HATODIK FEJEZET,

MELYBEN SZERT TESZ ÓRIÁSI ÖRÖKSÉGÉRE, S KIDERÜL,
HOGY MILYEN NEHÉZ MEGSZABADULNIA A PÉNZTÕL ANNAK,
AKI MINDENÁRON CSAK EZT AKARJA

Hajnal felé egy mulatóban üldögéltünk. A néger zenekar pihent. Mi ásítoztunk.

Esti Kornél fülembe súgta:

- Gyorsan adj ide ötöt.

Fizetett, aztán így szólt:

- Furcsa.

- Micsoda?

- Ez a szó: „pénzzavar”. Az ember azt hihetné, hogy a pénz okozza a zavart. Holott nem a pénz okozza, hanem éppen az ellenkezõje, a pénz hiánya, a pénztelenség. Mondd - fordult felém mély érdeklõdéssel -, te üres óráidban nyelvészkedni is szoktál: van olyan kifejezés, mely azt érzékelteti meg, hogy néha a pénz is terhes lehet?

- Van. De az francia. Embarras de richesse.

- Magyar nincs?

- Nincs.

- Jellemzõ - dörmögte.

Hazamenõben az utcán még mindig errõl elmélkedett:

- Kétségtelen, ronda dolog ez a pénzzavar. De a másik éppily ronda. Amikor igazán a pénz okozza a zavart. Amikor túlontúl sok van belõle. Ezt is ismerem.

- Te?

- Aha. Volt nekem valaha rengeteg pénzem is. Hajdanában - szólt elmerengve -, hajdanában, danában.

- Dániában?

- Nem, itt Budapesten. Amikor örököltem.

- Kitõl örököltél te?

- Egy homályos anyai nagynénémtõl. Anselm Mária Teréziától. Hamburgban lakott. Valami német báró felesége volt.

- Érdekes. Errõl még nem is beszéltél.

- Igen. Harmincéves lehettem. Egy reggel arról értesítettek hivatalosan, hogy nagynéném minden vagyonát rám hagyta. A hír nem ért váratlanul. De meglepett. Tudniillik azt hallottam, hogy nagynénémnek van egy másik unokaöccse is, s majd közöttünk osztja meg az örökséget. Ez idõközben meghalt. Valahol Brazíliában. Nincs egy cigarettád?

- Parancsolj.

- Hát kiutaztam Németországba. Õszintén szólva, alig emlékeztem Istenben megboldogult nagynénémre. Gyermekkoromban néhányszor elvittek hozzá. Pazar kastélyban lakott a birtokán, a mintagazdaságán. Pokolian gazdag volt, és pokolian unalmas. A kert halastaván fehér, fekete hattyúk úszkáltak. Csak ezt tudtam felõle. Meg azt, hogy sok földje van, több emeletes háza Berlinben és Drezdában, s rengeteg betétje svájci bankokban. Tekintve, hogy tíz éve nem feleltem leveleire, fogalmam se volt, mennyi a vagyona. A leltározásnál kiderült, hogy nagyobb, mint gondoltam. Miután mindent eladattam, pénzzé tétettem - az adók, illetékek, ügyvédi költségek levonása után -, majdnem kétmillió márkát fizetett le a kezemhez egy hamburgi bank.

- Kétmillió márkát? Ne viccelj.

- Helyes. Akkor beszéljünk komolyabb dolgokról. Mekkora a vérnyomásod?

- Bocsáss meg. Inkább folytasd.

- Elég az hozzá, én ezt a pénzt - magyarra váltva - bevágtam a bõröndömbe, és hazautaztam. Itthon úgy éltem, ahogy eddig, verseket firkáltam. Vigyáztam, nehogy neszét vegyék az ügynek, mert tudtam, hogy akkor végem.

- Miért?

