NYOLCADIK FEJEZET,

MELYBEN SZEGÉNY MOGYORÓSSY PALI, AZ ÚJSÁGÍRÓ, A KÁVÉHÁZBAN
HIRTELEN MEGÕRÜL, AZUTÁN A TÉBOLYDÁBA CSUKATIK

- Pali, Pali - csillapították.

- Pali, vigyázz. Mindenki rád néz.

- Pincér! - tapsolt Gergely, a régi, kitûnõ újságíró, aki minden titkos panamáról tudott - pincér! Feketét, pohárban! Pali, ülj le. Igyál feketét, Pali.

- Pali, ide mellém - biztatta Zima, egy német lap munkatársa.

- Pali, vedd le a kalapod.

- Pali, Pali.

Így paliztak az újságírók, mind rendõri tudósítók, akik e bûvös augusztusi éjszakán, úgy tizenegy felé, abba a kávéházba toppantak, mely a rendõri tudósítók éjszakai tanyája.

A csoport közepén volt valaki, akit nem mindjárt lehetett látni. Áttetszõ esõköpenyt viselt, vadonatúj szalmakalapot, szintén rendõri tudósító: Mogyoróssy Pál.

Már elhelyezkedtek évtizedes törzsasztaluknál. Mind az öt újságíró Palit figyelte, rosszul palástolt kíváncsisággal.

Mogyoróssy Pál levette vadonatúj szalmakalapját. Nézték selymes, oldalt választott szõke haját, mely kicsiny, leányosan finom koponyára borult. Amikor gyönyörû esõköpenyét fölakasztotta a vascsacsira, egy karcsú, igen rokonszenves, úrias fiú tûnt föl elõttük, a negyven éve ellenére is majdnem pubi, akin a rövid nadrág sem állna rosszul. Csinosan volt öltözve. Borsózöld burburyruha, zefíring, fehér selyem lepkenyakkendõ, melyen alig láthatóan villámlott át egy halványsárga csík. Mintha skatulyából ugrott volna ki.

A márványasztalra papírba göngyölt csomagot dobott, melyben még egy ilyen zefíring rejlett meg két pár szarvasbõr kesztyû. Ez volt minden poggyásza.

Délután fél kettõkor érkezett a Déli vasútnál, a balatoni gyorssal, azóta nem is járt otthon.

Rendes egyhónapos, nyári szabadságát Hévízen töltötte, ott pihent, s a kellemest a hasznossal összeegyeztetve, egészségét ápolta. Fürdött a forró, rádiumos tóban, melynek sötét tükrén buja, óriási, indiai lótuszok libegnek, elnyúlt a pocsolyában, magára lapátolta a kénes iszapot, különösen bal felsõ karjára, melyben utóbb szaggatást érzett.

A csúz egy hét alatt elmúlt. Vele együtt a fejfájása, az éjszakázás okozta kimerültsége is. Szünideje alatt fölpezsdült. Öt „színes” tudósítást írt, melyet sürgõs-ajánlottan küldött el szerkesztõségének. Villanyos elevenséggel röpültek a hetek. De csak hármat tudott megvárni. A negyediken csomagolt, elfogyott a türelme, váratlanul hazautazott.

Hogy leszállt a vonatról, s fél kettõkor megpillantotta a Vérmezõt, a Gellérthegyet, szívét kimondhatatlanul édes öröm szorította össze. Budapestet, mint született budapesti fiú, imádta. Fényes délután sugárzott, csupa ígéret, boldogság. Kezében a kis, könnyû poggyásszal fölment a Várba, letekintett a Bástyasétányról, egy fényképésznél levétette magát - harminc darab fényképet csináltatott, hogy barátainak majd szétosztogathassa s esetleg közzététesse egyes képes újságokban is -, megozsonnázott egy cukrászdában, aztán csak sétált, a kellemes, üdítõ órák álomszerûen suhantak, majd hirtelen bealkonyult, a sörszín verõfény rozsdabarnává változott, s akkor a hûs lombok alatt leballagott a hegyrõl, átment Pestre, és a fõkapitányság táján barátjaiba botlott.

