TIZENKETTEDIK FEJEZET,

MELYBEN AZ ELNÖK, BARON WILHELM EDUARD VON WÜSTENFELD,
AZ Õ NÉMET DIÁKÉVEINEK HALHATATLAN ALAKJA ÉS AZ Õ ATYAMESTERE,
AZ EGÉSZ FEJEZETEN ÁT CSAK ALSZIK

Éjfél után háromnegyed kettõre szólt a találkám a Torpedó-kávéházban.

Igyekeztem pontosan ott lenni. De nem mindjárt kaptam kocsit. Késõbb ólmos esõ esett. Kocsim ekkor csak óvatosan, lépést haladhatott elõre. Egynegyed háromra járt, mikor benyitottam a Torpedó különtermébe.

Megjelenésemet fölháborodott pisszegés fogadta. Esti Kornél, aki már javában beszélt, megvetõ oldalpillantást lövellt felém s elnémult.

Körötte a szokott, szedett-vedett társasága, nyolc-tíz íróféle, egy-két nõ. Elõtte egy pohár bikavér, egy ezüsttál, abban egy pisztráng mesésen lenge csontváza és valami halványzöld mártásmaradék.

A barátságtalan csöndben ledobtam a bundám, s rágyújtottam. Valaki suttogva tájékoztatott a megkezdett történet elõzményeirõl.

Német diákéveirõl mesélt, egy elõkelõ, finom öregúrról, egy darmstadti közéleti kitûnõségrõl - teljes nevén: Baron Wilhelm Friedrich Eduard von Wüstenfeld -, aki az ottani közmûvelõdési egyesületnek, a Germániá-nak elnöke volt, de ezenkívül még számos más politikai, irodalmi és tudományos egyesületnek, társulatnak, társaságnak, szövetkezetnek, értekezletnek, fõbizottságnak és albizottságnak elnöke, illetve igazgatója.

- Tehát - folytatta Esti Kornél - ez mindig úgy történt, ahogy mondtam. Az elnök megnyitotta az ülést, és elaludt. A fölolvasó oda sem ért az asztalhoz, s az elnök már aludt. Gyorsan, villámütésszerûen aludt el, mint a csecsemõk. Az ébrenlét peremérõl egyenest az álom feneketlen szakadékába zuhant. Szemét lehunyta. Mélyen, édesdeden aludt.

A fölolvasó az asztalhoz lépett, megköszönte a tapsot, hajlongott, a fölolvasó leült, rendezgette fenyegetõen púposodó kézirathalmát, a fölolvasó köszörülte torkát, s bele is kezdett értekezésébe, mely vagy A dinamikus lét lényegszemléleté-rõl, vagy Heinrich von Morungen szerelmi verseiben elõforduló állat- és növénynevek-rõl szólt, de mindez már nem vonatkozott az elnökre, aki az öntudat világából feltûnés nélkül kiszökött egy nem látható rejtekajtón, csak teste maradt ott zálogul az elnöki székben.

Amikor ez a fölolvasó végzett, az elnök a nyomtatott mûsorból a másikat szólította a dobogóra, aztán a harmadikat, s míg ezek teljesítették kötelességüket, õ is teljesítette a maga kötelességét.

Értsétek meg: a fölolvasások s az elnök rövid idõre meg-megszakadó, de azért kitartó és folyamatosnak nevezhetõ álma kölcsönhatásban, végzetes kapcsolatban, szinte oksági viszonyban volt egymással. Az elnök megnyitotta az ülést, és szemét lezárta. Az elnök bezárta az ülést, és a szemét kinyitotta. Eleinte ez számomra is rejtélyes volt.