- Hallod: egy költõ, aki gazdag, minálunk? Ez merõ képtelenség. Budapesten mindenkirõl, akinek van egy kis pénze, azt képzelik, hogy tökfilkó. Ha van pénze, minek legyen sütnivalója, érzése, képzelete? Így büntetik. Ez a város túlságosan értelmes. Épp ezért túlságosan ostoba. Nem hajlandó belátni, hogy a természet az pogány és kiszámíthatatlan módon, egyáltalán nem irgalmi alapon osztogatja kegyeit. Byronról, aki lord volt és sokszoros milliomos, itt senki sem ismerte volna el, hogy van egy fikarcnyi tehetsége. Itt a lángész rangját kárpótlásul - alamizsnaként - adagolják azoknak, akiknek nincs egyebük, azoknak, akik éhenkórászok, betegek, üldözöttek, élõhalottak vagy valódi halottak. Fõképp az utóbbiakat kedvelik. Nekem sohase volt kenyerem dacolni az emberek titáni butaságával. Alázatosan meghajoltam elõtte, mint egy hatalmas természeti jelenség elõtt. Ezúttal se vétettem a kötelezõ bohémhagyomány ellen. Továbbra is eljárogattam a kis piszkos bohémtanyára. Adós maradtam kávémmal. Gallérjaimat reggelenként tintával feketítettem. Cipõim talpát lombfûrészfúróval lyuggattam ki. Csak nem teszem tönkre költõi hírnevemet? Egyébként is ez kényelmesebb volt és érdekesebb. Ha dobra verem szerencsémet, azonnal megrohannak, reggeltõl estig kilincselnek nálam, s még dolgozni se hagynak.

- De mit csináltál azzal a tenger pénzzel?

- Ez nekem is nem kis fejtörést okozott. Természetesen nem raktam be bankba. Ezzel nyomban elárultam volna magam. Íróasztalom fiókjába zártam, kéziratpapírjaim közé. Csodálatos, milyen kis helyre elfér kétmillió korona, kétezer darab ezres. Csak ekkorka halom volt. Az is olyan rongy, olyan saláta, mint a többi papiros. Esténként, mikor nézegettem, vegyes érzések fogtak el. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem örültem neki. Én sokra becsülöm a pénzt. Nyugalmat jelent, becsületet, erõt, majdnem mindent. De ennyi pénz inkább nyûg volt nekem, mint könnyebbség. Ahhoz, hogy új életet kezdjek, hogy gépkocsikat tartsak, hogy kedves háromszobás lakásomból átköltözzek egy tízszobásba, hogy kizökkenjek a régi kerékvágásból, és hogy új terheket, gondokat vegyek nyakamba, már akkor is túlságosan bölcs voltam. Sohase vágyakoztam pezsgõs dáridókra. A fényûzést megvetettem, tudod. Világéletemben vajas kenyeret vacsoráztam, s vizet ittam rá. Csak a komisz cigarettákat szerettem és a komisz nõket. Tehát gondolkozni kezdtem ridegen, következetesen. Mi a célom, a hivatásom, a szenvedélyem? Írni. Már ebben az idõben is kerestem a tollammal havi ötszázat, könnyen. Ehhez még hozzácsaptam havi ezer koronát, hogy mindörökre biztosítsam függetlenségemet. Meddig élhetek? Szüleim, nagyszüleim ötvenéves koruk elõtt haltak el. Mi nem vagyunk hosszú életûek. Én engedélyeztem magamnak hatvan évet. Ez a busás életjáradék harminc évre, a várható életem egész tartamára, a kamatok figyelembevétele nélkül csak 360 000 koronát tett ki. Úgy éreztem, a többi fölösleges. Elhatároztam, hogy ezt szétosztom.

- Kik között?

- Ez volt a bökkenõ. Testvéreim nincsenek. Rokonom csak egy van, egy gazdag gyáros, akit álmaimban mindig kolduscondrában látok, s az a legfõbb vágyam, hogy egyszer farkasordító éjszakán, amikor én jóllakva melegszem a kandallónál, künn a küszöbömet rágja, egy falat kenyeret kérjen tõlem, én pedig kikiálthassak neki, hogy nem vagyok itthon. Ennek adjam oda a pénzemet vagy a jól nevelt, undorító kölykeinek, akiket még nála is jobban utálok? Nem, nem.