- Még egy feketét! - kiabált Gergely a pincérnek, aki asztalukhoz közeledett - hetet - ujjaival mutatta - hetet -, mert ekkor lépett a kávéházba Esti.

Estiért fél órával ezelõtt telefonoztak, hogy jöjjön azonnal. Közölve vele, hogy miért.

Õ nem rablógyilkosságokról, bankcsalásokról, letartóztatásokról írt újságcikkeket, hanem önmagáról és embertársairól olyan történeteket, melyek talán nem is történtek meg, csak megtörténhetnek, verseket, regényeket, szóval a szorosabb írói mesterséget gyakorolta.

Nem is fordult meg még ebben a kávéházban, ahol a rendõri tudósítók kis, ideges cigarettákat szívnak, s éjszaka kettõ felé a telefonokon lógva öngyilkos cselédeket, családirtó szörnyeket, liliomtiprókat ordítanak bele a hangtölcsérbe a szerkesztõségekben ülõ ügyeletes gyorsírónak, betûzve a tettesek és áldozatok nevét - Sükki - úgy mint: Sándor, Üxhüll, Károly még egyszer Károly, nem megint Károly és Ilona -, vagy hajnalig darvadoznak a kopott plüsspamlagon, és ásítva, káromkodva virrasztják a nemzet szûnni nem akaró haldoklóit, egy élemedett politikust vagy egy öreg, érdemes írót, hogy mikor végre-valahára kegyeskednek meghalni, „átszólhassanak a redakcióba”, és az éjjeli szerkesztõ betördelhesse a lapba a már hetek óta kiöntött, körülzsinegelt, friss döbbenettõl és könnyektõl csöpögõ ólomhasábokat.

Idegenül nézett körül.

Esti magas férfi volt, bajnoki termetû, látszatra erõs, de belül gyönge és puha. Álmatlan-kék szeme állandóan valami riadalmat tükrözött. Taglejtései lázasak, tétovák. Bizonytalanságában mindig hajlandó lett volna ellenkezõjét tenni annak, amit szándékozott. Hitetlen lelke zavart volt. Érzékenysége oly fokú, hogy annak elõtte bármelyik pillanatban sírva tudott volna fakadni akármin, egy rozoga gyufatartó vagy egy fáradt arc láttán, évek során azonban idegrendszerének e természetes rezzenékenységét iskolázta, megkeményítette, egész a kegyetlenségig, s mint hajtóerõt, öntudatosan belekapcsolta mûvészetébe. Csak érezni akart, látni. Egyetlen dolog, ami éltette s némiképp az emberek közösségéhez fûzte, ez volt, meg az, hogy félt a meghalás utolsó kötelességétõl. Ezért otthon orvosi könyvekkel bástyázta magát körül, evés elõtt fertõtlenítõszerekben mosta a kezét, rettegett attól és vonzódott ahhoz, ami beteg és beteges, romlott és különös, kereste az alkalmat, hogy halálos nyavalyákat lásson, talán abban a tudatban, hogyha a halált nem bírhatja el, legalább elõszobájába tekint be, s általában végzetesen izgatták a szörnyû dolgok, a megsemmisülés kis és nagy színjátékai, a lassú vagy gyors pusztulás, mert azt remélte, hogy valamit mégis elleshet a titokból akkor, mikor az ismeretlen láb reánk tipor, s a lét észrevétlenül a nemlétbe billen.

Most is ez hozta ide.

Miután otthon a hallgató lemezén hallotta a hírt, lecsapta a kagylót a villára, lámpáját eloltotta, s rendetlen kazlakban hagyva íróasztalán a beírt kéziratpapírokat, rohant az újságírók kávéháza felé.