Fiatalon és tapasztalatlanul kerültem ki Németországba. Akkor már négy évig csatangoltam külföldön a vidám és könnyed franciák között. Párizsban ért édesatyám szigorú sürgönye, hogy azonnal utazzam Németországba, ott folytassam tanulmányaimat, mégpedig csakis tudományokkal foglalkozzam, ne irodalommal, mint eddig. Sürgönyében hangsúlyozta, hogyha nem engedelmeskedem, megvonja tõlem havi járandóságom. Ezért-e vagy az iránta való végtelen szeretetbõl, kérését tüstént teljesítettem. De máig is hálás vagyok neki, hogy erre kényszerített. Nélküle aligha ismerem meg a németeket.

Természetesen már hallottam felõlük egyet-mást. Tudtam, hogy a világ egyik legnagyobb népe, mely az emberiségnek a zenét és az elvont gondolatokat adta. Borús és gondolattal terhelt - amint az õ isteni Hölderlinjük énekli. Bach fúgáit és Goethe sorait szoktam dúdolgatni, amikor igazán szomorú vagyok. - Fenyves erdõk és hegyek közt él egy elmélyedõ, szorgalmas nép - tûnõdtem magamban -, feje fölött a csillagos éggel s az erkölcsi világrenddel. Szóval nagyra becsültem a németeket. Talán õket becsültem legtöbbre minden nép között. De nem ismertem. A franciákat azonban szerettem.

Micsoda veszteség lett volna, ha ez a közelebbi ismeretség elmarad. Egy új világ tárult elém. Mihelyt vonatom német területre gurult, egyik csodálkozásból a másikba estem. Szájam úgyszólván állandóan tátva volt, amibõl útitársaim azt következtették, hogy félkegyelmû vagyok. Rend és tisztaság mindenütt, a tárgyakban, sõt az emberekben is.

Valami kis fürdõhelyen szálltam ki elõször, hogy lemossam magamról a port. Senkit se kellett megkérdeznem, hol a tenger. A söpört, tiszta utcácskákon, pontosan minden tíz méterre csinos oszlop állott, azon fehér zománctáblán mutató kéz, alatta a szöveg: Út a tengerhez. Lehetetlen lett volna jobban kalauzolni az idegent. Kiértem a tengerhez. Ott azonban kissé elhûltem. A fövenyparton, a víztõl egy méternyire egy valamivel magasabb, de a többihez teljesen hasonló oszlop keltette föl figyelmem, s azon egy valamivel nagyobb, de a többihez teljesen hasonló fehér zománctábla, ezzel a szöveggel: A tenger.

Én, aki latinok közül érkeztem ide, ezt eleinte merõben fölöslegesnek éreztem. Hiszen elõttem tajtékzott a háborgó végtelenség, s nyilvánvaló, hogy az Északi-tengert senki se tévesztheti össze egy köpõládával vagy egy gõzmosodával. Késõbb beláttam, hogy tévedtem ifjúi felületességemben. Éppen ebben volt a németek igazi nagysága. Ez maga volt a tökéletesség. Bölcseleti hajlamuk követelte, hogy lezárják a tételt s az eredményre rámutassanak, amint a számtantudós is gyakran írja egy levezetés közben: 1 = 1-gyel, vagy a logikai bizonyításban is gyakran megállapítják, hogy Péter = Péter (és nem Pál).

Darmstadtban egy kádármesternél béreltem szerény kis diákszobát. Ott is a meglepetések sora fogadott. A család kellemes volt, elõzékeny, nagyon tiszta. A kádármester apja, egy öregúr, aki egyszerû embernek látszott, jóságos emberi szeretettel foglalkozott velem, az idegenbõl idevetõdött senkivel. Esténként, amikor hazaértem, mindig ezt kérdezte tõlem: Nos, fiatalember, mondja el nekem, mit tapasztalt ma 1. emberileg, 2. irodalmilag, 3. bölcseletileg? Erre a kérdésre nem mindjárt tudtam válaszolni. Nemcsak azért, mert németül még alig beszéltem. Zavarba hozott ez a nekem szokatlan mélység, ez a német agyvelõnek annyira otthonos osztályozás. Pallérozatlan agyam majd megpattant. Eszembe idéztem, hogy aznap délelõtt a könyvtárban Hegelt olvasgattam, utána a diákvendéglõben kapormártást ettem, délután pedig Minnával csavarogtam a városi kertekben. Vajon a könyvtár emberi élmény-e, a kapormártás irodalmi élmény-e, Minna pedig bölcseleti élmény-e, vagy megfordítva? Nekem ez a három eddig egy volt. Összekevertem a könyvtárat a kapormártással és Minnával, az emberi, irodalmi és bölcseleti élményt. Jó idõbe került, míg - a folytonos elmetornák során - szét tudtam választani õket.