- Barátaidra nem gondoltál?

- Akkor nem voltak barátaim. Még nem ismertelek téged.

- Köszönöm.

- Általában egyetlen ismerõsöm se volt - se közeli, se távoli -, akit bizonyos magas szempontból rokonszenvesebbnek tartottam volna, mint azt a vadidegent, akit elõször pillantok meg az utcán. Ne érts félre. Én nem gyûlöltem az embereket. Csak bizonyos szomorú lemondással tekintettem rájuk, érzem az élet céltalanságát s minden dolog viszonylagos voltát. Épp ezért örökséget se akartam hátrahagyni, hogy majd a hatóságok rendelkezzenek vele. Tudtam - magamról tudtam -, milyen háládatlanok az örökösök. Mondd, mit cselekedtél volna te az én helyemben?

- Azt, amit mindenki ilyen esetben. Fölajánlottam volna vagyonomat valami nemes célra, valami jótékony intézménynek.

- Úgy van. Ez nekem is megfordult a fejemben. Elõször árvaházakra gondoltam, aggok menhelyére, vakokra, siketnémákra, elhagyott leányokra, kórházakra stb. De abban a pillanatban megjelent lelki szemeim elõtt egy kövér panamista, aki az árvák, aggok, vakok, siketnémák, elhagyott leányok, betegek pénzébõl briliánsokat vesz a feleségének és szeretõinek. Elejtettem a tervet. Pajtás, én nem születtem arra, hogy megmentsem azt az emberiséget, amelyik, mikor nem sújtja tûzvész, árvíz és döghalál, háborúkat rendez és mesterségesen idézi elõ a tûzvészt, az árvizet és döghalált. Rég levettem én a kezem az úgynevezett társadalomról. Nem is vagyok vele egy. Az esztelen, zabolátlan és élõ természet az én atyámfia. Késõbb egy irodalmi pályadíjat terveztem, egy nagyszabású alapítványt. Bevallom, ez tetszett is egy darabig. De nemsokára világosan láttam, hogy a múló idõk során a különbözõ bizottságok mint hamisítják meg eredeti szándékomat, mint jutalmazzák meg azokat a bambákat és hülyéket, akiket egyenesen le kellene bunkózni, mint nevelik föl az én pénzembõl a szellemi vakarcsokat, a kártékony korcsokat, az életképesek rovására, aztán hallottam a pályakoszorús mûveket is, melyek „a dráma válfajai”-ról vagy „a francia irodalom hatásá”-ról szólanak, s kétségbeestem annak az elképzelésétõl, hogy ez a butaság nemzedékrõl nemzedékre száll, az idõk végezetéig, mint valami örökletes átok. Errõl is letettem.

- Mi volt a végsõ megoldás?

- Az, hogy a pénzemet el kell dobálnom, éppoly véletlenül, amint kaptam, egyénien. Egyszerre föltûnt elõttem az az õrjöngõ, ókori latin császár, aki lóháton ülve két marokkal szórta az aranyat boldognak, boldogtalannak, válogatás nélkül, hogy mindenkié legyen és senkié.

- Vagyis mindenkinek adtál, akivel találkoztál?

- Hohó, fiam. Nem volt az olyan egyszerû. Akkor fölismertek volna, és kiderült volna minden. Hogyne, hogy rám vigyorogjanak, hogy hálálkodjanak, hogy körülhízelegjenek, hogy az újságok mint „nemes szívû adakozó”-t ünnepeljenek. Ilyesmit nem bírok el. Nekem föltétlenül titokban kellett maradnom.

- És sikerült?