Ismerõsei egy csillár alatt tanyáztak, amely félig kiégett körtéivel barátságtalan vörhenyeges fényt szitált a társaságra. Nehezen vette õket észre a vastag, büdös füstben. Gergely fölnyújtotta jobb kezét, melyben egy világos Média parázslott, szipkában.

Esti kezet fogott kartársaival, Gergellyel, aki telefonozott érte, a hosszú, zöld arcú Sultétyval, Vitényivel, kinek most mutatkozott be, Zimával, a német újságíróval, s a kedves, kopasz Bolzával, aki humorból mindenkit így köszöntött: „üdv”.

Utoljára hagyta Mogyoróssy Pált.

Pali, úgy rémlett, megörült annak, hogy Esti eljött. Tüstént fölállt, várt, míg kezel a többiekkel, aztán sokáig nem engedte el kezét, melengette bársonyos, glicerintõl lágy tenyerében, amely forróbb volt az övénél. Kissé feléje is hajolt, mintha meg akarná ölelni, mintha mellére akarná hajtani fejét.

- Esti - szólt halk, rekedtes hangon -, de jó, hogy itt vagy te is. Szükség van rád ma éjszaka - mondta hálás tekintettel. - Vártalak.

Ez meglepte Estit.

Õk ketten sohasem pajtáskodtak, noha gyermekifjúságuk óta ismerték egymást. Hivatásuk, érdeklõdési körük más-más térre szólította õket. Ennélfogva egész életükben alig váltottak harminc-negyven mondatot, azok is csak efféle töredezett szókból álltak: „Szervusz, mit csinálsz „Semmit.” „No, szervusz.” Esti azonban - csak most érezte - titokban rokonszenvezett vele. Eszébe villant, hogy a korán lezajlott húsz esztendõ alatt, míg ifjúságuk eltûnt, akarata ellenére is figyelte, többet törõdött vele, mint hitte.

Mindenekelõtt kisfiús volta érdekelte, amely külsejét megóvta az öregedés látszatától. Az is tetszett neki, hogy makacs hallgató volt, hogy néha hetekig se szólt senkihez, és magáról sohase beszélt. Ez Esti elõtt, aki csak magáról tudott beszélni, írni, hallani, rejtélyessé tette. Pénzzavarát, amely ebben a környezetben majdnem dicsõség, nem emlegette. Ruhája, inge, fényesre sikált körme mindig rendben volt. Õsi nemes családjáról hallgatott. Emellett szemfüles kuktamesterségét lelkiismeretesen és kiválóan mûvelte, de bizonyos lenézéssel, s távol tudta magától tartani az embereket, akikkel egyébként választékos udvariassággal érintkezett. Esti ennek folytán öntudatlanul is megtisztelve érezte magát, ha Pali valamelyik borozóban egy alig észrevehetõ úri mozdulattal asztalához hívta, le is telepedett melléje, pár percig nézte is õt, de hamarosan eltávozott, mert Pali a kedvéért se tett le konok, tartalmasnak látszó némaságáról. Úgy ivott, mint a gödény, bort, pálinkát, ami akadt. Rengeteget „bevett” magába, majdnem állandóan részeg volt. A részegség mégse látszott meg rajta. Csak valamivel sápadtabb lett, arcára egy viaszlárva ereszkedett, és ez még inkább fokozta komolyságát.