Titokzatos nép ez, mondhatom. Nincs nép, mely ennyire titokzatos volna. Folyton gondolkodik. Egymás után találkoztam olyan sihederekkel, akik „elvbõl” csak nyers dolgokat ettek, akik reggelenként lélegzési gyakorlatot végeztek, akik este „elvbõl” kemény fekhelyen takaró nélkül háltak, csikorgó télen is. Mûveltségük káprázatos. A gimnáziumból az egyetemre mennek, de akkor se fejezik be tanulmányaikat, s élek a gyanúpörrel, hogy utána valamennyien beiratkoznak a világegyetemre is. A világegyetem miriád csillagjával ott van számításukban, sõt elõjegyzési naptárjukban is. Még a leányok és asszonyok is úgy emlegetik, mint valami közismert mulatót. Általában a német nõk érzelmesek és regényesek. Hasonlítanak a francia nõkhöz. Csak tán az a különbség közöttük, hogy a francia nõknek inkább a szemük nagy, a német nõknek pedig inkább a lábuk és a lelkük, mely minden nemeset és szépet azonnal befogad. Megismerkedésünk elsõ percében kimerítõen, okosan és elvontan jellemzik magukat. Föltárják lelki életük tengelyét és keresztmetszetét, két vagy három sarkalatos tulajdonságát és általános tüneteit, mint a beteg szokta az orvosnak a betegsége történetét. Roppant õszinték. Hibájukat se titkolják. Ami emberi, azt nem szégyellik. Egy bájos, elvált asszonyka, alig kezdtem udvarolni neki, a hársak alatt, egy sárga, õszi délutánon bevallotta, hogy a gyermekszüléstõl aranyércsomót kapott, s emiatt sokat szenved ma is. Mindezt nem az én érdeklõdésemre tette, pusztán azért, mert ez õszinte és emberi. Szédületes egy világ ez.

Egymás után nyíltak ki elõttem a legjobb otthonok ajtajai. Körükbe fogadtak, mintha nem is volnék idegen. Ami kevéske érték volt bennem, méltányolták. Amennyire ragaszkodnak nemzeti voltukhoz, épp annyira megbecsülnek minden más nemzetet. Nem hirdetnek nemzetközi elveket. Gyakorolják azokat. A németek ösztönösen emberiek. Családi asztaluknál megvolt az én helyem is. Nem titkolom azonban, hogy itt is csodálkoztam egyen-máson. A vacsora végén például egy hosszúkás, rúd alakú, sápadtfehér, igen büdös sajttal kínáltak, melyet õk „hullaujj”-nak neveznek (Leichenfinger). Poharamba sötétvörös likõrt öntöttek, melynek a gyár hivatalos címkéje szerint is ez a neve: „Vérkelevény” (Blutgeschwür). Mint jólnevelt ember, beleharaptam a hullaujjba, s a vérkelevény ragadós váladékával öblítettem le.

