasztember, ostorral a kezében, egyenesen feléje ment, kezét a vállára tette, s így szólt:

- Tudja mit? Inkább visszafizetem az ötven fillérjét, de adja ide a kötõféket.

- Nem! - felelte Kanicky - a kötõfékre szükségem van.

Esti nem értette az ötven fillért és a kötõféket, nem tudta, hogy összebeszélés ez is vagy valami véletlen, s félni kezdett. Az éjszaka fekete rongyai hevertek körötte. Jó lett volna már otthon lenni, a díványán feküdni egyedül. Utálta magát, utálta barátait is, de nem bírt elszakadni tõlük. Az a riadalom fogta el, mint gyermekkorában, mikor azt érezte, hogy valami tilosat követett el. Az emberek a gázlámpák alatt a napi munkától bambán meredtek az arcába, mintha figyelnék, hangos cipõkopogással jöttek utána, mintha követnék. Örült, mikor beértek a Rablóba.

A gépzongora a Tannhäuser nyitányát játszotta. Gách József, az unokaöccse, az orvosnövendék, az orrához tartotta két tenyerét és megszagoltatta vele. Aznap boncolt elõször. Faltay, a bõrsarus tolsztojánus tejbedarát vacsorázott. Bisszám, a szakállas, fiatal teozófus, akinek olyan piros arca v