Esti mindezt oly gyorsan és egyszerre érezte vissza, hogy ebben a pillanatban aligha lett volna képes így részeire bontani. Utána még két képet látott, két régen lepergett mozijelenetet, amely pompás emlékezetében nem halványodott el. Egyszer - ennek már húsz éve lehet - Mogyoróssy Pál az Orfeumban pezsgõzött, éjfél után, s az ívlámpák nappali fényében kezét egy sárga szoknyás táncosnõ kásásan omlatag combjára helyezte, akinek arcán szépségtapasz volt, nagyobb a rendesnél, nyilván valami tisztátlanságot, sebet leplezhetett el. A másik kép jelentéktelenebb, de nem mellékes. Pár évvel ezelõtt, egy novemberi délután, háromnegyed ötkor Mogyoróssy Pál a körúti nagykávéház tükörablaka mellett üldögélt, egyedül, magába süppedve, kezében nádkeretes újság, de nem olvasott, Esti pedig, aki közvetlenül mellette haladt el a körúton, diákosan megkoccintotta a tükörablakot. Mogyoróssy Pál ezt nem hallotta, mert tovább is a levegõbe bámult. Esti azonban hazafelé menet egész úton arra gondolt, vajon mit gondolhatott abban az idõben Mogyoróssy Pál.

Pali most az alig észrevehetõ, úri mozdulatával asztalához intette õt. Esti leült. Azt kérdezte, hogy mi újság. De senki se felelt.

Az öt újságíró ettõl kezdve csak Estit figyelte. Már nem Pali volt az érdeklõdés központja, mint imént, mert õk tudták, amit tudtak. Most a meglepetést, melyet maguk fájdalmasan és borzongó gyönyörrel végigszürcsöltek, a rémületet és röhejt szerették volna látni újra megszülemleni Esti arcán, mint ahogy a sokszor hallott adomák is új varázst kapnak, ha másoknak meséljük el.

Esti arca semmit sem árult el. Fejét - szégyenében-e, gõgjében-e - a padló felé sütötte. Egy újságot emelt föl a márványasztalról, hogy abba burkolózzék.

Ez alól csak egyetlen pillantást vetett Palira. Mozgékonyabb volt, mint egyébkor, s arca élénk rózsaszín. Úgy tetszett, többet ivott a rendesnél, erõsebb italokat.

Hozták a feketét, mind a hetet együtt.

A fekete forró volt, ihatatlan. Legalább hatvan fok. Párái a poharak belsõ peremén kövér vízgyöngyök alakjában csapódtak le.

Az újságírók félretolták. Zima a kávést szidta, hogy ilyesmit ad a „sajtónak”.

Pali fölkapta a gõzölgõ poharat, amely a keze bõrét is megpörkölhette, s egy hajtással kiitta, körömcseppig.

Esti kiejtette kezébõl az újságot. Döbbenten a széke támlájára dõlt, és rámeredt. Arra gondolt - s a gondolat is rettenetes volt -, hogy ez a parázsló folyadék mily égési sebeket perzselhet nyelõcsövébe, gyomorfalába.

Gergely leste a hatást, s Estire tekintett. Zima összecsapta kezét. Vitényi, Bolza a fejét csóválta. Skultéty pedig, aki elõbb különbeket is látott és már-már eltompult a nevetés ingere iránt, a zsebkendõjébe egy új nevetést fújt szét.

Pali észrevette a nevetést, s hogy védekezzék ellene, közösséget vállalt vele. Szintén nevetett, szórakozottan.

- Adjatok egy cigarettát - szólt.

Öt cigaretta röppent feléje az öt újságíró kezébõl. Pali rágyújtott. Mellre szívta a füstöt, és kifújta. A többiek is rágyújtottak, Gergely kivételével, aki csak szivarozott. Különben mind cigarettáztak. Esti is.

Pali nem nagyon akart kötélnek állni. Csak ezt mondta a mellette ülõ Zimának:

- A fogaimat is megcsináltatom.

- Miért?

- Miért? - vonta a vállát. - Hát, hogy rendbe legyen. Hát, hogy rágni tudjak. Itt hátul csak két gyökeret kell kihúzni. Kitûnõ fogorvosom van.

Száját kitátotta csúnyán, és Zimának, akit alig ismert, szájüregét mutatta. Különbözõ, nyálasan csillogó csonkok között homályosan aranylottak a hidak. Egy ujját óvatosan a két gyökér felé vezette, melyet a kitûnõ fogorvos majd fájdalom nélkül fog eltávolítani.