Csak egy dologgal nem tudtam megbarátkozni sokáig. A mustártartóikkal. A jobb családok asztalán egy fölöttébb furcsa mustártartó áll, melybõl - mint késõbb értesültem - a gyáros meggazdagodott, áruját mindenütt kapkodták, nem is gyõzött belõle eleget gyártani. Ez a mustártartó egy pirinyó, fehér porcelán, vízzel öblíthetõ árnyékszéket ábrázol, a rácsappantható, barna fedõdeszkával, csalódásig utánozva mindent, csak fölírása árulja el, hogy: „Mustár” (Senf). Ebben tartják õk a barna-sárga mustárt, melyet kedélyes falatozás közben a véreshurkára kennek. Kezdetben nem értették, hogy csak mérsékelt étvággyal tudtam enni, mikor elõttem kacérkodott ez az elmés, kacagtató tárgyacska. Õk mulattak rajta. A menyasszony és võlegény is mosolyogva szemlélte, s elõre tudta, hogy alapítandó otthonukban is lesz majd ilyen. Tiszteletre méltó családanyák, akiknek jelenlétében lehetetlen volna egy kissé borsosabb célzást megereszteni, bohókásan nyújtották oda a vendégnek. A kisfiúk arcukat elfintorítva bele-beleszagoltak, lenyalogatták a porceláncsészére tapadt barna pöttyöket, s a kisleányok, akiket jóságos szüleik összetett kézzel, imádkozva fényképeztettek le, kéjelegve kotorgatták a benne megalvadt pépet, és mint szenvedélyes csatornatisztítók, ecettel higították föl.

Bevallom, egy darabig idegenkedtem ettõl az egészségesen diákos jókedvtõl. Elõzõleg pedig már átestem a párizsi iskolán, élveztem a montmartre-i tarka színházak minden vastag disznóságát és vékony kétértelmûségét, s tanulmányoztam a dekadens költészetet is, mely sokszor a fajtalanságot és rothadást ülteti trónra. De ettõl idegenkedtem. Éppen a nyíltsága döbbentett meg, a sátániságnak ez a kuncogó családiassága. De ki érthet meg egy népet?

Ismétlem, kifürkészhetetlenül titokzatos ez a nép. Hûséges, okos és figyelmes. Ha megbetegedtem, háziasszonyom maga vetette meg ágyamat, fölrázta, letapsikolta kispárnám, borogatásokat csavart, meghõmérõzött, hársfateával itatott, s ápolt, anyai szeretettel és milyen tudományos szakértelemmel. Csak a német nõk tudnak ápolni. Orvost is hívattak. A német orvosoknak nincs párjuk. Legkisebbjük is fölér egy külföldi egyetemi tanárral. Nefelejcskék szemük megértõen pillant a lázas homlokra, kimondhatatlan tárgyilagossággal és szeretettel. Gyógyszereiktõl, melyeket a föld legelsõ vegyi gyárai ontanak millió változatban, azonnal meggyógyulunk, mihelyt rájuk pillantunk. Gyakran mondogattam, hogy csak a németek közt szeretnék beteg lenni és meghalni. De élni lehetõleg másutt szeretnék: itthon, szabad idõmben pedig Franciaországban.

Én azonban nem is élni mentem oda, hanem tanulni. Mindenekelõtt megtanulni az õ kissé kemény és érdes, kacskaringós és bonyolult, de gyönyörû és õsi nyelvüket, melyen még csak gyarlón és fogyatékosan gagyogtam. Sokszor nem értettem, amit õk mondtak. Sokszor õk nem értették, amit én mondtam. Ez a két hiány nem semmisítette meg egymást, hanem növelte. Az volt minden becsvágyam, hogy németül tudjak. Úgy füleltem, mint egy titkosrendõr. Mindenkivel szóba álltam. Eleven nyelvtanok és szótárak futkostak köröttem. Igyekeztem forgatni õket. Még a hároméves gyermekeknek is elõre köszöntem, mert nálam jobban tudnak németül, pedig én eredetiben elolvastam és megértettem Kant Prolegomenái-t. Ha egy utcai szófoszlányt nem értettem meg, elborult a kedélyem. Egyszer majdnem öngyilkosságot akartam elkövetni, mikor egy kereskedõ észrevéve különben tûrhetõ beszédem idegen hangsúlyát, nem válaszolt kérdéseimre, hanem - bizonyára figyelembõl - jelekkel mutogatott, mint a süketnémáknak vagy a vadembereknek szokás. Ernyedetlen szorgalommal dolgoztam, és semmit se mulasztottam el, ami haladásomat biztosíthatta. Sajnos, sok kudarc ért. Egy diáklakoma után késõ éjjel bérkocsin hajtattam haza. Megkérdeztem a kocsistól, mivel tartozom neki. Valószínûleg félreértettem, és keveset nyomtam markába. A kocsis üvöltözni kezdett, tetves fickónak nevezett, még az ostorával is felém suhintott, de én csak ámuldoztam, hogy mily remekül használja a rendhagyó igéket, mily mesterien egyezteti az alanyt az állítmánnyal, mily gazdag és változatos a szókincse, s irónomat keresgéltem, hogy mindezt följegyzem. Erre maga a kocsis is ámuldozni kezdett. Nem a saját szókincsén ámuldozott, hanem azon, hogy ily megadóan tûröm mocskos gorombaságait. Azt hitte, hogy valami vallásalapító vagyok vagy õrült. Pedig csak nyelvész voltam.