- Várj, kérlek. Kezemben az irónnal kiszámítottam, hogy a számomra szükséges 360 000 koronán kívül még mindig van 1 millió 640 ezer koronám, melyen amíg élek - tehát elõreláthatólag is legföljebb harminc évig - túl kell adnom. Évente körülbelül 54 000 koronát kellett egyénenként elsóznom, havonta körülbelül 4500 koronát, naponta körülbelül 150 koronát. Hogy kezdtem el? Eleinte simán ment. Este, mikor befejeztem munkám, kitöltöttem egy utalványt - magától értetõdõen írógépen - a föladó megnevezése nélkül, s postára adattam 150 koronát, mindig ismeretlennek, akinek nevét, lakása címét találomra írtam ki a cím- és lakjegyzékbõl, nem keresve, hogy az illetõ szegény-e vagy gazdag. Csak a véletlen parancsát követtem. Megtörtént, hogy egyik legnagyobb bankunknak is küldtem pénzt. Összevissza záporozott az áldás. Éreztem, hogy köröttem pezseg, buzog ez a nyomorult város. Akik kézhez kapták utalványomat, az elsõ pillanatban bizonyosan csodálkoztak. Vajon ki lehet ez? De aztán mindenkinek eszébe jutott valaki, egy rokon, egy jótékony emberbarát, egy adósuk, aki végre megfizette tartozását. Nyilván ezt gondolták magukban: „Milyen szép tõle...” „Lám-lám, mégis van benne becsület...” Úgy mûködtem, mint valami vak erõ, mint valami pajzán tündér, mindenütt jelenlevõen, áldást rázva láthatatlan bõségszarumból. Egy év múlva azonban - sajnos - megcsíptek.

- A postán?

- Annál óvatosabb voltam. Hordárokkal, küldöncökkel, cselédekkel dolgoztam a város különbözõ részein, gyakran vidékrõl, külföldrõl is, megbízottjaim útján. De elkövettem azt a marhaságot, hogy egy ízben - szintén a véletlen sugallatára - egy újságírónak is föladtam a szokott összeget, egy nagy, budapesti napilap rendõri tudósítójának. Ez félfüllel már hallott valamit a rejtélyes adományokról - hiszen 365 ember közül legalább 300 fecsegõ, még ha tulajdon érdeke, zsebe ellen is vét -, s másnap értesüléseit összegyûjtve fölvonultatta, megszólaltatta újságjában a különbözõ szem- és fültanúkat, sõt közzétette az én gépírt utalványom hasonmását is, holmi ostobán-színes mesét kisütve, tudósítást írt egy itt bujkáló indiai maharadzsáról Aranyesõ címmel. Igen, lelepleztek anélkül, hogy álarcom letépték volna. Mindenesetre megszeppentem. Az utalványok küldését azonnal be kellett szüntetnem. Ami elég baj volt nekem. Új, agyafúrtabb módokat kellett kieszelnem.

- Nem értelek. Miért nem tetted föl az egész összeget egy kártyára?

- Mert ezzel leálcáztam volna magam.

- Akkor miért nem adtad oda azoknak a nõknek, akiket szerettél?

- Mert ezzel megaláztam volna magam. Ameddig lehet, óvom azt a káprázatomat, hogy a nõk önmagamért szeretnek. Úgy látszik, te tényleg nem értesz. Rögeszmeként gyökeredzett belém az elhatározás, hogy ezt a pénzt kiosztom, mégpedig nem az emberi igazság és megfontolás alapján, hanem szeszélyesen, vagyis a természet nagyobb, titokzatosabb igazsága szerint. Én nem tartom az életet ésszerûnek. De az az esztelenség mégis fájt, és föl is háborított, hogy egy ekkora vagyon egyszerûen rám rohadjon íróasztalom fiókjában, s ne csak én ne tudjam fölhasználni, hanem mások se lássák semmi hasznát. Ha egy napon nem bírtam megszabadulni az elõirányzott összegtõl, mardosott a lelkiismeret. Föladatom mindig nehezebb, bonyolultabb lett. Már elõfordult, hogy több napi adag gyülemlett össze. Néhányszor vakmerõ szamárságokat is elkövettem, azt kockáztatva, hogy feltûnést keltek és lefülelnek. Egy éjszaka, amikor átsétáltam a hídon - eléggé meggondolatlanul -, 600 koronát dobtam a hídon kuporgó koldus ölébe, aztán futásnak eredtem. Ilyesmit azonban ritkán csináltam.