Ez még mindig nem volt színház. Gergely tüzelte õt, hogy legalább egyet-mást „leadjon” jobb számaiból.

- Szerencsére nagyszerû étvágya van a Palinak.

- Igen - mondta Pali -, naponta megeszem harminc barackot.

- Mennyit? - kérdezte Skultéty.

- Harmincat.

- Negyvenet például nem tudnál megenni?

- Annyit nem. Harmincat.

Terjengõs magyarázatba kezdett Zimának az étkezés fontosságáról, a ruházkodás fontosságáról, az egészség fontosságáról. Azt is megemlítette, hogy négy új ruhát rendelt.

- Adjatok egy cigarettát - mondta.

Az öt újságíró megint cigarettát dobott, de alig figyelt rá. Õk már az est folyamán több ízben hallották a fogakat, a harminc barackot, a négy ruhát, s unni kezdték a dolgot. Fürge idegrendszerük, mely arra van berendezve, hogy minden borzalmat nyomban befogadjon és ellökjön, s aztán jelezze az „unalmat”, nem talált tápot, ezenkívül szégyenkeztek is Esti elõtt, hogy ide „csõdítették” hiába, és felsültek Palival. Ezért Skultéty kihalászott belsõ zsebébõl egy kefelevonatot, Mogyoróssy Pál utolsó cikkét, melyet Hévízrõl keltezve egy héttel ezelõtt küldött, de a szerkesztõ természetesen nem közölte. A cikk alá Pali mind a két nemesi elõnevét odaírta: Alsó- és felsõmogyoródi Mogyoróssy Pál.

Míg Pali a szerelmeivel, a sikereivel hozakodott elõ, mintegy olcsó és gyors végeladást rendezve életébõl, Esti a márványasztal alatt kényelmesen átfuthatta a cikket.

Tudósítás volt ez, épkézláb, csinosan megírt tudósítás. Arról számolt be, hogy ezen a nyáron a Balaton mentén feltörhetetlen zárat találtak fel, a villákat mind ellátták velük, s ennek folytán az ottani betörõk huszonnégy óra alatt az ország északkeleti részébe vonultak. Esti az utolsó mondatnál elmosolyodott.

Gergely, aki ezt a mosolyt meglátta, Skultétyval együtt ádáz vadászszenvedéllyel csapott Palira.

- No, Pali, mi van az újságírók özvegyeivel és árváival?

- Ja - szólt Pali feléjük fordítva lángoló, de petyhüdt arcát. - Hát beavassuk õt is? - és barátjaira kacsintott, akik már hallották ezt.

- Hogyne, hisz azért jött ide - mutattak Estire.

- Esti, igazán nem szólsz senkinek? - vallatta Pali bizalmas hangon.

- Nem - válaszolt Esti -, egy szót se.

- Hát - mondta, és körülnézett -, mindnyájan milliárdosok vagyunk. Te is, én is. Mennyit akarsz egy novelládért? - Na - szólt bátorítva Estit, oly elnézõ jósággal, mely minden kapzsiságot megbocsát. - Ötszázat? Ezret? Megkapod.

- Mibõl? - dünnyögött Esti, hogy valamit õ is mondjon.

- Mibõl? - ismételte Pali gúnyosan. - Fogadd becsületszavadra, hogy senkinek se beszélsz. Különben vége. Megcsinálják mások.

- Mondd már - unszolták az újságírók.

- Adjatok elõbb egy cigarettát. Nézd - szólt, míg gyufát gyújtott -, az egész egyszerû. Nem beszélve arról, hogy mennyire nemes célú. Az újságíróözvegyek... az újságíróárvák...

- Tudjuk, tudjuk. Ugyan kezdj bele.

- Szóval én meg te meg még valaki - majd eldöntjük, hogy kicsoda - holnap kocsin bejárjuk a várost, fölkeressük az összes budapesti nagykereskedõt, és közöljük velük az ötletemet, melyet nektek engedek át, ingyen. Az újságíróözvegyeknek...