Hát eljártam mindenüvé, ahol nyilvánosan vagy nem nyilvánosan németül beszéltek. Kevés olyan szenvedélyes látogatója volt a Germaniá-nak és egyéb közmûvelõdési egyesületeknek, mint én. Törik-szakad, német szót akartam hallani, minél többet, s nem törõdtem azzal, hogy mit.

Engedjétek meg, hogy e hosszú, de szükséges elkalandozás után végre visszatérjek báró Wüstenfeldre, az elnökre, aki, mikor otthagytuk, aludt, de biztosítlak benneteket, hogy még mindig alszik. Hogy mit szóltak ehhez a darmstadtiak? Hát megszokták. Késõbb én is megszoktam. Eleinte azonban - emlékszem - egyik fölolvasóülésen azzal a kérdéssel fordultam egy mellettem ülõ darmstadti polgárhoz, hogy miért alszik mindig az elnök. A darmstadti polgár csodálkozott kérdésemen. Rám tekintett, majd az elnökre tekintett, s azt felelte - tárgyilagosan -, hogy az elnök tényleg alszik, de végre õ az elnök, és vonogatta vállát, mintha azt kérdeztem volna, hogy miért süt a nap. Az elnök azért elnök, hogy aludjék. Annak idején tudomásul vették ezt, s napirendre tértek fölötte.

Bocsánatot kértem kíváncsiságomért. Múlt az idõ, s rájöttem, hogy nekik van igazuk. Az elnök öreg ember volt. Nagyon öreg ember volt. Nagyon öreg volt, és nagyon fáradt. Nyilván ezért nevezték mindenütt „a közmûvelõdés fáradhatatlan harcosá”-nak. „A közmûvelõdés éber õré”-nek is nevezték, s nem vásott gúnyból és nem alaptalanul. Ez a nagy mûveltségû, széles látókörû férfiú, háta mögött egy hosszú pályával, reggeltõl estig serénykedett, szerepelt a közélet terén. Már kora délelõtt megnyitott egy rendkívüli közgyûlést, délben összehívott valami elõkészítõ albizottságot, délután egy politikai tanácskozást vezetett, és este valami díszvacsorán köszöntötték fel az ünnepeltet. Általában mindenütt elnökölt, mindenütt csöngetett, mindenütt bevezetõ vagy záró szót mondott. Közben meg is jelent mindenütt, ahol kellett, és neve sohase hiányzott a jelenvoltak névsorából. Csoda-e, hogy az évek terhétõl tetézve elbágyadt ennyi lázas és hasznos tevékenységtõl?