- Mégis, hogy adtál túl a pénzeden?

- Hol így, hol úgy. Például, amikor utaztam, leszálltam a nagyobb állomásokon, ettem egy virslit, egy almát, beszédbe elegyedtem a borfiúval, aki mozgó vendéglõjét egy tálcán tartotta a nyakába akasztott szíjon, halogattam a fizetést az utolsó pillanatig, majd hogy a mozdony füttyentett, odadobtam egy százkoronást, fülkémbe ugrottam, elbújtam, s hagytam, hogy a borfiú keressen, és kezét nyújtogatva vonatablakom felé rázza a visszajáró összeget. A kávéházban asztalkendõm alatt felejtettem egy ötvenkoronást, de aztán még a tájékát is elkerültem ennek a kávéháznak. Kölcsönkönyvtárakba iratkoztam be, s a könyvek lapjai közé loptam egy-egy bankjegyet. Séta közben elpotyogtattam kisebb-nagyobb összegeket. Ilyenkor visszafojtott lélegzettel haladtam tovább, mint aki rossz fát tett a tûzre. Többször sikerült a csel. De megesett - kétszer is -, hogy utánam futottak - egyszer egy kisdiák, egyszer pedig egy gyászruhás hölgy - s visszahozták a pénzemet. Elpirultam, valamit hebegtem, és zsebre dugtam a bankókat. Õk szegények pedig rossz néven vették, hogy meg se köszöntem szívességüket, s nem adtam nekik jutalmat, mint becsületes megtalálóknak.

- Hallatlan.

- Nem is sejted, milyen kevés helye van a pénznek, ha az ember tényleg el akarja kótyavetyélni. Akkor egyszerûen nem kell. A kutyának se kell. Egy évig vergõdtem így keservesen. Már oly rosszul gazdálkodtam, hogy - amint mondani szokás - „üzleti könyveim átnézése után” 1574 koronám maradt, melynek sehogy se volt gazdája. A harmadik év elején rám mosolygott a szerencse. Egy kezdõ, szerény kis budai fogorvoshoz jártam. A fogkövet csiszolta le fogaimról, s azt a gyönyörû aranyfogat építette nekem, mely azóta költõi egyéniségemhez tartozik. A várószoba fogasán négy-öt felöltõ lógott. Én egy óvatlan pillanatban minden felöltõ zsebébe belegyömöszöltem pár bankjegyet. Másnap folytattam a mûveletet. Harmadnap is. Egy hét alatt sikeresen nyakára hágtam egész pénzfölöslegemnek. A betegek csillogó szemmel ültek a váróteremben. Ki-kiosontak az elõszobába, s boldogan, fölvillanyozva tértek vissza, zsebükben a pénzzel, melyet felöltõjükbõl biztosabb helyre mentettek. Arcukat rendszerint zsebkendõjükbe rejtették, mintha fájna a foguk, hogy ne lássék az örömük, és ne sejtsék mások, hogy a foguk voltaképp a pénzre fáj. Némelyek többször is kisétáltak az elõszobába, abban a reményben, hogy ez a magyarázhatatlan természeti csoda egy délután többször is meg fog ismétlõdni, vagy talán attól való féltükben, hogy az ajándékot valaki más emeli el. Én alattomosan sunyítottam közöttük. Élveztem a helyzetet. De innen is csakhamar kicsöppentem.

- Talán ezt is megtudta az az újságíró?