- Hagyd azokat az özvegyeket - szóltak a riporterek.

- Tehát a kereskedõknek elmondjuk, hogy írják ki a kirakataikba: Mától kezdve minden portéka 25 %-kal olcsóbb. Csak ennyit. Ezt persze még nem érted.

- Nem - felelte Esti határozottan.

- Várj. Mi történik erre? A közönség, mint az õrült, megrohanja az üzleteket, a kereskedõk mindent eladnak, milliárdokat harácsolnak, mi pedig a busás haszonból csak 5%-ot, mondd: öt százalékot kötünk le magunknak. Ez nem sok. Méltányos. Bizonyára belemennek. Még mindig nem érted?

- Nem.

- Tudniillik - és ezt már súgta -, a kereskedõk azután is csak olyan áron adják a portékájukat, mint azelõtt. Itt a fortély. A régi áron. Érted már?

- Értem.

Esti elszomorodott. Ámuldozott, hogy „ez” csak ilyen, hogy ennyire egyforma és gépies. Az újságírók is csalatkoztak Paliban, kudarcot vallottak vele. Gyönge ügy volt. Kezükben kalapjukkal azt indítványozták, hogy menjenek innen.

Pali szívesen ment, mert ezt a kávéházat õ se találta alkalmasnak, másik kávéházat keresett, ahol kevesebb az ember, bizalmasabban lehet tárgyalni. Esti karjába fogódzkodott, s - elõbbi tervérõl elfeledkezve - hirtelenül egy Lancia kocsit ígért neki, melyet majd holnap reggel a lakása elé küldet.

Künn a nyári éjszaka valamit meghûvösödött, édes volt és csodálatos, talán még a gyorsan elhamvadt délutánnál is igézetesebb. Csöndes volt és hullámos. Lassan, ütemesen mozgott ide-oda mély csöndjével, lüktetett mély hullámaival, melyek az ár és apály törvényei szerint egymást pontosan váltogatva ringottak, maguk alatt roppant rétegeket és örvényeket sejtetve. Szikrák gyulladtak a hidakon, tûzkoszorúk a Dunán s a Svábhegyen, mely izzó pontjaival egy induló óceánjárónak tetszett. Fények röppentyûztek. Lámpák égtek, akár máskor, csak valamivel élesebben. Az akácfák az utcai gázlángok sugarait átszûrve az aszfaltra vetették fekete árnyékcsipkéiket, melyek szintén remegtek, rugalmasan kiterültek, összehúzódtak, mint a víztükör. Budapest egy tengeralatti város lett. Társzekerek eveztek, lomhán imbolyogva az éj közepén, gépkocsik fordultak meg motorcsónakok gyanánt, viharosan söpörve a sötétség felfröccsenõ tajtékját, s a sok vízjármû mind Palit röpítette, aki tárt karokkal úszott a mámorban, és boszorkányos sebességgel sodródott célja felé. Élvezte ezt a rendet, ezt a célszerûséget, ezt a gyorsaságot. És akárhová hányták a habok, az jó volt, kéjesen finom s kegyes.

Esti arról beszélt Palinak, hogy menjen haza, feküdjék le, pihenje ki magát. Pali ezt mintha meg se hallotta volna.

Amikor a fõkapitányság elé értek, Esti elbúcsúzkodott tõle. Pali megragadta kezét.

- Hát már elmégysz? - kérdezte szomorúan. - Itthagysz te is? - és szeme egyszerre megtelt könnyel. - Most? Neked pedig mindent látnod kellett volna - és nem engedte el kezét.

Úgy vonta befelé.

Esti meghatódott. Õ, aki oly egyedül élt Budapesten, mintha Madagaszkárban vagy a Fidzsi-szigeteken lakna, soha ilyen baráti melegséget nem tapasztalt. Vele tartott.