Bizony, nem volt csoda. Lassanként magam is természetesnek tartottam azt, amit egész Darmstadt, egész Hessen, sõt egész Németország természetesnek tartott. Amikor mint hebehurgya diák sebbel-lobbal berontottam a Germania tiszteletre méltó, faburkolatú termébe, s meg akartam bizonyosodni, hogy jókor érkeztem-e, nem a falon ketyegõ ingaórára pillantottam, nem is a fölolvasóasztalra, nem is a közönségre; csak az elnöki dobogóra. Ha az elnök nem aludt, akkor tudtam, hogy az ülés még nem kezdõdött meg, s kisétáltam a folyosóra, és elszívtam egy-két cigarettát. Valósággal belém edzõdött a tudat, hogy az elnök alvása egyszersmind a szellemi munka megindulása is, s csalhatatlan ismertetõje, tudományos fokmérõje annak.

Maguk a fölolvasók is így vélekedtek. Hogy nem zavarta, nem sértette-e õket elnökük e szokása? Ellenkezõleg. Amint az elnököt az õ fölolvasásuk elsõ szava ellenállhatatlan erõvel álomba ringatta, azonképpen õk is bátorságot, ihletet merítettek az elnök álmából. Ha észrevették, hogy még ébren van, inkább vártak egy kicsit - vizet ittak, igazgatták a lámpát -, de nem sokat kellett várniok, mert az elnök már réges-rég az igazak álmát aludta. Némelyek az elsõ percekben alig mertek beszélni. A bevezetõ részleteket halkan rebegték el, szinte suttogtak, mint anyák a gyermekük bölcsõje mellett, gondolataik és érzéseik szinte lábujjhegyen tipegtek, csak aztán emelték, öblösítették hangjukat, csak aztán adták oda magukat a szónoki fokozás szép örömének, miután meggyõzõdtek, hogy az elnök elérte a kellõ mélységi fokot, és többé semmi se ébresztheti föl. Kell-e megjegyeznem, hogy a fölolvasóknak ez a különben megindító gyermeki figyelme, ez a mélységes tiszteletbõl fakadó óvatossága minden esetben fölösleges volt?

Jaj, barátaim, hogy tudott az aludni. Soha még elnököt nem láttam így aludni, pedig elhihetik nekem, hogy én sok elnököt láttam aludni, Németországban s Európa egyéb kis és nagy államaiban. Már elég jól társalogtam németül, s csak azért jártam a Germaniá-ba és egyebüvé, hogy õt bámuljam. De nem én voltam az egyetlen, akit hasonló cél vezetett ide. Zwetschke is csupán õt tanulmányozta, ez a nyúlánk, fiatal, éles eszû idegorvos, akivel ezen a címen kötöttem barátságot. Külföldiek is akadtak - norvégok, angolok, dánok -, többnyire elnökök, akik messze országukból hajlott koruk ellenére csak azért zarándokoltak el Darmstadtba, hogy ellessék csodálatos kartársuk módszerét, titkát, fortélyát, s tapasztalatukat majdan az õ nehéz, felelõsséges pályájukon a maguk hasznára gyümölcsöztessék.

De hát hogy aludt? Mesterien, bámulatra méltóan, tökéletesen aludt, utolérhetetlen mûvészettel. Ez érthetõ is. Már mint fiatalember - huszonnyolc éves korában - megkapta ezt a díszes tisztséget, s azóta - immár egy emberöltõ óta - állandóan viselte a Germaniá-ban s egyéb közmûvelõdési egyesületekben. Óriási gyakorlatra tett szert. Két oldalán a dobogón egy-egy alelnök vette körül, mint a jobb és bal lator. Professor dr. Hubertus von Zeilenzig és Professor dr. Eugen Ludwig von Wuttke. Nem mondom, ezek is bóbiskoltak, szenderegtek, szunyókáltak, sõt aludtak is, de csak fél szemmel, mint a nyúl, és idegesen, mint a kutya. Az éles megfigyelõnek elég volt egy pillantást vetni rájuk, tüstént észrevette, hogy mi a különbség a mester és a kontárok között, hogy ezek csak tanítványok, csak alelnökök, és sohase lesz belõlük elnök. Õ azonban, aki közöttük mély meggyõzõdéssel és szakértelemmel aludt, az elnök volt, az igazi elnök. Isten is annak teremtette. Darmstadtiaktól hallottam, hogy ez a ritka képessége már gyermekkorában megnyilatkozott, s míg bohó társai a mezõn viháncolva labdáztak, õ félreült egy emelvényszerû dombra, és ott elnökölt.