- Nem. De híre futamodott a városban, hogy Budapesten nincs oly ügyes, könnyû kezû fogorvos, mint az enyém, s rendelése annyira föllendült, hogy sorszámokat kezdtek osztogatni, s én a 628-as sorszámot kaptam, úgyhogy belátható idõn belül sorra se kerülhettem. A szobalány be se engedett. Hát továbbálltam. Másutt kereskedtem, ott, ahova még nem hullott termékenyítõ aranyesõm. Már alig volt ilyen hely. Különben is mindig vigyázatosabban kellett dolgoznom. Úgy bizony, pajtás. Nyakam körül szorult a hurok.

- Szegény barátom.

- A negyedik év elején mentõ ötletem támadt. Van nekem egy testi-lelki jó barátom, aki öt évet ült zsebtolvajlás miatt. Ezzel kitaníttattam magam. A leckék fájdalmasak voltak. Elõször is mutatóujjamat hosszabbította, nyújtotta, lazítgatta a perceit, hogy pont akkora legyen, mint a nagyujjam, mert a zsebtolvajok csak ezzel a két ujjukkal „rajzolnak”. Miután elvégeztem a tanfolyamot, már bátrabban mûködtem, néha egész szemtelenül is. Egy díszfölvonulás alkalmával sikerült a napi 150 koronát belecsempésznem egy agg, köztiszteletben álló, európai hírû fõrendünk díszmagyarjába, s 50 koronát a kócsagtollas kucsmájának gereznájába. Sõt az országház folyosóján, míg a pénzügyminiszterrel a gazdasági válságról csevegtem, az õ zsebébe is odasinkófáztam száz koronát. Ilyen alkalom ritkán kínálkozott. Többnyire nagy tömegekben lõdörögtem, labdarúgásokon, kirándulóhelyeken, ahol ember ember hátán tolong, s megrohamozza a különbözõ jármûveket. Egy vasárnap este a hûvösvölgyi végállomáson - ezt mint különös szerencsét említem föl - 750 koronát loptak ki zsebembõl. Aznap semmi munkám se akadt. Ebben az idõben már csak kisebb tételeket mertem elhelyezni. Úgy tetszett, hogy a detektívek is szemmel tartanak. Képzeld el, koronákat dugdostam felebarátaim zsebébe, táskájába. Lassanként lefelé züllöttem. Reggeltõl estig villamosokban üldögéltem, hogy teljesítsem vállalt kötelességem. Egy májusi napon - jól emlékszem - valami kék szemû öregúr mellé kerültem, aki nyírt, ezüst szakállt viselt, s két kezét merengve nyugtatta sétapálcája gamóján. Kopottas kabátot viselt. Holmi nyugalmazott adóhivatalnoknak látszott. Én épp egy ezüst ötkoronást kotortam ki zsebembõl, azon mesterkedve, hogy felöltõje zsebébe csempésszem a két mozgékony, hosszú ujjammal, mikor az öregúr kezemet karja alá szorította, s ordítozni kezdett, tolvajt kiáltott. A kalauz azonnal lecsengette a villamost, rendõrt hívott. Hiába védekeztem. Tetten értek. Itt végzõdött be pályafutásom...

Esti Kornél elhallgatott. Nem szólt többet. Tûnõdve lépdelt az utcán, melyet már elöntött a verõfény, aztán megállt a nagy, sötétvörös ház elõtt, melynek hatodik emeletén lakik, a padlásszobában. Becsöngetett.

- Te õrült - mondtam, és megöleltem.

- Szóval, nem unalmas? - kérdezte. - Eléggé érdekes? Eléggé képtelen, valószínûtlen és hihetetlen? Eléggé föl fogja bõszíteni azokat, akik az irodalomban lélektani megoldást, értelmet, erkölcsi tanulságot is keresnek? Jó. Akkor megírom. Holnap, ha pénzt kapok érte, majd megadom az öt pengõdet is. No, szervusz.

1931