A társaság nagy lármával rontott be az épületbe. Detektívek, írnokok, hivatalnokok köszöntötték Palit, akik két évtized óta ismerték. A mozgó csapathoz, melynek közepén Pali állt Esti karjába csimpaszkodva, még sokan hozzácsatlakoztak. Kíváncsi idegenek szánakozva és mosolyogva kérdéseket intéztek hozzá, s követték a kongó boltívek alatt. Ezen Pali nem csodálkozott. Természetesnek tartotta, hogy mindenki „együtt van” ezen az éjszakán, mely nem olyan, mint a többi, s mások is érzik azt az örvendetes változást, melynek jóvoltából korszakalkotó, új tervek akadálytalan könnyedséggel cikáznak agyában. Amíg Gergely és Skultéty két különbözõ telefonon egyidõben tárgyalt a szerkesztõséggel, hogy mit kellene tenni a szerencsétlennel, Esti a figyelmét másra irányította. Az éji idillt szemlélte, a zöld fényben derengõ legénységi szobákat, a durva deszkaágyakat, melyeknek szõrpaplanán rendõrök alusznak kardjukkal együtt, s az orvosi látleletre váró megkéselt verekedõket, az egészséges, daliás, bajszos biztosokat, akik romlatlanul ennyi romlás között egy vaskorlát elõtt õrzik a rendõrhajszán elcsípett csavargókat, a kendõs, alkalmi dajkákat, a szinte elõkelõnek látszó utcai lányokat, az ifjú selyemfiúkat, s arra gondolt, hogy az élet e fájdalmas gazdagságában, az erõ és jajveszékelés e házában peregtek le Pali legszebb évei.

Megint a Körúton jártak. Elöl Pali és Esti. Palinak már nem kellett Esti kezét és karját fogni. Bízvást elereszthette. Ment õ anélkül is. Vonzotta a szánalom.

Hátuk mögött az öt újságíró hangosan vitatkozott. A kedves, kopasz Bolza azt a nézetet képviselte, hogy azonnal kocsira kell tenni, és haza kell vinni a családjához. Gergely ellenvetette, hogy kárt tehet akárkiben, mert már „közveszélyes”. Skultéty is helyeselt. Pali viszont makacsul hajtogatta, hogy neki fél kettõkor találkája van egy nõvel a Nyugati pályaudvarnál, fél háromkor beszélnie kell az Erdélyi Borozóban legalább ötszáz kartársa elõtt az újságíróözvegyek és -árvák s a budapesti kereskedõk 25-, illetve 5%-os szövetségérõl. Mindenesetre gyõzött a fölfogás, hogy még ma éjjel „beszállítják”.

Egyelõre egy másik kávéházba mentek. Itt édes, sárga bort ittak. Tíz perc múlva egy új kávéházban ültek, és császárkörtét ittak. Tíz perc múlva egy harmadik kávéházban vörös bort ittak. Mindenütt cigarettáztak. Mindenütt ismerték õket a pincérek, az újságírók hû proletár barátai, akik éppúgy vándorolnak egyik kávéházból a másikba, mint õk egyik szerkesztõségbõl a másikba. Mindenütt kivételes figyelemben volt részük. Pali mégse volt megelégedve sehol, nem volt jó sehol, újra mennie kellett tovább és tovább, valami vallásos láz hajtotta, hogy a negyedik kávéházból is elzarándokoljon az ötödik kávéházba. A kávéház az újságíró temploma.

Itt Gergely és Skultéty hosszas, szakszerû tanácskozás után elhatározta, hogy telefonoz a Szent Miklós elmeosztályra. Wirth doktor azt felelte, hogy csak hozzák be, õ az ügyeletes, rendelkezésükre áll. A kávéház pénztáránál hosszan tárgyalták a beszállítás módozatait, mert mint rendõri tudósítók, célul tûzték ki, hogy minden simán, ízlésesen menjen.