Jelentõsen aludt, szigorúan és tekintélyesen, leírhatatlan méltósággal és önérzettel. Ezzel közel sem akarom azt jelezni, mintha éber állapotában e kívánatos tulajdonságok bármelyikét is nélkülözte volna. Ébren is tekintélyes volt. Szeretetre méltó, de jéghideg, méltányos, de komoly. Ha állig gombolt szalonkabátjában, készen vett fekete nyakkendõjében, élre vasalt nadrágjában bárhol is megjelent, az ajkakra fagyott a mosoly. Barátjaink beszélték, hogy egy nyáron, amikor a német természetbúvárokat fogadta és hivatalosan kalauzolta a darmstadti erdõben, mihelyt az erdõ területére lépett, a rigók, a cinegék s az összes énekesmadarak egyszerre abbahagyták a helyzet komolyságához nem illõ éneküket. Tekintélye azonban még növekedett, amikor aludt. Ilyenkor önmagának rejtélyes szobrává vált. Az álom afféle felületes, rögtönzött halotti álarcot tapasztott arcára. Egy kicsit Beethovenhez is hasonlított.

Azonkívül finoman is aludt, választékosan, úrian, hogy úgy mondjam, elõkelõen és udvariasan is. Például sohase horkolt, sohase csorgott a nyála. Mértéket tudott tartani. Végre báró volt, fõúr. Kissé vállai közé húzta fejét. Szemét pedig lehunyta. De úgy hunyta le, mintha látási érzéke kikapcsolásával csak figyelmét akarná növelni, mintha ezzel csak a tudománynak és irodalomnak akarna hódolni. Arca át is szellemült a belsõ elmélyedéstõl, valami templomi áhítat ült rá. Bizonyos, hogy az agg fõ, melyet a tarkó izomszalagai már lazán tartottak, a következõ pillanatban a szabadesés könyörtelen törvényei szerint bukott alább és alább a zöld posztóval vont elnöki asztal felé, s a fõ maga után vonta a mellkast, majd a törzset is. Sokszor attól féltem, hogy arca az elnöki csengõre bukik, mely ércével mágnes gyanánt vonzotta, s szája megcsókolja az elnöki csengõt. De megnyugtathatlak benneteket, ez sohase történt meg.

Épp ez volt a csodálatos. Öntudatosan és gazdaságosan aludt. Mihelyt kóválygó feje elérte a mélypontot, önmagától fölfelé emelkedett, a törzs kiegyenesedett, s akkor újra kezdõdött az egész. Uralkodott magán. Ismerte a végtelen ûrben azt a számára kiszabott vadászterületet, melyen szabadon csapázhat, az illem és jómodor sérelme nélkül. Álmában is tudta, hogy tilalmas dolgot mûvel, s csak föltételesen engedélyezte magának az aggkor e bocsánatos bûnöcskéjét, mely oly édes és érthetõ, mint a tubákolás. Fegyelmezettsége akkor vetett véget neki, amikor éppen kellett.

Egyetlenegyszer se fordult elõ, hogy valamelyik fölolvasót túlaludta volna. Maga ébredt föl, mégpedig egy-két másodperccel a fölolvasás befejezése elõtt. Hogy mitõl? Örök rejtély elõttem, Zwetschke, idegorvos barátom szerint maguk a fölolvasók figyelmeztethették erre, akik a befejezést a hatásra pályázva lendületesebben, hangosabban adják elõ. Nem fogadtam el magyarázatát. Hiszen a lírai költemények fuvalmas zárószaka, édesen sejtelmes, elhaló zenéje szintén ébresztõleg hatott rá, s õ minden alkalommal résen volt, készen állott az õrhelyén, mint a tudomány és irodalom virrasztó szelleme, s mint aki már réges-rég ébren van, irigylendõ tájékozottsággal, talpraesett, kerek mondatokban köszönte meg elnöki jogánál és kötelességénél fogva „a magvas, elmemozdító és mégis szórakoztató értekezést” vagy „a színpompás, magas színvonalú és mégis hangulatos költeményt”.