Abban a nagykávéházban voltak, hol Esti egy novemberi délután háromnegyed ötkor megpillantotta õt magába süppedve. Pali Estivel épp ahhoz az asztalhoz telepedett, ahol akkor ült. De most a tükörablak le volt engedve, s az éjszaka beáramlott a csöndes, elhagyott kávéházba, szinte eggyé olvadva vele. Mindketten a rézkorlátra könyököltek. Egy darabig a tulajdonos is asztaluknál álldogált, redõbe vont homlokkal hallgatta a szegény szerkesztõ urat, és hogy elhívták az asztaltól, mélyebben köszöntötte õt, mint rendesen, nyilván, hogy finomságát éreztesse. A kedves, kopasz Bolza menni készült. Neki három lánya volt, azokért dolgozott éjjel-nappal, s mindig korán kelt. Pali elõtt némán emelte meg keménykalapját. Ezúttal nem mondta: „üdv”.

Vitényi és Zima is vele tartott.

Pali megvetõen szélnek eresztette õket. Minthogy Gergely és Skultéty még mindig fõzött valamit a pénztár elõtt, egyedül maradt Estivel.

- Írni fogok - szólt Pali.

- Jó.

- Regényeket, novellákat - tette hozzá, és valami kétségbeesett mozdulattal Esti feje felé nyúlt. - A lapot otthagyom. Nem írok több tudósítást. Nem érdemes.

Kinézett az éjszakába. Egy kocsi robogott a faburkolaton.

- A kocsi kerekei „dörögnek” - mondta Pali. - Dörögnek” - hangsúlyozta. - Milyen szép a mi magyar nyelvünk. Így kell írni. Nem haladnak, hanem „dörögnek”.

- „Dörögnek” - ismételte Esti, és õ, aki minden szót annyiszor latra vetett, megunt és újra elõvett, nem tagadhatta, hogy most neki is tetszett ez a szó.

- De mit írjak? - fakadt ki Pali elcsukló hangon, rimánkodva.

- Akármit. Ami érdekel. Ami eszedbe jut.

- Mondd, például jó ez? A nõ feljön a lakásomba. Figyelsz?

- Figyelek - szólt Esti, akinek már zúgott a feje.

- Tudod, olyan barna haja van, de nem fekete, nem is gesztenyeszín - gondolkozott -, kakaószín haja van. Szeme, mint az a kis kék virág. Hogy is hívják.

- Ibolya?

- Nem, nem - fejét rázta Pali.

- Nefelejcs?

- Az. Nefelejcs. És mint a tûz - tette hozzá oly vadul, hogy most félelmetes volt. - A teste langyos, de én ezt nem szeretem. Lepermetezem jéghideg kölnivízzel, a combját, a hátgerincét, míg egészen ki nem hûl. Fejére azokból a kis kék virágokból koszorút teszek. Mint egy halott menyasszony a koporsóban. Akkor elmegy - tépelõdött. - De hogy fejezzem be? Mit mondjak, mikor elmegy?

- Amit ilyenkor szokás: „Viszontlátásra.”

- Nem - tiltakozott Pali, és egy ötlet lobbant fejében -, ezt mondom majd neki: „õszinte szívjátékkal”. Minden nõt meghódítasz ezzel. Ekkor olyast érez, aminek nem bír ellenállni. Hallod? Így. „Õszinte szívjátékkal” - tagolta különös, csalafinta mosollyal, Estire meredt, és szeme olyan volt, mint a tûz. - Bólints, ha te is érzed ezt. Érzed most?

Esti, aki nem érezte azt, amit az a nõ érezhet, de érezte, hogy mit érezhet most Pali, bólintott.

Megváltás volt számára, mikor Gergely és Skultéty közbefogták Palit, és kivitték az utcára. Pali kocsiról hallani sem akart. Újságíró barátait leintette, folyton kiszakította magát karjukból. Estit kereste. Át-átszólt hozzá, míg Gergely és Skultéty vezette.

- Esti, olaszul