Zwetschke megfigyelte, hogy mûfajok szerint aludt. Azt mondta, legmélyebben aludt a bölcseleti értekezések és legfelületesebben a lírai költemények alatt. Õ úgy okoskodott, hogy az elnök nagy tapasztalatára támaszkodva az egyes mûfajok terepviszonyaihoz alkalmazkodva tagolja álmát. Ezt a magyarázatát se fogadhattam el. Inkább hajoltam arra a föltevésre, melyet újabban több tudós is vall, hogy álmunkban, öntudatunk legmélyén állandóan számon tartjuk az idõt, mégpedig a föld forgását követjük õsi ösztönünkkel, az szolgál nekünk idõmérõgépül, s innen van, hogy mikor igazán föl akarunk ébredni idõre, mindig föl is ébredünk, és mikor útra készülünk, s keltõóránk mutatóját öt órára igazítottuk, akkor mindig föl is serkenünk öt óra elõtt egy perccel. Ez az ösztön mûködhetett a mi elnökünkben is.

Megesett - nem tagadom -, hogy olykor ebben-abban, jelentéktelen dolgokban, õ is tévedett. Végre bármilyen rendkívüli lélek és páratlan szellem volt is, õ is csak ember volt, mint mi. De csak kétszer tévedett. Dr. Max Rindfleisch titkos tanácsos olvasta föl egy részletét Barbarossa Frigyesrõl szóló verses történelmi regényének. Tíz percig sem olvasott, amikor az elnök kinyitotta szemét. Ez általános feltûnést és döbbenetet keltett. A hallgatóság susogni kezdett. Egyesek fölálltak, hogy jobban lássák. Õ maga is megrémült. Gyanú villant lelkében, hogy esetleg észrevették szendergését, és kissé pironkodott. Erre, hogy becsapja a hallgatóságot, ördögien ravasz cselhez folyamodott. Elhatározta, hogy nyomban újra behunyja szemét, s azt is elhatározta, hogy aztán nyomban kinyitja többször egymás után, ezzel jelezve, hogy céltudatosan tartja hunyva szemét, mert csak így tud figyelni. Szemét be is hunyta. De nem nyitotta föl többé. Szemhéjai azonnal összeragadtak az álom édes, langyos mézétõl, feje a szokott röppályán elindult az asztal felé s onnan vissza, és így imbolygott ide-oda, amíg dr. Max Rindfleisch titkos tanácsos be nem fejezte különben tartalmas és tanulságos regényrészletének bemutatását.

Mi is volt a második eset? - Ja igen. A második eset még megrázóbb volt. Tudnotok kell, hogy ebben a közmûvelõdési egyesületben egy fölolvasás legalább másfél óráig tartott. Professor dr. Blutholz, udvari tanácsos, az ismert bölcselõ, aki épp kedvenc és Németországban igen népszerû tárgyról: Az intelligibilis világ elsõrendû metafizikai gyökereirõl és négy metafizikai meghatározójá-ról olvasott föl, kissé belemelegedett izgatóan vonzó fejtegetésébe, és már két teljes órája olvasott egyfolytában. Az elnök ekkor nyitotta ki ködös szemét. Mint aki valahonnan a legmélyebb metafizikai mélységbõl bukkant föl, nem tudta, hogy hol van, nem tudta, hogy már a zárószó következik-e, csak nézte a fölolvasót s a közönséget, mint egy lidérces látományt. Szerencsére azonban Professor dr. Blutholz udvari tanácsos épp ebben a pillanatban jelentette ki, hogy e rövid bevezetés után végre rátér tulajdonképpeni tárgyára. Ez a mondat úgy hatott az elnökre,